Sky

Lassan sétáltam a hidegben. Mindenem teljesen átfagyott, ezért karjaimat magam köré szorítottam. A hó pelyhenként szállingózni kezdett. Majd egyenesen, szinte hóviharba fordult. Mintha, csak el akart volna temetni. Tudtam, mindjárt odaérek, ahol először találkoztam Xanderrel. Már láttam is a helyet. Semmi nem változott. Hátamat egy fának vetve, egészen a földig csúsztam. Könnyeim nem akartak megállni. Már a fogaim is vacogtak a hideg miatt. De nem törődtem velük. Ahogy már semmivel se. Nem akartam Xander nélkül élni. Ezért féltem. Tudtam, ha újra szerelmes leszek, abba belehalok. És most itt állok az út mellett, várva, hogy a halál lassan értem jöjjön. Idővel, már semmit nem fogok érezni. Egyedül csak erre vágytam. Fogalmam sem volt, hogyan juthatok vissza. Ide pedig már nem tartoztam. Nem maradt már senkim ezen a világon. Azt kívántam, bárcsak a méreg végzett volna velem. Legalább az ő karjaiban haltam volna meg. Majd meghallottam egy hangot.

-Hölgyem, jól van?

Nem válaszoltam. Hátha elmegy. Az érzékeim, úgyis már elcsitultak. Nem tudtam volna megszólalni. Nem is akartam. Csak a szívem volt, ami még mindig borzalmas fájdalommal együtt töredezett tovább. És vártam, hogy vége legyen.

Nigel

Lassan félig felemeltem a lányt, akit már betakart a hó. Nem felelt, nem is nézett rám. Ajkai elkékültek, teste jéghideg volt. A kocsihoz vittem, ahol maximumra állítottam a fűtést és a kabátommal is betakartam. Meg sem álltam a kórházig. A lány talán eltévedt a viharban. Nem volt szívem ott hagyni. Ahogy beértem, azonnal el is vitték. Sokan rohangásztak körülötte és néhányan azt is megkérdezték, ki vagyok és honnan ismerem. Persze fogalmam sem volt arról, hogy ő kicsoda. Így hát felhívtam a húgomat, hogy nézzen utána, ugyanis rendőrként dolgozik. Csak ő tudja kideríteni, ki ez a lány.

-A neve Sky East. A szülei már nem élnek. Egy hete felmondott a munkahelyén, azóta senki sem látta.

Most úton vagyok oda hátha tudnak róla valamit még. Elég kevés az információ, mert nincs priusza és elvegyült mindig a tömegben. Ha nem tudok meg semmit, hívlak és megvárjuk, amíg felébred.

Így hát teltek az órák. Mikor legközelebb beengedtek már visszatért a színe és nem tűnt olyan gyámoltalannak. De nem ébredt fel.

-Pihennie kell. -mondta a nővér. Majd el is ment. A húgom semmit sem talált, ami bármit sejtetett volna a lányról. Ami egy kissé különös volt.

Sky

Amikor felébredtem sötét volt. Semmit se éreztem. Csak mindenem bizsergett. Furcsa. Ilyen lenne a halál? Biztosan nem. Megmozdultam lassan felültem és a szívemhez szorítottam a kezem. Dobogott. És az abban levő fájdalom újra fellobbant. A karomban volt valami. Infúzió. Ezek szerint csak kórházban lehetek. Lassan megkerestem az ágyhoz szerelt lámpácskát és felkapcsoltam. Halvány fény lengte be a szobát. Majd a fotelban egy alakot fedeztem fel. Ijedten húzódtam közelebb az ágy támlájához. Folyamatosan figyeltem, de az olyan mélyen aludt, hogy semmire sem ébredt fel. Újra gombóc gyűlt a torkomba. És hagytam, hogy elragadjanak a könnyeim. Lekapcsoltam a villanyt és egészen reggelig képtelen voltam abbahagyni a zokogást. A szívem sosem fájt ennyire. És én csak azt akartam, hogy ez megszűnjön. Reggelre viszont nem maradtak könnyeim. Csak ültem és néztem magam elé. Az alak is fészkelődni kezdett. Majd kinyitotta világoszöld szemeit. Vöröses hajába beletúrt és az jutott eszembe, most úgy néz ki, mint valami színész.

-Jó reggelt. Örülök, hogy felébredtél Sky.

-Honnan tudod a nevem? -hangom olyan volt, mintha nem is az enyém lett volna. Gyenge és erőtlen.

-A húgom nyomozta ki, ő rendőrként dolgozik. Az én nevem Nigel.

Riadtan néztem rá. Ha a húga rendőr, lehet, hogy többet tudnak a kelleténél.

-Ne nézz rám így. -mosolyodott el. -Nem akarlak bántani, se megenni sem semmi ilyesmi. Csak nem mindennap talál az ember fia, olyan lányt a hóban, mint te.

-Olyan, milyent? -kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Olyan... -ekkor lépett be a nővér, megmentve a vöröst a választól. Aki számomra kissé ellenszenvessé vált.

-Ó, végre felébredt. Akkor megyek, szólok az orvosnak.

-Várjon! -kiáltottam utána. Erre a lány megállt. -Meg tudja mondani mikor mehetek haza?

-Ezt az orvossal kell megbeszélnie. -válaszolt és ezzel kiment.

-Köszönöm, hogy ennyi mindent tettél értem, de elmehetsz. Ha bármi költséged volt miattam, kifizetem.

A fiú felállt, de nem mozdult. Láttam vívódik, hogy merjen-e tényleg itt hagyni, vagy sem.

-Mi történt veled? -kérdezte, ahelyett, hogy elment volna.

-Semmi.

-Nem úgy néztél ki, mint akinek ne lenne senkije. De egyedül voltál a hidegben és majdnem halálra fagytál. Egy hete a munkahelyeden se láttak. Szóval?

Egy hete. Ez most meglepett. Apám egy hete nem láttam a kastélyban. Ezek szerint visszatért, hogy rendezzen mindent. És tudta, hogy rá fogok jönni. Persze. Xander nem küldött volna másképp vissza. Xander. Újra láttam magam előtt és a könnyek megállíthatatlanul indultak újra útnak.

-Történt valami? Bántottak? -ült le mellém, én viszont elhúzódtam.

-Kérlek, menj el.

Gyorsan felállt és kiment a szobából. Majd mikor a könnyeim elapadtak kissé, láttam, hogy az ajtó előtt egy lánnyal és az orvossal beszél. A lány kicsivel hevesebben kezdett, szinte vitatkozni az orvossal.

Nigel ott hagyta őket és bejött.

-Ne haragudj, de mivel tudjuk, hogy közeli hozzátartozóid nincsenek, az orvosok további vizsgálatoknak akarnak alá vetni.

Úgy hiszik, valami bajom esett. És, ha tudnák, amit tudok azt gondolnák megőrültem, így okosan kell játszanom. És talán, meg kell tanulnom elfogadni, hogy nem térek vissza a birodalomba.

-Azt gondoljátok valamit tettek velem, igaz?

-Olyasmit. Hiszen nem véletlen voltál egyedül a hóban.

-Akkor elmondom a mesémet. -meg sem várva a válaszát, mindent elmondtam neki attól kezdve, hogy apám elhagyott, addig, hogy Zackkal szakítottunk. Nyilván az éjféli birodalomról és amik azzal kapcsolatosak semmit sem említettem. Ő végig figyelt, éreztem magamon a tekintetét. Én viszont nem néztem rá. És még úgyis, hogy ez korántsem volt minden, jó volt kibeszélni a dolgokat magamból.

-Ez sok mindent megmagyaráz. - mondta, mikor befejeztem. Így hát kiment és nagyjából egy óra múlva a lánnyal az oldalán tért vissza.

-Szia, Madison vagyok.

-Szia. - bólintottam.

Végigmértem. Arca vonalai hasonlítottak a bátyjáéhoz. Haja Madisonnak viszont egy árnyalattal sötétebbnek hatott. Szemük is szinte megegyezett. A lány vékony volt kissé alacsony és izmos. Míg a bátyja magas és átlagos. Legalábbis számomra. Hideg zöld szemei fel sem értek Xander sötét, mély kék szempárjával. Megborzongtam, ha erre gondoltam.

-Az orvos azt mondta, ha néhány napig figyelünk rád hazamehetsz. Úgyhogy vagy átköltözöl hozzánk, vagy találkozunk sűrűbben. A bátyám munkát is tudna ajánlani.

-Miért segítetek nekem?

Erre összenéztek. Jó kérdés volt.

-Mondjuk azt, hogy nekem ez a munkám. Nigel meg valamiért szívén viseli a sorsod.

Nigelre néztem, amilyen hűvösen csak tudtam, mire ő zavarba jött. Köhintett egyet, majd közölte, hogy a kocsiba megvár. Majd a kezembe nyomott egy adag ruhát, és a bátyja után indult. Én meg komótosan öltözködni kezdtem és azon morfondíroztam, mit hazudjak ezután. Ám amikor kiléptem a folyosóra egy tinédzser korú fiú megállított.

-Te vagy Sky?

-Igen.. -meglepett, hogy ismer.

-Ezt Garion küldte. -mondta majd mire felfogtam mit is mondott utána kiáltottam, de ő máris eltűnt. Vajon miért a Garion nevet mondta? Hiszen itt Jakenek ismerték. Talán apám így akart üzenni, hogy Xanderrel marad? A kezemben levő papírra meredtem.

18. Willheim Street.

Gondolom lakás. Vagy valami instrukció. De már tudtam, mit kell megadjak Nigelnek, hova vigyen.

-Kössz apa. -mormogtam és kiléptem a kórház kapuján.

Bocsi, hogy megint testvérpár az új szereplők, és hogy nem voltam sokkal kreatívabb. Most ennyire futotta. Most felváltva lesznek a szemszögek, hol Sky, hol Xander.

Üdv és millió puszi!