A világ minden táján az emberek semmit sem éreztek a világűrből feléjük száguldó iszonyú nagy veszélyről. A Föld egyik oldalán felkelt a Nap, a másikon épp a Hold indult el vándorútjára az égbolton. A hőségtől, az apokaliptikus szerű vészjósló időjárás miatt fogták a fejüket az emberek a bolygó minden pontján. Ha nem az időjárást szidták, akkor épp az aktuális híreken szottyantak fel, és a bemondókat szidták nagy hanggal. A vírus ezekben a percekben hagyta el nagy sebességgel a Kuiper- övet, haladt el a Plútó mellett. Halálos tartalmával, őrült nagy sebességgel közeledett a végpontja a felé: A Földhöz.

Becsapódási pontja: London.

1.

A szó szoros értelemben megszeppenve bámultak rá a három férfire, kik a konyha ajtajában álltak. A három férfi különbözött egymástól, kivéve az öltözéküket. Egyformán feketében álltak a fiatalok előtt. Úgy néztek ki, mint ha testőrök lennének valami miniszter mellett. Az egyik férfi tömzsi volt, míg a másik langaléta, de a szószóló, maga volt a megtestesült álomlovag. Sajnos nem fehér paripán érkezett. Célja is más volt, mint az, hogy megkérje álmai hercegnőjének a kezét. A megszeppent vendégek közül, egyedül Attilának és a két házigazdának volt ismerős az eléjük toppanó férfi. Közülük is Attila volt az, aki feleszmélt a meglepetés árnyékából.

– Maga meg mi a fészkes fenét keres itt? – vonta nem túlságosan szépen kérdőre a férfit. Tim Night mintha meg sem hallotta volna a szépen feltett kérdést, továbbra is vigyorgott, és oldalvást tartotta a kezét. Percek leforgása alatt Éva is magához tért a látványtól.

– Jó kérdés? Maga mit keres itt? Senki sem hívta ide, tudtommal mára nem volt megbeszélve semmi. Különben is, nagyon, de nagyon mérges vagyok magára... amit velem és az anyámmal tett az éjjel...

Urasága ekkor "tért észhez", s abba hagyta a furcsa vigyorgását, a tornagyakorlatot is befejezte. Tekintetével körbenézett, mindenkit jó alaposan megmustrált. Nem nézett az egybegyűltekre, úgy mondta tovább.

– Helyes! Látom megoldottad a kérésemet! Mint hallottam, próbáltad megfogalmazni, elmondani nekik, ami miatt idehívattad őket. Nem tudtad megoldani. Na, nem probléma. Azért jöttünk, hogy kimentsünk ebből a helyzetből. Sokat kell még tanulnod, de jó tanítót fogsz kapni, aki mindenre meg fog tanítani, de legfőbbképp a kommunikáció elsajátítására.

Mielőtt Éva válaszolni tudott volna, Andrea hirtelen felállt a helyéről és közelebb lépett Tim-hez.

–Kik maguk? És hogy jutottak be? – Andi ránézett a barátnőjére. – Te ismered ezt a fickót?

Éva nem válaszolt, csak az ujjait tördelte. Őt per pillanatban csupán egyetlen dolog érdekelte. Hova tűntek az éjszaka közepén a szerettei.

– Hamarosan mindent meg fogtok tudni, azért kértem meg Évát, hogy hívja össze ezt a találkozót számotokra. Azért még is jobb, hogy eljöttünk ide, mert kedves barátomnak, nehezére esik mondatba foglalni azt, ami miatt korán felkeltetek.

Éva nem szólt közbe. Hiába beszél mindenfélét Tim, ő igenis képe lett volna elmondani a barátainak azt, amiért idehívatta őket hajnalok hajnalán. Katalin kapva kapott az alkalmon, és kávéval kínálta a váratlan vendégeket, ki órák leforgása alatt, már másodszor teszik tiszteletüket náluk.

– Esetleg elfogadnak egy kávét az urak?

Tim a fejét rázta.

– Igazán köszönjük, de nem azért jöttünk, hogy kávézzunk.

– Akkor talán üljenek le, s mondják el azt, amit én nem tudtam megfogalmazni. – Éva hellyel kínálta a férfiakat. Tim túl udvarias volt, s ez egyikkőjüknek sem tűnt fel.

– Köszönöm, de nem ülök le! Nem azért jöttem, hogy leüljek!

Éva a vele és az anyjával történtek miatt, nagyon ideges volt, főleg Tim látványától. Azon kapta magát, hogy kiabál. Tim nyugodt tekintettel nézett rá, és higgadtan válaszolt.

– Akkor csapjon a lecsóba és kezdje már el!

– Nem vágok bele a lecsóba, mert nem itt fogom elmondani azt, amit neked kellett volna.

Mindenki tekintetében izgatott kíváncsiság áradt. Nem szólt semmit, csak az ujjával csettintett egyet. Többre már nem emlékeztek. Mikor magukhoz tértek, egy szobában találták magunkat. Még ablaka sem volt a szobának. Falaiból hűvös áradt. Középen egy asztal állt, olvasólámpával és két székkel együtt.

2.

Felálltak és a fejüket fogták a fájdalomtól. Szívük hevesen vert és levegőt is alig kaptak. Éva az ajtóhoz botorkált. Látása homályos volt egy kissé. Hiába próbálta kinyitni, de az ajtó zárva volt. Rángatni kezdte a kilincset. Mindhiába. Az ajtó továbbra is zárva maradt. Oldalra tekintett, s látta, ahogy Mariann és Andrea térden kúszva közelítenek feléje. A többiek vagy a falnak támasztották a hátuk, vagy mint Katalin, a fejüket nyomták a hideg falnak. Valami tompa fájdalom hasogatta az ő fejét is. Nem foglalkozott vele, csupán egy valami érdekelte ezekben a pillanatokban: kijutni innen, minél előbb. A lányok nagy nehezen felálltak, de a fájdalomtól, mely belenyilallt a fejükbe, alig tudtak megszólalni. A tüdejük szúrt minden egyes levegővétel után. A testük friss levegő után kiáltott. Látta, hogy Andrea kérdez tőle valamit, de egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. A füle bedugult, mint egy landolás utáni percekben. Ő is hiába beszélt, látta, hogy a lányok nem értik mit mondd. Mert Éva úgy tátogott, mint egy kifogott hal a Dunából. Éva jól tudta Andrea feltett kérdésére a választ, de ő nem akart válaszolni rá. Perceknek kellett letelnie ahhoz, hogy ismét jól és érthetően hallják egymás szavát.

– Hol vagyunk?

– Nem mondhatok semmit! Majd az illetékesek közlik velünk hol vagyunk, és mit akarnak tőlünk

– Hogy kerültünk ide?

– Jó kérdés!

– Arra emlékszem, hogy odahívattál minket hozzátok, ott vagyunk, és valamit mondani akarsz. Megjelent három fura fazon, majd elsötétül minden. - Andrea hangja tele volt félelemmel. – Mibe kevertél minket?

Leültek a padlóra.

Ránézett a két barátnőjére. Szemükben a kíváncsiság bujkált, az övében pedig a félelem és a többiek iránti szánalom, hogy olyasmibe kellett őket belerángatnia, amely a nagyanyja lelkén szárad. Halála után is utána nyúl a másvilágról. Ha korábban, amíg életben volt, és akkor elmondja mindezt, minden másként alakult volna. Dühében a kőkemény cementes padozatra vágott és felszisszent.

– Nem kellett volna akkor felmásznom a padlásra, és lecibálni azt a tetű ládát. De a hang a fejemben egyfolytában beszélt és beszélt. Szinte könyörgött, hogy másszak ki az ágyból, és másszak fel a padlásra, keressek valamit, valamit, ami szorosan kötőik az életemhez. Miért kellett a hangra hallgatnom!

Meglepetten néztek rá és egyszerre kérdeztek vissza.

– Miféle ládát?

– A nagyanyám ládáját. Habár édes mindegy. Így is-úgy is a nyomomra akadtak volna.

– Kik?

– Ők! Tim Night és a bandája! – mutatott rá Éva az ajtóra.

– Ezt az egészet nem értem! Úgy hangzik, mintha te nagyon is tudnád, hol tartózkodunk? – megemelt hangnemmel kérdezett vissza Andrea.

– Bevallom becsületesen, tudom, hol vagyunk. Az lett volna a feladatom, hogy elmondjam nektek mindezt, és lassan felkészíteni titeket arra, ami rátok vár. Nagyanyám öröksége révén, ti is benne vagytok az évszázad bulijában.

Andi, annak ellenére, hogy szőke volt, gyorsan vágott az esze, hamar összeillesztette és megértette a mondat jelentőségét.

– Örökség? Miféle örökség? Nem is mondtad, hogy örököltél!

– Húsz évvel ezelőtt a meghalt nagyanyám hagyott rám egy csöpp kis örökséget. Én sem tudtam róla, hetekkel ezelőtt szereztem róla én is tudomást. Higgyétek el, meg voltam döbbenve. Ennek az örökség záradékaként lettetek részesei a bulinak. Garantálom, hogy földöntúli élményben lesz részetek.

Andi hisztizni kezdett. Felállt és az ajtót vette célba. Rángatni kezdte a kilincset, ami természetesen ismételten ellenállt az erőszaknak.

– Nem akarok részt venni semmiféle buliban, pláne nem részesülni földön túli élményben. Egyet akarok. De azt nagyon. Hazaakarok menni.

Éva a fejét rázta.

– Minek rázod a fejed?

– Azért, mert innen mi már nem megyünk sehova. Pláne nem haza. Mi itt rabok vagyunk és megvédenek minket egy halálos veszedelemtől.

–– Mit hablatyolsz itt össze minden féle baromságot? Mi az, hogy nem mehetünk el? Engem nem tarthat fogva senki és semmi. Szabad állampolgár vagyok. Most szépen megfogom a kilincset és elkezdem rángatni. Ha kell bele is rúgok, hogy kitörjön és a keletkezett lyukon kilépek, és szépen hazasétálok innen, és nagy ívben teszek egy rám leselkedő veszélyre.

– Hiába! Én már próbáltam! Nekem sem sikerült, úgyhogy neked sem fog.

– Haha. Tudnád, mire vagyok én képes! Csak azt ne mondd, ha kinyitom az ajtót és a képembe fog röhögni egy Marsról jött zöld, gülüszemű ufonauta.

Ha ufonauta nem is, de Tim Night a képébe röhögött.

3.

Halk kattanás hallatszott. Az ajtó feltárult és egy igen jóképű férfi lépett be közéjük. Egyiknek sem kellett bemutatkoznia. Ő volt az a férfi aki hívatlanul állított be abba a buliba, amit Éva szervezett nekik. Ekkorra már a többiek is feltápászkodtak, és közelebb merészkedtek az ajtóhoz. A fejfájásunk továbbra sem szűnt meg, inkább tompa fájdalom szúrt a halántékunkba. Tim Night tapsolt, mint egy gyerek egy jól sikerült cirkuszi előadás után. Kezében csomagokat tartott, ismerős bőröndöket, táskákat. Ledobta Andrea elé és meghajolt előtte.

– Remélem a zöld, gülüszemű marslakók helyett, én is megfelelek neked, Andrea. Bölcs dolog volt, megpróbálnod kinyitni az ajtót. Hiába! Hermetikusan záródik minden, jelszóval védve. Innen kijutni lehetetlen. Egyeseknek. A cuccaitok! Utólagos engedelmetekkel, visszamentem hozzátok, és elhoztam a legfontosabbakat. Ha esetleg valamire még szükségetek van az előző életetekből, csak szóljatok, már is elhozatom őket.

Felkapták a fejüket. Hármunk kivételével. Gábor szólalt meg.

– Előző életünkből? Úgy beszél, mintha már meghatunk volna egyszer, és átestünk volna egy reinkarnáción.

– Szó szerint értette! De eltaláltad, Gábor! – szólalt meg Éva. Tim Night helyeslően bólogatott. Gábor a lány felé fordult és erősen megszorította a bal karját.

– Mi a bajod?

– Annyit mondtam csupán, hogy eltaláltad a lényeget. Vedd úgy, hogy meghaltál és egy következő életben elém toppantál. Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

– Aha! Értem! Értem én, hogyne érteném! Néhány dolgot szeretnék megtudni. Hogy kerültünk ide, miért vagyunk itt, és hogy maga kicsoda? Ugyanis arra egyáltalán nem válaszolt Évákénál!

Gábor semmit sem értett az elhangzottakból.

– Mindenre lesz időtök bőven! Bocsánat, hogy itt fogadlak titeket, de a szobáitokat még nem készítették elő számotokra. Készítettem számotokra ebédet. – erre mindenki gyomra megkordult. – Mint mondtam, bőségesen van időnk mindent átbeszélni, megtárgyalni. A nevem Tim Night. Magyar származású asztrofizikus. Édesanyám magyar volt. Londonban születtem, ott is nőttem fel. Ide egy véletlennek köszönhetően kerültem. Mondjuk úgy, hogy az apámnak köszönhetően. De ez most lényegtelen. Húsz éve állok szolgálatban. – közben elindult, s ők követni kezdték a férfit, egy hatalmas terembe, ahol svédasztal várta őket, telel mindenféle földi jóval. Ebben a pillanatban senki sem gondolt arra, minek kerültek ide. Szedték tele a tányérjaikat, olyan ételekkel, amelyeket az életükben nem ettek. Miló úgy esett be az állófogadásra. Nem törődött az etikettel, szinte kiabálva tudósította a helyzetet.

– Azonnal gyere, Tim!

– Mi történt? Hogy mersz megzavarni? Annyira nem lehet fontos, hogy beronts ide, mint egy félőrült!

Milónak nevezett fiú a vendégekre nézett. Ők tátott szájjal nézek hol az egyik, hol pedig a másik férfire. Tim nyelt egy nagyot.

– Most már nyugodtan beszélhetsz előttük. Hamarosan úgyis mindent megtudnak. Apropó! Megszervezted a megbeszélést?

– Meg, hogyne! Minden készen áll a bevezetésre! Hidd el nem zavarnálak, de valami történt a lékkörben. Észlelést jeleztek a készülékek. Légköri aktivitás volt London felett. Ja! És Alfa keres folyamatosan! Vonalban van!

Tim egy szó nélkül ott hagyta a meglepődött társaságot. A vállukat vonogatták, majd ismételten enni kezdtek.

– Akkor valaki mondja már meg, hova és mibe keveredtünk, de frankón! – kérdezte teli szájjal, két faltat bekapása között Gábor.

Senki nem válaszolt neki.

4.

Azokban a percekben, míg Éva és barátai a svédasztal által kínált javakból falatoztak, a vírus elérte a Földet. Jane Lewis tízéves kislány a szokásos délután sétáját folytatta kutyájával a St. Jame's parkban. Kutyája megvadultként forgott körbe a szája habzott, mint akit utolért a veszettség. Megállt a fejét felszegte és iszonyú vonyításba kezdett, úgy mikor megérzi a halál közelségét. A tartály a lány lába előtt ért célba. A fényesen csillogó vacak, felkeltette a kislány érdeklődését. Bob kirántotta a nyakörvét a kezéből és eliszkolt mellőle egy közeli pad mellé. Onnan figyelte kisgazdáját. Jane felemelte a tartályt, mely a keze érintésétől szikrázni kezdett mindenféle színben. Édesanya abban a pillanatban érte utol. A lánya felvidult arccal futott elibe.

– Anya, anya nézd mit találtam! Képzeld úgy esett elém az égből!

– Jaj, Jane! Hányszor mondtam már, ne vegyél fel semmit a földről. Mi az, hogy az égből? Az égből nem esik le semmi, olyan, ami téged érdekelne. Dobod el!

– De, anya nézd, világít! Vigyük haza?

– Dehogy visszük! Dobd el és menj Bobért! Nem tudom mi lelete ezt a kutyát. Valamitől nagyon fél.

Jane nagy sóhajtások között elindult a kutya felé. Hátrafordult, anyja nem figyelt rá, épp egy mókussal volt elfoglalva. Arra gondolt, hogy a zsebébe süllyeszti, és azt mondja majd eldobta. A tenyerében forgolódni kezdett a tartály, és abban a pillanatban megszúrta a mutatóujját. Felkiáltott. A tartályt ledobta, mérgébe rá akart lépni és összetaposni, de amaz fürgébb volt nála és újból felemelkedett a levegőbe, és folytatta halálos küldetését a világban. Barbara meghallotta lánya kiáltását, odarohant.

– Mi történt?

– Bibis lett az ujjam, anya! Az a fényes valami, ami az égből esett elém megszúrt, anya!! – görbült sírásra a kislány szája.

– Ne hisztizzél! Mit mondtam? Hogy dobd el! Semmi baj, csak egy kis szúrás!

– Anya! Az a fényesség felemelkedett, és felszállt az égbe!

– Semmi nem száll fel az égbe a repülőkön kívül. Indulás haza!

5.

Tim ismételten úgy esett be a vezérlőterembe. Egyből látta, hogy probléma akadt, a világ egyik pontján. A vészjelzők egyfolytában visítottak. Alfa mellett Londonban élő egyik emberük is bejelentkezett. Várta a kapcsolat felvételt Tim jelzett neki, hogy várjon. Alfa felé biccentett, de most cseppet sem törődött az Androméda tanács vezetőjével. Bekapcsolt még egy monitort. Fél szemmel a vendégeit leste. Ránézésre is jól érezték magukat, tömték magukba a jobbnál jobb ennivalókat.

– Végül is, mi történt?

– Egyszer csak visítani kezdtek a műszerek. Folyamatosan ezt írja ki, hogy magas légköri aktivitás. Felhevült légkör, de becsapódást nem jeleznek! Csak valami belépett Londonnál a légkörbe.

– Meteor? Nem tudok róla, hogy nap vagy a hét folyamán, meteorraj záporozná a Föld légkörét.

– Biztos, hogy nem az! Csak egyben vagyok biztos! Ez az akármi a világűrből érkezett. De itt van Erik, talán ő többet tudhat nekünk mondani, Tim.

– Meteor! Nem lehet más! Esetleg műhold? Űrszemét?

– Egyik sem! Hidd már el, hogy egészen más! Nézd a monitort! – mutatott rá a monitorra Miló. Egész testében reszketett az idegességtől. – Mozog, de csak helyen. St. James parkban. Lankad mostanában a figyelmed, Tim. Eszedet vette a szerelem?

– Miféle szerelem? – horkant fel Tim.

– Miféle? Láttam én, hogy nézel az örökösnőre! Majd kiesik a szemed a látványtól, a nyálad csorog utána, barátom. Nem vagy egy kicsit öreg hozzá? Egy baj van. Foglalt. – vigyorgott Miló

– Elment az eszed? Honnan veszed ezt?

– Jaj, barátocskám, azt hiszed, nem látom, hogy nézel a monitorra? Véletlenül meghallottam, amikor hívtad. A hangod tele volt érzelemmel. Úgy beszéltél, mint egy szerelmes férfi. Nem kellene inkább a problémával foglalkozni?

– Erre még visszatérünk. –elfordult Milotól és Erik felé fordult – Mi történt?

– Nem tudom pontosan. Ugyanúgy jártam itt, mint ti otthon! Hallottam minden szót. Milóval értek egyet. Ez valami más! Kétségkívül valami becsapódott. Azóta folyamatosan emelkedik a hőmérséklet, vibrál a levegő, nehezen veszem a levegőt. Ilyet meteor vagy űrszemét nem okoz. Arról sem érkezett bejelentés, hogy kráter keletkezett volna a parkban.

– Mikor történt?

– Jó órája! Mit tegyek?

– Menj ki a parkba és szimatolj körül alaposan és minden feltűnés nélkül. Apropó! Hol emelkedik magasan a hőmérséklet?

– Ahol az ismeretlen tárgy becsapódott!

– Itt egész Anglia területére riasztanak a műszerek! Menj ki, és szimatolj körbe. De még nem bontsd a vonalat, mert itt van Alfa is.

Elfordult és a másik monitorra szegezte a tekintetét. Rámosolygott Alfára. De a mosoly hamar lefagyott a tekintetéről, ahogy meglátta Alfa komor tekintetét. Miló addig is papírok között matatott. Hirtelen, halkan felkiáltott. Tim nem hallotta meg. Sápadtan rátekintett főnökére. A kezében egy jelentést tartott, ami lehet, kissé megváltoztatja a helyzetet. Mindenki megfeledkezett Urásról és a fenyegetéséről, ami egy Földet érintő invázióról szól.

– Alfa, ne haragudj rám. Minden a feje tetejére állt. Itt vannak azok, akikről már beszéltem. Éva elfoglalja nagyanya helyét. Őrájuk is figyelnem kell. Mindent hallottál?

– Sajnos! Ha ti sem tudjátok, mi lehet az, ami becsapódott szeretett bolygómba, ott már az én tudásom is megáll. Remélem nem Ursa keze van a dologba. – Miló meglengette az idevágó papírokat, de Tim nem vett róla tudomást. – Csak azért kerestelek fel barátom, hogy értesítselek az felől, hogy órákon belül megérkezünk hozzátok.

– Ezek szerint útban vagytok?

– Így van! Addig várjatok még a bevezetéssel kapcsolatban. Rózsa asszony unokája és barátaival kapcsolatban.

– Ezzel nem tudok várni, ne haragudj, Alfa! Ti lesztek a fő műsorszám. Előkészítettem a terepet, erre vonatkozóan. Biztos lehetsz benne, remek bevezetésben lesz részük. Éva kezdi. Már majdnem elmondta a többieknek miért vannak itt. Remélem az utolsó beszélgetésünk óta, ami tegnap volt, felvillant az emlékeiben újabb mesék a gyerekkorából.

– Jól van! Legyen, ahogy akarod! Nem félsz, hogy rájön az igazságra?

– Nála van a két napló, Rózsa feljegyzéseivel! Nem tudtam tőle megszerezni!

– Nem fogod tudni tőle elvenni vagy elkérni. Ha olyan makacs, mint a nagyanyja volt, fejjel megy neki a falnak. Hagyd hadd menjenek a dolgok a maguk útján. Félig meddig tudja már az igazat.

– Kapizsgálja! Úgy mondanám!

– Akkor tedd meg a megfelelő lépéseket, hogy az új tagok képben legyenek. Miről akarsz velük beszélni?

– Az emberré válástól, a ley - vonalakon át, ami ember felfogásáig.

– Helyes! Tudniuk kell az igazat! Amit eddig tanultak kútba vesz majd, amit hallani fognak az a teljes igazság, a világról, ami körbe veszi őket. Remélem érinteni, akarod a fajok kipusztulását, valamit a ciklikusan elpusztuló, majd újból életre kelő evolúciót?

– Természetesen! Armageddon?

– A ti felfogásotokban! Nálunk ezt...

– Inváziónak hívják!

– Pontosan! Rosszat érzek a levegőben. Valami borzalom van előkészületben... Ursa a vén szipirtyó! Ahogy ti földiek neveznétek. Remélem, semmi rosszat nem tesz! Átnyúl a fejem felett, amit nem tehetett volna meg az engedélyem nélkül. Pár óra és ott vagyunk.

– Várunk szertettel!

Bontotta mindkét vonalat. Percekig maga elé bámult. Az ábrándozásából Gábor hangja zökkentette ki. Aki jó dolgában nem tudott mit kezdeni magával, körbejárta a termet, és ráakadt a kamerára. Teli szájjal kiabált bele.

– Huhu, barátocskám. Hova lettél? Mi itt mind, halálra unjuk magunkat! Hello!!

Tim felpattant és átrohant a terembe. Miló hiába is kiabált utána.

– Tim! Gyere vissza! Itt van Ursáról egy jelentés... hiába beszélhetek hozzád... sosem hallasz meg. Miért is hallanál? Tudnád, mekkora veszélyben van a bolygó... főleg a kis szívszerelmed...

A Vírus ezekben a percekben cserkészte be a következő áldozatát a parkban. Jane és az anyja még mindig a parkban mászkált, amikor Erik odaért. Belefutottak a fekete hajú, kékszemű fiúba.

6.

Ursa és Apód ugyanabban a tanácsteremben ültek, mint órákkal ezelőtt, mikor is Ursa bemutatta számára a vírus rombolásának hatását a Földre és az emberiségre egyáltalán. Szemük egy kivetítőre meredt, miután a vírus elindult halálos útjára, majd ahogy becsapódott a Föld légkörébe. A tanácsterem hatalmas volt. Üvegablakain keresztül látni lehetett a bolygó minden egyes épületét, csodás légkörét, és a Naprendszerükhöz tartózó bolygókat. Miután a kapszula becsapódott, a két vezető ujjongva táncolt jártak a hatalmas tanácsterem közepén. Ami húsz éve nem sikerült nekik, egy vénasszony miatt, most telibe talált. Egyenesen a Föld közepébe. Egyetlen pillanatra felfeledkeztek a szervezetről és Rózsa asszony unokájáról, a bosszúról, mely húsz éve érlelődik bennük. Az ujjongás után lecsillapodtak mindketten és elfoglalták helyüket. Kissé zaklatott örömük ellenére meg kellett beszélniük, hogy legyen tovább. Mert a tervük első része sikerrel járt.

– Ez sikeres volt! – örömmámorba úszva szólt Apód. – Remélem a terv többi része is ilyen sikeres lesz, mint ez.

– Abban biztos lehetsz! Ha ez a terv sikeres lesz, mert az lesz, hetek vagy pár hónap és a Föld lakossága eltűnik a felszínéről, tönkre megy minden, amit felépítettek évezredek óta.

– Hogyan tovább, Ursa?

– Útra kelünk mi is. Mire odaérünk, a vírus már több száz áldozatot hozott létre. Elsők biztos halálban részesülnek, a többiek mutálódnak. Vagyis remélem úgy lesz. Létre kell hozni egy új fajt.

– Egy új fajt, mely a mi szolgálatban áll majd? Nem arról volt szó, hogy arra törekszünk, amit nem tudtunk húsz évvel ezelőtt nem tudtunk megtenni, azt most végrehajtjuk? Vagyis azt, amit a képeken mutattál? Tehát a Föld kipusztítása.

– Úgy van, Apód! És mi ketten a világbirodalom vezetői leszünk. Mindenkit, a mi szolgálatunkba állítunk. Közben gondolkodtam, és rájöttem nem lesz jó. Ha lesznek túlélők és a Szövetség tagjait eltesszük az útból, azt csinálhatunk majd a Földön, amit akarunk. Az életben maradottakat rabszolgává tesszük a hatalmi elit segítségével.

Apód és Ursa harsány kacagásba folytatta a beszélgetést.

– Induljunk! Itt az idő az indulásra!

Mielőtt kiléptek volna, Ursa egyik embere rontott be a szobába, beleütközve Apódba. A gyík érintésétől megrázkódott és undorodva húzódott el tőle.

– Elnézést asszonyom, hogy zavarni merem. Fontos információ jutott a figyelő szolgálat birtokába.

– Mi lenne az?

– Hogy az Androméda tanács feje Alfa, és a lánya, néhány emberükkel útnak indult a Föld felé. Hamarosan megérkeznek.

Ursa félre lökte emberét, és Apóddal együtt, minden magyarázat nélkül otthagyta, rohantak a hangárba, minden szó nélkül az anyahajóval elindultak a Föld felé.

7.

Erik a másik legfiatalabb tagja a Szövetségnek. Pár évvel ezelőtt került a csapatba. Magas, kissé duci fiú mindig a központban állt. Na, nem azért, mert annyira jóképű volt, hanem a ducisága miatt a csúfolódás középpontjában állt. Alig volt barátja, és az a kevés is eltűnt mellőle az évek folyamán Így gyerekként magába fordulóvá vált, csupán egyetlen vigasza volt: a könyvek társasága. Főleg a tudományos kérdésekkel foglalkozó könyvek. Imádta estéről estére az eget bámulni. Biztos volt benne, hogy nincsenek egyedül a világűrben. Fekete haja volt és kék szeme. A nyár érkezésével, tüsisre vágatta a haját. Timmel véletlenül találkozott össze. Londonban tartott Ufó konferencián. Összebarátkoztak és azóta Erik a szervezet angliai megfigyelője. A szervezetnek a világ minden táján vannak, kisebb kihelyezett részei, de a központ Magyarországon található, itt hozták létre, és vált egyre elterjedté a világban. A szervezet alapító atyja már nem él. Vénemberről a szervezet tagjai mindig azt pletykálták, hogy igen magas szintű érdekeket képvisel a politikában és egy másik szervezetben, amit Illuminátus néven illettek. A tagok csak nevettek a vén fukarról híresztelt pletykákról. De egyszer, a hatvanas évek vége felé az öreg eltűnt. Nem látták többé. Akkor is az a hír járta, hogy az Illuminátusok tették el láb alól. Hogy mi volt igaz belőle és mi nem, arra sosem derült fény.

Erik a szó szoros értelmében összeütközött az asszonnyal és a lányával. Jane hisztizett, nem akart az anyja után menni, pláne nem haza. Mindenáron vissza akart menni a kis kapuszálért. Hiába szúrta meg a kezét, de egyszerűen a kislányt elbűvölte a világító, forgó izé.

– Gyere már, Jane, kérlek! – húzta maga után a lányát, de nem akart menni. Minduntalan visszafordult, letérdelt, hisztizett. Erik a földet bámulta, esetleges becsapódás helyét kutatva a talajon. Hallani hallotta a kislányt, s az anyja veszekedését, de ő távolabbról hallotta. Ahogy anyja húzta a földön a lányát, így ő sem vette észre a feléjük közeledő férfit. Erik megfordult úgy szemlélte a talajt tovább, mikor is keménnyel ütközött a háta. Barbara megállt, megijedt. Jane abbahagyta a hisztijét. Kisírt szemekkel nézett ki az anyja háta mögül. Ujját a szájába véve, csodálkozva nézete a férfit. Erik elpirult. Nem győzött bocsánatot kérni.

– Bocsánat, asszonyom! Nem vettem észre magukat!

– Én kérek elnézést, fiatalember. A lányom kissé behisztizett, és nem tudom elráncigálni innen.

– Semmi baj! Még egyszer bocsánat!

Mindhárman elindultak. Anyja és lánya a parkból kifelé, míg Erik befelé indult. A kislány visszafordult és nyelvet öltött Erikre. Erik nézte őket és a kis műszer a zsebében megszólalt. Valami nem stimmelt a lánnyal. Nem tudta eldönteni vajon mi az. Tudta, ha műszer megszólal, akkor a közelében földön kívül érkezett anyag található. Váratlan gondolattól vezérelve utánuk kiabált.

– Bocsánat, asszonyom! - Barbara megfordult, nem szólt semmit. Erik odasietett. – Bocsánat ismételten, hogy megzavarom, de eszembe jutott valami. És talán tudnának nekem segíteni.

– Attól függ! De igyekszem válaszolni!

– Ne haragudjon, lehet furcsán fog hangzani, amit kérdezni akarok. Ne nevessen ki érte.

– Igyekezni fogok, fiatalember, de nem hiszem, hogy kifogom!

– Mióta tartózkodnak itt a lányával? – nem volt kétség az felől, hogy hisztizős, nyelvet nyújtogató kislány a nő lánya. A kislány kiköpött hasonmása volt a nőnek.

– Másfélórája. Kutyát sétáltattuk. Miért?

– Nem vettek észre valami furcsát?

– Furcsát? Nem!

– Dehogy nem! – vágott anyja szavába Jane!

Erik a kislány mellé guggolt.

– Láttál valamit?

– Megkérdezhetem maga kicsoda?

– Meteorológiai szolgálattól vagyok, asszonyom! Csak érdeklődöm!

– Igen... – gyanakodva nézett rá Barbara. – Mióta érdeklődik a meteorológiai szolgálat, hogy mi történt a parkban?

– Csak érdeklődöm! – gondolkodóba esett, hogy elmondja - e egyáltalán azt, mit érzékeltek a műszerek. A döntés nehéz volt. – Nem láttak valami olyasmit, olyan dolgot, aminek köze lehet egy légköri aktivitáshoz?

– Légköri aktivitás? Az égvilágon semmit nem tapasztaltam. Minden olyan, mind mindig ebben az évszakban. Talán az idősjárás, ami szokatlan. Durva viharok, olyan apokalipszis jellegűek. De más semmi.

– Valószínű ezekhez hozzá kell majd szoknunk, ahogy durvul a globális felmelegedés. Igen,ez is érdekes, de én arra lennék kíváncsi, hogy ebben a másfél órában, míg itt tartózkodtak, nem vettek-e észre valamit?

– Mondtam már, hogy nem!

– De igen!

Erik a kislányhoz fordult.

– Hogy mondod, kislány?

Anyja dühösen fordult a lányához. Megfogta a kezét és húzni kezdte kifelé. Mérgesen bólintott a fiú felé, majd próbálta a faképnél hagyni a tolakodó férfit. Erik kitartó volt. Tudta. Valaminek történnie kellett. Muszáj a kislánnyal beszélnie.

– Álljon meg, asszonyom kérem! Nagyon fontos lenne!

Barbara húzta maga után Janet. A kislány próbált szabadulni anyja szorításából. Erik beérte őket, végül, de meg tudta állítani a nőt. Nem sok hiányzott, hogy kiérjenek a parkból.

– Álljon meg, kérem! Könyörgőm! Lehet, hogy a lány élete függ tőle.

Barbara megtorpant. Nehezen, de visszafordult.

– Hogy mondta? – hangja remegett a nyugtalanságtól.

– Köszönöm! Kérem, könyörgőm, legyen szíves és engedje meg a lányát, hogy elmondja azt, amit el akar mondani.

– Miért mondta azt, hogy az élete veszélybe van?

– Kérem! – összekulcsolt kézzel könyörgött neki Erik.

A kislány egyre rosszabbul kezdte el érezni magát. A megszúrt ujja egyre jobban lüktetni kezdett, majd dagadni. Kirázta a hideg. A láza percek alatt emelkedni kezdett. A kutya mellett ismét vonyítani kezdett.

– Na, szólalj már meg! Az előbb majd kibújtál a bőrödből, hogy beszélj. Jane? Mi van veled kislányom?

Erik a kislányt nézte. Valami történik a szervezetében. Azonnal tudni akarta, mit látott a lány.

– Semmi bajom nincs, anya! Csak nagyon el vagyok fáradva! Ahogy sétáltam Bobbal, egy furcsa dolog történt. Anyu ki is nevetett érte. Valami lepottyant a lábam elé az égből.

Erik nagyon figyelte minden mondatát.

– Hol?

– A tó közelében. Egy forgó valami volt. Felvettem és különböző színekben villogott, és forgott a tenyerembe. Majd anyu rám szólt, hogy dobjam el. Én eldobtam. De úgy döntöttem még is hazaviszem. Felvettem, és megszúrta az ujjam. Nézd, bibis lett. – mutatta az ujját. Szúrás helyén piros és gennyesedő pötty ékeskedett. – Aztán felemelkedett az égbe.

– Valóban talált valami izét és meg is szúrta. Én pedig rászóltam, hogy semmi sem repül fel az égbe a repülőkön kívül.

Erik a zsebébe nyúlt.

– Itt a névjegyem! Azonnal hívjon fel, akármi történik a lányával. Csak akkor tudok segíteni magukon, ha felhív!!

Megfordult, és ott hagyta az elképedt Barbarát.

– Hé, álljon már meg! Mi ez az egész? Hallja?

A két anyahajó egymás nyomában halad a Föld irányába. Az egyikben a felmentő sereg, míg a másikban a pusztulás utazott. Ursa csapta majdnem utolérve, Alfa hajója nyomában halad a célja felé. Míg a hajók a céljuk felé haladtak, addig Ursa halálos tartálya újabb áldozata felé haladt.

8.

Késő délutánra járt már az idő, mikor Tim Night berontott az ebédlőbe. A teremben fülledt meleg volt, és a felfájásuk továbbra sem múlott el. A férfi feldúltan fékezett le Gábor előtt. Tim csípőre tett kézzel, feldúlt arccal nézet rá Gáborra. Megfogta pólójának az elejét és mérgesen szólt hozzá.

– Mi a probléma, öcskös?

Gábor nem foglalkozott Tim dühével, és azzal sem, hogy a férfi a pólóját szorongatta. Csak a bendőjét tömte és teli szájjal válaszolt.

– Talán az haver, hogy jól itt hagytatok minket. Úgy elhúztátok a csíkot, mint egy puskagolyó. – Tim elengedte Gábor pólóját és csípőre tett kézzel előre hajolt. A két férfi arca majdnem összeütközött.

– Tudod, haver, talán azért, mert dolgunk volt. Olyan dolgunk, ami talán titeket is érint. Miló!

Akkor vették észre a fiút, aki kissé idegesen és megszeppenve állt Tim háta mögött. A fiú vékony volt, szőkés barna haja és barna szeme volt. Timnél talán egy fejjel alacsonyabb volt. Kezében papírokat szorongatott.

– Minden készen áll?

– De hát, meg kellene várnunk, míg megérkeznek.

– Semmi szükség rá! Hallottad te is, mit mondott Alfa. Kezdjük el nélküle. Addig megérkeznek... és folytatja, amit elkezdünk nekik mondani...

– De...

– Semmi de! Itt az ideje, hogy elfoglaljuk a helyünket az előadóteremben. Persze csak azután, ha már mindenki lenyelte az utolsó falatokat.

Gábor iszonyú nagy nyelések közepette nyelte az ebédjének maradékát. Majd megfulladt az igyekezetben.

– Az első előadó maga Éva lesz!

A lány köpni – nyelni nem tudott. Tátogva vonult ki az ebédlőből és követte Tim-et.

9.

Tim Night-ot követve bevonultak az előadóterembe. A teremben minden vörös bársonyba pompázott. Mielőtt a férfit követve beléptek volna a helyiségben, elhaladtak egy másik előtt, melynek ajtaja félig nyitva volt. Ebben a teremben hatalmas monitorok, villogtak. Némely monitoron látni lehetett magát a világűrt. A Földet, a Holdat és az összes bolygót mely a Nap körül kering. Miló meglátta, hogy a lányok megálltak a vezérlő előtt és befelé néznek. Becsapta az orruk előtt az ajtót és befelé terelte őket a mellettük lévő terembe, ahol félhomály uralkodott. Rengetegen elfértek volna benne. Mindenki igyekezett egy hang nélkül elfoglalni a helyét. Évának izzadt a tenyere és mély nyugtalanság fogta el. Egyre jobban izzadni kezdett. Lehet némi köze lehetett a teremben uralkodó melegnek, de tudta, hogy ez nála egészen mást jelent. A nagyanyja halála óta törnek rá ezek a hullámok. Ami azt jelenti, hogy a közelben veszély vagy nagyon rossz dolog van készülőben. Valószínű, hogy tegnap este is ezt érezte, de akkor nem tulajdonított neki jelentőséget és Tim-nek köszönhetően bekövetkezett a legrosszabb. Többé nem láthatja a testvérért és az édesapját. Anyja átkarolta és szorosan magához húzta. Egy kissé megnyugodott, de a szíve így is hevesen dobogott. Lágy, kellemes kongó hang szólalt meg, melyre egyszerre kapták fel a fejüket és tekintettek a hang irányába. De nem láttak semmit. Majd hirtelen halványan körték világították meg a pódiumot. És ott állt egy asztal mögött Tim Night. Majd megerősödött a fény, és a férfi arcát úgy ragyogta be a fényáradat, mint az angyalok fejét a glória. A fényekkel való játék megtette a kívánt hatást. Kíváncsi tekintetek néztek a férfire. Évának ekkor tűnt fel, hogy Tim háta mögött egy hatalmas kivetítő vászon található, de a vetítőt sehol sem látta.

– Engedjétek meg, hogy ismét üdvözöljelek titeket. Még egyszer bemutatkozok. A nevem Tim Night. Eljött az idő, hogy megtudjátok, miért kerültetek ide. Még egyszer bocsánat azért, amilyen körülmények között idekerültetek. Idővel megszokjátok a helyet, a légkört stb. Látom, hogy ismét fejfájás kerülget titeket. A hely mikroklímája miatt van. Ezt is megtudjátok, hogy miért. Azzal kellene, kezdenem, hogy miféle helyen is vagytok, és ki is vagyok valójában.

– Az jó lenne! – halkan válaszolt rá Gábor. Tim nem foglalkozott vele.

– De mielőtt bármit is mondanék, hallgassuk meg Évát, mert, ha lehet így mondani, miatta vagytok itt.

Az arcok most feléje fordultak. A lány halvány mosolyt erőltetett az arcára. Tim intett, és Éva fellépett a pódiumra. Egyikkőjüket sem látta. Árgus szemek meredtek rá. Ránézett Tim-re, aki bátorító mosolyt küldött feléje. A hangja el – elcsuklott, mire végre eltudta kezdeni azt, amin már rég túl kellett volna esnie órákkal ezelőtt otthon.

– Vissza kell mennünk az időben. – vágott a közepébe a mondatnak. – Még hozzá húsz évet. Vagy annál kissé korábra. Hétéves voltam, mikor a nagyanyám elég furcsa meséket mondott el nekem. Mindig úgy kezdte a bevezetést, hogy nem az ő agyszüleménye, amit hallok az a valóság. Féltem a meséi alatt. Történetei nem szóltak másról, mint a világűrről, és a benne élő világról. Bolygókról és a bolygón élő lényekről, kik rendszeresen látogatnak minket: embereket. – nem látta őket, de így is tudta, hogy feszülten figyelik minden egyes kiejtett szavát. – Aztán eltelt jó pár év, amikor eltűnt. Nem tudtunk róla semmit napokig, mikor is beállítottak hozzánk. Férfiak voltak és közölték: nagyanyám meghalt rejtélyes módon. A temetése ugyanolyan rejtélyesen történt.

Tim megfogta a vállát és leintett. Katalin lépett fel. Éva nem tudta, mikor intett neki Tim. Anyja és lánya összenézett. Katalin tekintetéről lerít az értetlenség. Tim hozzáhajolt, valamit súgott a fülébe. Katalin bólintott.

– Most hallgassuk meg Éva édesanyjának a történetét.

Mivel Évának senki nem mondta, hogy távozzon, édesanyja mellett maradt.

– El-eltűnt az anyám. Nemcsak felnőtt koromban, hanem a gyermekkoromban is. Hiába kérdeztem hová lett, a válasz mindig ugyan az volt. Dolgom volt. Nekem is, mint lányomnak a gyerekoromban furcsa meséket mondott el. Mind ugyan arról szólt. A világűrről, és benne élő humanoid típusú, nem humanoid lényekről, melyek különböző galaxisokban élnek, és ha úgy tartja, kedvük meglátogatnak minket. Teltek, múltak az évek, megszülettek a lányok, és mind annak idején, ugyan azt folytatta. Nagy ritkán nézett rá a lányokra. Nagy ritkán érdeklődött felőlük. Ha épp otthon tartózkodott, csupán akkor volt hajlandó a lányokkal foglalkozni. Végül kilencvenhat őszén, egy novemberi nap, végleg elveszett. Az akkor még nagyon fiatal Tim Night érkezett hozzánk kíséretben, hogy elmondja anyám meghalt, különös mód. Hogy mi volt ez, a mai napig nem tudom. A temetésesre csak én mehettem el. Csak ők voltak ott. – mutatott rá Tim-re. – A mai napig választ várok, hogy megmagyarázza nekem, mi történt akkor az anyámmal.

Tim előre lépett.

– Egyszer eljön a nap, mikor mindenre fény derül. Most hallgassuk tovább Évát.

– Hetekkel ezelőtt valami arra késztetett másszak fel a padlásra és kutassak. Ráleltem nagyanyám ládájára. Lehoztam, otthagytam, ahogy bevittem a szobámba. Egy esős nap, kinyitottam. Amit találtam, megdöbbentett. Papírokat találtam, képeket, melyekről olyan dolgok köszöntöttek rám, amiben sosem hittem. Találtam még egy névjegyet, melyen egy telefonszám szerepelt, egy beléptető kártyát, melynek nem lett volna szabad még létezni a dátum kiállítása idejében. Felhívtam a számot. Tim vette fel. Megbeszéltünk egy találkozót. Közben még egyszer belenéztem a nagyanyám ládájába, s megtaláltam a nekem írt végrendeletét, mely arról szólt, hogy az örökség révén bekerültem egy szervezetbe, szervezetbe melye a világűr... kutatásával foglalkozik. Másként. Fel kellett hagynom az addig életemmel, felkellett mondanom. Volt egy kikötés. Attilának velem kell tartania, úgy, hogy az ő élete is fenekestől felfordult. Volt egy záradéka a rendelkezésnek. Amiben kiköti, hogy a barátaimnak is velem kell tartania a Szervezetbe. Ezért vagytok itt.

Síri csend fogata a bejelentését. Tíz perc némaságba telt el, mire válaszolni tudtak. Természetesen Gábor volt a fő kérdező.

– Hogy mi van?

Tim szólalt meg.

– Na, mielőtt elkalandozna a fantáziánk, én is elmondok egy történetet, hogy minden érthető legyen abból, amit elmondtak nekünk.

Tim körbetekintett. S mielőtt a férfi megszólalt volna, Éva és körbenézett az előadóteremben. Annak ellenére, hogy az egész teremben sötétségbe borulva állt, így is észrevett a bejárati ajtótól nem messze egy Obeliszk állt. Annyit tudott néhány összeesküvés – elmélet szerint, hogy az Illuminátusok egyik jelképe. Csak nem értette, hogy kerül egy előadóteremnek majdnem a közepébe. Valahonnan a távolból hallotta a férfi hangját.

– Tudom, zavaros még ez az egész, amit eddig hallottatok. Mindjárt nem lesz az, világosság gyúl az elmétekben. De most figyelmeztetek mindenkit. Innen már nincs visszaút, belekerültek az örvénybe, mely maga után húz titeket a mélybe. Mint hallottátok, Éva révén részesei lettetek az örökségének.

– Marhára örülök neki! Meghatódottságot nem tudok szóhoz jutni!

– Örülök Gábor, hogy ismét véleményed van!

Éva dühösen nézett le a pódiumról a sötétségbe.

– Bevezetésképp talán azzal kellene kezdenem, hova is kerültetek hirtelen. Nos, hogy ez érthető legyen, vissza kellene térnünk az időben. Méghozzá Millió évekkel. Egészen pontosan addig a pillanatig, amikor is létre jött a világűr, a Naprendszer és a Föld. De talán addig nem megyek vissza. A tényekkel mindenki tisztában van. Csak az őskorig megyek vissza. Az ember vándorolni kezdet, elnépesítve a Földet. Neander völgyi embertől, egészen a Homo Sapiensig. Egyes feltevések szerint a homo sapiens kiirtotta a Neander völgyieket. De nem is erről akarok beszélni. Mikor az ember megismerkedett a környezettel, a természettel, történt valami. Valami, amit sokan csak fikciónak tartanak. Távoli galaxisokról érkeztek lények, kik tanították az embereket, tanítóvá fogadták őket. Teltek múlt az évek, és olyat mutattak a lények a fejlődésben lévő embereknek, melytől " tátva maradt" a szájuk. Egy vonalat, mely az egész világot behálózza. Vigyáznak rá. A vonalaknak őrzőik voltak. A lények egyenesen a világűrből érkeztek az emberek közé. Később az emberek a lényeket tanítójukká fogadta, majd később Istenként tekintettek az idegen lényekre. A földönkívüli lényeknek később sok, de sok közük lett abban, hogy az ember, ember lett. Visszatérve a vonalakra. E vonalak behálózzák az egész Földet, és ezek a vonalak behálózzák Magyarországot is.

Valaki felnevetett. Évának tippelnie sem kellett ki az.

– A Ley - vonalak? Ne röhögtess, ember! Magyarországon nincs is ilyen!

– Az egész világot behálózó energiacsatornák!

– Persze! Leszállt egy csészealj, kiszállt belőle egy marslakó, majd magyarázatba kezdett a Neoliti embereknek. Ide és ide ültesd, ezt és ezt, öntözni sem kell, mert a földanya energiája táplálja azt. – Gábor körbetekintett, majd abbahagyta a nevetést, miután rájött arra, hogy a többiek nem tartják annyira viccesnek a dolgot és komolyan veszik azt. – Ez most komoly? Hallottam róluk, mesének tartottam az egészet. Sosem hittem a létezésükbe, mint ahogy abban sem hittem, hogy rajtunk kívül léteznek más értelmesebb lények a kozmoszban. Ugye erre akartál kilyukadni, szépfiú?

– Pedig muszáj lesz hinned bennük, szépfiú! Az életeddel játszol! – mordult rá Tim.

– Aha! Azt akarod bemagyarázni nekem, hogy az ufók magyarázták el, azt is az ősembernek, hogyan kell a barlangrajzokat festeni? Tovább megyek! Itt és most, a huszonegyedik század közepén, köztünk járnak az új kőkori emberek? Elég tré lehet az állapotuk!

– Szóval sem mondtam, hogy még léteznek!

Tim-ben forrt a düh Gábor iránt.

– Ez jó! Nyolcezer év távlatából az elődjeink, áttértek a barlangrajzok festéséről a gabonakörök készítésére! – Gábort elkapta a röhögőgörcs, alig tudta abbahagyni.

Ha valaki jobban ránézett volna Tim arcára, láthatta volna, hogy a férfi robbanni készül, nagy nehezen tudta visszafogni magát, hogy ne ordítsa el magát. A barátok közül, senki sem gondolta volna azt, hogy Gábor ennyire érthetetlen és nehezen fog vagy ért meg dolgokat. Attila felpattant és magyarázatba kezdett.

– Nem hiszem el, hogy ennyire fafejű gondolkodó vagy! Hát nem érted, hogy nem a Ley- vonalakról van szó? Ezek csupán mellékes dolgok, ebben a pillanatban? A fő dolog, amire Tim rá akar vezetni minket az, hogy hová kerültünk, és milyen szervezet az, melynek immáron te is tagjává váltál.

– Mi bajod van? Milyen szervezet?

Gábor nekiesett Attilának. Alig tudták őket szétválasztani a többiek. Évában elpattant egy húr, és miután végre minden újból a helyére került, lekiáltott a pódiumról.

– Idefigyelj, Gábor. Nem tudom elhinni, hogy ennyire fafejű vagy? Mit nem értesz rajta! Attilának igaza van, a Ley- vonalak itt és most csak másodlagos kérdés. Itt a földön túli élet a fő kérdés. A nagyanyám egy olyan szervezet tagja volt, amelynek fő feladata eltitkolni a földön kívüli élet létét, és azt, hogy ezek a lények meglátogatnak minket.

– És ennek a szervezetnek vezetője maga: Tim Night.

Hirtelen fényáradatban úszott a terem. A hang a hátuk mögül érkezett. Rekedtes férfihanghoz tartozott a mondat. Két furcsa lény lépett a pódiumra. A férfi undok kinézetű alaknak tűnt, egy búvárruha szerű ruha simult a nyálkás testére. Emberszerűek voltak. A mellette álló lány gyönyörű volt. Ő maga szári szerű hosszú ruhát viselt. A lányok az undortól lefordultak a székről.

10.

Míg a többiek rosszullétüket próbálták leküzdeni Alfa és a lány kinézete miatt, és próbálták megemészteni a hallottakat, addig Ursa és Apód csészealja levált az anyahajóról, másodpercekkel később landolt Tolna határában. Húszas éveinek végén járó Lajos, sármos kinézetű, a női szíveket összetörő fiú, újonnan vásárolt sportautójával száguldott el épp a halastavaknál. Az augusztus eleji éjszakai melegtől, nem csukta vissza az autója tetejét. Az autó motorja hirtelen akadozni kezdett, majd leállt. Kiszállt az autóból és elindult felnyitni a motorháztetőt. Forróság perzselni kezdte a bőrét. Belenézett a motorháztetőbe, de semmi jelét nem látta hibának. Felnézett a halastavak irányába, abban pillanatban fényesség hasított az éjszakába. A szája tátva maradt a döbbenettől és a látványtól. A csészealj lassan ereszkedett és másodpercekkel később landolt a földön. Lajos elájult a látottaktól. Ursa és Apód több segítőjükkel együtt kiszálltak és körül néztek. Bólintottak, majd visszaléptek a csészealjba. A hajót biztonságos helyre vitték. A csészealj ismételten a magasba emelkedett és eltűnt az éjszakába. Éjjel tizenegyet mutatott az óra. Lajos órákkal később tért magához, korban hozzá hasonló fiú és egy lány pofozta életre. Órák estek ki az emlékezetéből, semmire sem emlékezett.

11.

A fények ingadozni kezdtek. Hol elaludtak, hol felvillantak. Így telt el tíz perc. Addigra a lányok is magukhoz tértek, és a zűrzavar is rendeződött az idegenek belépése után. Nem foglalkoztak ezzel, mintha már hozzászoktak volna ehhez a reakcióhoz. Csak álltak és nézték a többieket. Gábor előrébb botladozott, és miután közelebb ért az emelvényhez rámutatott először a két idegenre, majd Tim-re.

– Maguk... ketten... földönkívüliek? Kinek a mije ő?

A nyálkás férfi kissé előrelépett.

– Félig meddig hallottuk a lányommal, amit Tim elmondott. És mind igaz! Én nem akarok rátérni a Ley- vonalakra, annyit azért elmondok, hogy vannak, olyanok közülünk kik ezeket az erővonalakt védik, időközönként ellenőrzik. Valóban, sokszor jártunk a Földön segíteni a mai ember elődeit a fejlődésben. A piramisok sem úgy épültek, ahogy a történelemkönyvekben tanultátok. Az, hogy ma itt vagytok, csupán a véletlen műve. Hát akkor bemutatkoznék. A nevem Alfa. Ő pedig a lányom, Aha. – elhallgatott, végig mért mindenkit, majd folytatta. – Az Androméda Ködből érkeztünk. Remélem, mindenki tisztában van vele, mi az, és hol van. – mindenki hallgatott. Úgy látszik igennek vette a hallgatást. Folytatta. – Van egy tanácsunk, amit úgy neveznek, hogy: Az Androméda tanács. Ennek a tanácsnak vagyok én a vezetője. A családom hosszú generációk óta uralja és vezeti a bolygók közti területeket és azok lakóit. A Naprendszeren túl található galaxisok tömkelegét. Nem akarok számokat mondani, hogy összesen hány galaxis rendszert, bolygókat jelent ez így összesen. De majd mindent megtudtok és megtanultok. Rengeteg fajta lény él távol innen a Földtől. A gyíklényeken át, a humanoid típusúig. Én és a lányom, egyfajta humanoid típushoz tartozunk. Ezt is meg fogjuk beszélni. Látom az arckifejezéseken a döbbenetet és az undort. Hozzá fogtok szokni a kinézetünkhöz, és már nem fogtok undorodni tőlünk. Nálunk ezerszer undorítóbb kinézetű fajok is élnek különböző Naprendszerekben.

Mielőtt kérdezni tudtunk volna az idegen lényektől, eddig sosem látott lány rohant be, és ugrott fel a dobogóra. Csöppet sem foglalkozott a két földönkívüli jelenlétével. Épp ellenkezőleg. Magát Alfának nevező lény, kezet nyújtott a lány felé, még rá is mosolygott. Az ismeretlen lány, viszonozta a kéznyújtást, átölelte a másik lányt. Nem undorodott tőlük. A berohanó lány Milóhoz fordult, valamit belesúgott a fülébe. Miló arcáról lefagyott a mosoly. Majd távozott a lány. Látszott a fiún a félelem. Alfának nevezett űrlény volt az, ki kérdezett rá.

– Valami történt, Miló? Igaz?

– Történt, Alfa! Egy újabb megfigyelés érkezett. Ismételten légköri aktivitást érzékeltek a műszerek.

– Hol? Talán megint Londonban?

– Nem!

– Megint Peresidák? Végül is augusztus van! – kérdezte Tim! Miló megrázta a fejét. – Akkor mi?

Miló felnézett és körbe járatta a tekintetét a jelenlévőkön. Szaporán vette a levegőt. Minden tekintet rászegeződött. Úgy tűnt, zavarba esett a sok szem látványától. Majd vett egy levegőt és egy szóra elmondta az egészet.

– Anyahajóról leváló repülőcsészealj szállt le nem messze tőlünk. Majd percekkel később felszállt, és eltűnt az éjszakai égbolton.

A földöntúli lány megköszörülte a torkát.

– Mi már jeleztük felétek, hogy Ursa és Apód akcióra készül a Föld ellen. De ti nem figyeltetek ránk, mentetek a fejetek után. Ha jól tudom, Ursa veletek is felvette a kapcsolatot, és megfenyegette a szervezetet. Nem?

– Én próbáltam szólni. Meg is találtam a jelentést róla. Oda is akartam adni Timnek, de Erik akkor szólt, hogy magas légköri aktivitást érzékeltek a műszerek Londonba. Megérkeztek a vendégek és velük kellet foglalkozni.

– Miről? – kérdezte ingerülten Tim.

– Hogy Ursa megfenyegetett minket, a szervezetet, a Földet, és őt: Balogh Évát.

Éva a neve hallatán sápadni kezdett, a levegő fogyni kezdett a tüdejéből, az ájulás kerülgette. Édesanyja és a földönkívüli lány nyúlt utána és ültették le a hozzá legközelebb eső székre. Aha érintése nyálkás volt és hideg.

– Hogy mondta? – kérdezte Katalin Milót.

– Erről én nem adhatok felvilágosítást, asszonyom. Nem vagyok illetékes ezen a téren.

– Értem! Akkor ki az illetékes?

– Én! – válaszolt Tim. - De most nem tudok erről beszélni.

– Nem? És miért nem?

– Mert nem tudok! Hosszú történet.

– Van időnk!

– Egyszer eljön az ideje!

– Köze van ennek a dolognak az anyám húsz évvel ezelőtti halálához?

– Bocsánat, hogy közbe szólok. Rózsa asszony halálát tegyük félre, mert van ennél fontosabb dolgok is, nem fejeztem be a mondani valómat. – ingerülten szólt vissza Aha.

– Ne is haragudj idegen lény! Mi lenne fontosabb anyám halálánál, amire a mai napig nem kaptam választ?

– Az, hogy Ursa és Apód abban az időben mikor én és apám útnak indultunk a Földre, ugyanakkor szállt hajóra a két gyilkos. És egymás mellett haladt a két hajó. És akik az aktvitást okozták a légkörben, ő maguk voltak. Itt vannak, itt kell lenniük, hogy bármelyik pillanatban lecsaphassanak a lányára és a barátaira.

A fiatalok kezdték úgy vélni, hogy örültek házába kerültek. Vagy azt gondolták ezekben a pillanatokban, hogy otthon fekszenek az ágyukban és ezt a sok zöldséget álmodják. Ismételten Gábor volt az, ki kérdezni, mert.

– Már ne is haragudjanak, hogy újból megszólalok. De ki a nyavalya ez az Ursa?