Szeptember 16

A kétszintes ház fala fehér, szürke és fekete kövekkel van kidekorálva. Elég nagy épület, akár villának is nevezhetnénk. Alex a vállamra teszi a kezét, majd kérdő szemekkel néz rám, én bólintok, jelezve: készen állok, mehetünk. Csendben elindulunk a verandához vezető kitaposott ösvénykén. Most kezdek csak igazán izgulni, mert annyi idegen emberrel kell egyszerre találkoznom. Ha sok ember közt vagyok, bepánikolok és nem tudok normális reakciókat produkálni. Ilyenkor nem értem a célozgatásokat, vagy nem akarom érteni őket, ideges leszek és bárgyún mosolygok. Fojtogató érzés.

- Ne félj! Jó fejek, többnyire – biztat Alex. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy hangosan gondolkodtam, vagy ennyire látszik rajtam a pánik. Vagy csak megérezte rajtam a rettegést. Végül is szakképzett vérfarkas, biztos ilyet is tud.

Elérünk a bejáratig, ami egy masszív, sötétbarna faajtó. Elég nehéznek és stabilnak néz ki, a zárja pedig újnak. Alex lenyomja a kilincset, majd int, hogy mennyek csak be én először. Belépek az előszobába, ahol meglátok egy akasztót a kabátoknak, lóg is rajta egy-kettő, de a többi a földön hever alatta, egy kisebb kupacban. A cipőtartó egyszerű, több polcos kis szekrény, de lényegesebb információ, hogy üres.

- Nem tudom miért vettem meg, senki sem bajlódik azzal, hogy levegye a cipőjét. Ha valakit nagyon zavar a sár meg a kosz, feltakarítja. A szőnyegeket azért kidobtuk. De ne félj, nem egy kupis legénylakás, pár rendmániás mindig gondoskodik a tisztaságról. Na, kész vagy belépni a nappali rejtélyes világába? – kérdezi Alex.

Csak bólintok, mély levegőt veszek és elindulok az ajtó felé, ami elválaszt a lehetséges jövőbeli életemtől. Még mielőtt benyithatnék, hangokat hallok kiszűrődni: autóverseny, kiabálás, furcsa párbeszéd. Az egyik fiúhang a joystickját hibáztatja, amiért veszített és követeli, hogy cseréljenek, mire a másik leanyázza őt. Erre az visszaszól neki, hogy „az én anyám a te anyád is, barom!". Érdekes.

Alex átnyúl a vállam fölött és ismét magára vállalja az ajtónyitás feladatát, majd mikor még mindig lecövekelve állok a küszöb előtt, megadja a szó szerinti kezdőlökést, esélyt sem kapok a további időhúzásra. Mikor körülnézek, először valamiért nem az emberek fognak meg, hanem a berendezés. A síkképernyős tévé mellet, egy komplett szórakoztató és házimozi rendszer bámul vissza rám, mikor a dobhártyaszaggató hang felé fordítom a fejem. Videojátékok garmadája sorakozik a polcokon. A szoba másik felében áll egy csocsóasztal, darts tábla lóg a falon, és ha minden igaz, a sarokban van egy... sörcsap? De itt még nincs vége. Egy rövidebb lépcsősor vezet fel és félemeletszerű kis térre, ahol - ha jól látom – egy biliárdasztal foglal helyet. Csodálkozva nézek végig a helyiségen és elgondolkodom, hogy ha ez van a nappaliban, vajon a ház többi részében mi lehet. Hirtelen elhalkulnak a hangszórók és sok érdeklődő tekintet fordul felém. Már én is csak rájuk koncentrálok, gyorsan végignézek rajtuk. Megakad a szemem Lucason, aki barátságosan és bátorítóan mosolyog rám. Majd a kanapé felé vándorol a tekintetem, ahol megpillantom azt a két személyt, akiktől az előző párbeszéd hangozhatott. Egyértelműen testvérek, sőt, ikrek. Majd később jobban megfigyelem őket, hogy különbséget kereshessek köztük. Mielőtt tovább folytathatnám a falka végigpásztázását, egy furcsán ismerős arc lép oda hozzánk. Csak bámulok, és közben tudatosul bennem, hogy a fotografikus memória sem biztosíték arra, hogy higgyek a szememnek. A fiú a kezem után nyúl, majd megszólal.

- Szia, az én nevem Liam. Örülök, hogy megismerhetlek.

Liam felemeli a kezemet, majd a szája felé húzza. Milyen régimódi dolog, olyan öreg uras. De aztán valami változik. Ahelyett, hogy gyakorolná rajtam ezt a jóindulattal is múlt századinak nevezhető gesztust, váratlanul maga felé ránt, majd a következő pillanatban az ajkai az enyéimen landolnak és... várjunk! Mi ez? Most komolyan megcsókolt? Mire észbe kapok, Liam már el is távolodik tőlem. De...

- Ez mégis mi volt? – szól rá Alex a srácra azzal a „Te normális vagy?" hangsúllyal.

- Csak egy szájra puszi. Kedves vagyok, ennyi – mosolyog Liam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne mindenkit lesmárolni, akit újonnan megismersz.

- Furcsamód, egyikünket sem köszöntötted így az elmúlt években – húzza fel a szemöldökét Alex.

- Szeretted volna, mi? – mosolyodik el kajánul a fiú.

Én csak tompán követem az eseményeket, a fejemben száguldoznak a gondolatok. Először is, ezt hogyan kéne lereagálnom? Ha kiakadok, hisztisnek tűnök? Ha nem akadok ki, akkor meg ribancosnak? Másrészt, az előbb csókolt meg egy világsztár. Nem mintha eddig oda lettem volna érte, vagy ilyesmi. Pár éve kezdett tini sztárként, jó a hangja, smaragdzöld, gyönyörű szemei vannak és arany fürtjei. Na jó, ne túlozzunk, szimplán szőke. De akkor is. Ez most mi volt?

- Charity, jól vagy? – fordul hozzám Alex.

- Ez... ez volt az első csókom – nyögöm ki a legszánalmasabb, vékonyka kis hangon, ami valaha elhagyta a torkomat. Ez volt a legrosszabb, amit mondhattam. Egy szánalmas kislány lettem. Remek.

- Bocsánat, tényleg, sajnálom. Nem gondoltam volna – néz rám Liam komoly döbbenettel.

- Semmi baj, azt hiszem.

Nem tudom, hogy hova nézzek. A szemébe, vagy máshova? Vajon a többiek, hogy reagálnak? Leégettem magam, rögtön, az első szavaimmal.

- Hát ez kínos – köszörüli meg a torkát az egyik iker.

- Mármint nem az kínos, hogy még nem smároltál ezelőtt... - szabadkozik a testvére.

- Értem. Nyugi, tényleg minden rendben. Nem ilyen belépőt terveztem – nevetek fel erőtlenül.

- Hát én sem! – mered rá Alex Liamre gonosz tekintettel. Ahogy Alexet nézem, eszembe jut: milyen bizarr, hogy előbb látott egy pasi meztelenül, mint, hogy csókolóztam volna egyel. Nem, inkább nem gondolok ilyesmikre.

Liam nem kér még egyszer bocsánatot, csak bűnbánóan felsóhajt, majd arrébb lép, hogy beljebb mehessünk.

- Sajnos nem állíthatom, hogy ennél már csak jobb lesz. Liam a kedves és normális kategóriába tartozott. Eddig! – Kisebb szünet után Alex folytatja. - Bemutatom a többieket, rendben? Az ikrek: Jim és Jamie. Megspórolom neked a kutakodást és elárulom a trükköt. Ha jól megnézed Jamie szeme sárgászöld, Jimé pedig sötétzöld. Ezen kívül ugyan olyan őrült, hippi kölykök mindketten.

- Nem vagyunk hippik, csak anyánk volt az. Ez nem örökletes betegség! – csattan fel Jamie.

- Egyáltalán nem betegség – szól közbe Lucas.

- Kinek mi. – Von vállat Jim.

Megfigyelem őket, de tényleg nem látok más különbséget. Ugyanaz a világosbarna haj, ugyanolyan gödröcskés vigyor. Annyi idősek lehetnek, mint én. A nevük...

- De a Jim és a Jamie nem a James... - kezdek bele de Jim közbevág.

- De igen, a James becézései. Mint említettem, van egy hippi-kórban szenvedő anyánk, aki még ultrahangra sem volt hajlandó elmenni a terhessége alatt, ezért csak egy gyerekre számított. De mindenképp ragaszkodott a James névhez a dédapánk után, ezért kettőt csinált az egyből. Így lettünk mi.

- Még jó, hogy nem erőltette a lány változatot, ha be lett volna állva szülés után, most lehetnénk James és Elizabeth – horkan fel Jamie.

- Beállva? – döbbenek meg.

- Kilenc hónapnyi önmegtartóztatás után? – nevet fel Jim gúnyosan.

- Jól van gyerekek, később majd beszélgethettek még, de a többiek még hátravannak. Szóval Cherry, ismerd meg ömm... Patriket – mutat Alex az éppen belépő alakra. Magas férfi, világosbarna félhosszú haját laza copfba kötve hordja. Harminc év körüli, ő lehet az idősebb tag, akit Alex már korábban említett. Kötött, vékony pulóvert visel, a nyakkivágásba egy szemüveg van akasztva. Egy vérfarkasnak szüksége van ilyesmire? Vagy talán csak megszokásból hordja magával? Mielőtt bármit mondhatnék, még valaki érkezik, közvetlenül Patrik után. Egy szőke fiú, nagy kék szemekkel, félszeg mosollyal. Biztos vagyok benne, hogy ő Maxime.

- Üdvözöllek! – nyújtja felém a kezét Patrik. Én viszonzom a gesztust, és - hála az égnek - hagyományos módon, furcsa incidens nélkül mutatkozunk be egymásnak. Kedves mosolya van. Olyan gondoskodó, mindenki kedvenc bácsikája stílusnak tűnik.

- Ő pedig itt Maxime.

Patrik oldalra lép, hogy Max közelebb tudjon jönni.

- Szia, én Charity vagyok, de szólíts csak Cherrynek. Alex már említette a nevedet.

- Tényleg? Miért? – érdeklődik Maxime.

- Szülinapokról beszéltünk és kiderült, hogy csak egy nappal vagy idősebb nálam.

- De jó! Mármint, jelen esetben nem éppen, a telihold miatt. Én még pont megúsztam.

- Úgysem terveztem bulit, vagy ilyesmit. Nem bírom a felhajtást – vonom meg a vállam.

-   Imádok ajándékot kapni. 

- Csomagokat bontogatni – vágom rá.

- Igen, az a kedvenc részem. Az izgalom, mikor még nem tudod, mi van a csomagolópapír alá rejtve.

- Pontosan! – nevetek fel.

- Tudtam, hogy ti jól ki fogtok jönni egymással – mondja Alex. – Jeffryt még sajnos meg kell ismerned. Kettő falkatag pedig hiányzik, nekik majd később mutatlak be.

- Miért sajnos? – lepődöm meg.

- Kedvelem Jeffet, de csak azért, mert régóta ismerem. Egyébként kivételesen pocsék modora van. Ne vedd magadra a viselkedését.

Közben Patrik átkarolja Maxime vállát és egy ajtó felé haladnak, ami gondolom, a ház egy másik helyiségébe vezet. Kicsit meglep a szituáció.

- Ők...? – kezdek bele a kérdésbe, amit nem igazán akarok befejezni, de szerencsére nem is kell. Alex rögtön reagál.

- Együtt vannak. Úgy együtt együtt – bólogat.

- Hmm... - gondolkodom el – Nem túl nagy a korkülönbség?

Alex széles vigyorra néz rám és halkan felnevet.

- Bírom, hogy ilyen jó fej vagy.

- A szerelem az szerelem, bármilyen párosításban. Tényleg csak a generációs különbség aggaszt, mármint, van közös témájuk?

- Max egy öreg lélek. Aranyos, szégyenlős, de egyáltalán nem gyerekes. Plusz jót tesz a tanulmányi átlagodnak, ha a pasid egy történelem professzor az egyetemen.

- Tényleg az? Imádom a törit – örülök a jó hírnek.

- Biztos tud majd segíteni ebben-abban, kutakodni, meg ilyenek. Ráadásul ő lesz az, aki fenekestül felforgatja és elégeti a fél ruhatáradat. Maxime-et is konkrétan ő öltözteti. Minket csak azért nem, mert tűzzel-vassal küzdöttünk a kényelmes ruháinkért.

- Nekem persze meg kell szabadulnom a kényelmes cuccaimtól, mi? – fonom össze a karjaimat magam előtt.

- Először is, te lány vagy, jobban kell öltözködnöd, mint egy csapat srác. Másodszor a te ruháid lehet, hogy kényelmesek, de e mellet slamposak, nagyok rád és önbizalom pusztítóak. Az egyetlen normális cucc, amit rajtad láttam, az a kék ruha volt. Bízz Patrikben, nem fog olyan göncöt rád adni, ami nem áll jól.

- Jól van, egyelőre jegeljük a témát. Jeffrynél tartottunk. Ő hol van? – nézek körül.

- Valószínűleg fenn a billiárdasztaloknál – mutat felfelé Alex.

- Asztalok? Több is van? – lepődök meg.

- Csak kettő. Na, gyere, felmegyünk. Ő biztos nem fogja levonszolni a seggét. Amihez nincs kedve, azt nem csinálja meg, bármivel fenyegetheted, nem hatja meg.

Elindulunk a lépcsőn felfelé, majd a félemelet bal hátsó sarkához sétálunk, ahol megpillantjuk Jeffet, aki épp egy fekete borítós könyvbe merül. Fogalmam sincs, mi lehet a címe. Jeffry ránk se néz, mint ha ott sem lennénk. Fekete haja kicsit a sötétbarna szemébe lóg. Nyakában egy apró ezüstszínű medált visel. Egy körben egy „L" betű. Biztos jelenthet valamit.

- Bocsánat, hogy megzavarom őfelségét, de legyen olyan kedves egy fél percre beszüntetni ezt a bunkó viselkedést és rendesen bemutatkozni a leendő új tagunknak.

Jeff becsapta a könyvet, jelöletlenül hagyva az oldalt, ahol tartott.

- Szia – mered rám a srác olyan „mondja valamit, vagy hagy békén" tekintettel.

- Szia, Cherry vagyok. Valószínűleg csatlakozom, de még nem száz százalék. Még meg kell tapasztalnom, milyen lenne itt – darálom le kínosan. Olyan negatív az aurája ennek a fiúnak.

- Nekem mindegy, a jelenléted semmin sem változtat. Nem olyannak tűnsz, mint aki sok vizet zavarna. De persze, lehet, hogy valahol nagyon mélyen ígéretes farkas vagy. Bár kétlem, túl sokat éltél az emberek törvényei alapján.

- Mi is azok alapján élünk Jeff! Csak, hogy emlékeztesselek – mordul fel Alex.

- Én nem. Csak ti vagytok gyávák, akik azzal álltatják magukat, hogy emberek, és nem használják ki a fajuk adta lehetőségeket.

- És íme, Jeffry, aki azt hiszi, azt tehet, amit csak akar. Köszönjük ezt a felemelő beszédet, nem is zavarnánk tovább – int Alex, majd elindulunk lefelé.

- Javíthatatlan kis szociopata - dünnyögi az orra alatt, miközben vissza érünk a nappaliba.

Az ikrek rögtön intenek nekem, hogy üljek a kanapéra közéjük és folytassuk az ismerkedést. Alex bólint, hogy nyugodtan mehetek. Nem mintha engedélyre lenne szükségem, de azért mégis jó a megerősítés. Elég hiperaktív kölyköknek tűnnek, nem tudom, hogy hogy veszem fel a tempójukat. Lehuppanok a kanapéra, majd próbálom kényelembe helyezni magamat, de igazán zavaró, hogy ezek ketten két oldalról bámulnak.

- Szóval... – kezdi Jim.

- Szóval? – kérdezek vissza.

- Szóval, akkor csatlakozni fogsz vidám kis csapatunkhoz?

- Lehet, talán igen – bólintok.

- Miért csak talán? – szól Jamie a másik oldalról.

- Mert csak most találkoztam veletek, azt se tudom, hogy hogy működik ez az egész falka dolog, meg azt se, hogy mindenki szívesen látna-e engem itt – válaszolok őszintén.

- Miért ne látnánk szívesen egy új tagot, mindenki volt egyszer újonc – érvelt Jim.

- Jó, de ti mind fiúk vagytok. Mármint... hogy is fogalmazzak? Ez a hely egy tipikus pasi barlang. Ilyen helyre menekülnek a srácok, ha elegük van a barátnőjükből. Szentségtörésnek érzem, hogy befurakszom ide.

Az ikrek nevetni kezdenek, majd úgy fél perc múlva, levegőt kapkodva próbálnak megnyugodni, a könnyeiket törölgetve. Pedig én nem viccnek szántam.

- Ugyan már! Nem tűnsz kifejezetten hisztisnek. Majd feloldódsz köztünk, aztán szépen alakítgatunk rajtad. Csak legyél laza és szeress játszani, nekünk ennyi is elég. Persze ez csak ránk vonatkozik – mutat Jim kettejükre – Mármint a laza és a játék rész. De a többiekkel is biztos hamar egy húron fogsz pendülni.

- És amúgy is, jó egy asszony a háznál – kontráz rá Jamie.

- Asszony? – húzom fel a szemöldökömet. – Ha ezzel arra célzol, hogy valaki, aki főz, mos és takarít, ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyikhez sincs túl sok indíttatásom vagy szakmai gyakorlatom.

- Nem úgy értette! Ugye, Jamie? – néz Jim vádlón a testvérére.

- Nem hát! Csak... én úgy... ömm... Jól van! Témát válthatnánk? – adta fel Jamie a próbálkozást morcosan.

- Persze, de amúgy nem maradhatok túl sokáig. Hosszú az út és holnap sajnos irány a Pokol. – sóhajtok fel.

- Pokol? – lepődik meg Jim.

- A szó, amit az iskolára használok fedőnévként – magyarázom. – Ráadásul a szüleimet is érdekelni fogja, hogy hol mászkáltam eddig. És még nem beszéltem nekik erről az egész „Alex és a falka" dologról.

- Király bandanév lenne – mosolyodik el a srác a furcsán sárgászöld szemmel.

- Ha már itt tartunk, egy utolsó kérdés, mielőtt indulnék – kezdem. – Ez az egész Alfa dolog, mennyire komoly?

- Igazából, mivel elég nyugis az életünk és nem kell komolyabb helyzetekben falkaként viselkednünk nem olyan szembetűnők a különbségek az Alfa és a Bétái között. Annyi, hogy ő hozza meg a komolyabb döntéseket, ő választ új tagokat, na és persze ha veszélyes helyzet adódna, az ő utasításait követnénk – fejti ki Jim. A sötétzöld szemű. Tényleg könnyű őket ez alapján megkülönböztetni.

- Meg persze Született, szóval erősebb, mint mi. Te is az leszel, gondolom – von vállat a másik.

- Értem – könyvelem el magamban a tényeket. – De most már indulnom kell. Még találkozunk.

Elbúcsúzunk egymástól, majd megkeresem Alexet és megkérem, hogy kísérjen vissza. Mikor körbenézek a nappaliban, Liam még egy utolsó megbánó pillantás küld felém. Aztán elindulunk kifelé a házból, majd át az átjárón. A fák között sétálva beszélgetni kezdünk.

- Mit gondolsz a falkámról? – kérdezi Alex.

- Színes banda, érdekesek, nagyrészt kedvesek. Azt az incidenst leszámítva, elég jó volt a légkör. Kivéve Jeffnél, körülötte fagyos a levegő.

- Hát igen, ő egy jelenség. Mint a rémálom vagy az éjszakai rémület.

Felkacagok.

- Kedves szavak – mondom enyhe szarkasztikus felhanggal.

- Ketten hiányoztak. Jason és Julian. Majd valamikor őket is bemutatom.

- Jason, Julian, Jim, Jamie, Jeffry. J. Hmm.

- Igen, kezdetben csak „J" betűs tagokat akartam gyűjteni...

Fél szemöldökömet felhúzva bámulok rá, mire ő megadóan változtat a magyarázaton.

- Jól van, csak véletlen. Te kis poéngyilkos.

- Tudod, az ikrekkel is erről beszéltünk, de azért tőled is megkérdezem, hogy biztosan nem zavarnék?

- Ha neked oké, hogy egyedüli lány leszel, akkor nekünk is. Kivéve persze Jeffet, de ő nemtől és kortól függetlenül utál mindenkit.

- Lehet, hogy megbeszélem a szüleimmel. Én fogok dönteni, de szerintem joguk van tudni a lehetséges jövőmről. De talán még nem ma. Még erőt kel gyűjtenem hozzá.

- Jó ötletnek tartom. Nem muszáj elszakadnod tőlük, csak azért mert lesz egy falkád. Bármi történjen is, nem hiszem, hogy elzavarnának otthonról. Ha kell a támasz, szólj, mikor tervezed a nagy beszélgetést és akkor majd átugrom hozzátok.

- Köszi. Még meg kell írnom a fejemben a beszédet. Aztán elgyakorolni. Hogy aztán elcsukló hanggal, ki tudjak nyögni belőle pár összefüggő szókapcsolatot.

- Gyakran előfordul veled, ez a „kigondolom, mit mondok, majd pár kínos hangfoszlány hagyja el csupán a számat" dolog? – érdeklődik Alex. Egy kevéske gúnyt is érzékelek a kérdés mögött.

- Ha a maira gondolsz, az extrém eset volt, és el sem terveztem, hogy mit mondok, mert nem tudtam választani a lehetséges opciók közül.

- Aha – hangzik el Alex tömör válasza. Szóval az „aha" ebben a koncepcióban azt jelentheti, hogy megértette a dolgot, de nincs mit hozzáfűznie? Valószínűleg. De miért is álltam neki elemezni egy három betűs szót?

- Amúgy – fogok bele a kérdésem megfogalmazásába – Liam, hogy került a csapatba? Mármint ő Liam. Énekes, híres meg minden egyéb. Előbb volt vérfarkas vagy előbb énekes?

- Ez egy olyan történet, amit tőle kell hallanod. Majd egyszer elmeséli.

- Akkor is sokkoló egy icinyke picinykét.

- Rajongó vagy? – nevet fel Alex röviden.

- Nem egészen. Mármint szeretem a dalait és tehetségesnek tatom, de nem vagyok megszállott poszter csókolgató liba. Csak hát akkor is, na.

- Értelek. A többiekről mi a véleményed?

- Röviden összefoglalva, Maxime tényleg olyan, mint én, kedvelem. Patriknek barátságos szemei vannak és udvariasnak tűnik. Az ikrek közvetlenek és vidámak. Még meg kell szoknom a belőlük áradó energialöketeket.

- Szóval pozitív az eredmény.

- Igen. Az osztályom vajon miért nem ilyen? – húzom grimaszra a számat.

- Mi van az osztályoddal?

- Huh, hát ehhez előbb most vallomást kel tennem. Tudod, egyszer, nem is olyan rég, tegnap, meséltem egy kis erőszakról és sárga szemekről – magyarázom egy kis időhúzással.

- Igen, jobbnak tartottam nem erőltetni, hogy részletezd.

- De most fogom, mert ki kell adnom magamból. Figyel jól, mert darálni fogom. Tehát, van egy Lexi nevű lány, maga az ördög, egy nyomorult kis terrorista, aki megállás nélkül csesztet és múltkor ellopta a telefonomat és mielőtt elolvashatta volna az üzeneteket, begurultam és ráugrottam, fellöktem, aztán elfutottam. Ma elkezdték a szolgái a szívatásomat bár egyáltalán nem durván, viszont félek, ha Lexi visszatér, kezdetét veszi a tortúra. Gyűlölöm. Azt. A. Helyet!

- Huh, hát ez... Nem tudom, erre mit mondjak. Talán nem olyan rossz a helyzet, mint képzeled. Ő csak egy lány, és ha sokan követik is, biztos vannak egy csomóan, akik utálják őt, úgy, mint te.

- Igen, tuti, hogy a fél iskola gyűlöli, de akkor sem mernek fellépni ellene, mert sok embere van a suliban, leginkább a gazdagok, a sportolók és a beképzelt nőstény dögök. Nem azt mondom, hogy mindenható, de erkölcstelen és önző. Ha ezt a kettőt párosítjuk az egyenlőségjel után a „démon" szót dobja ki a gép.

- Vagy a „luxus prosti"-t.

- Tökéletes szakma lenne a számára. De le kell nyugodnom, felkészülnöm lelkiekben és valahogy kitalálni, mivel állíthatnám le. Tudod, egy csepp bűntudatot sem érzek amiatt, amit tettem, mert őszintén, biztos vagyok benne, hogy ezzel rengeteg iskolatársam belső vágyait váltottam valóra, de mégis viselnem kell a következményeket.

Megtorpanok egy pillanatra, de rögtön folytatom tovább a sétát és várom, hogy Alex válaszoljon valamit.

- Tudod, elég jó a beszélőkéd – mosolyodik el. – Szégyenlős létedre.

- Igaz, nem rég ismerlek, de most már olyan mintha egy régi barátnak mesélnék. Vagy egy pszichológusnak. Amúgy is, a párbeszéd az jobban megy, mint a szónoklat. Pedig milyen beszédet tarthatnék a menzán, amivel magam mellé állíthatnám a népet – álmodozom a lehetetlenről.

- Ezt melyik '80as évekbeli filmből szedted, Hitlerke?

- Hitler? Komolyan belegondoltál abba, hogy ki volt nagy szónok a történelembe és ő ugrott be? – nézek rá furcsán. Bár őszintén, mint a II. világháború egyik legnagyobb rajongója, – már ha lehet így fogalmazni – nekem is ő jutott eszembe először.

- Rávett egy országot a fajgyűlöletre és a népirtásra. Csak az eltökéltségével és a hurrikánerejű előadásaival.

- Nem minden német tudott a táborokról. De értem a lényeget.

- Éld túl ez a pár hónapot, közben a srácok mellet megedződsz és lesz annyi bátorságod és önbizalmad, hogy letörd a csaj szarvait.

- Úgy legyen! Ámen – mondom, majd felkuncogok.

Az út további részében csak néha törjük meg a csendet egy-egy tiszavirág életű témácskával. Az erdő szélén elköszönünk egymástól, aztán megvárom, amíg Alex eltűnik a fák között, majd pötyögni kezdek a telefonomon. Megkérem Mary-t, hogy ha véletlenül, netalántán anyuék ellenőrizni akarnák, hogy merre jártam, akkor erősítse meg, hogy náluk voltam. Bár erre nincs sok esély, de az alibi mindig fontos. Gyorsan elsurranok a ház mellet, hogy az első bejáratot használhassam. Így talán még fel is tudok szaladni a szobámba, akkor is, ha észrevesznek. Legalább lesz pár lélegzetvételnyi nyugalmam. Nincs olyan késő, talán nem is szállnak majd rám. Mindent túlbonyolítok.

Belépek az ajtón, leveszem a cipőmet, és – miután rájövök, hogy valójában semmi kihágást nem követtem el és büntetést sem érdemlek azért, mert pár órácskát csúsztam – bekiabálok a nappaliba, hogy megérkeztem, majd feltrappolok a szobámba, hogy vacsiig elemezgethessem az életemet.

Először levetkőzöm, a szennyest a helyére teszem, majd magamra rángatok valami kényelmesebb öltözéket. Melegítőnadrágot és egy sima sötétkék pólót. Amíg a mai napon töprengek, nagyjából rendet rakok a szobámban, majd leülök az ágyamra és a nyitott szekrényembe bámulok. Sok gönctől meg kell majd szabadulnom és nem csak azért, mert Patrik nem hagy majd más választást, biztos nem kényszerítene. Tudom, hogy a legtöbb iszonyat gáz és, hogy már most sokat változtam testben, de lélekben még mindig nem állok készen a bedobozolt ruháimra. Bár fokozatosan rászoktathatnám magam. Holnaptól kezdve, minden nap kidobok egy kinyúlt, béna darabot és egy újat teszek a helyére a száműzöttek közül.

Lebattyogok a lépcsőn, majd az ebédlő felé veszem az irányt. Hamar megérzem a bolognai spagetti illatát, és hirtelen nagyon éhesnek érzem magam tőle.

Evés közben úgy döntök, hogy felhozok egy farkasos témát, hogy törjem a jeget a falkás dolog előtt, amit még nem tudom, mikor fogok beadagolni nekik.

- Ömm, ma valahogy szóba került a szülinapom Maryéknél, és eddig sem akartam bulit, most sem szeretnék, de azért jó lenne, ha a barátaimmal tölthetném a napot a városban. Viszont pont aznap lesz telihold és... tudom, hogy rám nem hat úgy, mint rátok, de azért érdekelne a véleményetek. Szerintetek beszámítható leszek aznap délután, így, hogy már megvolt az első átváltozás?

Apa még lenyelt egy falatot, mielőtt válaszolt volna:

- Hát, mi úgy gondoltuk, hogy ha már ezt az életet választottad, velünk jöhetnél, hogy együtt változhassunk át.

Na, most erre mit válaszoljak? Nem akarom még szóba hozni, hogy már vannak, akikkel együtt szeretnék farkasost játszani, de velük sem szeretnék menni. Itthon akarok maradni. Eltölteni egy szép napot Eddie-ékkel, éjjel pedig megtapasztalni, hogy milyen falkában uralni az erdőt.

- Nem is tudom. Korán el kéne menni, és hát... tizenhat leszek! A tizenhatodik szülinapjukat általában nem a szüleikkel töltik az emberek, megértitek, ugye?

Ezt a béna kamasz dumát! Sose voltam ilyen, nem valami hiteles alakítás.

- Rendben, csak gondoltam hátha – vonja meg a vállat apu, majd folytatja az evést.

- Szeretnél valami különleges ajándékot? – kérdezi anyu, miközben még több ketchupot nyom az ételére. A kevés közös tulajdonságunk közül, ez az egyik. Mindig agyon ketchupozzuk a spagettit. Bár régen csak kisebb adagokat tudtam lenyelni, a szószt akkor is mindig túladagoltam.

- Nem gondolkoztam még rajta. A könyv mindig jó ajándék, de még várok a kéréssel, hátha eszembe jut valami, jó?

- Persze – bólint anya.

A vacsorát csendben folytatjuk, majd elmegyek fürdeni. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy változtam, hosszú percekig képes lennék bámulni magam a tükörben. Még sokat kell edzenem, nem nevezném kisportoltnak magam. De ahhoz képest, ami volt ez mindenképpen fejlődés. Hajat mosok, most csak sima samponnal és balzsammal. Néha szárított kamillából csinálok teát, aztán abban áztatom a hajam. Ki sem öblítem, mert úgy finom marad az illata. De ma nem. Majd legközelebb. Miután megszárítkozom, pizsibe bújok és elterülök az ágyon. Úgy másfél órán keresztül még zenét hallgatok, majd elalszom anélkül, hogy a holnap miatt aggódnék.