Szeptember 16

Mikor kinyitom a szememet, még sötét van odakint. A faliórámat mutatóit alig tudom kivenni a fénytelenségen; ezt az éjszakai látás dolgot még gyakorolni kell. A jobb oldalamra fordulok, és elkezdek matatni az kisszekrényem körül. Hat-hét céltévesztő próbálkozás után, végre megtalálom az apró gombot a telefonomon, megnyomom, majd gyorsan a párnámba fúrom az arcom, védekezve a vakító fény ellen, amit a képernyő áraszt. Pár másodperc után megint próbálkozom, és könnyezve bár, de meg tudom nézni, hány óra is van pontosan. Öt óra, egy perc. Még van időm szundizni egy kicsit. Magamhoz ölelem a kispárnám, majd magzatpózba helyezkedem a pihe-puha takaróm alatt és várom, hogy ismét elaludjak. Aztán elkap egy érzés, a gyomrom bizseregni kezd, és hányingert kelt bennem. Borzalmas. Rám tör a pánik, ebből alvás már nem lesz. Sokszor műveli ezt a hasam, ha zavar valami, és most több minden frusztrál. Először is, igazolást kell szereznem apától a tegnapi lógás miatt. Úgy kell beszélnem vele, hogy anya lehetőség szerint ne legyen jelen, mert tőle túl sok jóra nem számíthatok. Apa nem biztos, hogy nyaggatni fog azzal, hogy mégis mit műveltem, anyu viszont száz százalék hogy ki kín vallatná belőlem. Aztán jönne a lecseszés. Erről jut eszembe, vajon Alexnek sikerült kinyomoznia a teló gyilkos kilétét? Meg se kérdeztem tőle, hogy milyen számról hívott. De ez most nem lényeg! Vissza az aggodalmakhoz. Szóval, ha szerzek is igazolást tegnapra, ma akkor is be kell mennem az iskolába és Lexi ott fog várni rám. Az lenne a legjobb, ha megütne, és ezzel lezárnánk az egészet, de nem. Lexi a lelkek megnyomorítója, nem éri be csupán fizikai fájdalom okozásával. Mit tervez? Milyen pletykát tudna rólam elterjeszteni, vagy milyen kínos szituációba akar belekeverni? Mary-nek is ki kell találnom valamit Alexről, valamit. Mondjuk, hogy Alex, hogy ő, izé, egy... Valami olyasmi kellene, ami hihető, és Mary nem akad ki, amiért eddig nem meséltem róla. Az „ő a fiúm" duma egyik pontnak sem felel meg, rokonnak bizarr lenne a szívecske, de egy ismerős a múltból talán eleget tesz mindkét feltételnek. Igen, ez az! Alex egy régi barátom, az általános iskolából, akivel múltkor véletlenül összefutottam és számot cseréltünk, a szívecskét meg egy régi, közös vicc miatt raktam a neve mellé, amit Mary nem érthet. Ez jó lesz. Csak hitelesen kell előadni. De Lexi! Nem tudok, nem rá gondolni, vagyis a bosszújára és ez a szörnyű érzés újra és újra visszatér. Örülök, hogy még nem ettem semmit, mert most tuti visszajönne minden. Kipattanok az ágyamból, bemegyek a fürdőszobába, iszok pár korty vizet a csapból, hogy nyugtassam kicsit a gyomrom, majd az arcomat is megmosom, de nem igazán segít. Mi lenne, ha elbujdosnék az erdőbe? Csatlakoznék a falkához, beállnék valahova dolgozni, a gimit meg elvégezném magántanulóként. Sikerülne, a tanulással nincs gondom. De nem hagyhatom egyedül a barátaimat, mert akkor helyettem rajtuk csattanna az ostor. Szóval harcolnom kell, vagy legalábbis megpróbálni nem hősi halált halni. A halál akkor is halál, ha bátran hagyod magad felkoncolni. Szerintem nincs különbség, gyáván vagy hősiesen elhullani, egy kutya. Miközben megpróbálok visszaténferegni az szobámba, az ajtófélfa hirtelen felindulásból a bal vállamnak jön, nem tudom miért tette, eddig sosem ártottam neki, de ezentúl módszeresen rajta fogom kitölteni a mérgemet. Könnyes szemmel telepszem vissza az ágyamra, majd a lüktető fájdalomtól és a szűnni nem akaró szorongástól halkan pityeregni kezdek. Pár perc múlva a fiókomba nyúlok zsepiért, és próbálok megnyugodni, miközben- nem épp diszkréten- kifújom az orromat. Hüppögve törölgetem a nedves arcomat, és reménykedem benne, hogy ennyitől még nem dagad be a szemem. Erőt veszek magamon, felpattanok és kitárom az ablakomat, az sem érdekel, ha megfagyok, csak valami rántsa össze a szétszórt fejemet. A hajnali szél kellemesen megborzongat, ad egy kis energiát, hogy felöltözzek és az elkövetkező másfél órára megszabaduljak a gondolataimtól, az összestől. Felkapcsolom a kisvillanyt az ágyam mellet, majd a szekrény elé vonszolom magam. Gyorsan választok. Felhúzok egy sötétkék farmert, egy sima, rövid ujjú fekete fölsőt és rá egy hosszú szürke kardigánt. Sajnos még mindig sportmelltartóra kényszerülök, de már tervezem a bevásárlást.

Leülök az íróasztalomhoz, bekapcsolom a laptopomat, majd a reggeliig vicces, agyzsibbasztó videókat nézek. Mikor eljön az idő, felkapom a táskám és lefutok a lépcsőn, majd át a konyhán a nappaliba, remélve, hogy ott érem apát. Mikor lenn kinyitom az ajtót, majdnem anyának ütközöm, elmotyogok egy gyors bocsit, aztán tovább engedem.

- Neked is jó reggelt! – mondja anyu, kissé döbbenten.

- Ja, igen, jó reggelt! – hadarom, majd a nappali közepére igyekszem, ott várom aput, hogy végre ő is kijöjjön a hálóból. Anya gyanakodó tekintettel bár, de elindul reggelit készíteni. Mikor megpillantom apát, gyorsan leültetem a kanapéra és olyan halkan, ahogy csak tudok, magyarázni kezdek.

- Apa, figyelj! Könyörgöm, írj nekem egy igazolást tegnapra! Sok minden történt, és nem tudtam tovább ott maradni. Többet nem csinálok ilyet, csak most ne kelljen elmagyaráznom mi volt. Kérlek! – nyújtom oda neki az ellenőrzőmet és egy tollat. Apu felsóhajt, rám néz, aztán írni kezd.

- Gondolom, azért suttogsz, mert anyáddal nem akarod megosztani a történteket. Rendben, most az egyszer írok igazolást, de tényleg ne legyen belőle rendszer, és ha bármi bánt, tudod, hogy nekem elmondhatod – válaszol apu, miközben visszaadja az ellenőrzőm.

- Nagyon szépen köszönöm – mosolygok, majd egy puszit nyomok az arcára.

- Én is voltam gimis, de azt inkább nem mesélném el, hol voltam, mikor épp nem órán – kacsint rám apu, aztán feláll, és együtt kicammogunk a konyhába.

- Ha megborotválkoznál, belőnéd a séród és lazábban öltözködnél, talán eladhatnád magad végzősnek. Aki négyszer-ötször megbukott.

- Hát, szép volt, jó volt, de azért vissza nem mennék. Aki azt mondja, hogy a középiskolás évek a legszebbek, az valahol nagyon elszúrhatta az életét.

- Azért a háztartástan órák hasznosak, nem? – rakja anya elénk a tányérokat, és középre a serpenyőt.

- Igen, rántottából biztos mindig jeles voltál anyu – mosolygok rá, miközben kiszedek egy nagyobb adag tojást a tányéromra. Próbálok pozitív lenni, és reménykedem, hogy nem hiszi azt, hogy gúnyolódom rajta.

- Én mindenből jeles voltam, tulajdonképpen – töpreng el anya. – Visszagondolva, lehet, hogy nem kellett volna ennyi időt tanulásra pazarolnom – mondja, majd riadtan rám néz.

- Mármint, tanulj rendesen! – köszörüli meg a torkát. Vigyorgok, és győzködöm, hogy úgy lesz, nyugalom. Furcsa anyát így látni, kizökkenve az általános komolyságából.

Ahhoz képest, hogy eddig szabályosan menekültem a közös étkezésekről, és kicsit fellélegezhettem az utcán, most abban a pillanatban, ahogy kilépek a házból visszatér belém a leküzdhetetlen rossz érzés. Félek, rettegek attól, ami rám vár. A buszon szinte nem is hallom a zenét a tomboló gondolataimtól. Mire számítsak? Összefirkált padra, gúnyolódó iskolatársakra, gusztustalan pletykákra? Sok mindent számításba vettem már. És most itt van, a buszmegálló, az utolsó perc mikor még meggondolhatom magam. Nem lenne muszáj leszállnom, de mégis megteszem. Próbálok nyugodtnak látszani, hétköznapi, iskolai dolgokra fókuszálni. Mint például, hogy ma benyújtok egy kérvényt, hogy felvehessem a biológiát, mint természettantárgyat, mert lehet, hogy még szükségem lesz rá. Talán még nem késő elkezdeni. Eddig gondolkodtam rajta, mert megbeszéltük Maryvel, hogy minden tantárgyunk közös lesz, de aztán felvetettem neki, hogy engem a biosz is érdekel, mire ő áldását adta és sok szerencsét kívánt. Közben fennakadás nélkül átjutok az iskola kapuján, átviharzok az udvaron, majd belépve az ajtón megtorpanok és meglapulva folytatom tovább az utam a folyosón. Körülöttem a srácok mind a megszokott csoportokba verődve ácsorognak, és beszélgetnek egymással. Annak ellenére, hogy csak egy-egy pillantás kapok el futólag néhányuktól, mégis úgy érzem, mintha rólam beszélgetnének. Persze könnyen kideríthetném, kihallgathatnám őket távolról, de nem merem. Gyáva vagyok, nincs mit ezen szépíteni. Kissé megkönnyebbülök, mikor megpillantom két hűséges bajtársamat. Mary a nyitott szekrényem előtt áll és feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy itt minden tiszta, se döglött állat, se trutymó, se belső szervek.

- Ilyen helyzetekben jó arra gondolni, hogy sose csináltál magadról meztelen fotókat, amivel most kiplakátozhatná az iskolát. Mert nem csináltál, ugye? – néz rám Mary érdeklődve.

- Nem hát! – csattanok föl.

- Jól van, jól van, csak biztosra kellett mennem.

- Nem akarok Lexiről beszélni, így is csak rajta jár az agyam. Jöjjön, aminek jönnie kell, ennyi – mondom lemondóan, de a hasam még mindig pánik üzemmódban van, levegőt se hagy rendesen venni.

Mikor a termünkhöz érünk, Eddie sok szerencsét kíván, majd elbúcsúzik tőlünk. Mary nem kérdez semmit, nem néz rám megértő boci szemekkel, mert tudja, hogy ezzel elismerné: Nagy a baj. Persze ez eddig is nyilvánvaló volt számomra, de ha bizonyítékkal is alátámasztanák, pánikrohamot kapnék, és csak reménykedhetnék, hogy elérem a mosdót mielőtt kitaccsolok. Mélyet lélegzek, keresztet vetek, meghajlok a tanulás istennői előtt, és elvégeznék még pár pogány szertarást is, mielőtt a vesztőhelyre indulok, de a jelzőcsengő kegyetlenül a terembe kényszerít. Mary lép be először, egyenesen a helyünk felé igyekszik. Követem őt, menet közben elképzelem, mi minden lehet a padomra firkálva. Mary hirtelen megtorpan előttem, én meg szerencsétlen módon nekiütközöm.

- Cherry, a firkálmányok miatt nem kell aggódnod – mutat M, a padom helyén tátongó űrre. Csak a székem árválkodik ott egyedül, az asztalnak nyoma veszett. Gúnyos kacaj hangzik a hátam mögül, végigsöpör az egész osztályon, de azt az egy bizonyos hangot mégse tudom kiszűrni közülük.

- Lexi vajon hol van? Nem mintha hiányozna, de azért furcsállom, hogy nem élvezi ki megaláztatásom minden percét – érdeklődöm, bár igazából csak hangosan gondolkodom.

- Szerinted Lexi van olyan igénytelen, hogy lila foltokkal és karcolássokkal bejön az iskolába? Ugyan már, ő nem olyan kis suttyó, mint ti – vágja hozzánk a választ egy kiscsaj, aki képes összehúzni pinket rózsaszínnel és azt hiszi, hogy Lexi nektárt iszik, tejben fürdik és minden szava Isteni kinyilatkoztatás.

- Nem, én azt hittem, hogy az a hat kiló vakolat, amit minden nap visel, elfed minden emberi létformára utaló jelet az arcán – válaszolom ingerülten. A lány tipikus sértődött libaként fordul el tőlünk, az intelligenciaszintje úgy látszik több válaszra nem elegendő. Én pedig egy csöpp büszkeséget érzek magamban.

- De hová tűnt a padom? Komolyan, szerintük ez jó vicc? – panaszkodom a barátnőmnek.

- A fiúmosdóban nézted már? – szól egy mélyebb hang a hátam mögül. Egy hím a Lexi fanklubból. Fiúmosdó, mi? Ennyire szemetek, de most tényleg? Még maradt egy-két percem az óra kezdetéig. Elindulok kifelé, nem törődök senkivel magam körül, szedem a lábam. Mikor a folyosó végére érek, lefékezek és szuggerálni kezdem a mosdó ajtaját. Azt hiszik, megijeszt az a kis nadrágos figura a táblán? Ugyan már! Abban a pillanatban kinyílik az ajtó és egy felsőbb éves srác lép ki rajta, furcsa pillantásokat vetve rám. És igen, ez rádöbbentett, hogy az a kis pasi figura igen is le tudja rombolni az elhatározásaimat. Amúgy is, miért is akartam bemenni? Mert egy idióta, azt mondta, hogy itt van, amit keresek? Mégis mekkora hülyének kell lenni, hogy ezt bevegyem? És ha benn is van? Én aztán ki nem hozom! Visszasietek a terembe, lehuppanok a székemre és előkotrom a történelematlaszom. Az legalább elég kemény, hogy tudjak rajta jegyzetelni.

- Nem mentél be, ugye? Utánad akartam kiabálni, de úgyse figyeltél volna, meg csak kínosabbá tette volna a szitut – fordul felém M.

- Nem, persze, hogy nem, csak vitt a hév. Kinek kell asztal? Elvagyok én így is – jelentem ki. Aztán belép a tanár, és rögtön kiszúrja, hogy valami itt nincs rendben.

- Charity, hol van a padod? – kérdezi.

- Azt én is szeretném tudni, tanárúr, de ne aggódjon, feltaláltam magam – mutatom fel az atlaszt és a füzetemet.

- Gondolom, jobb ha nem kérdezek többet – néz körbe rosszallóan, majd elkezdi tartani az órát.

Miután kicsöngetnek, elindulunk matekra, ami már önmagában borzalmas, egy olyan tanárral, aki azt hiszi, hogy tudunk mindent, aki úgy vezet le táblán egyenletet, hogy kihagy öt lépést, leírja a végeredményt, mi meg találjuk ki, hogy most mi is történt. Ezen kívül, könyv nélkül jár és olyan feladatokat ad fejből, amikről tíz perc után derül ki, hogy nincs is megoldásuk. A mai óra a függvények és a pletykák jegyében telt. De ki is tudna a koordináta rendszerre összpontosítani, mikor a terem minden egyes pontjából, az életem olyan eseményei visszhangoznak pusmogás formájában, amelyekről eddig én még nem is tudtam. Valaki látott, mikor ruhát kukáztam a szegényeknek szánt konténerből? Ugyan srácok, ez béna, tudtok ti jobbat is! Kurválkodás, abortusz... semmi egyedi. Valaki rákontrázott az abortuszra, azzal, hogy mégis, hogy lehettem volna terhes, ha nincs olyan pasi a világon, aki hozzám akarna érni. Na jó, ez egy kicsit tényleg fájt.

Szünetben nem figyelek a csipkelődésekre, Maryvel egyenesen a színpadhoz sietünk. Drámaóra, szívszerelmem. Ja, nem. Csak Maryt követtem ide, lelki támaszt nyújtok neki. A csoporttagok normálisak, mellettük M is meg tud nyílni. Én nem. Csak itt vagyok, díszletet pakolok, néha véleményezek ezt-azt, de semmi különös. Tavaly kezdtük el, annak ellenére, hogy csak fakultatív programként volt feltüntetve. Mary nagyon lelkes volt, így beadtam a derekam és elkísértem a próbákra. Annyira beleszeretett ebbe a világba és az egész társulatba, hogy ebben az évben már az órarendünk szerves részét képezi, főtantárgyként. Nincs vele semmi gondom, hogy ide kell járnom, de nem is lelkesedtem érte különösebben, egészen múlt hétig. Most, az átváltozásom után már könnyebben tudom érzékelni a környezetem különleges tagjait, jelen esetben Carter-t, drága tanárunkat, aki irtózik mindenféle formalitástól, beleértve a Mr. és a vezetéknév használatát. Nem mellesleg, mint nemrég kiderült, a fajtársam, csak erről épp elfelejtett szólni egy éven keresztül! De most komolyan, ha Alex tudta, hogy mi vagyok, akkor neki is tudnia kellett, mégse mondott semmit. Lehet, hogy azt hitte, hogy nem tudom magamról, vagy ilyesmi? Mindegy is. Múlt héten, mikor rádöbbentem a dologra, összeszedtem magam és elbeszélgettem vele erről-arról. Nem faggattam, csak diszkréten érdeklődtem az átváltozása körülményeiről.

Közben Mary már a színpadon gyakorolgat, én pedig helyet foglalok az első sorban a nézőtéren és figyelem, ahogy a srácok bohóckodnak, és úgy röhögnek mindenen, mintha a világ legviccesebb dolga történne épp körülöttük. Néha elgondolkodom rajta, hogy Maya sütijeiben áfonyán kívül vajon mi is került még. Maya amúgy a csapat szíve és lelke, Mary elsőszámú tanácsadója és lelkesítője. Közben megérkezik Carter is és lehuppan mellém.

- Te is épp azon gondolkodsz, hogy milyen jókedvű a fiatalság és, hogy ebben egyáltalán nincs semmi furcsa? – fordul felém. Sötétszőke, hullámos haja az álla vonaláig ér, párnapos borostája pedig idősebbé teszi, korához képest túl fiatal arcát. – Amúgy, mi újság? Hogy éled meg az új dolgokat?

- Nehezen, furcsán, ijesztően, de közben felemelően is. Fejlődöm, leszámítva a tegnapi kis incidenst. – Mielőtt rákérdezhetne, gyorsan folytatom a mesém. – Amúgy híztam. Fogadjunk, hogy rajtam kívül egy lány sem mondaná ebben az iskolában, városban vagy megyében ilyen büszkén ezt a szót. Erősebb lettem, de még hosszú- hosszú út áll előttem. De vannak, akik támogatnak, szóval... azt hiszem, jól fognak alakulni a dolgok.

- Ennek örülök, ha bármikor beszélgetni akarsz, nyugodtan keress fel, de most foglalkoznom kell kicsit ezzel a bagázzsal is. Szerinted én is kaphatok Maya süteményeiből? Vagy a csúnya, gonosz tanárt inkább kihagyják a mókából?

- Mindenképpen kapsz, ha maradt még. A bűnrészesek ritkán árulkodnak. – mosolyodom el, majd biztatóan bólintok, és intek, hogy induljon meg a színpad felé. A nap további része bármiféle eget rengető zaklatás nélkül zajlik le, talán a vezetés hiánya teszi, de a talpnyalók nem túl aktívak ma. Viszont ezt azt jelenti, hogy ma nem estem túl mindenen, és ha Lexi visszatér, a démonsereg újratöltődve fog ugrani a sátán minden szavára. Jobb nem belegondolni.

Szerencsére sikerült felvennem a biológiát. kaptam egy figyelmeztetést, hogy ezt a pár heti anyagot pótolni kéne, meg, hogy nemsokára teszt várható, de hát ez a legkönnyebben megoldható problémám jelenleg.

A nap mérsékelten fényes koronájaként, Tom felajánlja, hogy hazavisz engem is. Mary bepattan az anyós ülésre, én pedig befészkelem magam hátulra a félig üres chipses zacskók közé.

- Bocs, hogy előbb kritizállak, mint, hogy köszönetet mondanék, de miért nyitsz ki új zacskót, ha a másikban még egy csomó kaja van? – érdeklődöm.

- Mert mindig mást kívánok, aztán a nyitott zacskós chips olyan furi állagú lesz, tudod, mikor már nem ropog. Undi, franc se eszi azt már meg – válaszol Tom. Persze én még nem fejezem be a zaklatását, vannak még itt homályos részletek.

- Akkor miért nem dobod ki a maradékot? És amúgy meg milyen pasi az, aki nem tud megenni egyetlen zacskócska nasit?

- Cherry, elférsz? Na, látod, majd ha már nem lesz szabad hely, egybe megszabadulok mindtől – mondja, miközben elfordítja a slusszkulcsot és beindítja az autót. – Addig felesleges energiapazarlás lenne vele foglalkozni.

Szem forgatva bár, de annyiban hagyom a dolgot. Hátradőlök, és csak bámulok ki az ablakon. Félúton rezegni kezd a telefonom, mikor a kijelzőre nézek, látom, hogy Alex hív. Nem tudom pontosan, hogy miért keres, – talán az edzés miatt – de ha Maryék előtt kell beszélnem vele, valahogy úgy kell válaszolgatnom, hogy ne legyen benne semmi furcsa.

- Szia, mit szeretnél? – kérdezem.

- Szia, tudom, hogy csak tegnap kezdtük a tréninget, de mi lenne, ha ma kimenőt kapnál? Más terveim vannak.

- Mik is pontosan?

- Arra gondoltam, hogy bemutatnálak pár falkatagnak, és a Főhadiszállást is megmutatnám. Eddig csak Lucast és engem ismersz, szóval jó lenne, ha többiekkel is találkoznál. Igaz, nagy valószínűséggel nem lesz ott mindenki. Nem szóltam rólad. Mármint, tudják, hogy létezel, csak azt nem, hogy látogatást tennél nálunk. Mert nem tudtam, hogy jössz-e. Jössz? – darálja le Alex egy szuszra.

- Huh, azt hittem ez még sokára jön csak el, tudod, miután eldöntöttem, hogy akarom-e ezt az egészet, vagy sem – válaszolom kicsit megdöbbenve.

- Hát, csak nem akarom, hogy zsákbamacskát vegyél. Jó falkatagnak lenni, tényleg. De nem mindenki olyan, mint Lucas, ezért jobb lenne, ha előbb megismernéd őket és aztán döntenél, hogy közénk akarsz-e tartozni.

- Oké, rendben. Nemsokára haza érek.

- A házatok mögött leszek, az erdőben. Készülj fel az ámulatra, ez lesz életed legizgalmasabb élménye.

- Ha te mondod. Na, szia.

- Szia, várlak.

Kinyomom a telefont és a táskámba csúsztatom.

- Ki volt az? Már ha érdeklődhetek – fordul hátra Mary.

- Csak apu. Tudod, mostanság azzal zaklat, hogy akarok-e szülinapi partit vagy sem – vonok vállat. – A tizenhatodik. Mintha bármi különleges lenne benne.

- Úgyse akarsz, sosem akarsz. De egész nap velünk kell lógnod, ugye tudod? Arra a napra kisajátítunk Eddie-vel. Meghívhatsz minket moziba, vehetsz nekünk sütit, meg hasonlók – vigyorog M.

- Ki vagyok én, Jézus? Nem fogok a saját szülinapomon ajándékozni. Önző vagyok, törődj bele!

Mielőtt belemerülhetnénk a témába, bekanyarodunk az utcámba, ami azt jelenti, hogy pár másodperc múlva el kell búcsúznunk egymástól. Thomas a házunk előtt áll meg, elköszönünk egymástól, majd megvárom, amíg tovább hajt és elindulok a hátsókertbe, a házunkat megkerülve.

Miután nem találom Alexet az erdő szélén, tovább megyek, hátha kicsit távolabb vár, mert nem akar megkockáztatni egy találkozót a szüleimmel.

- Reméltem, hogy nem kezded el kiabálni a nevemet.

Ugrik elő hirtelen Alex egy fa mögül.

- Jesszusom, a szívbajt hozod rám! Amúgy kösz a bizalmat! Fontolgattam, hogy gyorsan szerzek valahonnan egy megafont, és azzal kezdelek keresni – mondom szem forgatva.

- Jól van, tényleg csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy akár ez is történhet, ha nem találsz meg rögtön. De aztán rájöttem, hogy ha a „hülye libák" közé tartoznál, azt érzékelték volna a szenzorjaim és soha az életbe nem mentem volna a közeledbe.

- Ha másra nem is, az eszemre büszke vagyok. Te meg allergiás vagy a buta emberekre, vagy mi? – érdeklődöm.

- Valahogy úgy. Van az a minimum intelligencia szint, ami alatt nem állok szóba emberekkel. És hidd el, ha valaki nem üti meg a mércét, az az első pár mondatából kiderül. Ilyenkor dől el, hogy válaszolok-e, vagy csalódva az emberiségben, elsétálok – magyarázza Alex, enyhe megszállottsággal a hangjában.

- Okéé – nyújtom el a szó végét – Biztos, ennek is van valami pszichológiai elnevezése. De most már elindulhatnánk. Normál esetben húznám az időt, ameddig csak lehet, mert elég izgulós vagyok, főleg, ha új emberek megismeréséről van szó, de most olyan hirtelen jött az infó, hogy az agyamnak még nem volt ideje reagálni rá. Szóval érjünk oda, mielőtt ráeszmél, hogy mi is készülődik itt valójában – hadarom el.

- Hát, bocs, hogy én közlöm veled a rossz hírt, de az agyadnak bőven lesz ideje felfedezni a merényletet. Elég nagy ez az erdő, és nem akarok futni. Inkább beszélgessünk, túrázzunk...

- Utálok túrázni – vágok közbe – És mondjuk, megemlíthetted volna, hogy csomagoljak uzsit, mert vándorútra készülünk!

- Nincs olyan vészesen messze. De közel sincs – próbálja Alex menteni a helyzetet.

- Aha, ez olyan mintha azt mondanád, hogy nem halott, de nem igazán él.

- Igazság szerint, ez akár zombi is lehetne, ha úgy nézzük.

- Vajon azok is léteznek? – töprengek el ahelyett, hogy csúnyán néznék Alexre az előbbiért.

- Nem kizárt – zárja le Alex ennyivel a témát, aztán elindulunk az erdő sűrűje felé. Útközben feldobunk néhány témát, hogy teljen az idő.

- Említettem már, hogy találkoztam egy másik vérfarkassal is? Ő egyedül van, mármint nem tagja egy falkának sem.

- Tényleg? Ki az? – néz rám Alex érdeklődve.

- A drámatanárom, Carter. Múlt héten jöttem rá.

- Van egy várfarkas tanárod? Várj, te jársz drámára? Te? Drámára? Színpad, rivaldafény, emberek? – döbben meg gúnyos szarkazmussal.

- Igen! Nem. Vagyis én nem szerepelek, csak a legjobb barátnőm miatt vettem fel ezt a tantárgyat, de úgy látszik a sors keze is benne volt.

- És miért van egyedül? Nem akarna csatlakozni?

- Nem hiszem, azt mondta, hogy jó neki ez így. Szeret független lenni.

- Jó, de egyedül veszélyes! – vágja rá.

- Veszélyes? Mármint másokra? Mert nekem elég határozott és stabil embernek tűnik, nem olyannak, aki rátámadna bárkire is, ha valaki nem segít neki. Mert én például ettől is féltem. Hogy ha nem lenne senki velem átváltozáskor, akkor nem tudnám kontrollálni magam.

- Igen, ez is, meg... Mindegy ez nem fontos.

- Mi nem fontos?

- Semmiség, amíg nem jelent közvetlen veszélyt addig kár lenne riogatnom téged.

- Most komolyan ezt csinálod? Elhintesz valamit, aztán lógva hagyod a levegőben? Mond már el! – kérem, kicsit hangosabban a kelleténél.

- Jobb, ha nem tudod, rendben? Majd elmondom, ha szükséges lesz.

Nem vitatkozom, nem mondok semmit, csak sétálok tovább mellette. Ezzel most rendesen megfagyasztotta a légkört, remélem ő is érzi. Pár perc néma csönd után, Alex közelebb lép hozzám, átkarolja a vállam és magához húz. Nem romantikus módon, inkább csak barátkozósan, mégis belepirulok.

- Tudom, hogy most meg vagy sértődve, de nem tennéd félre ezt addig, míg találkozol a srácokkal. Azt mondtam nekik, hogy cuki vagy, nem azt, hogy durcás.

Ettől csak még vörösebbnek érzem az arcom, próbálok a másik irányba nézni, még kicsit összeszedem magam. Alex simít egyet a karomon, majd elenged és tovább beszél, hogy oldja a hangulatot. Enyhe bizsergést hagyott maga után a keze, furcsa érzés, de meg tudnám szokni.

- Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz a falkámhoz! Nagyon színes a felhozatal, személyesen válogattam ki őket – mosolyok Alex büszkén.

- Úgy beszélsz, mintha a gyűjteményedről lenne szó, mintha mennénk, hogy bemutass a bélyegeidnek.

- Bélyegek? Ha egy ilyen srác mint én, elhívna magához megmutatni a „gyűjteményét" – rajzol macskakörmöt a levegőbe – nem találnál te ott, se bélyeget, se szalvétát se semmit...

- Befejezheted! – szólok rá.

- Oké, oké – nevet önelégülten, vagy épp kinevet, amiért olyan könnyű engem zavarba hozni.

- Amúgy, azt még meg se kérdeztem, hogy hány éves vagy – terelem a témát.

- Decemberben leszek tizenkilenc.

- Én nemsokára tizenhat, ami azt jelenti, hogy ilyesmiről beszélned előttem már szexuális zaklatásnak számít, te kis pedofil.

- De múltkor már megbeszéltük, hogy úgyse jelentenél fel.

- Ja, amikor azt fontolgattad, hogy néha napján begyógyszerezel.

- Csak a közjót szolgálnám vele. Amúgy, mikor lesz az a nemsokára? – érdeklődik Alex.

- Október 3-án.

- Ugye tudod, hogy pont aznap lesz telihold? – húzza fel Alex a szemöldökét.

- Nem! Akkor lesz? De, várj. Nem mindegy? Ránk nem hat, nem? Bár akkor is ideges leszek tőle és...

- És még ráadásul elég kezdő is vagy. Ha nem is muszáj átváltoznod, nagy az esély, hogy engedsz a kísértésnek.

- Igaz – sóhajtok fel.

- Amúgy ez vicces. Maxiemmel pont azt beszéltük, hogy egy napon múlott, hogy nem a születésnapján kell átváltoznia. Ő október 2-án született, és ha belépsz közénk, hivatalosan is te leszel a falka második legfiatalabb tagja. Maxiem egy nappal idősebb nálad. Csak egy nappal, ráadásul ő is szőke és kék szemű, mint te. Hmm. Furcsa egybeesés.

- Csak ne kombinálj itt, ez nem egy argentin sorozat. Nem a rég elveszett ikertesóm! Mikor érünk oda? Messze van még?

- Már csak pár perc, ne izgulj!

- Aztán láthatom azt a hiper-szuper csodás dolgot, amit emlegettél?

- Pontosan! – húzza Alex széles mosolyra a száját. Most már tényleg kíváncsi vagyok.

Körülbelül negyed órája gyalogolunk, mikor Alex megáll.

- Itt vagyunk – jelenti ki.

- Itt? De itt nincs semmi, csak fák, mint bárhol máshol az erdőben.

- Mert el van rejtve, már mondtam. Kövess! – Alex megfogja a kezemet és elvezet egy furcsa fához, vagyis két furcsa fához, amik egymásnak vannak dőlve és a közöttük lévő rést borostyán levelek töltik ki. Útitársam, vagyis kalauzom a borostyán felé nyúl majd ketté választja azt, aztán int, hogy bújjak át alatta. Először kicsit zavart vagyok, de elindulok, és amint átérek leesett állal, földbe gyökerezett lábbal bámulok magam elé. Egy emeletes ház áll ott, ahol az imént még nem volt más, csak bokrok és erdő. Megfordulok, visszabújok a levelek között, majd megkerülöm a fát, aztán még egyszer, végül Alex „én megmondtam" tekintete megállásra késztet. Megint átnézek a borostyán levelek közt, csak, hogy biztos legyek. Most már Alex is követ, és büszkén mutatja be nekem a Főhadiszállást. Kicsit még sokkos állapotban vagyok, valahogy így érezhet miden emberi lény, aki a Tardis fedélzetére lép.

- Ez mégis, hogy lehetséges? – ámuldozom. – Mesélj csak! Nyitott vagyok.

- Ezt a titkot had őrizgessem még egy kicsit. Későbbre is kellenek még meglepetések.