Háton fekszem az ágyamban. Takaróm lerugdosva, a földön hever. Mindkét tenyeremet a szemeimhez szorítom, majd dörzsölni kezdem őket. Kómás vagyok, így négy óra (plusz-mínusz pár perc) alvás után. Tegnap este félholtan másztam be a paplanom alá, azt hittem, - vagyis reméltem - hogy a fáradtságtól csak úgy kikapcsol majd az agyam. Hát nem így lett. Mert miért is lett volna így? Az univerzum szeret szórakozni azokkal, akik már alapból is szerencsétlenek. Így van, nem? Ha aludni akarsz, nem tudsz. Ha ébren akarsz maradni, például a buszon, képtelen vagy nyitva tartani a szemeidet.

A gondolataim csak úgy száguldoztak, pörögtek a képek a nap eseményeiről. Valahányszor ahhoz a részhez értem, összeszorult a gyomrom, majd a szorongás feloldódott és pillangók vették át a helyét. Ki lehet az én őrangyalom? Nagy, kék szemekkel, koromfekete szárnyakkal. Így jelent meg az álmaimban.

Próbálom összeszedni magam, hogy legyen erőm ma is felkelni, és kimenni a házból. A szörnyű emlékek és az álmodozások közepette, úgy hajnali egy körül ráeszméltem valamire. A kedvenc, barna pulcsim most valószínűleg ott hever az erdő szélén a fűben,  az üres sörös dobozok között.

Szeptember 2.

A fűfoltokkal tarkított farmergatyám tegnap este a szennyesben landolt, szóval most kalandtúrára indulok a szekrényem legmélyebb zugaiba, másik után kutatni. Én az a " kiveszem, nem tetszik, visszagyűröm" típus vagyok, szóval bele telik tíz percbe mire valami használhatóra akadok. Aj, miért találtam meg? Pedig már majdnem átértem Narniába. Na, mindegy. Majd legközelebb.

Magamra rángatok egy szimpla fekete cicanadrágot, és felveszek hozzá egy szürke, hosszú, térd fölé érő pulóvert. A derekánál meg lehet húzni, legalább varázsol nekem egy kis alakot. Emlékszem erre a fölsőre. Az eredeti zsinórját valahogy, véletlenül kioperáltam belőle, aztán, csak eltűnt a szobámban néha-néha felbukkanó fekete lyukban. E helyett apukám beletett egy sötét színű cipőfűzőt. Már egy éve nem volt rajtam. Feltűröm az ujját könyökig, majd a tükör elé lépek, nem túl sok életkedvvel. Elég slampos, mint mindig, viszont ha jobban megnézzük, simán ráfoghatjuk, hogy korean style. A hajamat laza copfba fonom, a táskámat felszedem a földről és beledobálok egy-két füzetet. Lebotorkálok a lépcsőn, olyan lassan, ahogy csak tudok; lefelé menet megbeszélem magammal, hogy ma nem kezdek vitatkozni. Megreggelizek és bólogatok akármit is mondanak. Még mindig zavar a tegnapi tekintetük.

Pár perc múlva már az asztalnál ülök, és próbálom ráerőszakolni a vajat a pirítósomra. Miért ilyen kemény? Be kéne dobnom kicsit a mikróba.

Míg én ezzel bajlódom, anyu is megérkezik, leül velem szembe, és felém csúsztat egy papírt.

- Örülök neki, hogy ilyen aktív vagy az iskolában. Nem számítottam rá, hogy jelentkezel egy versenyre. - Mosolyog anya mézesmázosan.

- Tudod, tegnap este elég csapzott és piszkos voltál. Mi történt? - néz rám apu érdeklődve. Nem tudom eldönteni, hogy félt, vagy gyanúsítgat.

- Hát, mondtam, hogy lekéstem a buszt, szóval gyalogoltam és nem akartam korom sötétben hazaérni, szóval az erdő felé jöttem, mert arra rövidebb. És hát futottam, mert elég félelmetes volt, meg minden. Megcsúsztam és elestem, tudjátok, milyen béna vagyok.

Produkálok egy igen gyatra műnevetést, és nekiesek a pirítósomnak. Próbálom magammal is elhitetni, hogy ez történt, és kiverni a fejemből az eltitkolt jelenetet.

- Nem szeretném, hogy arra járkálj. Rendben? - szól anya lágy hangon, de a szemében fenyegetés csillan. Nem kérdezek, nem veszekszek, elfogadom, bólogatok... Jaj, csak egy kicsit hadd kötekedjek!

- Szerintem a belvárosban is ugyanolyan veszélyes. A sikátorok, meg ilyesmik - magyarázom nemtörődöm hangon.

- De ott több az ember, az erdő kihaltabb. Nagyobb az esély, hogy megtámadnak.

Nagyot nyelek, nem nézek a szüleimre. A félig megrágott kenyér megakad a torkomon, köhögni kezdek. Gyorsan a tej után nyúlok, kortyolok belőle párat, közben kipislogok néhány csepp könnyet a szememből. 

- Szerintem az emberek pont leszarják, hogy mi történik a másikkal, de oké, ezentúl nem térek le a sárgaköves útról. Rendben?

Gyorsan elveszem a papírt az asztalról, majd a táskámba süllyesztem. Felpattanok és elindulok kifelé.

Elfelejtettem lesuvickolni a bakancsomat, ezért helyette egy fekete dorkót veszek ki a cipős szekrényből.

***

A második emeleti folyosón állok, a tanári bejárata előtt. Várom Mr.Lawsont, hogy átadjam neki a jelentkezési lapomat. A túloldalon, az ablak mellet, falnak dőlve várnak rám Mary-ék.

A következő pillanatban, kinyílik az ajtó, olyan lendülettel, hogy alig van időm arrébb lépni előle.

- Jó reggelt! Az a nevezési lap, ugye? Nagyon örülök, hogy végül is beleegyeztél, és elnézést, amiért kicsit elhúzódott a megbeszélés tegnap.

Mr.Lawson gyors mozdulattal a papírért nyúl, és kikapja mozdulatlan kezeim közül. Párat pislogok, és rájövök, hogy levegőt is elfelejtettem venni döbbenetemben, amit az ajtóval történő majdnem karambolom okozott. Az ajtó becsapódik, és a töri tanárom eltűnik a szemem elől. Most komolyan, vajon hány kávéval indíthat minden reggel?

Nem sokára, már a termünk felé sétálunk. Eddie is velünk tart. Még negyed óra csengetésig és csak fél folyosónyira van a kémia labor, ahol az ő órája lesz.

Nekünk Maryvel irodalommal kezdődik a nap. Imádom, és utálom egyszerre. Szeretek olvasni, írni, érdekes háttér sztorikat megismerni, de gyűlölöm, mikor a számba akarják rágni, hogy mit is kéne gondolnom egy adott versről. A tanárok nem tudják felfogni, hogy nem minden sor mögött van valami átvitt értelmű baromság? Nem biztos, hogy éppen úgy érzett a költő abban az időpontban mikor írt, mint amit a vers tükröz. Én például, teljes vidámságban is képes vagyok olyan költeményt összedobni, amit ha valaki elolvas, kedvet kap ahhoz, hogy levesse magát egy szikláról. És ezzel nem arra célzok, hogy olyan rosszat!

Ráadásul, a rózsaszín szó-felhőcskék közé (amilyennek én az irodalmat képzelem) beférkőzött egy vörös rúzsú, miniszoknyás, koromsötét aura, Lexi. Óvodás korom óta kínoz, kreatívabbnál kreatívabb módszerekkel. És most mellette kell ülnöm! Miért? Hogy alakulhatott ez így?

Szerencsére még nincsen itt. De már érzem, hogy a légkör egyre fagyosabb lesz. Közeledik.

- Azt hiszem, húszat - mondja Mary elgondolkodva.

- Mi húszat?- nézek rá kérdőn. Valószínű, hogy a nagy gondolat gombolyagom miatt, a beszélgetés első feléről lemaradtam.

- Annyi könyvet olvastam el a nyáron. Cherry szívem, a koncentrációs képességed már nem a régi. - Ingatja Mary a fejét, színlelt szomorúsággal, a végén pedig megereszt egy mosolyt. Imádom ezt a csajt! Én ebben a helyzetben bizonyára egy "Köszi, hogy figyelsz"-szel reagálnék.

- Hát igen, ez a korral jár. - Bólogatok, a távolba meredve. A távol, jelen esetben a terem jobb felső sarkát jelenti. Az egy pók? Juj!

Hallom, ahogy mindketten kuncogni kezdenek, de már megint nem rájuk összpontosítok. Látom, hogy nyílik a terem ajtaja és valaki belibben rajta. Napbarnított bőre erős kontrasztban van fehér farmerjával. Bézs színű blúza a nadrágjába tűrve. Frissen manikűrözött körmeivel (ezt onnan tudom, hogy tegnap még vörösen rikított, most meg, hát, nem látom jól, de biztos, hogy nem vörösek), éppen belefésül hosszú, fekete hajába. Szemei fölött macskaszerű tusvonalak húzódnak, nyakában Kleopátra stílusú, félkör alakú arany nyaklánc lóg. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy "Mi van? Az egyiptomi az új divat?" Esélyesnek tarom, hogy ott barnult le ennyire. Nemsokára úgyis megtudjuk, nem bírja ki, hogy ne dicsekedjen el mindennel az egész csoport előtt. Tavaly Jamaicába voltak, de még előtte, ugyanazon a nyáron, kisírt apucitól egy Párizsi utat is.

Elindul felénk, vagyis nem felénk, hanem a padjához, de ahhoz mellettünk kell elhaladnia. Gyorsan elkapom róla a tekintetemet és visszafordulok a többiekhez. Látom, hogy Mary épp az asztalt fixírozza, nem tudja hová nézzen. Igazából bárhova, csak Lexire ne. Eddie feláll, és gyorsan elköszön tőlünk. Bekapcsolt nála a menekülési ösztön. Megértjük, és persze nem haragszunk rá, amiért szegény kis gazella ki szeretne menekülni az oroszlán barlangjából. Hát ez gyatra egy hasonlat volt, de mindegy.

Lexi helyet foglal és furcsa módon, nem szól hozzánk egy szót sem, csak Eddie felé küld egy gúnyos vigyort, jelezve, hogy tudja, miatta siet kifelé, és ezt győzelemként könyveli el magában.

Csöngetés előtt egy perccel, már mindenki a teremben van, Eddie kölcsönvett széke is visszakerül a helyére, Lexi még mindig nem tesz semmi megjegyzést ránk, felénk se pillant, csak a telefonján pötyög. Vihar előtti csend, vagy csak paranoiás vagyok?

***

Az óra eseménytelenül telik el, kivéve persze Lexi élménybeszámolóját, amellyel mindazok önérzetét a földbe döngöli, akiknek fele annyi pénze sincs, mint nekik. Tehát az osztály háromnegyedéét.

Úton vagyunk matek órára, ez az egyetlen kötelező reáltantárgyunk.

Nagyon erősen reménykedem benne, hogy a fekete boszorkány ma nem fog annyira unatkozni, hogy időt pazaroljon ránk. Nekem tökéletesen megfelelne ez a "nem veszünk egymásról tudomást" állapot.

- Lehet, hogy fölöslegesen izgulunk és Lexi megváltozott? Talán rájött, hogy gyerekes, amit csinál, és, hogy fontosabb dolgokkal kéne törődnie. - Néz rám Mary megerősítést várva.

- Komolyan, M? Szerinted az a lány, aki óvodában, csendes pihenő alatt levágta a hajamat, miközben aludtam, egy nyár alatt csak úgy életszemléletet vált? Na, és mi volt tavaly? Elkezdtél velem barátkozni, és mit találtál másnap a szekrényedben? - kérdezem tőle. Nem akarom rákényszeríteni, hogy kimondja, tovább indulok, ezzel jelezve, hogy nem várok választ a kérdésre. De mégis hallom, ahogy a hátam mögött azt suttogja, megtört hangon:

- Egy döglött macskát.

- M...- kezdeném vigasztalni, de ő közbe vág.

- Jól van, megértettem! Viszont akkor sem fogom azzal kiidegelni magam, hogy minden percben arra várok, mikor fog lecsapni ránk. Van nekünk jobb dolgunk is, nem? – kacsint rám Mary, elmosolyodik és a hátizsákom pántjánál fogva tovább rángat a folyosón. Nagyon bírom a hangulatváltozásait. Bár lehet, hogy csak gyülemlik benne a feszültség, és pár év múlva baltás gyilkosként látom viszont a híradóban.

- Amúgy, nem terveztem, hogy ennyi könyvet elolvasok. Rákényszerültem - magyarázza Mary, miközben elfoglaljuk kiharcolt helyünket a matekterem egy eldugott zugában. Szemében a "Kérdezd meg, miért!" csillogást vélem felfedezni.

- Mi történt? Milyen sötét erő kényszerített olvasásra, beszélj! Ne félj, ha összefogunk, győzni fog a fény!- mondom, kezemet a csípőmre rakva, hőspozícióba vágva magam. Mary előtt szeretem magam produkálni, addig, amíg más nem látja.

- Egyszerűen csak nem nagyon jutottam ki a szobából - válaszol, mit sem reagálva mesteri monológomra.

- Anyád bezárt, amiért nem lettél kitűnő?- találgatok.

M csúnyán néz rám, aztán elkezdi kifejteni, mi is történt valójában:

- Tudod, a bátyám összes haverja nálunk dekkolt a nyáron. De nem úgy, hogy egyszer-kétszer átugrottak egy héten, mint a normális emberek. Nem. Ezek csak aludni jártak haza. Én pedig nem voltam hajlandó a közelükbe menni. Már kiskorom óta ismerem őket, azóta csak piszkálnak. Egyfolytában Velmának hívnak.

- A Scooby doo-ból?- kérdezem kuncogva. Mary durcás arcot vágva bólogat.

- Részvétem - próbálok komolyan együtt érezni vele, de ismét nevetésben török ki.

- Nem vicces! Egy rakás idióta, akik arra tették fel az életüket, hogy kifosszák a borospincénket - dörmögi M, a cuccait pakolgatva.

Emlékképek villannak fel a fejemben: Részeg srácok... Mary nem is sejti. Pár elkényeztetett fiúcska... Semmi azokhoz képest... Hagyd már abba az őrlődést!

- Nem haragszom ám - zökkent ki Mary a gondolataimból. - Ne vágj ilyen képet, nem sértődtem meg! Tudod, nem szoktam - mosolyog rám, mit sem gyanítva. Elmondhatnám neki. Elmondhatnám neki? Nem tudom, képes vagyok-e beszélni erről bárkinek is. De nem történt semmi. Majdnem semmi.

Fejemet karomra hajtva a padra dőlök.

A nap további részében próbálok koncentrálni. Minden kis apró impulzusra odafigyelni. Minden lényegtelennek tűnő dologból horgonyt képezni, hogy helyén tartsa a gondolataimat.

***

Még sosem gyűlöltem annyira a könyvtárat, mint most. Csöndes, annyira, hogy az ember - jelen esetben én - képes beleveszni. A tegnapi listát szorongatva járkálok a sorok között. Ideje a projekttel foglalkoznom. A három téma közül a szüfrazsett mozgalom az egyetlen, aminek kedvem is van nekiállni. Nem akarok beleugrani a történelmi könyvek sűrűjébe, inkább szép és szórakoztató irodalommal kezdek. Kellemest a hasznossal. Még jó, hogy az érdeklődési köröm egybevág a versenyfeladattal. 

Csak két könyvet kölcsönzök ki, egyrészt mert ismerem magam, és tudom, hogy minél több tárgy van a birtokomban, annál nagyobb az esélye, hogy valamelyiket eltüntetem. Másrészt... Hát igen. Nekem már egy zacskós mosópor fürdőszobába cipelésével is problémáim vannak. Ne ragozzuk túl, egyszerűen nem bírnék el többet és kész. A buszmegálló felé veszem az irányt, imádkozom, hogy legyen ülőhelyem.

Még öt perc a busz érkezéséig, jobb esetben. Már most, több mint tíz ember tolong és próbál előrejutni a sorban. Én hátul állok, nem tudom, mit csináljak, amíg várok. Fészkelődöm, nézelődöm. Valamin meg akad a szemem, az utca túloldalán. Egy látomás, egy álom? Amint elkapom a tekintetét, lelassul a világ. Rajta kívül mindent szürkének látok. Csak bámul rám, azokkal a kék, varázslatos szemeivel. Aztán pislogok egyet, és minden újra a rohanó önmaga lesz, az angyalom pedig eltűnik a tömegben.

Nem fogok elkezdeni azon rágódni, hogy mi is volt ez valójában. Már így is teljesen le vagyok amortizálva idegileg. Inkább kinézek balra, és látom, hogy már közeledik a buszom. Végre! Előre lépek, de mielőtt a várakozó emberek közé vetném magam, valaki hátulról megérinti a vállamat.

- Szia!

Megpördülök a hangra, és szembe találom magam vele. Vagyis, nem éppen szemben. Fel kell nézzek, hogy találkozhasson a tekintetünk.

- Szia – vágom rá reflexből. Uram atyám! A szívem a fülemben dobog, félek, hogy nem fogom hallani, amit mond. Bár ez hülyeség, de nem tudok gondolkodni. Nyugodj már le!

- Azt hiszem, ez hozzád tartozik.

Felemeli a kezét, valami van benne. Rongyos, barna gyűrött anyag. A pulcsim. Érte nyúlok, és a mellkasomhoz szorítom. „Jaj, azt hittem már sosem látlak viszont!" - üzenem telepatikusan agyonhasznált bajtársamnak. Sosem voltam normális és csak remélni tudom, hogy ez a mondat tényleg csak a fejemben hangzott el.

- Nagyon szépen köszönöm! Ezt is, meg a tegnapit is.

A cipőm orrát nézegetem égő arccal. Komolyan eljött csak azért, hogy ezt a rongydarabot visszaadja? De várjunk csak! Honnan tudta, hogy ide kell hoznia? Felemelem a fejem.

- Nincs mit – villant felém egy féloldalas mosolyt. Szentszűzanyám, hogy lehet ilyen édes? Majdnem elfelejtem megkérdezni, amit meg akarok. Aztán mégiscsak sikerül.

- Amúgy, honnan tudtad, hogy ide járok?

- Hát, tegnap azt mondtad, hogy nem laksz messze. Ez a gimi van a legközelebb ahhoz a környékhez, szóval gondoltam teszek egy próbát. Bár igazából, abban nem voltam biztos, hogy kimozdulsz otthonról mostanában.

- Nem akartam otthon maradni egyedül. Ráadásul a szüleimnek is ki kellet volna találnom valami kifogást... Jobb ez így.

- Erős lány vagy - jelenti ki. Először megdöbbenek, aztán felkacagok.

- Hát, ezt azért nem mondanám.

A pulcsim ujjával kezdek bíbelődni, zavarban vagyok. Már csak azért is, mert nem értem miért beszélget velem. Megmentett, oké. Udvarias, bátor, vagy csak épp ilyen kedve volt. Visszaadta a pulcsimat, na, ezt már kevésbé értem de, jó, kedves. De, hogy miért van még itt és pazarolja rám az idejét, ez igazi rejtély.

- Egyébként, a nevem Alex – nyújtja felém a kezét. Tétovázom kicsit, aztán követem a példáját és kezet rázunk.

- Charity, de a barátaim csak Cherrynek hívnak.

- Aranyos – mosolyog rám. – Most mennem kell, de még találkozunk.

- Lehet – rántom meg a vállam.

- Biztos vagyok benne – int, majd elindul.

Kicsit sem vagyok ideges, amiért lekéstem a buszt. Egy ilyen pillanatért akár száz buszt is lekésnék. Fél óra múlva jön a következő, addig leülök egy padra töprengeni. Miért? Miért érdeklődik egy olyan srác, mint ő, egy olyan lány iránt, mint én. Nem utcák választanak el minket, hanem konkrétan galaxisok. Ő a Nap, én meg egy szerencsétlenül tengődő fekete lyuk. Lehet, hogy csak jófej akart lenni, lehet, hogy mindenkivel ilyen. Nagyobb gondom is van, mint a nem létező szerelmi életem. Holnap indul az őrült három utolsó nap. Pénteken telihold. Anyuék pakolnak a „kempingezésre". A „távolodjunk el a várostól mielőtt állatkertbe zárnak, vagy felfaljuk a szomszédot" hadművelet. Bár apu azt mondta, hogy nem veszítik el teljesen saját magukat, csak hevesebbek lesznek, könnyebben átadják magukat az állatnak. Én addig ülhetek otthon, és bámulhatom a plafont. Igazság szerint nekem sem könnyű ez az időszak. Igaz, hogy én nem változom át, de bennem is tombolnak a gének. Annyira, de annyira ideges szoktam lenni ilyenkor! Semmi porcelán vagy üveg cucc nincs biztonságban a közelemben. Se a kispárnám. Általában azon adom ki a feszültséget. Ebben a két-három napban még inkább otthon maradnék, mint általában. Ha Lexi hozzám szól, valami el fog törni. Nagy valószínűséggel a kezem, miután azt a falnak ütöttem. A realitásérzékem is cserben hagy az önkontrollommal együtt.

Felszállok a közben megérkező buszra, bevágódom az első ülésre, közvetlenül a sofőr fülkéje mögé. Lassan biztos vagyok benne, hogy minden iskolabusz kivétel nélkül büdös. Kellemetlen, de szokható. Csak ne vegyünk mély levegőt. Tíz-tizenöt percig simán el lehet lenni felületes lélegzetvételekkel. Tapasztalat. A buszmegállóból hazafelé sétálva elkezdem szagolgatni a pulcsimat, átvette-e a busz bűzét. Abban a pillanatban esik le valami nagyon fontos dolog! Hogy nem jutott ez előbb eszembe? Tudom már miért néztek rám olyan furcsán a szüleim. Hogy hihettem, hogy bármit is titokban tudok tartani előttük. Már a nappaliba lépésemkor megérezték rajtam az idegen szagokat. Most azt várják, hogy beszéljek velük erről, vagy mi? Nem akarok, de akkor meddig kell ebben a feszült légkörben élnem velük? Ha nem szólok, felhozzák a témát ők? Vagy békén hagynak?

Mikor hazaérek, villámsebességgel veszem le a cipőmet, rohanok fel a lépcsőn majd zárom be magam mögött a szobám ajtaját. Már majdnem fejest ugrok az ágyamba, mikor megállásra kényszerítem magam. Neki kell állnom a sulis projektnek. Ki kell használnom ezt a pár órát, amíg még tudok koncentrálni. Az elkövetkezendő pár napban biztos, hogy nem lesz kedvem ezzel bíbelődni. Fogom a visszakapott pulcsimat, gombóccá gyűröm és egy profi kosaras mozdulattal becélzom a szennyes kosaramat. Mint az várható volt, a célpont félméteres körzetébe sem sikerült eljuttatnom. Mindegy, úgyis megyek még ma arra, majd este bedobom. Ráér. Inkább az íróasztalom felé veszem az irányt, keresek egy üres papírt, tollat és egy kemény valamit, amin írhatok, aztán – mint ahogy eredetileg is akartam – az ágyamra telepszem. Igen, nálam az íróasztal papírtároló és dekor-elem, semmi más. A leckeíráshoz az ágyam biztosítja a komfortos környezetet.

A szavazati jogokért való harcok, a fojtogató fűzők és az öngyilkos merényletek között a pocakom elégedetlen morgással jelzi, hogy Vacsoraidő!, és egy újabb kínosan feszült csend, jobb esetben, elterelő beszélgetés.

***

A vacsora viszonylag nyugisan zajlik, eddig egyikőjük sem vetett rám kínvallató pillantást. Eszek amennyit tudok, majd megköszönve az ennivalót, visszasomfordálok a szobámba és elmegyek zuhanyozni.

Fürdés után pizsamába bújok, bepakolok a táskámba, az esszémet biztonságos helyre rejtem (magam elől), aztán lefekszem kicsit meditálni. Gyomorgörccsel gondolok az elkövetkezendő napokra és persze csalódottan is, mert mindaz, ami történni fog nem zavarna, ha tudnám, hogy a végén átváltozhatok és lenne egy csúcs éjszakám, amikor bátor vagyok és erős és szabad. De nem. Mihez is hasonlíthatnám ezt? Talán olyan, mint a szülési fájdalmak baba nélkül. Szenvedned kell a semmiért.

***

A szerdai és csütörtöki napom nagyrészt homályba vész. Az órákon kívül folyamatosan nyugtató zenéket hallgatva próbáltam túlélni. Mary rendes pszichológus palánta módjára megértette, hogy elérkezett a „senki ne szóljon hozzám" időszakom, Eddiet pedig le tudtam annyival, hogy ez egy olyan női dolog. Tovább nem is kérdezősködött. Csak a buszon kaptam majdnem dührohamot, de szerencsére épp megérkeztünk a leszállóhoz így nem égettem be magam semmilyen abnormális megnyilvánulással. Lexit is sikeresen elkerültem. Összességében sikerként könyvelem el ezt a két napot.

Szeptember 5.

Mint minden teliholdkor, anyuék ma is elmondják reggelinél, hogy már nem lesznek itthon, mire én az iskolából hazaérek, vigyázzak magamra és ne csináljak semmi butaságot. Kaja a hűtőben. Nekem ez egy átlagos nap lesz, kivéve persze a megállíthatatlan lábrázást, amit a fokozott idegállapotom generál. Egész nap sétálgatni fogok, és csak akkor ülök le, ha nagyon muszáj. Egyfolytában kattog az agyam. Jaj, ha tudnák, hogy mennyire akarom azt a „butaságot"! Igazából tudják is, de nem veszik figyelembe. Amíg csak gondolat, nem baj. Ők és az idióta érveik, mert „embernek lenni jó" nyenyenye... Csak legyen vége a napnak és kész! Fáj a fejem. Iszonyúan. Nem megyek be ma a suliba. Nem akarok!

- Apu kérlek, hadd maradjak itthon. Migrénem van. Fölösleges elmennem szenvedni. – könyörgök, a halántékomat masszírozva.

- Vegyél be egy gyógyszert, szívem! Már péntek van, csak kibírod - mosolyog rám anyu. Annyira összetörnék valamit. Jól van, nem vagyok már csecsemő, bemegyek a suliba és majd szépen kérek igazolást a dokitól, hogy hazaengedjen. Kész. Úgyse lesznek itthon. Csak délig kell valahol ellennem. Akkor indulnak el az Isten háta mögé. Műmosollyal az arcomon kifelé veszem az irányt, még mielőtt anyám képébe vágnám a tervemet. Kifelé menet már csak azt kell eldöntenem, jót tesz-e nekem, ha most nekiállok zenét hallgatni, aztán úgy határozok, hogy a környezetem hanghatásai százszorta irritálóbbak, szóval bevállalom a fülhallgatót. Az iskolában elmagyarázom Maryéknak, hogy mi a helyzet. M végighallgatva a reggel történteket, anyámat érzéketlennek titulálja.

- Bár még sosem találkoztam vele - ejt meg Mary egy röpke megjegyzést, és tudom, hogy ezzel arra céloz, mikor hívom már át egyszer őket hozzánk. Ha apáék nem lesznek otthon én meg normális állapotban leszek, talán. De ilyen nem lesz, mert általában mire én hazaérek, ők is. A telihold meg persze kilőve. Ilyenkor én is sok vagyok magamnak, nem kellenek hozzá még ketten.

Megkaptam az igazolást. Nincs túl nehéz dolgom, minden külső tulajdonságom megvan hozzá, hogy betegnek nézzenek, ráadásul ez a nő egy tipikus iskolaorvos. Köhögsz egyet, és kiír egy hétre, plusz még belemagyaráz pár betegséget, hogy alapja is legyen a dolognak. Elbúcsúzom a srácoktól és elindulok, vissza a buszmegállóba.

Aztán eszembe jut egy hely ahová mehetnék, és el is szeretnék menni, de nem vagyok benne biztos, hogy elmerek-e arra indulni. Amerre hétfőn indultam. Csak az elágazónál kell másfele kanyarodni. Ott van nem messze egy kis antikvárium. Nyugodt és betölti a régi könyvek illata. Azt hiszem fényes nappal nem lesz gond. Elindulok szép lassan, ráérősen.

Mikor elérek arra a környékre ahol a kis bolt található, megállok kicsit körbenézni. Még sosem figyeltem meg ezt a helyet rendesen. Igaz, csak kétszer jártam erre eddig. Minden olyan idilli ebben az utcában. A lámpák olyan régiesek, mintha 150 éve elfelejtették volna őket lecserélni. Persze ezek árammal működnek, nem gázzal.

Amikor belépek a boltba, legelőször egy oda nem illő tárgyon akad meg a szemem. Egy kávéautomatán. Olyan modern, a sok régi dolog között. Előbányászok egy kis aprót a táskámból, és veszek magamnak egy forrócsokit. Keresek magamnak egy kényelmes fotelt, és leülök megiszogatni. Az eladót nem zavarja, hogy ott üldögélek, rajtam kívül két ember van még a boltban, szerintem örül, hogy egyáltalán bejöttem ide. Nyugis egy hely, az egyszer biztos.

Fél tizenkettőig nézelődöm és keresgélek, míg végül találok egy Szép remények kötetet. Mikor a kasszához viszem, az eladó úgy néz rám, mint egy kihalófélben lévő állatfajra. Megnyugtatom, hogy még igenis sokan olvasunk, szóval nincs ok a pánikra.

Azt hiszem, most már elindulhatok hazafelé. Még keresnem kell egy megállót ahonnan megy busz mifelénk, mert a gyalogos utat most nem vállalom be. A kereszteződéshez érve, az erdő szélén hirtelen földbe gyökerezik a lábam, borzongás fut át a gerincemen. Olyan érzésem van, hogy valaki figyel. A fák felé nézek, de nem látok ott senkit. Próbálok jobban koncentrálni, de még mindig hasogat a fejem. Egy árnyat látok elsuhanni az ágak alatt. Nem tudom, mitől féljek jobban, hogy valaki tényleg van ott, vagy, hogy hallucinálok, de akkor esélyes, hogy agyvérzésem van. Melyik a jobb, ha megölnek, vagy ha magamtól halok meg? Újra elindulok, most már gyorsabban szedem a lábamat. Talán tíz métert ha megteszek, mikor, bumm, valaminek nekiütközök. Csak mikor rám köszön, jövök rá, hogy az a valami egy valaki. Nem is akárki.

- Mondtam, hogy még találkozunk – vigyorog rám Alex, azzal a jeget megolvasztó mosolyával.

- Szi-szia! - döbbenek meg. – A környéken laksz talán?

- Úgy is mondhatjuk, igen. Időm nagy részét errefelé töltöm.

- Oh, értem.

- Figyelj csak! Beszélnünk kéne valamiről!

Mégis miről? Hát erre most nagyon kíváncsi vagyok.

- Nem ülünk be valahova? Elég fontos téma.

Na, jó! Most mit csináljak? Tényleg fontos dolog? Mi lehet az így két találkozás után? Én meghallgatnám, de...

- Tudod, én alapvetően nem értem, hogy miért állsz szóba velem, és tényleg fél karomat odaadnám, hogy egy olyan sráccal lóghassak, mint te. Ez lehet, túl őszinte volt, de arra szeretnék kilyukadni, hogy iszonyatosan fáj a fejem és...

- A telihold, mi?

- Mi? – nézek rá kikerekedett szemekkel.

- Hát azt mondják, a telihold furcsa dolgokat tud művelni a nőkkel. Fejfájás, szeszélyesség, ilyesmi – rántja meg a vállát.

- Ja, igen, azt hiszem – fújom ki a levegőt megkönnyebbülve.

- Megértem, hogy fáj, de erről beszélnünk kell, mert most megváltozhat minden, és ha rendesen bemutatkozom, akkor legalább nem kell majd ilyen félrevezető dumákat nyomnom a holdról meg hasonlók.

Szinte érzem, ahogy a pupillám kérdőjelformát ölt. Alex megfogja a csuklómat és szelíden elkezd maga után húzni. Összezavarodva követem, mi mást tehetnék? Pár sarokkal arrébb egy kávézó-cukrászda szerűség előtt állunk meg. Mikor belépünk, egy kis csengettyű jelzi az érkezésünket. Egy pincérlány indul el felénk, de Alex egy intéssel megállítja, majd céltudatosan vezet tovább fel a lépcsőn, az emeletre. Senki sincs itt, csak mi és egy szobanövény a sarokban, ami mellet bőrfotelek húzódnak kétoldalt. Az egyiken helyet foglalunk.

- Kérsz egy sütit? – kérdezi lazán, lábait az alacsony asztalra rakva, mintha minden normális lenne.

- Könyörgöm, inkább térj a lényegre! – nézek rá kétségbeesetten.

- Jól van – fordul felém. – Kérdezek valamit. Otthon lesznek ma a szüleid?

- Mi? Izé, hát, igen. Miért?

- Oké, most őszintén válaszolj, és akkor majd megmondom, miért. – Néz rám várakozó szemekkel.

- Jól van. Nem lesznek! Mondd már el végre!

- Ha azt mondom, tudom, miért nem lesznek, elhiszed nekem?

- Hogy? Honnan...? Beszélj már világosan!

Azt az idegesség mennyiséget, amit tegnap és tegnapelőtt sikerül kiszűrnöm, a kozmosz visszaküldte rám és most úgy érzem, mindjárt felrobbanok.

Alex nem válaszol, csak közelebb húzódik hozzám. Az arca már majdnem az enyémhez ér, és nem tudom levenni a szememet az övéről. Ragyogó kék. Aztán valami megváltozik. Az írisze elkezd sötétedni, barnára vált, majd bordóra és végül olyan vörös lesz, amilyent még életemben nem láttam. Szinte világít, csillog, mint egy drágakő. Egy szó kezdett felszínre törni az elmémben.

- Alfa.

- Bizony ám! – húzza féloldalas mosolyra a száját.

- Mit akarsz tőlem? – kérdezem gyanakodva, reménykedve, kissé bizonytalanul. Nem tudok kiigazodni a személyiségén.

- Nem értem, miért sínylődsz egy ilyen testben. Mikor hétfőn találkoztunk, megéreztem rajtad, hogy farkas vagy. Ráadásul született. Miért nem változol át? Vannak szüleid, akik segíthetnek is, ráadásul. Én már tizenkét évesen átváltoztam.

- Te is született vagy?

Azta! Egyelőre, csak ez az egy szó jut az eszembe.

- Igen. Egy született alfa. Klassz, mi? Bár egy született nőstényhez nem érek fel, azt hiszem – hajt fejet előttem játékos mosollyal az arcán.

- Persze, szép is lenne, ha átváltozhatnék, de nem!

- Miért ne változhatnál át?

- Anyuék nem engedik. Tudom, hogy ez most elég gyerekesen hangzik, de gondolj bele! Ott lakom, hova mehetnék, ha elküldenek? Vagy ha egyedül átváltozom, és nem tudom irányítani? – sorolom az érveket, amikkel nap, mint nap győzködöm magam.

- Milyen szerencse, hogy már nem vagy egyedül! Segítek neked, ha gondolod. Nagylány vagy már, ha kitagadnak, költözhetsz hozzánk.

Hátradől, magabiztosan, mint aki minden problémát megoldott. Ja, elméletben!

- Hozzátok?

- Igen, van egy falkám. Bírni fogod őket. Bár eléggé elkanászodtak mostanában. Nem tisztelnek eléggé. Kár volt nekik megvenni azt a billiárd asztalt. Tisztára el vannak kényeztetve.

Felnevetek. A nevetéstől éles fájdalom cikázik végig a fejemben. De jó lenne ettől megszabadulni egy életre!

- Nagyon szeretném! – nézek rá megadóan.

- Remek, hát ezt megbeszéltük. Tényleg nem kérsz egy sütit? – kérdezi feldobottan.

- Nem, most inkább pihennék egy kicsit.

- Oké, menj haza, és aludj egyet! Este a házatoknál várlak.

- Megadjam a címet?

- Nem szükséges, kiszagolom. – mutat az orrára – A sulinál is így találtalak meg. Életemben nem jártam még addig annak a giminek a környékén. A városban se nagyon, az erdő túloldalán lakom. Amúgy kamilla illatod van, tudtad?

- Azzal mosok hajat – nézek félre elpirulva. – Most indulok, és akkor majd találkozunk.

- Szia.

***

Hazafelé a buszon van egy kis időm rendbe tenni a gondolataimat. Ez most tényleg megtörtént? Tényleg igaz? Hogy nézek utána apáék szemébe? Érdekeljen ez engem? Embernek lenni szar. Legalábbis gyenge, beteges embernek lenni az. Ha élsportoló lennék, valószínű nem panaszkodnék ennyit. Mindjárt tizenhat leszek. Éppen ideje saját döntéseket hoznom.

Otthon bugyira, melltartóra vetkőzöm és bebújok az ágyamba. Nem telik sok időbe mire elalszom. Mély és gyógyító alvás. Mikor felébredek, nem emlékszem, hogy álmodtam volna valamit. A fejfájás tompult, már csak lüktet egy kicsit. Kinézek az égre, sötét van, már fenn a hold. Az a gyönyörű ezüst korong, ami nemsokára magával ragad! Kikattintom a reteszt, és feltolom az ablakot, hadd érezzem a levegőt.

- Akartam mondani, hogy ne húzz sok ruhát, de azért ennél kicsit többet – bukkan fel Alex a tetőn az ablakom alatt. Ijedtemben hátra lépek párat és magam elé kapom a takaróm.

- Mióta vagy itt?

- Csak pár perce. Nem vagyok én kukkoló!

- Aha. Miért is ne húzzak sok ruhát? – érdeklődöm gyanakodva.

- Mert farkasbőrben, nem ruhában rohangálsz. Elég vicces látvány lenne. És biztosra veszem, hogy nem fogsz meztelenül álldogálni, míg át nem változol. Szóval egy szoknyát meg egy fölsőt, vagy egy ruhát könnyebb lerázni magadról. Ha rám hallgatsz, fehérnemű, zokni, ilyesmi fölösleges és macerás is. Nem hülyéskedek.

Tényleg elég komolyan néz és logikus is, amit mond.

Elindulok a szekrényem felé, de még a szemem sarkából látom, ahogy Alex leugrik a tetőről.

- Lent várlak, igyekezz! – kiáltja.

Nem is tudom, hogy van-e egyáltalán szoknyám. A szekrényben a felső polcon van egy dobozom „soha nem fogom felvenni" felirattal. Jó, igazából nincs ráírva semmi. Lábujjhegyre állok, hogy le tudjam piszkálni és megnézni, mi rejtőzik benne. Mikor megkaptam ezeket a cuccokat, egy pillantásból megmondtam, hogy soha nem fogom viselni őket, szóval annyira élénken nem élnek bennem a képek róluk. Ruhák, szoknyák, nadrágok? Az utolsót húzom a kartondobozon, végre kiszabadul. Nehezebb, mint amilyenre számítottam, kibillent az egyensúlyomból. Reflexből eleresztem, amivel csak annyit érek el, hogy egyenesen a fejemre zuhan. Én a földre huppanok, a ruhák meg szerte szét a padlóra. Gyorsan összeszedem magam és négykézlábra vergődve felkapok valami kéket a halomból. Bemegyek a fürdőszobámba, levetkőzöm majd, gyorsan magamra rángatom azt a valamit. Mikor belenézek a tükörbe, egy kicsit elcsodálkozom. Világoskék ruha, mell alatt húzott, kicsivel térd fölé érő, a szegélye csipkés. Úgy érzem magam benne, mint egy leselejtezett angyal. Nem érek rá bámészkodni. Leszaladok a lépcsőn, keresek egy topánkaszerű valamit, majd belülről bezárom az ajtót. A hátsóbejáraton megyek ki. Alex ott ül a hintaágyon.

- Ennél szakadtabb cuccod nem volt? Nem biztos, hogy épségben hazaér.

- Nem nagyon vannak szoknyáim, és nem bánom, ha tönkre megy, úgyis csak a helyet foglalja.

- Értem én, hogy most antiszockodsz, de ha átváltozol és megváltozik a testfelépítésed, és alapvetően az egész életkedved, lehet, hogy majd szívesen viselsz ilyen göncöket – mutat felém. – Mindegy, ha gondolod, segítek majd kibújni belőle, megpróbálhatom megmenteni.

- Te nem változol át? – csodálkozom.

- Egy éjszakát kibírok nélküle, ne aggódj! – legyint.

- Nem. Úgy értem, hogy nem muszáj? Mármint, ha egyszer már átváltoztál, akkor a többi...

- Nálunk nem így működik – vág a szavamba. – Akkor változunk át, amikor csak akarunk. Először kell a löket, de aztán csak rajtad áll, mikor és mikor nem. Na, gyere, beszélgessünk út közben. Be szeretnék érni az erdő közepére mire legmagasabban lesz a Hold.

Pár perccel indulás után a mozgásérzékelő lámpa a hátsó kertünkben lekapcsol, én pedig megtorpanok, a hirtelen jött sötétség miatt. Aztán próbálok továbbmenni, de valahogy a gyökerek összefogtak ellenem, és eldöntötték, hogy ma mindegyikőjük a felszínen fog tovább növekedni. Alex észreveszi a szerencsétlenkedésemet, értem nyúl és kézen fogva vezet tovább.

- Nemsokára nem lesz több bajod a látással.

- És a látásviszonyok drasztikus megváltozásával – teszem hozzá.

- Mi vagy te, időjárás bemondó?

- Csak túlolvasott. - Van ilyen szó egyáltalán?

- Jól van – nevet Alex.

- Amúgy, miért kellett az a sok félrebeszélés, például, hogy kitaláltad, hova járok suliba. Na, jó azt még értem, nem akartad a nagy tömegben közölni velem a híreket. De mi volt az a duma a Holdról meg a nőkről?

- A megfelelő helyre és időre próbáltam tolni a nagy bejelentést. Tudod, drámai hatás meg minden.

Erre nem válaszolok, csak forgatom a szememet.

Nem telik sok időbe, míg eljutunk egy olyan részhez, ahol ritkábban nőnek a fák.

- Rendben, itt jó lesz. Jobb, ha kevesebb a fa. Kevesebb dolognak ütközhetsz neki. Azért próbálj majd meg kikerülni ezt-azt nagy felszabadultságodban.

Nem tudom, hogy a hidegtől vagy az izgatottságtól remegek. De jó érzés, nevetnem kell, ugrálni akarok.

- Látom, jó kedved van – mosolyog rám.

A szám elé kapom a kezem, és próbálom visszafogni a vigyorgást.

- Kezdhetjük? – lép felém.

- Aha, azt hiszem – bólintok.

- Rendben. Csukd be a szemedet! Engedd el magad! Képzeld el, ahogy változol!

Hallom, ahogy megnyugtató szavakat küld felém, de nem érzek semmit, nem tudom, hogyan képzeljem el. Pont most hagy cserben a fantáziám? Nem érzem, hogy bármi is elő akarna törni belőlem, csak a könnyeim.

- Nem megy - nyüszögöm.

- Oké, próbáljuk másképp. Nyisd ki a szemed!

Kinyitom, látom, ahogy közelebb húzódik hozzám, mint a kávézóban. A szeme ismét vörösen ragyog fel.

- Változz át!

A testem, mintha csak parancsot teljesítene, megrándul. Érzem, ahogy minden izmom elernyed, majd megfeszül. Forróság járja át minden porcikámat. Térdre rogyok, hörgő hang hagyja el a torkomat. Zihálva veszem a levegőt. A gerincem megroppan, a végtagjaim furcsa pózt vesznek fel, és rám tör egy elviselhetetlen fájdalom. Aztán elsötétül minden.

Mikor legközelebb magamhoz térek, furcsán könnyűnek érzem magam. Kicsit kóvályog a fejem, de tisztán ki tudom venni Alexet, ahogy még mindig ragyogó szemekkel térdel előttem, majd lassan felém hajol.

- Mindjárt mehetsz, csak előbb megszabadítalak a ruhádtól. Kérlek, ne harapj meg! – felém nyúl, megragadja a ruhám ujját és elkezdi áthúzni a fejemen. Én hátrálok és próbálom lerázni magamról az idegennek ható anyagot. Mikor végre lekerül rólam, Alex végigsimít a hátamon, majd egy fejmozdulattal jelezi, hogy ideje kitombolnom magam. Még mindig nem vagyok teljesen tisztában a helyzettel, de futni akarok. Nagy lendülettel indulok neki, de két lépést sem teszek meg, mikor összeakadnak a lábaim, és hasra esek. Meg kell szoknom, hogy már négy van belőlük.

- Engedd el az embert, add át magad a farkasnak! Menni fog, csak ne ésszel próbálj rájönni. Ösztönből – próbál Alex segíteni. Mellettem guggol. Érzem az illatát, olyan vad, mint az erdő. Minden olyan tiszta, az összes hang, a szagok. Felpattanok, és tudatomon kívül elkezdek rohanni, olyan gyorsan, amiről eddig álmodni sem mertem. Úgy kerülöm ki a fákat, mint aki tudja, hogy mikor bukkan fel a következő. Azért néha-néha oldallal nekicsapódom egynek-kettőnek, de nem bánom. Élvezem. Futás közben párszor megpillantom Alexet, követ engem, figyel rám. Elnyúlok az avarban, meghempergőzöm a levelekben. Hallgatom azt, amit eddig nem hallhattam. Az éjszaka rémhangos csendjét. Felvonyítok, én is része akarok lenni ennek a sötét zenekarnak.

Mikor legközelebb megállok, az ég már szürkül keleten. Kezdek lehiggadni, leülök. Melegség járja át a testemet. Érzem, hogy visszaváltozom, megnyúlnak a lábaim, a kezeim, hallom, ahogy ropognak a porcikáim, de most valahogy nem fáj. Nem tudom, meddig tartott visszakapni az emberi formám, de mikor végre visszaváltozom, mosolyogva nézek körül. Alex ott áll mögöttem, kezében a ruhámmal. Ott vagyok teljesen meztelenül az erdő közepén. És Alex néz, de nem zavar, bízom benne. Mert ő az én Alfám.