Szeptember 21.

Valami furcsa zajra ébredek fel, nem tudom beazonosítani konkrétan sem a hangot, sem a forrását. Igazság szerint fogalmam sincs arról, mikor aludtam el és, hogy hol vagyok. A hátamon fekszem mozdulatlanul, szememet sűrű pislogással próbálom hozzászoktatni a sötétséghez. Az biztos, hogy egy kanapé van alattam. Tőlem jobbra villog valami; lassan oda fordítom a fejemet és meglátom a telefonom egy asztal tetején. Érte nyúlok és hunyorogva bámulok a képernyőjére: Nulla óra, harminc perc. Jesszusom, hajnali fél egy van! Ráadásul a négy nem fogadott hívás, és az egy olvasatlan üzenet sem jelenthet túl jót. Az SMS nagyjából egy órája jött, nem sokkal a hívások után, szóval nem ez ébresztett fel. Gyorsan rányomok a boríték alakú ikonkára, majd olvasni kezdem az Anyától kapott, mindössze egy sorból álló levelet: „Legalább küldj valami életjelet!"

Felülök a heverőn a szememet dörzsölgetve, és azon pörgök, hogy válaszoljak-e most, vagy már mindegy. Pedig nem terveztem, hogy megszököm! Tényleg haza akartam menni, de aztán... Újabb zajra leszek figyelmes és balra kapom a fejemet. Egy sötétzöld, mosolygós szempár néz vissza rám a szoba közepéről. A félhomályban Jim körvonala rajzolódik ki.

Aha! A Főhadiszálláson vagyok! Nem tudom, miért tartott ilyen sokáig, míg végre leesett.

- Mikor aludtam el, és miért nem ébresztettetek fel? – dünnyögöm az „épp most keltem fel" hangomon.

- Tíz körül kómáltál be, de elég parás módón. Még jó, hogy vígjátékot néztünk és nem az Ördögűzőt – válaszol, a valahonnan a sötétből előbukkanó Jamie. Csak most veszem észre, hogy egyikőjük sem visel pólót. Mindketten rövidnadrágban, vállukon törölközővel ácsorognak mezítláb a nappaliban.

- Mi? – értetlenkedem.

- Látszott rajtad, hogy egyre fáradtabb leszel, aztán egyszer csak elszállt belőled a lélek. Ültél, félig nyitott szemmel, de nem reagáltál semmire. Nem akartunk felébreszteni, ezért inkább megágyaztunk alattad – magyarázza Jim.

- Oh, ez furán hangzik és kínosan is. Köszönöm, hogy maradhattam.

- Nincs mit – legyint Jim. – Bár de jura még nem vagy falkatag, de facto már befogadtunk.

Kerekre nyílt szemekkel bámulok a srácra, akit bár még nem ismerek annyira, hogy megállapítsam érzelmi kötődését az iskolához, de a viselkedése alapján mégiscsak furcsának találom a történelmi szakszavakat a szájából. Hamar rendezem az arcvonásaimat; mégiscsak bunkóság, ha valaki meglepődik a másik műveltségén...

Szóval, a srácok szerint, bár jogilag még nem tartozom közéjük, gyakorlatban már megbarátkoztak a gondolattal, hogy talán én is tanyát verek itt.

Valószínűleg mégsem rejtettem el olyan jól a gondolataimat, mint azt hittem, mert Jim a következő pillanatban felnevet és megoldja a fejemben kialakult ellentmondást.

- Nyugi! Nem vagyok stréber, vagy agyonművelt, csak szeretek villogni olyan szavakkal, amiket az elmúlt tanórákon tanultam, addig még el nem felejtem őket, ami nagyjából egy héten belül esedékes.

Elmosolyodom, majd felkelek a kanapéról, bár igazából legszívesebben visszadőlnék aludni.

- Zuhanyozni indultatok? – kérdezem a törölközőkre mutatva.

- Á, dehogy is. Csobbanni megyünk. Gyere te is, még nincs olyan hideg. Télen már gázosabb, bemehetsz akkor is, de készülj rá, hogy befagy a seg... Mármint, nem túl kellemes a jeges víz érintése érzékenyebb testrészeken – magyarázza Jamie.

- A tóhoz megyünk éjszakai fürdőre. Tényleg velünk jöhetnél, olyan lenne, mint valami beavató szertartás, vagy ilyesmi – húzódik széles mosolyra Jim szája.

- Hát... nem is tudom. Nincs is fürdőruhám, meg izé... nem igazán az én stílusom az ilyesmi – mentegetőzöm, mert bár észérvem nincs a dolog ellen – tényleg bulisan hangzik -, mégis eléggé kinn esik a komfortzónámon.

- Jaj, ugyan már, simán maradhatsz a ruhádban, aztán meg majd adunk valami száraz göncöt! – erősködik Jim.

- Jól van! – válaszolom megadóan. Kell pár őrült kaland, amit majd elmesélhetek Maryéknek, pár részletet kissé kicenzúrázva.

- Király! – vigyorog Jim, majd hátat fordít nekünk és pár pillanat alatt eltűnik a folyosóra nyíló ajtó mögött. Nemsokára egy törölközővel tér vissza, a kezembe nyomja, majd int, hogy induljunk kifelé. – A cipőt ne vedd fel, felesleges. Kábé ötven méter a tó a fák mögött, ott úgyis le kell majd venned.

- Értem én ezt a természet teremtménye dolgot, de farkas gének ide vagy oda, így is felsértheti, vagy keresztül szúrhatja a lábamat egy megveszekedett faág, vagy ráléphetek egy sünre, vagy mit tudom én – magyarázok hevesen.

- Egy sünre, mi? – néz rám Jim fél szemöldökét megemelve.

- Csak egy példa volt – vonom meg a vállam.

Kiérünk a verandára, az utolsó esély, hogy visszaszaladjak a cipőmért.

- Ha bénázol is egy kicsit, és a talpad alá tévedne valami vérengző éjszakai élőlény, akkor is pillanatok alatt meggyógyulsz utána – érvel tovább Jim.

- Lehet, hogy meggyógyulnék, de akkor is fájna! – kontrázok rá.

- Jól van, hercegnő! Ennyi volt a hiszti mára – lép hozzám Jamie, majd egy hirtelen mozdulattal felkap a vállára és elindul Jim után, akinek látszólag semmi ellenvetése az ellen, hogy homokzsákként kezeljenek. A döbbenettől elfelejtek ellenkezni, csak bámulok ki a fejemből.

- Hé! – kiáltok fel, mikor végre ismét megtalálom a hangomat – Ez mégis mi?

Csapok ököllel Jamie hátára; az ütés elég bénán sikeredik, nem úgy tűnik, mintha egyáltalán megérezte volna.

- Arany középút, a cipő és a veszedelmes avar között – válaszol Jim.

Hörcsög módjára felfújom az arcomat, jelezve a felháborodásomat. Igaz, hogy senki sem látja, de nekem jól esik, hogy fizikai formába önthetem az érzéseimet.

Pár perc múlva elérjük a tavat, bár így háttal a vizet magát nem látom, de hallom, ahogy az apró hullámok a partot nyaldossák, a fákon pedig meg-megrebben a tükröződő holdfény. Két apró csobbanás után Jim töri meg az egy ideje fennálló csendet.

- Hideg, de nem farkas fagyasztóan fogvacogtató – jelenti be.

- Jól van, most már letehetsz! De komolyan. Jamie! Mit csinálsz? – pánikolok be, mikor semmi jelét nem vélem felfedezni Jamie-n annak, hogy szándékában állna elereszteni. Hátranyúlva elveszi tőlem a törölközőt, majd a sajátjával együtt a földre dobja, aztán csak megy előre; a víz lassan már a combját éri. Pár lépéssel később a fiú megtorpan, majd egy hirtelen, laza mozdulattal ledob a válláról. A sikolyom vége buborékokká változik, a szívem nagyot dobban, majd pár másodpercnyi hitetlenkedés után a felszínre lököm magam és mély lélegzetet veszek; ezzel egyidejűleg pedig fejben már tervezem Jamie meggyilkolásának és nyomtalan eltüntetésének részleteit.

Talpra állok; a tó felszíne a csípőm körül fodrozódik. Gyorsan a szememhez kapok, miután eszembe jut, hogy ma – vagyis tegnap – tettem fel szempillaspirált, ami, ha alvás közben nem is kenődött el, most biztosan. Nem látom, mit csinálok, csak körbedörzsölöm a szemem, amíg úgy nem gondolom, hogy most már valószínűleg minden festék eltűnt az arcomról. Dühös pillantást vetek a szélesen mosolygó Jamie-re.

- Normális vagy, fiam? – kiáltok fel.

- Ugyan már, ez csak víz – neveti.

- Gondolj rá a beavató szertartás részeként – hangzik fel Jim hangja a hátam mögül. A vállam fölül rápillantok, mire ő egy jól irányzott fröcsköléssel megnyitja a vízi csata első frontját. Mivel jelen pillanatban minden negatív érzésem Jamie felé irányul, bátyja helyett őt célzom meg. Mielőtt azonban újabb támadásba kezdhetnék, Jim karját érzem meg a derekam köré fonódni, kiemel a tóból, mire én rúgkapálni kezdek, mint valami csapdába esett kisállat. Jamie egy gyors mozdulattal a bokáim köré fonja az ujjait, majd vasmarokkal tart és tesz mozgásképtelenné. Jim a derekamról a karomra helyezi át a kezeit, aztán minden figyelmeztetés nélkül, egy hintázó mozdulat után meglendítenek és én ismét a víz alatt találom magamat. Jól van! Ez már háború! Ismét a felszínre kecmergek, majd mielőtt bármi mást csinálnék, kifeszegetem a nedves gumit a hajamból, mert az átázott copfom kezd ólomsúlyként húzni lefelé, amitől megfájdul a fejbőröm. A srácok türelmesen várnak, még a magas lófarkam helyett egy laza kontyot (vagyis inkább egy szétcsúszott csomót) kötök a tarkómra.

- Ez nem ér – mutatok rájuk. – Kettő az egy ellen. Hol itt az igazság?

- Nem kell egymás ellen lennünk, csak játsszunk! – von vállat Jim.

- Szóval az előző két próba a vízbefojtásomra nem minősült hadüzenetnek? – fonom össze karjaimat a mellkasom előtt. Csak ekkor veszem észre, hogy nem fázom, nem vacognak a fogaim, pedig elég hűvös szél fúj. A fiúkra nézek, és bár halványan, de látom a hold fényénél: bőrüket páraréteg veszi körül, ahogy kisugárzik a hő a testükből. Ez is valami farkas dolog lehet.

- Nem, nem igazán – rázza fejét Jamie. – És amúgy sem próbáltunk belefojtani. Ez egy nemzetközileg elfogadott húg kínzási módszer megfelelően mély víztömeg meglétének feltétele mellett.

Kikerekedett szemmel meredek rá. Ez egy Mary szintű mondat volt. Szép, el kell ismerjem.

- Húg? – vonom fel a szemöldökömet.

- Ja – mosolyog Jim. – Mindig akartunk egyet. Mókás dolognak tűnt.

- Ch... ez a mókás dolog most legszívesebben vízágyúval törölné le a képetekről ezt a furcsa, önelégült vigyort – mutatok felváltva, hol az egyikre, hol a másikra. Jim nevetve hátrálni kezd, majd lágy evező mozdulatokkal elindul a tó közepe felé, a Hold megnyúlt tükörképének irányába. Annyira lefoglal az ezüstös derengés bámulása, hogy észre sem veszem, mikor és hova tűnt el Jamie, csak a víz apró fodrozódása jelzi, hol állt még pár másodperccel ezelőtt. Körbenézek, majd forgolódni kezdek, de sehol nem látom őt felbukkanni, még árulkodó bugyborékolást sem vélek felfedezni a tó tükrén. Mikor végül feladom a kutatást és elindulnék Jim után, valami megragadja a lábszáramat, azt, amelyikkel épp lépni készültem, és olyan erővel rántja meg, hogy arccal a vízbe csapódom, majd, mielőtt ismét talpra állhatnék egy lökést érzek a hátamon és még mélyebbre süllyedek. A hangokból ítélve Jamie nem várja meg, míg összeszedem magam, menekülőre fogja, de abban biztos lehet, hogy a bosszúm így is utoléri. Mikor végre ismét levegőhöz jutok, irdatlan harag lobban fel bennem. Tudom, hogy ez csak egy játék. Egy hülye, fiús játék, de nekem sosem voltak testvéreim, még csak hímnemű barátaim sem, - leszámítva persze Eddiet, de ő olyan kis gyámoltalan, mint egy mezei nyuszi - ezért az én szervezetem ezt bántásnak és piszkálódásnak fogja fel és tenni akar ellene valamit. Mint Lexinél, csak most kevésbé szab határokat a környezet. Halk morgás tör fel a torkomból, szememmel a célpontjaimat keresem, és mikor végre megtalálom őket, úszni kezdek feléjük. Nem merülök teljesen a víz alá, a szemeimet a felszín felett tartom, és ahogy így közeledem az áldozataim felé, szinte hallom, hogy a háttérben felzeng a Cápa című film ikonikus zenéje. Mikor már csak pár méter választ el tőlük lelassítok és kiemelem a fejem a vízből. A lábam már rég nem éri a tó iszapos alját, így nincs miről elrugaszkodnom; csak a lendületemre és az újonnan megerősödött izmaimra támaszkodhatok. Mielőtt rávetném magam a két elvetemültre, letekintek magam elé, mert észreveszek két felvillanó foltot a vízen. A sárgán és vadon csillogó szemeimet látom a tavon tükröződni. Nem ér akkora meglepetésként, mint legutóbb, ráadásul most titkolni sem kell, ezért zavartalanul folytatom tovább, amit elkezdtem. Nincs túl nagy rutinom a vadászatban, így se meglepni, sem tőrbe csalni nincs esélyem a srácokat. Egyszerűen csak ugrom, azt sem tudom kire, vagy, hogy mit csinálok, miután elkapom valamelyiküket. Ráadásul valószínűleg egy ideje már kiszúrtak engem, de nem tekintethettek túl nagy fenyegetésnek.

Jimen landolok, pedig legszívesebben Jamie nyakát harapnám ketté. Mindketten lesüllyedünk, majd pár pillanat múlva ellököm magam a fiútól és felfelé jövet még egyet taszítok rajta lábbal, nem haragból, pusztán csak azért, hogy több időm maradhasson a testvérére. Jamie azóta sem mozdult onnan, ahol az előbb tartózkodott, sunyi mosollyal bámul rám, majd az ő szeme is megváltozik; az eddigi sárgászöld árnyalat igazi farkas sárgává alakul. Elindul felém, amitől egy kissé megrémülök, de az ösztönök erőt vesznek rajtam, és azt próbálják velem elhitetni, hogy készen állok a harcra, pedig nem. Fogalmam sincs mit kéne csinálnom. Jamie kezeivel a vállaim felé nyúl, majd megkísérel a víz alá juttatni, de én valahogy reflexből kitérek oldalra és másodperceken belül pozíciót cserélünk. Annyira felélénkülök ettől az önkéntelen mozdulattól, hogy újabb – ezúttal sokkal hangosabb – morgás szakad ki belőlem, majd valami éleset érzek az ajkamnak nyomódni. Hátra lököm magam, kezeimet a szám elé kapom, és kissé értetlenkedve és megszeppenve pislogok a két fiúra, akik immáron a felszínen lebegve, kuncogva bámulnak rám.

- Nagyon cuki, hogy így megijedtél tőlük – nevet Jamie, Jim pedig barátságosan mosolyog rám, jelezve, hogy nem gúnyolódni próbálnak éppen.

Én közben végigvezetem a nyelvem hegyét a fogsoromon, majd ujjaimmal is megérintem a váratlanul felbukkanó agyaraimat.

- Hogy... hogyan kell visszacsinálni? – kérdezem kissé ijedten és óvatosan, nehogy felsértsem a számat, én, a lány, aki bármilyen szokatlan vagy váratlan esemény nélkül is képes átharapni a nyelvét, pusztán azért, mert szerencsétlennek született.

- Csak nyugodj meg, ha csökken az adrenalin szinted, visszaváltozol – magyarázza Jim.

- Könnyű azt mondani! Rohadt ideges vagyok... miattatok! Össze-vissza kalapál a szívem, és legszívesebben csak hagynám, hogy folyjanak és folyjanak a könnyeim! Én nem... nem tudok így játszani. Nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Nem tudom, hogyan kéne reagálnom – tör ki belőlem szipogva a vallomás. Tudom, hogy hisztisnek fognak gondolni, és hogy messze túlreagálom a dolgokat, de egyszerűen gyenge az idegzetem és sosem volt igazán társaságom, akik mellett megedződhetett volna.

- Igazad van – szólal meg Jamie. Meglepődve kapom fel a fejemet és pillantok felé. – Még alig ismersz minket; két idegen fiú vagyunk, akikkel együtt tévéztél pár órát. Nem gondoltunk bele, hogy neked ez mennyire új és, hogy talán máshogy éled meg a dolgokat, mint mi. Bocsi.

- Sajnáljuk. Nem kellet volna rögtön a mélyvízbe dobni... szó szerit – húzza Jim féloldalas, engesztelő vigyorra a száját. Én önkéntelenül is felhorkanok a béna szóviccen és visszamosolygok rá. Mély levegőt veszek, hogy lehiggadjak, majd pár másodpercre a víz alá merülök remélve, a hideg majd elmossa minden frusztráltságomat. Mikor ismét a tó felszíne fölé kerülök, érzem, hogy az agyaraim lassan visszahúzódnak, fogaim kezdik újra felvenni eredeti méretüket.

- Rendben, menjünk vissza! – int Jim fejével a part felé. Elindul laza tempóban, mi pedig követjük őt. Mikor kiérünk, felvesszük a törölközőinket egy füves részről – így szerencsére nem lettek sárosak a földön –, majd elkezdünk megszárítkozni. Pár kitépett hajszál és halk szitkozódás után sikerül kifeszegetnem a gumit madárfészekszerű kontyomból, majd a csuklómra húzom, hogy biztos ne veszítsem el. Nálam a hajgumik gyorsabban fogynak, mint a romlandó élelmiszerek. Átdörgölöm a törcsivel a fejemhez tapadó tincseimet, majd letekintve a lábamra eldünnyögök egy hmm-öt. Feltekintek Jimre, és úgy döntök, mindezek után megengedhetek magamnak egy kis pimaszságot.

- Jim!

- Igen? – néz rám kérdően.

- Visszafelé is igénybe kell vennem a szolgálataidat – nem mintha idefelé lett volna választásom, de lássuk be, nem volt az olyan szörnyű.

- Mi? – döbben meg; valószínűleg nem esett le neki, miről beszélek.

- Volt az a kis vitánk a cipőről, tudod, ami után vállra kaptál, mint hentes a fél disznót. Na, szóval, cipőm az még mindig nincs... de harisnyám az van és az éles tüskés sündisznók még mindig odakint ólálkodnak.

- Szóval azt szeretnéd, hogy vigyelek – vonja le Jim a következtetést.

- Hát, erős érzelmi kötelékek fűznek ehhez a harisnyához, ha tönkremenne... - magyarázom, ügyesen kihagyva a mondatból a „lusta" és a „vagyok" szavakat. Meg persze tényleg nem szeretnék így a fák között mászkálni.

- Szóval, az gáz, ha lefröcsköllek egy kis vízzel, de nem zavar, ha karba kapva lejtek át veled a ligeten.

- Az persze hogy zavar, ha valamit váratlanul csinálsz, de erre én kérlek. Nem érzem magam tőle teljesen kényelmesen, de a körülmények így hozták, és akkor már had én döntsem el, hogy hogyan tovább.

- Rendben, hogyan szeretnél utazni?

- Hát, nem úgy, mint idefelé! – teszem csípőre a kezem.

- Jól van, gyere! – guggol le Jim nekem háttal. Elindulok felé, karjaimat a nyaka köré fonom, ő pedig a térdhajlataimnál fogva tart meg engem, majd felemelkedik. Hátiputi, egész kényelmes. Próbálok találni egy arany középutat az „elég messze vagyok tőle" de „még nem fojtom meg a karommal" távolságok között. A pólóm vizesen tapad a bőrömhöz, így már nincs meg az a jótékony hatása, hogy elfedje a túl kicsi melltartóból veszélyesen kibuggyanó testrészeimet. Igazán lecserélhettem volna a plázában.

A Főhadiszállásig nem sokat beszélgetünk. Jamie dúdolgat valami dalt, én pedig jobb dolgom nem lévén nézelődöm, háta kiszúrok egy mókust, vagy ilyesmi.

Jim az előszobában rak le engem, majd mindhárman elindulunk a nappalin keresztül, a számomra még ismeretlen „ajtón-túlra". Egy folyosóra lépünk be, jobbra és balra öt-öt további ajtó helyezkedik el, a végén pedig egy nagy, hosszúkás ablak engedi a holdfényt beragyogni, megvilágítva ezzel az utolsó ajtók után lévő két lépcsősort. A jobb oldali felfelé vezet, a bal oldali pedig lefelé, gondolom egy pincébe vagy alagsorba.

- Tessék! – nyitja ki előttem Jim jobbról a második ajtót, ami egy sötétkék és fehér csempékkel kirakott fürdőszobát rejt.

- Ez egy zuhanyzós változat, de van kádas is, ha azt szeretnél – magyarázza Jim.

- Jó ez, köszi – mosolygok.

- Rendben. Elvileg van bent minden: tiszta törölköző, tusfürdő meg ilyenek. Keresünk neked valami száraz ruhát és letesszük az ajtó elé, ha jó így neked.

- Persze – bólogatok, majd mikor a srácok elindulnak, bezárkózom és vetkőzni kezdek. Kicsavarom a vizes gönceimet és fellógatom őket egy csőre, ami valószínűleg a fűtésrendszer része. Langyos, így talán hamarabb megszáradnak a cuccaim. Beállok a zuhanyfülkébe és magamra engedem a forró vizet. Átöblítem a hajamat, majd tusfürdővel átmosom; sajnos sampont nem találtam, de néha otthon is alternatív megoldásokhoz fordulok, szóval nem probléma.

Miután már nem érzem magamon a tó szagát, kilépek a zuhanytálca előtt fekvő ki szőnyegre, majd magam köré tekerem a mellettem lógó világoskék törölközőt. Egy kisebbel átdörzsölöm a hajamat, majd kilesek az ajtón, hogy megkaptam-e már a beígért ruhákat. Egy sötét kupac hever a küszöb előtt, rajta egy sárga papírcetlivel. Felkapom őket, majd újra bezárkózom. A papíron van egy rövid kis üzenet: „Sajnos női ruhánk nincsen, viszont az alsónadrág vadonatúj (eskü!), a póló már többször viselt, de frissen mosott."

Széthajtogatom a kapott ruhadarabokat; egy fekete-szürke skótkockás bő boxeralsó – igazából a pizsoma nadrágjaim is nagyjából így néznek ki – és egy... úristen! Ha nem látom a feliratot, azt mondtam volna, hogy királykék, de ez egy TARDIS kék, Doctor Who-s póló. És innen tudja valaki, hogy jó emberek közt van. Bocsi srácok, de ezt a fölsőt sajnos nem kapjátok vissza.

Felöltözöm, bár eléggé kényelmetlenül érzem magam így, hogy melltartó nélkül kell megjelennem mások előtt, de a póló legalább elég bő és így nem annyira feltűnő a dolog. A kisszekrényben talált hajszárítóval átfújom a hajam, éppen csak annyira, hogy ne csöpögjön, és ne áztassa át a felsőt; a többit a természetre, vagyis a fűtésre bízom.

Kilépek a páragőzös helyiségből, és elindulok mezítláb a nappali felé. Szerencsére a padlót nem csempe, hanem parketta borítja, középen pedig sok kis szőnyeg fekszik rajta, szoros egymásutánban. Ahogy lépkedek az ajtó felé, észreveszem a holdfényben halványan felsejlő vizes-sáros lábnyomainkat és, bár sosem voltam egy takarításra hajlamos ember, mégis elfog a késztetést, hogy eltüntessem a koszt a földről, ami részben miattam került oda. Vagy csak hagyjam felülkerekedni az otthoni énem és a falkamentalitáshoz híven várjak, míg valakit annyira idegesíteni kezd a dolog, hogy megcsinálja helyettem a munkát? Gyorsan mérlegelek; mivel a felmosó hollétéről sincs tudomásom, amellett, hogy a villanykapcsolót sem találom, inkább csak megyek tovább, mintha észre sem vettem volna a dolgot.

Belépve a nappaliba pizza illat csapja meg az orromat; Jim a kanapén ül, és a távirányítóval babrál, Jamie pedig a csocsóasztal mögött lévő kis sarokkonyha sütője előtt guggol.

- Csak mirelit, de nagyon finom – mosolyog rám Jamie, miközben kikapcsolja a sütőt, majd két fakanál segítségével egy nagy tálcára helyezi a pizzát. – Ülj csak le, Jamie épp valami nézhetőt keres a Netflixen.

Bólintok és helyet foglalok a kanapé jobb sarkában; kényelmesen befészkelődöm, magamhoz ölelek egy párnát és felhúzom a lábaimat. Még mindig zavar, hogy nincs rajtam melltartó. Jamie idő közben megérkezik három tányérral, rajtuk egy-egy hatalmas szelet pizzával és egy ketchupos üveggel; átnyújtja nekünk a mi részünket, majd lehuppan közénk. Még a két srác azon morfondírozik, hogy mit nézzünk, én áttanulmányozom a késő éjszakai vacsorámat. Sonka, sajt, kukorica. Gyorsan a fiúkra pillantok, majd minél feltűnés mentesebben elkezdem kiszedegetni az oda nem illő sárga bizgentyűket a sajtból. Nekem a gyrosos pizzán kívül egyfajta létezik, és az a sonkás sajtos. Pont. Miközben én munkálkodom, úgy tűnik Jimék lassan döntésre jutnak.

- Nézzünk Sherlockot. Élvezzük ki, ameddig lehet; ki tudja, lehet, hogy az új évad után megint várhatunk két évet a következőre – sóhajt fel Jamie kicsit szomorúan, de a végén röviden felnevet.

- Oké. Lehet, hogy ha kapunk egy kis útmutatás a detektívek ősatyjától, talán kitudjuk majd találni, mit követtek el a zöldségek Cherry ellen, amiért száműznie kellet őket.

Kicsit zavartan felpillantok és látom, ahogy két kérdő szempár szegeződik rám.

- Szeretem a főtt kukoricát, csak nem a pizzán – vonom meg a vállam.

- Stip-stop az enyémek! – jelentkezik Jamie, mint ahogy az iskolában szokás. Felém nyújtja a tányérját, én pedig készségesen átkotrom rá a kioperált kukoricaszemeket.

Az éjszaka további része mozizással és evéssel telik. Valamikor úgy hajnali hat körül adom fel a harcot a fáradtsággal, hagyom lecsukódni a szememet és álomba merülök.

Nyikorgásra ébredek, valaki kinyitotta az előszobába vezető ajtót, valószínűleg a bejáratival együtt. Megcsap a beáramló hűvös hajnali szellő és hozza magával a narancs fénysugarakat is. Innen nézve a nap még elég alacsonyan járhat, szóval nem alhattam többet egy-másfél óránál. Hunyorítva bámulok az ajtóra, és mikor végre az agyam normális állapotba kerül, észreveszem, hogy a fénnyel és a széllel együtt Alex is bejött a házba. Jamie és Jim feltápászkodik mellőlem, én pedig beletúrok a hajamba, ami elég kócosnak tűnik, de legalább megszáradt.

- Jó reggelt – dünnyögöm.

- Sziasztok! Cherry, látom itt éjszakáztál. Sejtettem, hogy a „ha felébred, kísérjétek haza" parancs nem talál értő fülekre. Klassz a felsőd.

- Felébredtem, láttam, hogy anyu keresett, de akkor már késő volt válaszolni, aztán elcipeltek a tóig, megkíséreltek vízbe fojtani, kinőttek az agyaraim, hisztiztem, visszaszállítottak, ettünk, sorozatot néztünk, és megszeretném tartani ezt a fölsőt és a Doctorral utazni téren és időn át – darálom kómásan az elmúlt pár óra eseményeit.

- Szóval jól telt a pizsi parti – mosolyog Alex, a srácok pedig visszavigyorognak rá. - De akkor is haza kéne menned, nem szeretném kihúzni a gyufát a szüleidnél. Ha én leszek az alfád, akkor sem veszem majd át az ő szerepüket, ezt megmondhatnád nekik, vagyis... Tudod mit? Úgyis beszélni szerettem volna velük; hazakísérlek, és ha beengednek, tisztázok velük mindent.

Kikerekedett szemekkel bámulok Alexre; minden álmosságomat elűzi a hirtelen támadt pánik.

- Nem, nem akarsz! Te nem ismered őket. Ha azt hiszed, hogy már átélted életed legkínosabb pillanatát, ők rá tudnak kontrázni – magyarázok gesztikulálva.

- Nem állítom, hogy tizenkilenc éves fejjel én vagyok a legérettebb személy a világon, de a legtöbb dolgot elég higgadtan tudom kezelni.

- Nem nyugodtam meg – kezdem rágcsálni a körmömet. – Adok neked időt, hogy meggondold magad. Addig megnézem, hogy megszáradtak-e a ruháim. Mindjárt jövök vissza.

A fürdőbe érve örömmel konstatálom, hogy minden cuccom félig-meddig, megszáradt; rövidnadrágom még kicsit nedves, de hordható. A harisnya kivételével mindent magamra kapok; visszafelé menet egy pillanatra még elfog a bűntudat a piszkos foltok miatt a parkettán, de a gondolataim hamar visszaterelődnek arra az elképzelt, pszicho-dráma szerű jelenetre, amiben Alex és a szüleim szemtől szembe ülnek a konyhaasztalnál; a vita tárgy pedig én vagyok.

A nappaliban az ikrek éppen a tányérokat pakolják el, Alex pedig rám vár, hogy haza indulhasson velem. Felkapom a táskám a kanapé mellől, belegyűröm a harisnyát, a telefonomat pedig, ami pirosan villogva jelzi merülő félben lévőségét, felveszem az asztalról és a harisnya után küldöm.

***

Már félúton járunk az erdőben, együnk se szólt még egy szót sem a másikhoz az indulás óta. Alex szemén látszik, hogy mélyen a gondolataiba merült; valószínűleg most játssza le a nagy beszélgetés alakulásának százhuszonhatodik verzióját, legalábbis én nagyjából ennyinél tartok.

- Alex?

- Hmm? – néz rám érdeklődve, egy gondolatot kipislogva a szeméből.

- Biztos vagy te ebben? – fürkészem az arcát gondterhelt pillantásokkal.

- Nyugodj már meg Cherry! A szüleiddel fogok beszélgetni, nem egy SS tisztet készülök meghívni a Bar Mitzvahmra.

- Jól van, de már kerültél szóba egyszer, és annak az eszmecserének nem lett épp kellemes kimenetele.

- Miről volt szó?

- Hát, én azt ki nem mondom! Valószínűleg úgyis lenyomják a te torkodon is az eszeveszett elméleteiket.

- Okééé – válaszol Alex olya hangsúllyal, mint amivel őrölteket szokás nyugtatgatni. Elkapom róla a tekintetemet és egy jelentőségteljes „rendben, ahogy érzed, én előre szóltam" hmm-öt küldök felé, majd megszaporázom a lépteimet.

A házhoz érve a szívem gyorsabban kezd verni; anyáék biztos haragszanak, amiért nem jöttem haza az éjjel, és nem is jelentkeztem. Alex már csak hab lesz a tortán. Hab, koktélcseresznyével és csoki reszelékkel. Talán el is tereli a figyelmüket a kimaradásomról... de akár rosszabb irányt is vehetnek a dolgok.

- Mennyi az idő? – érdeklődöm.

- Nyolc múlt pár perccel – válaszol Alex a farmerzsebéből előhúzott mobiljára pillantva.

- Hát, lehet, hogy ébren vannak, de vasárnap van, szóval... nem tudom. – A bejárai ajtóhoz lépek, a kezemet a kilincsre helyezem – a fém hideg a kora reggeli levegőtől -, majd lassan elkezdem lefelé nyomni. Az ajtó zárva, viszont ez nem jelent semmit. Előkotrom a kulcsaimat, a megfelelőt a zárba helyezem és egy halk kattanás után már be is léphetünk az előszobába. Rögtön megérzem a konyhából kiszűrődő kávéillatot, ami jelzi, hogy apáék már ébren vannak, talán éppen reggeliznek. Bár valószínűleg már érzékelték a jelenlétünket, Alexnek csak egy fejbólintással jelzem, hogy vegye le a cipőjét; nem lenne jó rögtön mínuszról indulni anyunál.

Lassan lépkedek a konyha felé, majd az ajtóban hirtelen megtorpanok. Veszek egy mély levegőt; a lehető legmagabiztosabb kiállással akarok belépni. Nem nagyképűen, de öntudatosan. Lenyomom a kilincset, és azzal a lendülettel be is lépek; Alex szorosan mögöttem jön, de ügyel arra, hogy ne érjen hozzám, azzal csak rontana a helyzeten.

Anya és apa az ebédlőasztal mellet ülnek egy-egy csésze kávéval és apu szokásos „mindent bele" szendvicsével. Anyu a pizsomája fölött egy világos rózsaszín, pillangókkal díszített, japán stílusú fürdőköpenyt visel. Sötétbarna haját felcsatolta, jég kék szemével – ezt örököltem tőle és a telt ajkait – hűvösen mér végig bennünket. Apa, akinek a szőke fürtjeimet köszönhetem, most gondterhelten túr bele kócos hajába. Éppen szólásra nyitom a számat, amikor valami furcsa bizsergés fut végig a testemen. Alex kisugárzása teljesen megváltozik, előre lép, és ahogy feltekintek rá, ismét azt az Alfát látom benne, mint azon az éjszakán, amelyen segített átváltoznom.

- Üdvözletem. Alexander vagyok, a szomszédos erdőben élő falka vezére. Elnézést kérek, amiért reggeli közben zavarom önöket, de ha megengedik, megbeszélnék önökkel pár dolgot a lányuk jövőjével kapcsolatban.

Apa feláll az asztaltól, majd Alex felé nyújtja a kezét.

- Hello, az én nevem Henry, ő pedig a feleségem, Clare. Nyugodtan foglalj helyet, mi is tisztázni szeretnénk pár dolgot veled – szólal meg apa elég közvetlen stílusban, jelezve, hogy bár Alex egy alfa, koránál fogva megköveteli a nagyobb tiszteletet. Anya csak bólint, gondolom, a szólavinát későbbre tartogatja. Alex beszédes mosollyal válaszol apám bemutatkozására; a magabiztos vigyor valami olyasmit jelenthet, hogy a szüleimet egyenrangú félnek tekinti, de semmi többnek. Ő is előre nyújtja a karját, majd egymás szemébe nézve, erélyesen kezet ráz a két férfi. Férfi, mert Alexet ebben a szent pillanatban semmiképp sem nevezném fiúnak. Kihúzza az egyik széket és letelepszik rá, majd biccent felém, hogy én is üljek le közéjük. Bár semmi kedvem hozzá, azért nagy ímmel-ámmal mégis csak odacsoszogok az asztalhoz és elfoglalom a helyemet, majd lehajtott fejjel a körmömet kezdem tanulmányozni.

- Szóval... - kezdi apám.

- Szóval, mik a terveid a lányunkkal? – veszi át anyám a szót, stílusával nem hazudtolja meg magát. Azon tűnődöm, eddig hogy volt egyáltalán képes csöndben maradni.

- A terveim? Hát, miután segítettem Charitynek átváltozni a legutóbbi teliholdkor, felajánlottam neki, hogy csatlakozzon a falkámhoz. Vagyis nem, elnézést, pontosítok. Ezt még előtte ajánlottam fel, ugyanis a lányuk attól rettegett, hogy ha végre megengedi magának, hogy önmaga legyen, maguk kitagadják, és nem lesz hol laknia.

- Sosem tennénk ilyet! Ezt tudod, ugye, szívem? – néz rám anyu tőle szokatlan gyengédséggel.

- Eléggé felhúztátok magatokat, valahányszor felhoztam a farkas témát, ezért azon sem lepődtem volna meg, ha az átváltozásom esetén leláncoltatok volna a pincébe – dünnyögöm, még mindig a kezeimet fixírozva. Csak egy pillanatra tekintek fel, de annyira sem kellet volna; anya kikerekedett szemekkel bámul rám, az érzelmi skálája valahol a döbbenet és a harag között ingadozhat éppen.

- Mindegy is – folytatja Alex. – A lényeg, hogy Cherry csatlakozhat a kis csapatunkhoz, ha szeretne. Nem sürgetem a döntéssel, de addig is, szeretném mindenre megtanítani, amire csak lehet. Már elkezdtem őt edzeni. Valószínűleg észrevették, hogy sokkal jobb színben van, mint pár hete.

- Mi is segíthetünk neki – dől előre apu; megjegyzését tényként közli, nem vitaindítónak szánja.

- Elnézést uram, de a lányukat majd tizenhat évig hagyták egy egészségtelenül gyenge testben sínylődni, holott már nyolcéves korában átváltozhatott volna. Azóta tanítgathatták volna. De maguk nem csak, hogy átalakulni nem engedték, de olyannyira elzárkóztak ettől a vérfarkas témától, hogy szerencsétlen attól sírva fakadt, hogy kinőttek az agyarai – emeli fel Alex a hangját, nagy valószínűséggel nem arra játszik, hogy megkedveltesse magát.

- Na, azért abban több tényező is közrejátszott, de tényleg nem volt egy kellemes meglepetés – teszem hozzá.

- Jó okunk volt a tiltásra – szól anyám higgadtan, de ridegen és úgy néz Alexre, mintha annak tisztában kéne lennie, mi is az a bizonyos ok.

- Ha jól tudom, az az „ok" már hosszú ideje nem jelent gondot, főleg errefelé nem – válaszol Alex. Szóval tényleg tudja, hogy anya miről beszél.

- Mi... - kezdenék bele, de anyu úgy folytatja a beszélgetést, mintha meg sem szólaltam volna.

- Nem tudsz te semmit! Lehet, hogy alfa vagy, de csak egy kisfiú. Semmit sem tudsz az életről, és főleg nem a családunkról – pattan föl anya; a széke csikorogva csúszik hátra. Alex ülve marad és a körülményekhez képest higgadtan válaszol.

- Igen, alfa vagyok, maguk pedig falka nélküliek, de ezt nem elítélésként mondom. Maguk így boldogok, ezt megértem. De Cherrynek is joga van választani. Ha bármi veszély fenyegetné, meg tudnánk védeni. Sosem mondtam, vagy utaltam olyasmire, hogy választania kell köztünk és a családja között. Nem szándékozom elszakítani maguktól, vagy átvenni a helyüket. Nyilvánvalóan erre képtelen is lennék. A szülőket nem pótolhatja más egykönnyen. Egyszerűen csak része lesz egy nagyobb közösségnek is, egy különleges köteléknek.

- Ha jól gondolom, ő lenne az egyetlen lány a falkában – kezd bele apa egy olyan témába, amit jobb lenne nem folytatni.

- Igen. Biztosra veszem, hogy tudják, milyen kevés a női vérfarkas. A legtöbb falka csupa hímből áll. Mi jelenleg tízen vagyunk, Cherry szinte már minden taggal találkozott. Jeffryn kívül mindannyian pozitívan viszonyulnak egy lánytag lehetőségéhez, de Jeff nem kedvel senkit, szóval ő nem is számít bele a közvéleménybe.

- De... - kezdene bele apa, azonban Alex folytatja tovább, válaszolva a fel nem tett kérdésre.

- Nem állítom, hogy minden tag tökéletes úriember, de én kezeskedem értük. Ha bármelyikük is közeledni szeretne Cherryhez, azt a legnagyobb tisztelettel fogja tenni. Ráadásul, Charity egy született; ha végzek az edzésével simán padlóra tudja majd küldeni mindegyiküket.

- Én leginkább miattad aggódom, meg az alfához való kötődés miatt, ami könnyen összezavarhat egy fiatal lányt. Nem beszélve arról, hogy milyen lehetősek rejlenek egy született szukában és egy született alfában – néz apa tőle szokatlanul fenyegetően. Jaj ne, kezdődik. A téma, ami tegnap kiüldözött a házból.

- Már ne haragudjon, uram, de nem szorulok arra, hogy bármilyen összezavarodásból is hasznot húzzak. Ráadásul a „lehetőségek", amikről beszél, egyáltalán nem motiválnak. Nem olyan korban élünk, ahol az utódlás kérdése ilyen véresen komoly téma lenne. Nem tenyész szukának venném be Cherryt a falkába, ilyesmi meg sem fordult a fejembe. Könyörgöm, alig tizenhat éves és komolyan ilyen összeesküvés elméleteket zúdítanak a fejére? Nézzenek rá, szegény olyan zavarban van, hogy előbb végezne magán rituális harakirit, minthogy hozzá keljen szólnia dologhoz – fejezi ki Alex a véleményét, idő közben már ő is fellát, nyomatékot adva a mondanivalójának. Az utolsó mondatán felhorkanok, tudom, hogy csak azért használt ilyen hasonlatot, hogy oldja bennem a feszültséget. Elmosolyodom.

- Anya, figyelj! – jutok szóhoz végre én is. – Jó fej srácok. Sokukkal hamar megtaláltam a közös hangot, ami tök jó érzés volt. El kell ismerned, hogy egy falka csak az előnyömre válhat. Velük emberek közt vagyok, akikkel beszélek is. Szocializálódom, segítséget kapok, új dolgokat ismerek meg... Nem költözöm el! Tegnap csak véletlenül nem jöttem haza, esküszöm. Elaludtam és a srácok nem akarta felébreszteni – össze-vissza sorolom az érveket, ahogy épp eszembe jutnak. Oh, van még egy. – Jobban fogok öltözködni. Lesz, aki segít benne. – Remélem hatottunk rájuk, mert a következő érvem az lenne, hogy úgysincs beleszólásuk, és ebbe az irányba nem szeretnék elkanyarodni.

Apa felsóhajt.

- Oké. Tiszteletben tartjuk a döntéseidet, de egy dolgot kérünk tőled. – Apu anyura pillant, aki egy apró bólintással jelez vissza neki. – Eljöhet az a nap, amikor minden megváltozik. Reméljük, hogy nem, de ha mégis, hallgatnod kell ránk. Bármit is mondunk, neked az alapján kell cselekedned. Mi sem szeretnénk, hogy válassz a két élet között, de ebben az egy esetben, meg kell ígérned, hogy a családot a falka elé fogod helyezni.

Furcsán nézek rájuk, nem tudom, miről van szó, de felettébb gyanús a dolog.

- Nem vagyok biztos benne, de ti most az apokalipszisről beszéltek? – találgatok.

- Egyelőre nem kell vele foglalkoznod, de a jövőre való tekintettel, kérlek, ígérd meg! – néz rám anyu könyörgő szemekkel. Jesszusom, ez megijeszt.

- Rendben! – felelem.

- Akkor én most elköszönök. Ha valaha is kérdésük vagy kérésük lenne, nyugodtan hívjanak – búcsúzik el Alex, miközben az ajtó felé hátrál.

- Nem maradsz reggelire? – kérdezem, bár csak reflexből. Nem akarom marasztalni, nehogy tovább bonyolódjanak a dolgok.

- Nem, köszönöm. Holnap zh-t írok, és még készülnöm kell rá – mondja, miközben a kifelé felé mutat, jelezve, hogy már indulna.

Mindhárman elkísérjük Alexet a bejáratig; gyorsan felhúzza a cipőjét és már indul is, de még mielőtt kiérne az útra, még egyszer visszafordul.

- Ja, igen. A póló a tiéd lehet, Jim szívesen neked adja. Lehetne ez az ottalvós pizsid, ha gondolod.

- Igen! Üzenem, hogy nagyon köszönöm! – Szélesen vigyorgok, majd mikor Alex elindul, integetni kezdek.

Amint becsukódik az ajtó, fáradtságra hivatkozva felvonszolom magam a szobámba. Most, hogy lehiggadtak a kedélyek és minden idegesség elszállt belőlem, erőt vesz rajtam az álmosság, a testem végre felfogja, hogy nem aludtam túl sokat az éjjel. Ruhástól dőlök be az ágyba és délutánig fel sem ébredek.