A mai nap nem is lehetett volna megfelelőbb a meglepetésekre. Zöldségek, friss kenyér és fagylalt édes illata terjengett a levegőben. A napsugarak az arcomat nyaldosták. Messzire a templomok harangja tompán kongott, betöltve a várost. A partokon található, kék házak lassacskán a narancs különböző árnyalatiba alakultak át, miközben a kanyargós lépcsősorokon igyekeztem az otthonom irányába.

Még mindig ugyanakkora csodálattal néztem végig a szűk utcákon, akárcsak régen, mikor ideköltöztem. Felém tornyosuló, míves házak régi ismerősként köszöntöttek. Mohón szívtam magamba az ismerős levegőt. Hangokat hallottam oldalról, majd egy madár szállt el a fülem mellett. Egyre melegedett az idő. Egy óra múlva már úgy tűz majd a nap, hogy kész lehetetlenség idekint lenni.

Talán éjszaka még kijövök, de az is lehet, hogy alszom. Elfáradtam. Mégsem tudtam megállni a nézelődést. Romice a gyengém. Az otthonom, mióta csak megérkeztem erre a csodálatos, idilli helyre.

Azonban valami hiányzott. A szerelem. Pedig utóbbi időben nem kevés emberrel feküdtem össze, másokkal meg jól szórakoztunk. De nem vagyok szerelmes. Vannak barátaim, kedves kollégáim, ez meg egy összetartó közösség, mégis hiányolom azt, hogy esténként valaki mellett álomra hajthassam a fejem.

Megráztam magam. Nem, idekint nem gondolhatok erre. Inkább sietősebbre vettem a lépteim a ház felé, hátha el tudok majd aludni. Befordultam egy macskaköves sikátorba. Odaköszöntem Ave néninek, a szomszéd épületben lakó, kedves asszonynak, aki mindig hatalmas szeretettel viseltetett felém.

Elértem a pár szintes épületet. Ugyanúgy nézett ki, mint a többi narancsos épület. Terrakotta teteje sem különbözött a sokban. Az oldalát cserepekbe ültetett citrusfélék szegélyezték, elárasztva ezzel az illattal az egész helyet.

Fentebb húztam a táskát a vállamra. Felcaplattam a lépcsőre. A lépcsőházra csend borult, az egyetlen hangot a lélegzetvételeim és a zárban elforduló kulcs zaja adta. Vagyis nem. A szemközti, zöldre festett ajtó mögül, Callesék sürgését-forgását vettem észre. Nem foglalkoztam vele. Bementem a tágas lakásba, majd becsuktam a bejáratot. Itthon vagyok.

Immár ideje volt ledőlni az ágyba, a jól megérdemelt sziesztára. Megebédeltem, átöltöztem, aztán gyakorlatilag a matracra zuhantam. Gyorsan elnyomott az álom.

°°°

Miután felébredtem, elhatároztam, ideje lemenni egyet fürdeni. Sűrűn lebegtem a víz felszínén, miközben mindenfélén töprengtem. A medencéről jó kilátás nyílt a lentebb elhelyezkedő városrészre és a messzire meghúzódó tengerre. A város meleg színekből alkotott képet néhol zöld növények pettyezték. Igaz, mostanra már nem látszott túl jól. Este nyolc óra.

A nap egyre lentebb haladt, a rekkenő hőség pedig ezzel együtt enyhült. Kezdett sötétedni. Gyorsan átvettem a fürdőnadrágot, nem is foglalkoztam vele, hogy levigyek bármilyen cuccot. A papucsomba léptem, és lementem a lépcsőn.

Tiszta, csillagos égbolt tárult elém. Még mindig huszonöt fok felett lehetett a hőmérséklet, így nem fogok megfagyni az esti mártózásom során. Ahogy kiléptem az ajtón, furcsa érzés kavargott bennem. A lámpák aranyló fénye bevilágított engem, miközben megpillantottam valamit. Vagyis sokkal inkább valakit.

Egy fekete hajú fiú lebegett a vízfelszínen, szemét behunyva tartotta. Végigfuttattam rajta a tekintetem. Olyan márványosan fehér bőre volt, hogy szinte világított az éjszakában. Amennyit láttam az arcából, az alapján gyönyörű.

– Azt hiszem, mi még nem találkoztunk – jelentettem ki lágyan.

A medence türkiz vizében lebegő alak egyből megmozdult. Szemhéja felnyílt. A teste többi része elmerült a finoman hullámzó víztömegben, immár csak a mellkasa lógott ki. Felpillantott rám, ahogy ott álltam a nyugágyak mellett.

Tényleg szép. Elképesztően ártatlan, kerek arcú szépség. A szeme olyan sötét, akárcsak az éjszaka, a vonásaiban finom nőiesség fellelhető. Megbabonázva bámultam őt. Ahogy elkaptam a tekintetét, dús ajkára széles mosoly kúszott. Fehér fogai megvillantak a fényben. Bőrére finom pír szökött, szeme apró félholdakká alakult tőle, ami kiemelte hosszú, fekete szempilláit.

– Tényleg nem – felelte még mindig vigyorogva.

Pár mozdulattal közel húzta magát a medence széléhez, majd könnyedén kiemelkedett onnan. Csöpögött róla a víz. Végigpillantottam a testén. Alacsony volt, egészen izmos, néhol gyermekiesnek ható, puhának tűnő zsírréteg fedte. Nem kövér, nem is teljesen vékony. Olyan... ölelhető.

Közelebb lépett hozzám. Felemelte a fejét, hogy lásson engem, gyakorlatilag mindössze a vállamig ért a feje búbja.

– Rettentően magas vagy – közölte még mindig mosolygósan.

– Lehet. Te pedig nagyon... nagyon alacsony.

Rávigyorogtam.

– De tényleg nem láttalak még errefelé. Mióta laksz itt?

– Feniciából jöttem, hogy a családomhoz költözzek.

– Ó, értem már! – bólogattam, amíg a testem aggasztó tüneteket produkált.

Alig kaptam levegőt. Olyan forróság vágtatott végig rajtam, amit még sosem éreztem. A szívem őrülten kalapált. Az előttem álló ívelt szemöldöke között apró ránc keletkezett.

– Minden rendben?

– Igen, igen... jól vagyok. És szabad megtudni, melyik az a család?

– Miért, el akarsz rabolni? – érdeklődött egy apró nevetés keretében.

Ettől pedig őrülten uralkodnom kellett magamon. Ráadásul a fürdőgatya nem éppen takart sokat, mikor eszeveszett ütemben merevedett a farkam a látványtól.

– Szeretem a szomszédjaim. Apró, összetartó közösséget alkotunk, és sokat beszélünk – nyögtem ki a maradék önuralmam összekaparva. – Aron vagyok. Cantu. Mármint, Aron Cantu.

– Noa Calles.

– Á, Callesék? Annabella igazán kedves lány, mindig hoz nekem péksütit. Ő a testvéred, ugye?

– Igen, a húgom – mondta, aztán az irányomba nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy megismerhetlek, Aron.

– Én is örülök, Noa.

A tenyerébe csúsztattam a sajátom, majd aprót ráztam rajta. Amint meleg, nedves bőre az enyémhez ért, kedvem támadt felnyögni. Nagy erőfeszítésbe került, hogy elfojtsam a hangocskát. A hüvelykujjammal végigsimítottam a kézfején. Noa mosolya kiszélesedett. Ezután elsétált mellettem.

Mikor már éppen elöntött volna az enyhe kétségbeesés, megállt az egyik napozóágynál. Felkapta onnan a törölközőt, majd a hajától kezdve a lábáig, megszárítkozott, amennyire csak tudott. Sötét tincsei ezúttal már finoman göndörödtek. Legszívesebben köréjük hurkoltam volna az ujjam.

– Mi okból jöttél vissza Feniciából? Azt mondják, csodásak ott az egyetemek.

– Tényleg azok. Szobrászatot tanultam ott.

– Szobrászatot?

– Igen. De a párom végül meggyőzött róla, hogy jöjjünk ide, amíg találok valami jól fizető állást.

– A párod?

Noa aprót bólintott. Megráztam a fejem, hátha elűzhetem a kellemetlen sajgást. Pedig már egészen reménykedtem benne, hogy mi mindent megtehetnék érte. Az ágyban és a mindennapokban is. Ennek lőttek. A randizásnak meg a kapcsolat lehetőségének.

– Itt is van – motyogta halkan a fiú.

Ahogy az ajtó irányába pillantottam, egy nálam alacsonyabb, átlagos magasságú férfi jelent meg ott. Teljesen fel volt öltözve. Oldalra sepert, szőke haja megcsillant a fényben. Kék szeme hűvösen mérte fel a terepet. Noa lehajtotta busa, félhosszú hajjal borított fejét. Kissé begörnyedve sétált oda a férfihoz, aki átkarolta az új ismerősöm vállát.

– Ő itt Fabian.

– Fabian – ismételtem el a nevet, mielőtt kezet nyújtottam neki, jelezve, micsoda szerencsés fickó is.

Nem nyúlt felém. Összeszűkült szemmel bámult engem, amolyan „ettől a hideg is kiráz" módon. Leeresztettem a karom.

– Noa, menj fel a szüleidhez beszélgetni kicsit! – utasította szigorúan.

– De... Én még...

– Nem! Gyerünk felfelé, majd utánad viszem a dolgaid!

– Rendben.

A kicsire nőtt férfi, aki inkább fiúnak tűnt, sietős léptekkel elhagyta a helyszínt. Még másodpercekig néztem a feljárót. Elfordítottam a fejem. Fájdalmasan görcsölő gyomorral fordultam a kék szempár felé.

– Na, figyelj csak ide, te rohadék! – közölte hihetetlen magabiztossággal.

Közelebb hajolt hozzám. Szinte már vicsorított, és nyált köpdösve felém, beszélni kezdett:

– Noa az enyém. Láttam a pillantásod, talán ő túl naiv, hogy lássa, viszont én nem vagyok az. Tartsd távol magad tőle!

Nagyot nyeltem. A szívem még mindig kalapált. Az éjszakai félhomályban, ahol csak a lámpák meg a Hold fénye adta az egyetlen fényforrást, egészen ijesztőnek hatott. Mikor kisebb nálam. Alkatilag gyengébb is. Viszont az, ahogy az új szomszédomat elbocsájtotta, félelemmel töltött el.

Mégis összekaptam magam, majd így szóltam:

– Szerintem meg mindenkinek van joga eldönteni, kivel barátkozik.

– Majd meglátjuk.

Elindult a lépcső irányába. Keze ökölbe szorult bőrdzsekibe bújtatott alakja mellett. Tehát ő a helyi rosszfiú akarna lenni. Vagy inkább egy bántalmazó seggfej, aki nem hagyja a saját kedvesét érvényesülni. Talán. Megfontolandó.

– Itt – Romice-ban – az emberek összetartanak, ha pedig valaki egy kibaszott zsarnok látszatát kelti, azzal leszámolunk. Persze csak törvényesen.

– Szerencsére rajtad kívül errefelé nincsenek zsarnokok.

Rám vigyorgott, aztán folytatta az útját felfelé. Fellélegeztem, mikor eltűnt. Bizarr. Ijesztő. Veszélyes. Ezeket a szavakat ismételgettem magamban, mint az első benyomás hagyatéka. Nyughatatlanság dolgozott bennem. Tennem kell valamit, különben talán felkeresem Fabiant, majd megajándékozom egy monoklival.

Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a papucsom.

A férfi nem vitte el magával Noa ingósságait, ezek szerint az én feladatom lesz visszajuttatni neki őket. Legalább majd megint láthatom. Callesék a szembe szomszédaim, még nem is kell messzire mennem, viszont nem ma fogok beugrani, az is biztos.

A vízbe annál inkább. Nekifutottam, és nagy szökkenéssel bevetettem magam a medencébe. A mellkasomhoz húztam a lábam. Hatalmas csobbanással értem el a vízfelszínt. Elsüllyedtem.

Nem mentem fel a felszínre, hanem vártam. Kihasználtam a víz hűvösségét. Lent maradtam. Egészen addig, amíg a tüdőm már szúrt az oxigénhiánytól, de végre kissé tisztább elmével értem fel. Nagy levegőt vettem. Az ajtó irányába pillantottam, azonban Noa azóta sem érkezett meg.

Kimerülésig úsztam körbe-körbe, majd lebegtem töprengve. Amikor már eléggé kiázott a bőröm, kimásztam. Megtöröltem magam, visszabújtam a papucsomba. Még érezni lehetett a hőt a vöröses köveken, hiába van már éjszaka.

Befeküdtem az egyik nyugágyba. Addig vártam, míg kellően meg nem száradtam, azonban sem a fiú, sem az ocsmány pasija nem érkezett meg. Végül felnyaláboltam a saját, aztán az ő cuccait is, és felmentem a lakásomba. Még ziháltam az élményektől.

Igaz, korábban aludtam, mégis fáradt maradtam. Lezuhanyoztam. Ettem, mindezt akárcsak egy robot, automatikusan tettem. Lefeküdtem az ágyamba. Az éjszakát vizslattam, igyekeztem összegezni a mai nap eseményeit. A fejemben viszont egyedül egy kép jelent meg: Noa finom pírral az arcán, hatalmas mosollyal az ajkán.