Szeptember 7

Szokatlan érzés rántott ki az álmok birodalmából. Ez életem első olyan reggele, mikor a korgó hasam ébreszt fel. Gyorsan felülök, aztán csak vigyorgok magamban, mint valami elmeháborodott. Ez már a változás szele. Jó, gyenge fuvallata, de mindenképp jel. Alig várom az elkövetkezendő heteket, egyre és egyre erősebb leszek. Felkapok magamra valami itthoni göncöt - ami nem sokban különbözik az iskolába járóstól –, és indulok le reggelizni. Gyors pillantást vetek az órámra a falon. Nem, mégsem reggelizem. Tíz perc múlva ebéd. Lebattyogok a lépcsőn és már az előszobából megérzem a sülő csirke illatát. Belépek a konyhába és helyet foglalok apu mellet.

- Öt perc múlva eszünk. Legyetek szívesek lepakolni az asztalról minden nem oda való dolgot és osszátok szét az evőeszközöket! – parancsol ránk anyám ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. Azért én mégis megpróbálom.

- Nem lenne egyszerűbb, ha mindenki magának... ­­­­­- kezdeném, de apa leállít.

- Kincsem, ne kötekedj anyáddal, tudod, hogy nem éri meg. Inkább segíts! Van öt percünk befejezni ezt a keresztrejtvényt – tolja elém apu a mai újságot. Nálunk ebben merül ki a családi tevékenység. Mire anya megérkezik az ebéddel, én már rég túl vagyok a megfejtésként kijött borzalmas poén okozta agyzsibbadáson. A terítéket az utolsó pillanatokban dobálom szét, nem néz ki túl elegánsan, de hát Erzsébet királynő sem a nagyanyám, és nem házi tanítók neveltek arra „hogyan együnk a székhez kötözve, miközben fejünkön könyveket egyensúlyozunk". Sosem értettem anya miért van mindig kiakadva azon, ha nem áll minden úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Csak mi látjuk, nem? És hiába teszem szépen le a kanalat meg a villát, ha pár perc múlva úgyis használjuk őket.

Nem esek neki az ételnek, még mindig csak csipegetek, de sokkal jobban esik, mint korábban. Már nem kell küzdenem azért, hogy le tudjam nyelni a falatot. Mikor már csak csont marad a tányéromon, jóllakottan felsóhajtok. Apa szokás szerint repetázik. Én hátradőlve kutatok a zsebembe a mobilom után, végre van értelme figyelni, hogy jött-e üzenetem. Annyi mindent meg akarok beszélni vele. Lehet, felkeresem én, legalább kimozdulok egy kicsit. Elég ritkán hagytam el a házat hétvégenként ez idáig.

- Anya, átugorhatok Maryékhez?

- Most, pont vasárnap délben? – néz rám furcsán anyám.

- Tudod, hogy a szülei csak ritkán vannak otthon. Ők annyira nincsenek időhöz kötve. Lehet Mary már rég evett, a bátyja meg talán még fel sem kelt. De írok neki egy üzenetet, megérdeklődöm, hogy most ráér-e, jó? – kérdezem, és valóban pötyögni kezdek a telefonomon. „ Szia, találkozhatunk? Én mindenképp elindulok itthonról. Ha jó neked ma valamikor, írd meg, hogy mikorra és hova menjek. Ha meg nem érsz rá, akkor elleszek valahol, de haza egy darabig nem szeretnék jönni." A címjegyzékből kiválasztom Alex nevét és elküldöm a szöveget neki. Bámulom a kijelzőt, mikor felnézek egy fél pillanatra, látom, hogy anya ugyanazt teszi velem. Idegesít.

- Az univerzum szabályai szerint, akkor fog valami megtörténni mikor nem számítunk rá, és valószínűleg a lányod barátnője sem fogja a telepatikus adást, amit a magas fokú szuggerálásoddal próbálsz továbbítani. Szóval, most felmegyek és összeszedek pár cuccot – pattanok fel az asztaltól. – Ha kaptam választ majd kiabálok, rendben?

Anya bólint, kissé meglepetten. Gondolom nem számított a hirtelen monológomra. Mindig öröm, bármilyen érzelmet is az arcára csalni. Mosolygok, erre ő még furcsábban néz rám. Mindegy, felsietek és gondolkodom, mit is kéne magammal vinnem. Először is, felveszek egy farmert és egy viszonylag normálisan kinéző tavasz zöld színű rövid ujjút. Ez az egyetlen árnyalata a zöldnek, ami szeretek. Nem tudom mi a pontos neve, világos és élénk. Olyan, mint a tavasz. A gondolatmenetemet egy pityegő hang szakítja félbe. Alex máris válaszolt? Lássuk csak: „Szia, gondoltam, hogy hiányozni fogok. A srácok mára valami videó játék bajnokságot terveztek, amiből szívesen kimaradnék és neked hála, már van egy szőke, nőnemű kifogásom. Az ilyeneket általában elfogadják. Szóval, ha neked jó, találkozzunk fél óra múlva, annál a kávézónál ahova pénteken mentünk. „

„ Helyesbítek, ahová elhurcoltál, de oké, nekem megfelel. Azt nem tudom, hogy odaérek-e, attól függ, hogy jár a busz, de igyekszem." – küldöm a választ.

Felkapok egy kisebb hátizsákot, beledobom a mobilom és a pénztárcám, aztán kifelé menet még elrakok egy csomag zsepit, mert az sok mindenre jó és a hiánya akár katasztrófához is vezethet. Aztán indulok. Lenn az ajtóból még visszakiabálok, hogy „minden oké" és, hogy „majd jövök", ezek után a buszmegálló felé veszem az irányt. Pont elkapom a járatomat, amivel csak az a probléma, hogy így sokkal előbb odaérek a tervezettnél. Nincs kedvem egyedül ücsörögni egy kávézóban. Kivéve persze, ha megint nem lesz ott fenn senki. Kevésbé lenne kényelmetlen, ha nem kéne sok ember között egymagamban elleni, amíg várok. A buszon van időm egy kicsit töprengeni. Igazán nem tudok kiigazodni ezen a srácon. Aznap mikor először találkoztunk és tegnap előtt éjjel, olyan komoly volt és megbízható. A visszaváltozásom után, egyáltalán nem éreztem magam feszélyezve, mert valami hozzákötött és sugárzott belőle, hogy felelősséget érez irántam. Aztán feljött a nap és olyan stílusban kezdett el viselkedni, mint azok a fiúk a suliban, akiknek saját rajongói klubjuk van és szentélyük a lányöltözőben. Teljesen idegen az én világomtól. Ha most is ilyen lesz, én ott hagyom. Az egy dolog, hogy üzenetben viszonylag normálisan le tudom reagálni azt, amit ír, de személyesen nincs idő a megfelelő válaszon gondolkodni, zavarba fogok jönni. Olyan egy szerencsétlen ember vagyok! Mikor megérkezem, majdnem elfelejtek leszállni. Abba kéne hagynom ezt a külvilág kikapcsolós dolgot.

Próbálok minél lassabban sétálni, hogy teljen az idő, de végül elérek a kávézóig és mivel furcsa lenne előtte ácsorognom, kénytelen vagyok bemenni. Összerezzenek a csengettyű hangjára, páran felém fordulnak, szerencsére alig vannak itt. Vasárnap van, ráadásul ebédidő. Az asztalok között meglátom a tegnapi pincérnőt, mikor észrevesz, egy mosollyal üdvözöl. Nem tudom, hogy azért-e mert emlékszik rám tegnapról, mindenesetre köszönésképp bólintok egyet, majd felsietek a lépcsőn. Mikor az utolsó fokra érek, megtorpanok. Valaki van az emeleten. Először nem tudom rendesen szemügyre venni, hogy ki az, mert eltakarja előlem egy nagy festővászon, de miután kicsit arrébb mozdulok, meglátom ki is ül mögötte. Fiatal fiú, talán még nálam is fiatalabb, a haja világos barna, egy tincs a szemébe lóg. Vajon nem zavarja? Valószínűleg de, mert a festékfoltokból rajta arra merek követeztetni, hogy már sokszor próbálta eltüntetni onnan. A szeme szürke és a tekintete olyan, mintha teljesen máshol járna. Talán így is van. Észre sem veszi, hogy épp őt bámulom, ezért folytatom. Kíváncsi vagyok, mit alkot éppen. Pár perc múlva egy kéz ér a vállamhoz, amire felriadok és megpördülök. Alex áll velem szemben, szemöldökét kérdően húzza fel.

- Miért nem ülsz le? – érdeklődik, az asztalok felé mutatva.

- Én csak... Én...- dadogok, miközben a tekintetemet Alex és a festőfiú között váltogatom.

- Á, már értem. Egyikőtök sem túl bőbeszédű. Amúgy örülök, hogy ilyen hamar ideértél. Mindjárt bemutatlak titeket egymásnak. Lucas! – kiálltja Alex, a kelleténél szerintem jóval hangosabban. A fiú, mintha álomból ébredne, pislog párat, majd felénk néz. Ilyen lehet egy igazi művészlélek. Két világban él egyszerre.

- Sziasztok – pattan fel Lucas és elindul felénk. Olyan magas, mint én, és annyira kedves az arca! Szerintem kedvelni fogom, akárki is ő.

- Charity ő itt Lucas, falkánk legfiatalabb tagja. 15 éves – mutat Alex a fiúra. Ő felém nyúl, majd kezet rázunk.

- Szia, a nevem Charity, de nyugodtan hívj csak Cherrynek. Egyébként pár hétig még én is tizenöt vagyok – mosolygok.

- Ahogy azt Alex is mondta én Lucas vagyok, de aki Luke-nak mer becézni azt sajnálatos módon, kénytelen vagyok álmában kipingálni. Már nemegyszer előfordult.

Kérdőn nézek Alexre, aki bólogatva válaszolt.

- Nem vicc, ráadásul vannak olyan festékei, amit csak a bőröddel együtt tudsz eltüntetni. Volt, hogy Jim egy nagy szivárványszínű pillangóval a képén bujkált napokon át. Ne kísértsd a sorsot! – nevetett.

- Akkor ti mind egy helyen laktok? – érdeklődöm elgondolkodva. Ha álmában festékezi össze áldozatait, akkor vagy egy helyen alszanak, vagy Lucas másodállásban profi betörő.

- Páran igen – válaszol Alex. – Néha mindenki a főhadiszálláson marad, de a legtöbbünknek van saját lakhelye a közelben – mondja, miközben elindul egy asztal felé, követjük őt és helyet foglalunk a kényelmesen kipárnázott székeken. Mennyivel szívesebben ülnék az órákon, ha a suliba is ilyenek lennének.

- Főhadiszállás?

- Igen, az erdőben van, de aki nem tudja, hogyan kell eltalálni oda, sose fog rábukkanni – magyarázza a lehetséges, jövőbeli falkavezérem. Egyre jobban kezdek hajlani a belépésre. De azért még ezernyi kérdésem van.

- Véletlenül sem tévedhet arra senki?

- Nem, de ezt csak megmutatni tudom. Meg amúgy is nagyobb lesz a meglepetés, ha nem próbálom előre elmagyarázni, hogy mit fogsz látni.

Lucas, aki eddig csak csendben figyelt, felnevet, majd rögtön próbálja is vissza fojtani a hangját.

- Mi olyan vicces? - nézek rá, a külsősök összezavarodott tekintetével.

- Csak eszembe jutott, hogy én mit műveltem, és milyen röhejesen nézhettem ki mikor megmutatták a „nagy titkot". Régi szép idők – mosolyog Lucas, nosztalgikusán felsóhajtva

- Hú de régen volt, mikor is, hat hónapja? – néz Alex Lucasra fél szemöldökét felvonva.

- De hosszú hat hónap volt, nekem valahogy éveknek tűnt.

- Hát igen, elég nehéz eset voltál. „ Nekem ez nem megy, hagyjál már békén! Annyira félek, mit csináljak? Gyűlölöm őt, bosszút fogok állni! Jamie, ne vágjátok gajra a festékkészletemet! Atyavilág, mit műveltetek a vásznaimmal?" Elég ingadozó volt a lelki állapotod – ütögeti meg Alex Lucas vállát, közben nevet a fiú sértődött arckifejezésén.

- Kemény hónapok voltak, oké? Nem kell kifiguráznod!

- Hát nem! Rám is ez vár? Mert akkor inkább edzek egyedül – dőlök hátra a székben, tőlem szokatlan lazasággal. Meg is lepődöm magamon.

- Jaj, ne már! Jól van, ezentúl komolyabb leszek, ígérem. Van még kérdés?

- Nem is egy! Mivel anyáékkal túl sok mindent nem tudtam, és nem is akartam megbeszélni, alap dolgokkal sem vagyok teljesen tisztában. Például sosem faggattam őket arról, hogy miért néznek ki huszonévesnek.

- Szakszavakat hanyagolva, egyszerűen megfogalmazva, a helyzet a következő: Az emberek általában olyan huszonnégy éves koráig fejlődnek, a sejtjeik ezután pusztulni kezdenek. Nálunk...

- Alex – állítom meg.

- Igen? – néz rám megdöbbenve.

- Nem vagyok se halláskárosult, se retardált – válaszolom.

- Ezt most miért mondod? – néz Alex hol rám hol Lucasra, aki látva alfája értetlenkedő arckifejezését, fékezhetetlen kuncogásba kezdett úgy fél perccel ezelőtt.

- Miért mutogatsz? Értem én a számokat meg a pusztulást is anélkül, hogy a kezeddel illusztrálnád.

- Bocsi, észre sem vettem. Na, de folyatom, rendben? Szóval nálunk, ebben a korban van egy nagy csavar... - emeli fel Alex a kezét ismét, de aztán észreveszi magát és inkább összekulcsolja az ujjait, majd az asztalra támaszkodva magyaráz tovább.

- Szóval, a vérfarkas gének miatt a mi sejtjeink nem pusztulnak el, hanem megint és megint megújulnak, így nem öregszik a testünk. Egy darabig legalábbis biztosan nem. Igazán öreg fajtárssal még nem találkoztam. Van a falkánban egy tag, aki olyan harminc év körüli, legalábbis kinézetre. Őt később harapták meg.

- Értem. Még rengeteg kérdésem lenne farkas gén témában, de igazából van valami, ami kicsit jobban érdekel. Ti miből éltek? Mit jelent pontosan falkatagnak lenni?

- Ha a falka tagja leszel – kezdi Alex - Azzal mindent bedobsz a közösbe. Miden pénz, amit kapunk vagy keresünk, bekerül egy közös számlára.

- És ez működik? Mármint, biztos van, aki gazdagabb, szegényebb, vagy akinek nincs munkája, például én, vagy aki még a zsebpénzéről is nagy eséllyel lemondhat, ha csatlakozik, példának okáért megint csak én.

- Emiatt ne aggódj! Valami felfoghatatlan ok miatt, senki sem bánja, ha az ő pénzét költik. Mindenki tud mértéket tartani.

- Khm...Jason....khh – köhög fel Lucas. Nem tudom, ki lehet az a Jason, de Lu (Ezt a becenevet nem tiltotta meg, és amúgy is. A fejembe úgy hívok bárkit, ahogy csak akarok.) tekintetéből, ami az „Emlékszel még?" kérdést lövellte Alex felé, úgy hiszem, hogy ő épp egy ellenpélda.

- Jól van, néha vannak eltévelyedések, de azért vagyok én, hogy korrigáljak és neveljek.

- Szobafogságra ítélted, vagy mi? Egyáltalán mit csinált? – teszem fel az eddigi legfeleslegesebb, egyben a legérdekesebb választ ígérő kérdést. Vajon mit tett az a bizonyos khmm..Jason.

- Tudod, egy luxus sportautó, majd az azzal elkövetett gyorshajtás miatti pénzbüntetés eléggé megterhelte a számlánkat. Arról nem is beszélve, hogy ez még azelőtt volt, hogy kialakultak volna benne a farkas reflexek, így sikeresen belehajtott egy csirketenyésztő telepbe. A kártérítés is elég pofás kis összeg volt.

- Van a környéken csirketenyésztő telep? – nézek elgondolkodva.

- Neked ez volt az egészbe a legérdekesebb fejlemény? – nevet fel Alex hitetlenkedve.

- Nem, persze, hogy nem, csak hangosan gondolkodtam. Azta, azért ez nem semmi! Most már komolyan érdekel, hogy ezt, hogyan oldottad meg.

- Először is el kellett adni az autót, persze olcsóbban, mert a drótkerítés nem kímélte a fényezést, ráadásul az elkóborolt jószágokat is nekünk kellett becserkészni. Vagyis csak Jason-nek. Ezzel kezdődött a büntetése.

- És mivel folytatódott?

- Házimunkával. Látnod kellet volna söpörni, szerintem még életében nem csinálta azelőtt. A nyél is rosszul állt a kezében.

- A tányérkészletünk is erősen lecsökkent azokban az időkben – szólal meg Lucas.

- Miért, olyan béna volt?

- Á, nem. Kiszámolós versikével döntötte el, hogy melyik tányért vágja éppen földhöz – válaszolt Lu, fejét ingatva.

- Eléggé kezelhetetlen természet, de manapság elég higgadt. Azért még nem nyugodtam meg teljesen – dől hátra Alex. Tekintete a többgyerekes családapák fáradságát tükrözi. „Kölykök, csak a baj van veletek." Az alfaság nem csak móka és parancsolgatás, mi?

- Mostanában olyan csendes őrült. Nem tudod, épp mire gondol, de félsz, hogy megteszi, bármi is az – hinti el Lucas ezt a legkevésbé sem megnyugtató megjegyzést.

- Majd úgy is megismersz mindenkit személyesen, most viszont dolgom van odaát, majd még kereslek, nemsokára – áll fel Alex az asztaltól. Úgy döntök én is elindulok, de még nem haza.

- Odaát? Melyik odaát? – érdeklődöm.

- Egyetemváros. Amúgy Lucas ott jár arra a puccos művész akadémiára. Kis ösztöndíjas zseni.

Lucas csak a szemét forgatja a piszkálódó dicséret hallatán.

- Ennyire ügyes vagy? Ha már itt tartunk, megmutatod, épp min dolgozol? – állok fel én is, lábammal már a vászon felé véve az irányt.

- Megmutathatom, bár még az árnyékolás nincsen kész teljesen.

Mind a hárman elindulunk a festmény felé. Mikor megpillantom a képet, kikerekedett szemmel bámulva, csak annyit tudok kipréselni magamból, hogy: gyönyörű. Aztán inkább a varázslatos szóra helyesbítek, ez sokkal pontosabb.

- Az öndicséret egy egészséges dolog – bólogat Alex elismerően.

- Öndicséret? Miről beszélsz? – értetlenkedek.

- Az te vagy – válaszolja.

- Én? – nézek először Alexanderre majd vissza a festménye, amely a fehér bundájú farkast ábrázol, a háttérben egy sötét erdővel.

- Meséltem Lucasnak rólad és úgy látszik, megszállta az ihlet.

- Fehér. Fehér vagyok? Vagyis leszek, mikor átalakulok? – döbbenek meg.

- Igen, nem láttad, a mancsodon vagy akárhol? – kérdezi Alex.

- Hát konkrétan akkor nem ezzel voltam elfoglalva. Fehér? – esek kétségbe.

- Most mi van? Az előbb még gyönyörűnek tartottad.

- Az egy dolog, hogy gyönyörű, de mérsékelt övön mérhetetlenül unpraktikus. Ezzel, hogy olvadjak a környezetbe?

- Ez egy egyszerű folyamat. Figyelj, magyarázom! Mész az erdőben, látsz egy pocsolyát, és zsupsz! Beleugrassz. Máris barna, hol itt a baj? – mosolyog a vérfarkas, akit elvileg a jövőben követnem kéne.

- Ez most komoly? Ne, inkább ne válaszolj? – tartom fel az ujjam, csendre intésként.

- Szerintem ne tipródj rajta annyit, legyen ez a legkisebb problémád! – mosolyog rám Lucas, próbál nyugtatni. Felsóhajtok és én is megeresztek egy halvány mosolyszerűséget.

- Na, most már tényleg indulok, sziasztok – köszön el Alex.

- Oké, én még maradok egy kicsit, be szeretném ezt fejezni – ül vissza Lucas a festőszékére.

Még egy utolsó pillantást vetek Lu alkotására, majd mosolyogva búcsút intek; hátrálok, majd a lépcsőhöz érve lesietek, kinn Mary-ék felé veszem az irányt. Bár nem hívattam meg magam hozzájuk, mégis jobb lenne beugrani. Haza se akarok menni, ráadásul a hazugság akkor a legjobb, ha részben igaz.

Időközben beborult az ég; a szél csípősen hideg és már érezni lehet az eső szagát. Csak jussak fel a buszra szárazon! Futásnak eredek, bár a testem még mindig nem bírja a megpróbáltatásokat, minden erőmet összeszedve elérem a buszmegállót. Még várok, elgondolkodom, majd úgy határozok, mégis csak okosabb lenne rákérdezni, hogy átugorhatok-e. A válasz hamar jön. „Persze". Hat szélesen vigyorgó fejecskével. A busz is begördül, felszállok rá, majd a bőség zavarától kissé elbizonytalanodva, úgy döntök, kivételesen hátrébb megyek és helyet foglalok a középső ajtó mögött. Rajtam és a sofőrön kívül ketten ülnek a járművön. Egy általános iskolásnak tűnő kisfiú és egy idős néni. Úgy látszik, most nem lesz szükség a zenére. A csöndes tíz perc alatt a buszon, azon mélázok, hogy vajon ennyi együtt töltött idő alatt, rám ragadhatott-e a srácok illata, mert akkor a Mary akció, arra is jó, hogy kiszellőztessem magam. Ha már itt tartunk, mennyire fogja anyu furcsállni, ha a legközelebbi mosást rendíthetetlenül magaménak akarom tudni? Mert azért a pulcsim elég sokat időzött Alex tárasságában, a kis kék ruháról nem is beszélve. Amúgy sem tudnám megmagyarázni, hogy mégis hová vettem azt fel, pont én. Miss bő pulcsi, kopott farmer.

De nem csak önző szándékok vezérelnek, ezt szögezzük le. Szeretnék velük kapcsolatba maradni, akkor is, ha végül lesznek új barátaim, egy új családom. Mary és Eddie mindig közel fognak állni a szívemhez, nem fogok elfordulni tőlük akkor sem, ha már nem leszek olyan gyámoltalan, mint most.

A busz rázkódva megáll, én pedig leszállok és keserűen könyvelem el magamban, hogy egy háztömb szembe szélben, egyrészt kicsit sem kellemes, másrészt tízszer olyan hosszúnak tűnik. Mikor végre megérkezem a házhoz, csengetés nélkül bemenekülök az ajtón, majd kihasználva azt a kis időt, amíg még nem veszik észre, hogy itt vagyok, próbálom a hajam emberi formába varázsolni.

- Ki az? Nem betörő ugye? Ha mégis, nyugodtan vigye, ami mozdítható, csak a tévét ne piszkálja, tudniillik éppen nézem – hallok egy enyhén életunt hangot, ami nem származhat mástól, mint...

- Thomas! Szerinted a betörők mióta közlekednek a bejárati ajtón át? – szólalt meg Mary ideges hangon.

- Nyugodj már le, húgom! Szerinted komolyan gondoltam? Szia, Cherry, rég láttalak – fordul felém Thomas. Idő közben besündörögtem a nappaliba és most a lépcsőn álldogáló Mary felé veszem az irányt.

- Szia, Tom. Mi újság veled mostanság? – érdeklődöm, mert tudom, hogy Tomnál nem kell félni attól, hogy órákig mesélne. Ő a „pár szóban is el lehet magyarázni" elmélet híve.

- Semmi különös. Kicsit más vagy most – méreget a Maryéhez hasonló, zöld szemeivel. A haja, húgáéval ellentétben sötétbarna. Nem az a tipikus álom pasi, akit meglátsz és megszédülsz, viszont ha jobban megnézed, elég helyes. De nekem ő csak a legjobb barátnőm bátyja, aki terrorizálja a kistesóját.

- Igen? Mi más rajtam? – kérdezem döbbenten.

- Ki vagy pirulva, ilyen se volt még. Esküszöm, eddig azt hittem, hogy vámpír vagy – nevet. Vámpír, mi? Azért ez fájt. Ezt a labdát inkább nem csapom le, egy szemforgatással lerendezem, majd Mary-vel együtt elindulunk fölfelé. Tom tekintete visszavándorol a tévére, valószínűleg örül, hogy nem kell több energiát beszédre és gondolkodásra pazarolnia.

Mary szobájában gyorsan elfoglalom a kedvenc kis kagylófotelemet, amit egy kvízjáték során nyertem el tőle. Praktikus okok miatt itt tárolom, meg persze azért is, mert mindketten tudjuk, hogy nem túl igazságos mással szemben, velem és a fotografikus memóriámmal ilyesmit játszani. Szóval elméletben az enyém, gyakorlatban az ajándékozási szerződés sosem köttetett meg.

- Mi szél hozott errefelé így hirtelen? – kérdezi Mary a „szél" szót hangsúlyozva, miközben a szemöldökét fel-le húzogatja, jelezve, hogy mondjam ki, amit nem akarok, mert egyáltalán nem vicces.

- Nem mondom, hogy a szél fújt erre M, felejtsd el!

- Most mondtad ki – fonja össze a karjait maga előtt, elégedetten vigyorogva.

- De nem úgy! Ah, mindegy, felesleges veled vitatkozni – mosolygok megadóan. – Amúgy, csak el akartam jönni otthonról és olyas valakivel beszélgetni, aki mellett nem érzem azt, hogy mindjárt megfulladok.

- Otthon ezt érzed? Nem igazán ismerem a szüleidet, szóval nem tudok nyilatkozni, vagy tanácsot adni, de hozzám bármikor menekülhetsz – biztat M, mit sem sejtve a valódi okaimról.

- Majd éjfélkor ellátogatok hozzád és felkiabálok, hogy „Maria, engedd le a hajadat!".

- A hajammal sokat nem érnél, de szerezhetek egy kötelet, vagy összekötök pár lepedőt. Theodort majd száműzöm a sarokba és elfoglalhatod a helyét az ágyon.

Theodor egy ember nagyságú plüssmaci. Mary tavaly úgy döntött, hogy Teddy-nek ideje felnőnie, ezért azóta Theodornak hívja szegénykét.

- Rendben. De amúgy tényleg nem zavarok? Nem kellene tanulnod, vagy ilyesmi?

- Nem, tegnap már mindennel végeztem. Ma már csak a szieszta maradt – dől hátra Mary az ágyon. Szeretett kagylófotelemet hátrahagyva én is csatlakozom hozzá, így egymás mellett fekve, teljes nyugalomban bámuljuk a plafont.

Olyan kellemes csak feküdni és nem csinálni semmit. Közben az eső is eleredt, sűrű halk kopogással jelzi, hogy egy darabig nem kell kitennem a lábam innen. Nem is bánom. Ha sziesztáról van szó, azt mindketten nagyon komolyan vesszük. Ilyenkor se beszéd, se semmi aktív mozdulat. Ez az a csoporttevékenység, amiből Eddie rendszeresen kimenti magát valamivel. Nem nagyon szeret csendben maradni, ha valami eszébe jut, azt ki kell mondania. Egy idő után, már meg se próbáltuk marasztalni, a mi ragasztószalag készletünk sem kifogyhatatlan, és nem is túl humánus módszer a legjobb barátunk száján alkalmazni.

Na, jó, az csak egyszer fordult elő, és akkor is csak azért, hogy bebizonyítsuk: ha rákényszerít, megtesszük.

Most viszont én leszek az, aki vásárra viszi a bőrét, de muszáj megszólalnom.

- Mary – suttogom, annyi bűnbánatot belepréselve ebbe a rövid kis névbe, amennyit csak tudok.

- Igen? – kérdezi M elnyújtva a szót.

- Kérlek, ne lincselj meg, de ha tovább folytatjuk eme nagyszerű időtöltést, félő, hogy elalszom. Nagyon közel állok hozzá.

Mary hirtelen felül és megragadja a kezemet.

- Rendben, keveredjünk a pórnéppel! – kiált fel, majd elindul az ajtó felé, engem rángatva maga után. Mikor leérünk a lépcsőn, Mary a kanapéhoz lép.

- Helyet! – parancsol bátyjára.

- Hát ez elég gyors menet volt lányok – húzza Tom féloldalas mosolyra a száját.

- Fejezd be a normálatlankodást és kapcsold valami nézhetőre a tévét!

- És ha nem? – kötözködik Thomas. Mary válasz helyett felül a kanapé támlájára és minden erejét összeszedve, olyan rúgás sorozatot mér a testvérére, hogy az másodperceken belül a földön köt ki. Mindig csodálattal tölt el azt látni, hogy mennyi erő van egy ilyen pici lányban. Mikor Thomas feltápászkodik, ellentámadás helyett behúzódik a heverő jobb sarkába, Mary pedig kényelmesen nyúlik el a túloldalon. Én beülök közéjük és a kapcsolóért nyúlok.

- Bosszút fogok állni – dünnyögi Tom. Mivel látom, hogy legjobb barátnőm nem szándékozik semmit sem reagálni erre, megszólalok én.

- Miért jöttünk le tévét nézni? Mást is csinálhattunk volna, ami ébren tart.

- Isteni sugallat volt. Éppen az járt a fejemben, hogy milyen filmek mehetnek most éppen, mikor megszólaltál, hogy fejezzük be a semmittevést – magyarázza M, teljes meggyőződéssel.

A délután további része másodrangú romantikus vígjátékokról és krimisorozatokról szólt. Most hat óra van, az eső végre elállt, a felhők kezdenek felszakadozni. Lehozom a táskámat az emeletről, elbúcsúzom a srácoktól, majd rohamléptekben indulok hazafelé és reménykedem, hogy egy percet se kell majd sötétben sétálnom. Nem lakunk olyan messze, hogy buszra szálljak miatta, de elég messze, hogy aggódni kezdjek. Minden energiámat latba vetve nekiiramodom.

Bár a tüdőm helyén csak két, fájdalommal kibélelt lufi maradt, végre a házunknál vagyok. Bemegyek, az előszobába levetem a cipőmet és a maradék kis élet morzsácskáimat felhasználva bekiabálok anyuéknak.

- Hazaértem!

- Végre! Gyere vacsorázni, nem vagy éhes? – érkezik apa hangja a konyha felől.

- Előbb lezuhanyoznék, és vennék...egy kis...levegőt - lihegem, majd nagy nehezen felvonszolom magam a szobámig. Ebből nem lesz vacsora az biztos, én még egyszer nem lépcsőzöm ma. A tatyómat az ágyamra dobom, aztán a fürdőszobába tántorgok. Bedugom a kád lefolyóját és megengedem a csapot. Öntök bele egy kis fürdőszert, amitől majd szépen felhabzik a víz. Imádom a habot. Mit nekem zuhanyzás! Pancsolni akarok!

Mikor már eléggé szédülök a forró víztől és az ujjbegyeim is szépen összeaszalódtak, kikecmergek a kádból és felhúzom a pizsamámat. Gyorsan bedobálom a holnapi cuccokat az iskolatáskámba, aztán az ágyamon előkotrom a telefonomat és küldök egy sms-t anyának, hogy nem megyek le enni. Azért van ez a kütyü, hogy könnyítse az életünket, nem?

Összességében érdekes napot zárok. Sok kérdésemre választ kaptam, új barátot szereztem, megtudtam, hogy fehér a bundám. Fehér! Jól van, nem rágódom ezen tovább. Ezek után, alig várom, hogy a többiekkel is találkozhassak. Remélem kedvelni fognak. Vagy legalább elfogadnak, nekem már az is nagyon sokat jelentene.

Leoltom a villanyt és bevackolom magam a takaróm alá. Még nem alszom egy darabig, bedugom a fülhallgatót a fülembe és a zene ritmusára még órákon át álmodozom a jövőről.