A tó tovább szélesedett, ahogy sétáltunk. Szótlanul élveztük a csöndet már egy kis ideje. Szinte elvarázsolt az erdő. A csillagok mindenhova követtek. Xander haladt előttem. Valahogy kíváncsi voltam, mire gondolhatott. És meg akartam törni a csendet. Nem mintha kínos lett volna, csak úgy éreztem valami nincs rendben.

Épp meg akartam szólalni, mikor a csillagok elsuhantak mellettünk. Egyenesen át a túlpartra. Mindketten megálltunk.

-Ott van Phexaides.

Egy pillanatig nem láttam semmit. Majd egy gyönyörű párduc ugrott elő kergetve a csillagokat. Felfigyelt ránk s mint, aki nem hisz a szemeinek nyújtogatni kezdte a nyakát. Majd hirtelen belevetette magát a vízbe. Egyenesen felénk tartott. A csillagok követték. Ahogy kiért a partra megrázta magát.

-Hé! -kiáltott fel Xander.

Én csak nevettem. Phexaides nekiugrott és ledöntötte.

-Elég már! -nevetett Xander is.

Egy fának dőltem.

-Látod mennyire örül neked?

-Látom, bár abbahagyhatná.

Ezzel a párduc le is ugrott róla és felém jött. Hozzám bújt és burrogó hangot adott ki ami kissé a galambok és a macskadorombolásának a keveréke volt. Bundája hasonló volt Orinéhoz, de talán még selymesebb.

-Mindjárt féltékeny leszek. -nevetett Xander.

-Miért is?

-Csak.

-Ez nem válasz.

-Pedig kerek egész mondat volt. És különben is itt én döntöm el mi válasz mi nem.

Megint nyelvet öltöttem. Most is csak mosolygott.

-Te is hallottad? -kérdeztem hirtelen.

-Mit?

-Csss. -hallgatóztam. Mintha bagoly hangját hallottam volna.

-Talán Arner. De az is lehet, hogy csak egy bagoly. -mondta Xander.

Elindultunk a hang irányába a párduc pedig követett minket. A csillagok megint tovaszálltak. Egy tollas róka ugrott elénk. Meglepődött, ahogy mi is és tovább is rohant.

-Igen ez Arner volt. Fogadni mernék, hogy mostantól ő is velünk tart majd. Csak esetleg nem látjuk. Viszont lassan vissza kéne térnünk.

Csak bólintottam, bár még nem akartam menni. Xander hosszasat füttyentett, mire Serin is megjelent. Megsimogattam Phex fejét még egyszer.

-Ne aggódj látjátok majd még egymást.

-Abban biztos vagyok.

Amikor újra felültünk Serinre, olyan nyugalom fogott el, amilyen régen nem. Nem tudom ez honnan fakadt. Valamiért úgy éreztem én ide tartozom. Eddig nem így volt. Eddig csak elfogadtam, hogy itt vagyok, de azért haza akartam menni a zsivajos városba. Most bennem valami megváltozott. Vagy én változtam. Enyhén mosolyogva néztem az alattam elterülő erdőrészeket és falvakat. Már semmi sem zavart. Sem a magasság, sem hogy egy idegent szorítottam magamhoz, aki mellesleg elrabolt, sem hogy itt bármi megtörténhetett. Csak élveztem minden egyes percét.

-Hallgatag lettél.

Ez a megállapítás eléggé úgy hangzott mintha nem örülne neki.

-Csak elgondolkoztam.

-Min?

-Muszáj erre válaszolnom?

-Nem.

Ekkor átlestem a válla felett. Már majdnem a kastélynál voltunk. Ahogy pedig letettem a lábam, biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel.

-Mi a baj?

-Miből gondolod, hogy baj van? -próbálkozott egy mosollyal, viszont tudtam, hogy nem képzelődöm.

-Megérzés.

-Igazán semmi...

Szúrós szemmel néztem rá és keresztbe fontam magam előtt a karjaimat. Az ajkai kissé összeszorultak, de csak szugeráltuk egymást egy darabig.

-Idővel elmondom. Ígérem.

Nem tudtam, hogy most haragudjak-e, vagy faggassam, esetleg hagyjam annyiba a dolgot. De sokáig nem is volt időm gondolkozni ezen. Egy őr rohant felénk arcán rémület tükröződött.

-Felség! Tusdar ide tart!

-A fenébe. -csúszott ki Xander száján, mire felé fordultam.

Nyugalmat erőltetett az arcára majd egyenesen elém állt és megfogta a karomat.

-Most menj be a szobádba. Zárd magadra az ajtót és ki ne gyere amíg érted nem megyek.

-Mi ez az egész?

-Most nincs időm elmagyarázni. De amint visszajöttem elmondom. -mondta miközben a szobám felé húzott.

-Na de...

-Kérlek, Sky.

Most először szólított a nevemen és jól esett az ő szájából hallani.

-Rendben. -mondtam, de Xander kiérezte a hangomból a kételyt.

-Őszintén, ígérd meg, hogy bármi történik nem hagyod el a szobát.

Nem igazán akartam megígérni. Ő is tudta, hogy tartani fogom magam hozzá. Nagyot sóhajtottam.

-Ígérem.

Ő csak bólintott, majd rácsuktam az ajtót és gondosan be is zártam magam után. Pillantásom az asztalomon levő könyvre esett. Kicsempésztem a Miénk az éj-t az állatos könyvvel együtt. És most nagyon is örültem neki, hisz biztos voltam benne, hogy még itt leszek egy darabig. Így hát beleástam magam Eleonor és Arden történetébe. Ami semmiben nem különbözött szinte attól, amit láttam akkor Xanderrel. Úgy tűnik pontosan tudta mit akar mutatni nekem. De Eleonor szavait olvasva mégis már volt. Ő reménytelenül szerelmes volt Ardenbe. Képes lett volna meghalni a szerelemért. Még a családját is elhagyta, csakhogy itt élhessen, pedig neki teljesen mások voltak a körülményei. Neki volt mit otthagynia. Nekem pedig az fájt a legjobban, hogy semmim sem volt. Meg kellett tudnom, hogy Xander miért hozott ide. Reméltem, hogy a válasz segít majd abban, hogyan döntsek. Na meg azt se értem, miért kellett bezárkóznom, csak mert a bátyja vagy öccse vagy mit tudom én, idejött.

Egy darabig még töprengtem ezen, majd visszaesett a könyvre a tekintetem. Hátha találok benne valamit, ami segít. Nem kellett sokat haladnom tovább.

Amikor először tartottam kezembe Alexandert azt hiszem egy pillanatra megállt a világ. Sőt az idő is és minden. Egyedül a kíváncsi csillagok settenkedtek be a nyitott ablakon és lejtettek táncot előttünk. Ő felnevetett, kacagása megdobogtatta a szívemet. Tudtam, egy napon egy lány szíve ugyanúgy fog dobogni érte, ahogy most az enyém.

Amikor pedig egy évvel később Tusdar is megszületett, Arden olyan büszke volt, mint még soha. És én voltam a világ legboldogabb és legszerencsésebb királynője.

Tudom, hogy a mi történetünk nem ért véget. Az ő történetük pedig még csak most kezdődött. De meghagyom nekik azt az örömet, hogy azt majd ők írják meg. Hogy szerelmet találjanak és boldogok legyenek. Úgyhogy ég veled, kedves olvasóm!

Meglepődtem. Szóval Xander az idősebb. Kicsit úgy éreztem mintha Eleonora egy jó barátom lett volna, aki most elhagyott. Akaratlanul is az jutott eszembe, hogy vajon, amikor Xander elolvasta a történetet ő is így érzett? Vagy ő nem is olvasta el? Lehet, hogy nem mutatott meg mindent az emlékekből, melyeket édesanyja hagyott rá? Akárhogy is, nem hibáztattam érte...

Xander

Fel-alá mászkáltam a trónteremben. Idegesebb voltam mint máskor. Féltem. Túl sok kérdés cikázott a fejemben, olyanok, melyek mind ugyanúgy kezdődtek: Mi lesz ha....? Ekkor kinyílt az ajtó.

-Felség, Tusdar megérkezett.

-Látom az alattvalóid még mindig nem tanulták meg a tiszteletet. -lépett be az öcsém gúnyos vigyorral. Szemei ugyanolyan gyűlöletet sugároztak, mint amilyet mindig is láttam bennük.

-Üdvözöllek. -feleltem erre tömören.

-Na hát így fogadod, drága öcsédet?

-Mit akarsz itt Tusdar?