Szeptember 15

Több mint egy hét telt el azóta, hogy utoljára találkoztam Alex-szel. Persze, közben beszéltünk telefonon, de úgy döntöttünk, hogy amíg nem elég erős a testem, addig fölösleges lenne erőltetni az edzést. Eseménytelenül teltek ezek a napok, mégis rengeteg minden történt. Bennem, rajtam, velem. Ha most belenézek a tükörbe, már nem azt látom, mint hetekkel ezelőtt. A hajam pár árnyalattal sötétebb lett, igazi élénk szőke és úgy ragyog, mint még soha. A szemem csillog, a bőröm, bár ugyan úgy fehér, mint ezelőtt, de elő holt helyett, most inkább porcelánbabához hasonlítanám magamat. Felszedtem pár kilót, és ennek hála, már elkezdtem domborodni ott, ahol kell. A fenekemen, a csípőmön és hát... Vigyorogva állok a fürdőben, próbálok nem sikítozni, de végül, mégis csak kitör belőlem az ujjongás. Ugrálok, és pörgök össze-vissza. Amíg nem lát senki, nincs is semmi gond ezzel. Mert, hát minek örüljön egy majdnem tizenhat éves lány, ha nem annak, hogy sikeresen kinőtte a melltartóját? Bár emiatt, a sportmelltartóimon kívül – amiket anyám nem tudom, milyen indíttatásból vett - nincs más, amit felvehetnék. De ez nem akkora probléma, a bő pólóim úgy se hagyják látni a lényeget. Igen, a stílusom még mindig a régi. Eddig takargattam azt, amim nincs, most azt takargatom, amim van.

A szüleim körül már napok óta nem tűnik el a levegőt fagyasztó aura. Anya kifejezéstelen arca és rosszalló tekintete, ami acélpengeként hasít belém, valahányszor csak rám néz, sem ijeszt meg annyira, mint apa szánakozó mosolya, azzal a világvége fájdalommal a szemében. Görcsbe rándul tőle a gyomrom, és teljesen összezavar.

Úgy érzem, ennél a pontnál jött el az idő, hogy összefoglaljam magamban, mit is tudok valójában a saját szüleimről. Nem sokat. Alapvető dolgokat, például, hogy az anyám neve Clare, az apámé Henry, de ez semmivel sem mozdítja előre az ügyemet a megértésükkel kapcsolatban.

A családunk abszurd mivolta leginkább abban rejlik, hogy küllemre akár testvérek is lehetnénk, kisebb túlzással persze. Anya jóindulattal is, maximum huszonnyolcnak mondható, de az egyetemisták közül sem lógna ki, apa szintúgy. Talán nyolc éves lehettem, mikor utoljára együtt láthatott minket a nagyvilág, majd ideköltöztünk, vagyis visszaköltöztünk. Négy-öt éves koromban a környéken éltünk, csak a város másik felében.

Aztán elkezdődött anyáék kettős élete. Titkos barátokkal és hamis igazolványokkal. A szüleim csak papíron vannak nyilvántartva az iskolámban, soha senki nem látta őket ott. Csak pár aláírás bizonyítja, hogy valóban léteznek. A munkájuk közben jobban kibontakozhatnak, nem szerződnek cégeknél, szabadúszók mindketten. Clare rendezvényeket szervez, Henry jogi tanácsokat osztogat. Okosan játszanak, hogy ne a költözködésről szóljon az életünk.

További tények: Valamiért, ha rólam van szó, legtöbbször anya szava a szent. Rólam alatt, nem a kamaszlányt értem, hanem a farkast, ami bennem él. Most is, apa bánik velem engedékenyebben, bár valamiért szomorú, de mégsem olyan rideg, mint anyám. Vajon miért érzi úgy, hogy az ő vállát több felelősség nyomja? Miért akadt ki ennyire és miért nem beszél velem nyíltan?

Ennyi. Ennyi, amit össze tudok szedni róluk. A múltjukról, arról, hogy mi volt előttem, semmit sem tudok. Miután sikerül kikászálódnom a gondolataimból és elszakadni a tükör elöl, kiválasztok pár ruhadarabot a szekrényemből. A fekete csőfarmeremet, ami végre nem lóg rajtam, hanem ott feszül ahol kell, egy fekete trikót és rá egy nagy, sötétszürke, ponchószerű fölsőt. A reggelit gyorsan lezavarom és indulok is az iskolába. Pályázat beadva, leckék készen, Lexi teljes érdektelenségben. Úgy érzem, semmi komolyabb gond nem történhet mostanság. A buszon írok Alexnek, hogy ezen a héten, szerintem már készen állok az edzésre, és, hogy válaszoljon, amint kitalálta, hogy mikor kezdjük.

Mielőtt belépnék az iskola kapuján, laza copfba fogom a hajamat, mert még nem jött el az én Hamupipőke történetem csúcspontja. Ha rajtam múlik, soha nem is fog. Mindig is kínosnak és bugyutának tartottam a „csúnya lány megszépül, és haj lobogtatva bevonul" jelenetet a filmekben, ráadásul mindezt lassítva kell végigszenvednie a gyanútlan nézőnek. Nem, én csöndben meglapulok és élem tovább a szürke iskolai életemet, az erdőben majd kitombolhatom magam, távol a Lexi féle démonoktól. Mikor beérek az iskolába, már a folyosó végéről kiszúrom Mary-t és Eddie-t a szekrényünknél várakozva. Odasietek, köszönök nekik, majd együtt indulunk a termeink felé.

- Örülök, hogy épségben hazaértél tegnap; ezekből a vasárnapi látogatásokból hagyományt csinálhatnánk. – Mosolyog rám Mary, hátrálva lépkedve felfelé a lépcsőn, mert a szemkontaktust tartani kell. Azt muszáj.

- M, inkább az etikett hulljon a mélybe, mint te. Nyugodtan megfordulhatsz – noszogatom, majd próbálom fizikálisan is a jó pozícióba fordítani.

- De úgy nem látom a helyes kis pofikád babám, egészen kivirultál, tudod? – Csíp az arcomba a barátnőm, mint egy őrölt nagynéni.

- Igen, megváltoztál egy kicsit – vizsgálgat Eddie is, precízen végigmér, aztán megszólal, de a teljes biológiai kiértékelés helyett, amit vártam volna, egy érdektelen kérdést tesz fel, Mary pár perccel ezelőtt elhintett mondata kapcsán.

- Amúgy, miért ne ért volna épségben haza? Az a pár háztömb egy biztonságos környéken? Nem hangzik túl veszélyesnek.

- Te nem hallottad? – kérdezi Mary sejtelmesen.

- Mit? – húzza fel Eddie kételkedve a szemöldökét.

- Tudod – kezdi Mary - Van a környéken egy rozoga ház, és azt beszélik róla, hogy megvadult házimacskák szelleme kísért a közeli utcákon, a rég elhunyt gazdájukat keresve, és mindenkit megesznek akik...

- Jól van, befejezheted a gúnyolódást! – fonta össze a karjait Ed.

- Én nem gúnyolódom. Ez az igazság! – nevet M, majd felszalad a lépcsőn. Eddie lemondóan felsóhajt, majd követi. Én is megyek utánuk.

A nap legvidámabb pillanatának könyvelem el ezt a mostanit. Itt vagyok a másodikon és se légszomj, se haldoklás. A mosolyomat, se unalmas órák, se kötekedő idióták nem tudják lemosni az arcomról. Vidám vagyok és izgatott, pozitívan tekintek a jövőre, egészen a negyedik óráig. Lexi helyet foglal mellettünk, közömbösen vizsgálgatja a telefonját, majd hirtelen leteszi azt a padjára és felénk fordul.

- Unatkozom – közli szárazon, majd az asztalom irányába nyúl. Mielőtt észbe kaphatnék és rájönnék mit is csinál, felkapja az én mobilomat, majd gonosz vigyorral méregetni kezdi.

- Lássuk csak, mi van itt? – nyomkodja. – Képek. Semmi, tudtam én, hogy unalmas vagy, de ennyire?

- Hát, ez van. Most add vissza! – emelem fel a hangomat.

- Még nem végeztem, nyomi. Nyugodj le! – int csöndre, mint valami kutyát. Körbe nézek a teremben, mindenki minket figyel.

- Címjegyzék, várj, kitalálom. Anyuci, apuci, bénabarát 1, bénabarát 2. Oh, mi ez? Alex szívecske. Ki ez? Valami lúzer a kis bandátokból? Vagy koslatsz valaki után? Adok egy tippet, hagyd békén szegény szerencsétlent, senki sem szereti a zaklatókat. Menjünk tovább, üzenetek.

Nem, azt nem! – pánikolok. Alázhat agyba, főbe, de azok az üzenetek titkosak és nem az ördög kezébe valók. Felé lépek és a telefonomért nyúlok.

- Add vissza! – kiabálok.

- Ó, szóval találok itt valami érdekeset? Kíváncsi lettem.

Nem várhatok tovább, lépnem kell. A mobilomért nyúlok, erre ő a magasba emeli.

- Na, eléred? Ugrálj csak! – nevet egyre hangosabban. Teljesen zakkant ez a csaj. Fölfelé bámul, a levegőben tartva próbálja elolvasni az üzeneteimet, de én ezt nem fogom hagyni! Nem sokkal magasabb nálam, talán még el is érném a kezét, de a harag már annyira tombol bennem, hogy a B terv kezd sokkal vonzóbbá válni. Lexire vetem magam olyan erővel, hogy mindketten a földre zuhanunk. A telefonom kicsúszik a kezéből és terem sarkába csúszik. Gyorsan felpattanok és utána szaladok, majd a többiek tekintetét kerülve kirohanok a teremből. Utoljára még látom Mary döbbent arcát és Lexi reszkető testét a padlón. Legalább mozog, ez jó jel. Valami elemi erő meggátolja bennem, hogy együtt érezzek azzal a sátánfajzattal. Megérdemli és kész. Közbe lehajtott fejjel megközelítem a női mosdót. Épp akkor érek be, mikor megszólal az óra kezdett jelző csengő. A helyiség kiürül, csak én maradok benn. Hideg vizet fröcskölök az arcomba, és mikor felnézek, a tükörben rémült, sárgán villogó szempár néz vissza rám. Gyorsan lehunyom őket és próbálok megnyugodni. Mély levegő, beszív, kifúj. Jól van, összeszedtem magam, azt hiszem, már rendben vagyok. Leveszem a ponchóm és leterítem a földre, hogy ne a hideg csempén kelljen üljek, majd alaposabban szemügyre veszem a telefonomat. Szerencsére pár karcolással megúszta, azok is a hátulján vannak, a kijelző sértetlen. Feloldom a képernyőzárat, amit eddig lustaságból nem kódoltam le, de úgy néz ki, mostantól rákényszerülök. De előbb helyzetjelentést kérek Mary-től. „Mi történt, miután kimenekültem?" Tömör, lényegre törő kérdés, idegőrlő várakozás. Még mindig nem érdekel, hogy Lexinek hány lila foltja lesz holnapra, csak az izgat, hogy látták-e a szememet. Öt perc múlva, felvillan a mobilom. Végre!

„ A ribivel minden rendben, bár rohadtul ki van akadva rád, ami azt illeti, én is. Miért nem hallottam még arról a bizonyos Alexről? Majd mesélned kell! Amúgy, nem szólt a tanárnak, szóval a helyedben én félnék, bosszút forral."

Hát igen, esélyes volt, hogy nem felejti el nekem és nem éri be pár nap felfüggesztéssel. De most nem ez a legfontosabb. „És az osztály? Nem beszélnek rólam, vagy ilyesmi?"

„Nem igazán, mindenki a „szerencsétlen áldozattal" van elfoglalva, rólad szó sem esik. A támadó szerepe Lexi királynő önsajnáltatása mellett eltörpül. „

Hála az égnek! Kicsit túlpörögtem, nem olyan nagy dolog ez, ha látott is valaki valamit, majd azt hiszi csak képzelődött, vagy, hogy csak furcsán csillant a fény. Feltápászkodom, leporolom az ideiglenes felfázást megelőző rongydarabomat, majd magamra kapom és elindulok kifelé a folyosóra, aztán le a földszintre. Ott gondolkodás nélkül nekiiramodok és addig meg sem állok, amíg ki nem érek az iskola kapuján. Én ma vissza nem megyek oda! Se holnap, se holnapután se soha! De sajnos ez lehetetlen, nem kerülhetem el a sorsom. Köszönöm iskola, gyermek lelkek megnyomorítója, démonok szülőföldje, elkerülhetetlen szenvedések nagyszínpada, én így szeretlek. Furcsán könnyűnek érzem magam, mintha valami hiányozna. A táskám! Gyorsan írok Mary-nek, megint. „Szia, ott maradt a táskám, gondolom már észrevetted, szóval, légyszi vidd haza magaddal, vagy gyömöszöld bele a szekrényembe, kódomat tudod. Köszi és bocs, hogy ennyit zaklatlak „

„Haza viszem, nem probléma és nem zaklatsz. Nyugodtan hidd csak el, hogy veled beszélgetni izgalmasabb, mint az órára figyelni. Az eddigi jegyzeteim, csak kreatív képi illusztrációk."

„Látni akarom őket! Lehet, este felé elugrom akkor hozzátok a cuccaimért. Ha kérdeznék, hol vagyok, mondd, hogy rosszul lettem és nagy valószínűséggel épp otthon haldoklom az ágyamban."

„Igen is, értettem! (Virtuális tisztelgés) „

Tényleg elindulnék hazafelé, apáék ügyfelekkel tárgyalnak, csend és nyugalom lenne otthon, de van egy kis probléma. A buszbérletem, a pénztárcám, a fülhallgatóm és a lakáskulcsom is mind-mind a táskámban maradtak, szóval most vagy barangolok az utcákon, vagy megpróbálom elérni Alexet, aki reggel óta nem küldött életjelet magáról. Nem mintha, minden percben azt kéne lesnie, hogy írok-e neki, és ugrani valahányszor szólok, de azért kicsit rosszul esik. Úgy döntök, felhívom és erősen reménykedem, hogy nem hisz majd idegesítőnek és levakarhatatlannak. És lám, ez történik az ember önbizalmával, ha csak egy kicsit is odafigyel arra, amit Lexi mond. Igen is jogom van felhívni, ha már megígérte, hogy segít! Mielőtt bármit is csinálnék, rezegni kezd a telefonom és a képernyőn egy ismeretlen szám tűnik fel. Vonakodva bár, de felveszem, mert kíváncsi vagyok, ki lehet az.

- Szia, Cherry, Alex vagyok, nem tudom, hogy kerestél-e mostanában, mert a mobilom ismeretlen okoknál foga eltűnt, aztán átázva, hínárosan került elő a tóból. Szóval most épp kínvallatást tervezek rendezni, de előtte, gondoltam megkérdezem, hogy mikor kezdhetünk – darálja Alex, mielőtt bármilyen kérdést is feltehetnék neki.

- Reggel írtam, hogy felőlem ezen a héten bármikor, de te valamiféle médium vagy, vagy mi? - érdeklődöm, kissé ledöbbenve.

- Nem tudok róla, miért?

- Egyrészt pont most akartalak hívni, másrészt, ha most órán lennék, nem tudtam volna felvenni, szóval furcsa, hogy ilyen jól időzítettél.

- Igazából, nem is gondoltam bele, hogy neked most órád van, ami azért elég gáz, tekintve, hogy a háromnegyed falka nincs itt a suli miatt. Alig várom, hogy visszaérjenek és kiderítsem, hogy ki volt az a bátor, aki úgy gondolta, hogy biztos van tengeralattjáró mód is a telefonomon! – mérgelődik Alex. – Amúgy, miért nem vagy órán?

- Kicsit kiakadtam, pici erőszakhoz folyamodtam, aztán elrohantam, sárga szem bla bla bla... nem érdekes – próbálom lazára venni a figurát és remélem, hogy nem feszegeti tovább ezt a témát.

- Sárga szem bla bla bla...?

Hiú ábránd volt csupán. Beszívom a levegőt és magyarázkodni kezdek.

- Nem nagy ügy, szerintem nem vette észre senki és csak azért volt, mert az a hülye liba felidegesített, de hagyjuk jó? Még haza se tudok menni. Pedig reggel még olyan jókedvem volt.

Nemtörődöm hangleejtésem lassan átvált durcásba, majd mindezt egy nagy sóhajjal koronázom meg. Nehéz az élet.

- Majd edzésen tanulunk egy kis önkontrollt is, rendben, bogaram? Bár veled kicsit nehezebb dolgom lesz. A lányoknak egy hónapban kétszer is indokolatlan dührohamaik vannak, lehet, beépítek a tréningprogramba nyugtató teakeverékes délutánokat - mondja elgondolkodóan, és én látom lelki szemeim előtt, amint komoly arccal tényleg fontolóra veszi az imént említetteket.

- Ha, ha! Esetleg számítsak arra, hogy titokban porrá őrölt xanaxot keversz a rántottámba, miután az ellopott naptáramból kideríted melyik napokon jelentek veszélyt a társadalomra? – gúnyolódom.

- Nem, gyógyszert nem vetek be, az olyan, mintha bedrogoználak.

- És az csúnya dolog, ugyebár – magyarázom óvodás szinten.

- Fontosabb, hogy büntetendő. A börtön nem az én világom, ilyen szép kék szemekkel tudod, mi várna rám ott benn?

- Szerinted én feljelentenélek?

- Akkor...

- Ez nem engedély volt! – kiáltok fel.

- Jól van, na! – nevet Alex, én meg a fejemet ingatva indulok el lefelé az utcán, miközben gondolkodom, hogy is lehetne folytatni ezt a beszélgetést.

- Komolyabbra véve a szót, ha gondolod, akár ma is kezdhetünk – vált hangnemet Alex a másodperc töredékrésze alatt.

- Rendben, csak mondd, hol találkozzunk, oda megyek.

- Gyere a házatok mögé, az erdőbe. Mennyi idő?

- Egy óra és ott leszek, csak előtte beugrok... ja, nem. Nem tudok bemenni, átöltözni. Klassz.

- Miért kéne átöltöznöd, nem hiszem, hogy kisestélyiben lennél.

- Nem, de felvennék valami edzős cucc félét, melegítőt vagy ilyesmit.

- Minek? Az életre edzünk, minden, amiket tanítok, a mindennapjaid részei lesznek.

- Oké, rendben. Most leteszem. Sietek, ahogy tudok.

Kinyomom a telefont, és gyorsabb sebességre kapcsolok. A belváros felé megyek, mert vérfarkasság ide-oda, a rövidebb utat egy ideig még biztosan kerülni fogom. Nagyokat lépek és a tőlem telhető leggyorsabb tempóban sétálok. Ötven perc múlva érem el az utcánkat, ott már lassítani kezdek, kapkodom a levegőt, nem haldoklom annyira, de azért pár pillanatnyi szünetre szükségem van. Egy pohár víz is jól jönne, de kibírom. Csak ez a szar sportmelltartó ne szorítana annyira. Amíg az erdő felé gyalogolok, a mi és a szomszédunk háza közti kis ösvényen, elhúzom a melltartót magamtól és élvezem, hogy máris könnyebben áramlik az oxigén a tüdőmbe. Feltétlenül be kell szereznem egy új fehérnemű szettet. Már látom Alexet az erdő szélén, egy fának támaszkodva. Ő is észre vesz engem, vigyorogva felém int, de a szemében a kiképzőtisztekre jellemző őrült csillogást fedezem fel. Jól van, ez az a pont, ahol még nem késő visszafordulni. Ez csak egy röpke gondolat, a lábaimig nem is jut el, menetelek előre szakadatlanul.

- Pontos vagy, ez jó. Kicsit beljebb megyünk, aztán ismertetem a haditervet.

- Rendben. Azt hiszem.

Pár perc után elértük azt a területet, ahol nemrég átestem az átváltozáson. Napfényben kevésbé tűnik varázslatosnak.

- Oké, először is azt a szürke pokrócfélét vedd le, csak zavarna! – utasít. Áthúzom a fejemen a ponchómat, lerakom egy fa tövébe, majd ráhelyezem a mobilomat.

- Na, legalább már nem úgy nézel ki, mint akit a szél is ketté törne, most építünk rád egy ki izmot is. Amúgy készültél? Sportmelltartó. Nem hittem, hogy neked olyanod is van – piszkálódik Alex. Legalább is én így fogom fel a viselkedését. Gyorsan felkapom a kezeimet és a mellkasom köré fonom őket szégyenlősen.

- Nem készültem, csak ez volt, mert... és nem én vettem, hanem anya szóval...- motyogom zavartan. – Ezért volt jó az a poncho. Eltakarta.

- Gondolom, ezek után ruhatár csere következik majd.

- Nem igazán, csak abból veszek újat, amiből nagyon muszáj – magyarázom.

- Tévedés.

- Mi? – lepődöm meg.

- Lehet, hogy te nem akarsz új göncöket, de van egy falkatag, aki nem fogja hagyni, hogy olyan furin öltözködj, mint eddig. És én örömmel rendelkezésére fogom bocsájtani a közös pénzt, hogy megreformálja a gardróbodat.

- Kamerák is lesznek? Szerepelni fogok a Mit ne vegyél felben? – kérdezem szem forgatva.

- Ha szeretnél, elintézem – mosolyog rám, mire én egy grimasszal válaszolok.

- Inkább kezdjük el, jó?

- Semmi akadálya! Akkor fussunk!

- Fussunk? Csak így, in medias res? Bemelegítés vagy ilyesmi?

- Intenzívre kapcsolunk – kezd Alex helyben futni.

- Kapcsolni miről? Gondoltam valami könnyebbel kezdünk, látás, hallás, szaglás, pilates.

- Azok majd kialakulnak, a sportot pedig nagyban kell kezdeni, hogy még tovább juss, minél hamarabb. Ezt figyeld, ezt meg kell tudnod csinálni jövő hétig.

Alex futni kezd, majd pár méter múlva felugrik srégen, jobb felé, majd az ott álló fa törzséről még feljebb löki magát az ellenkező irányba, aztán megismétli ugyan ezt és a végén, a jobb oldali fa egyik ágán landol, körülbelül tíz méterre a talajtól.

- Ez a tananyag. Menni fog?

- Kizárt dolog. Ezt mégis, hogy? – esem kétségbe.

- Ne legyél ilyen negatív, azért vagyok itt, hogy ilyeneket tanítsak – mondja Alex, majd halkabbra vált.

- Most koncentrálj, ha annyira szeretnéd, gyakorolhatjuk a hallást, mielőtt megkínozlak. Suttogni fogok, neked csak fülelned kell. Ha úgy könnyebb, így az elején még nyugodtan becsukhatod a szemedet.

Így teszek, lehunyom a szemeimet, majd koncentrálok. Az elején csak zörgést hallok, mint mikor a rádió nem fogja rendesen a jelet. Aztán kezd kitisztulni.

- ... és aztán a csúnya gonosz kismalacok leforrázták a szerencsétlen farkast.

- Te mégis miről beszélsz?

- Na, a mese végére becsatlakoztál. Ügyes! – dicsér meg Alex, majd leugrik az ágról és könnyeden, behajlított térdekkel ér földet, közvetlenül mellettem.

- Most fussunk!

- Rendben – adom fel az ellenkezést.

Alex nekiiramodik, én meg próbálom követni, de a távolság egyre csak nő közöttünk. Végül, már nem is látom őt. Összeszedem minden erőmet és olyan sebességgel kezdem kapkodni a lábaim, ahogy csak bírom. Egészen bele lendülök, élvezem, de bizonytalan is vagyok. Hova lépek? Minek megyek neki? Lehet, nem is vagyok olyan gyors, mint hiszem, csak beképzelem magamnak. Egyszer csak a szemem sarkából meglátok egy alakot baloldalt, de nincs időm kitalálni mi lehet az, mert a következő pillanatban nekem csapódik, a földre kerülök, a levelek és szúrós ágak közé. Mikor kinyitom a szememet, Alexet pillantom meg magam fölött.

- Ez mégis mire volt jó? Normális vagy? – kiabálok.

- Vicces volt – von vállat a pszichopata trénerem.

- Vicces? Esküszöm, ha valami magyarázatot adsz rá, még el is fogadom, de vicces? Kedvem lenne megütni! – nyöszörgöm, miközben feltápászkodok. - De egyébként gyors voltam?

- Magadhoz képest igen, de még bőven nem ütöd meg a szintet. Erre egy ember is képes, még csak atlétának se kell lennie hozzá. Viszont a génjeid jók – mutat a könyököm felé. Oda nézek és észreveszek rajta egy nagy véres horzsolást, amitől csak még mérgesebb leszek, de aztán látom, hogy a sebek kezdenek halványulni, a karcolások összeforrni. Pár perc múlva letörlöm a vér a karomról, és nem marad más, csak egy rózsaszín folt.

- Az is eltűnik nemsokára. Jó, nem? – mosolyog rám.

- Elképesztő! – bólintok.

- Mélyebb sebhez, több idő kell, de azért ritkán vérzünk el. Szeretnél még valamit csinálni ma, vagy ennyi elég volt? – érdeklődik Alex, miközben elindul visszafelé.

- Nem tudom – vonom meg a vállam, miközben követem. Csendben sétálunk, amíg el nem érünk egy lejtősebb részhez, ahol is eszembe jut minden általam ismert fizikai törvény és úgy döntök, itt az esély a törlesztésre. Mielőtt lebeszélném magam róla, nekilódulok, majd Alexre vetem magam, aki a lendülettől elvesztve az egyensúlyát, levágódik a fűbe, majd csúszik még lefelé egy két métert.

- Hé!

- Megérdemelted! – jelentem ki, de a hülye fejemmel mégis érzek egy kis bűntudatot.

- Igen, meg. Csak nem számítottam rá. Elismerésem.

Alex feláll, miközben leporolja a ruháit, aztán felém fordul.

- Ezek után bölcsebb lenne, ha előre engednélek – mutat az ösvény irányába, miközben a másik kezével tolni kezd, én meg egy szarkasztikus nevetés kíséretében elindulok a kiindulási pontunk felé. Út közben felveszem a gyűrött ruhadarabom és a telefonom onnan ahol hagytam, majd haladunk tovább a hátsókertünk felé. Mikor odaérünk, leülünk a hintaágyra.

- Nem fáj semmid? – érdeklődöm.

- Ennyitől, ugyan már! – legyint. – De ne kérdezz ilyeneket, bosszút álltál rajtam, így volt igazságos. A szúnyogtól is bocsánatot kérsz, miután lecsaptad?

- Persze, hogy nem! Lexit se sajnáltam, mikor, mondjuk úgy, rátámadtam.

- Kíváncsi lennék arra a lányra, akit egy kategóriába sorolsz egy szúnyoggal.

- Inkább ne beszéljünk róla többet! – próbálom lezárni ezt a témát.

- Oké, de azt meg kell jegyeznem, hogy ma elég harcias napod volt.

- És még nincs vége. Este még el kell mennem a táskámért és lehet, hogy útközben meg kell küzdenem pár szellemmacskával.

- Mivel? – nevet fel Alex értetlenül

- Nem fontos – mosolygok. – De Alex?

- Igen?

- Ülnél még itt velem egy kicsit, mert nem tudok bemenni a házba és nincs kedvem egyedül itt maradni.

- Persze, de négy körül vissza kell érnem, igazságot szolgáltatni.

- Anyué addigra bőven haza érnek. Előbb is elmehetsz, ha gondolod, csak még egy kicsit húzd nekem az időt, légyszi.

- Majd mesélek vicceket – ajánlja Alex.

- Nekem az is jó – dőlök hátra kicsit megnyugodva.

Pár óra múlva elengedem Alexet, ha intézze a dolgát, de még így is van negyven-ötven percem a szüleim érkezéséig. Addig ledőlök kicsit a hintaágyra és bámulom a felhőket.

Mikor meghallom anyuék kocsiját, előre lopakodom, és a bejárat mellet várom meg, hogy beérjenek a nappaliba. Talán így lesz esélyem észrevétlenül becsempészni magam. Halkan nyitom ki az ajtót, majd feltrappolok a lépcsőn, ezt már hallhatják, majd azt mondom lefelé indultam, csak aztán meggondoltam magam. Gyorsan átöltözöm, aztán bevágódom az ágyamba gondolkodni.

A nap további része hamar eltelt, elugrottam a táskámért, majd túlestem egy csendes vacsorán, fürödtem, és most a takaróm alatt azon elmélkedek, vajon milyen szörnyűségekre kell számítanom Lexitől az elkövetkezendőkben. Éjfél körül sikerül elaludnom, de a démonom hosszú, fekete haja csápokként tekeredik a nyakam köré a rémálmaimban. Holnap minden kiderül.