2.Rész

-Félreértettél.. -kezdte és leült az ágyam szélére. -Nem akartalak bántani.

-Tudod mit? Hagyj békén! -mondtam és felülve, hátat fordítottam neki.

-Akkor mond el mi történt. Hogy értsem, hogy miért... -ám  ekkor hozzávágtam ismét a párnámat belé fojtva a szót.

-Na de kérlek...

-Nincs semmi közöd hozzá! És menj el!

Ekkor felkelt és elém lépett, nem szólt semmit, de én nem akartam rá nézni. Váratlan és gyors volt az érintése. Homlokát hirtelen az enyémnek döntötte és szédülni kezdtem. A világ fordult velem egyet és ijedten néztem körül. Zuhogott az eső, de nem éreztem egy cseppjét se. Egy színház előtt álltam. Xander a falnak dőlt.

-Hol vagyunk?

-Egy olyan helyen, ahol egy szerelem született.

-Konkrétabban?

-Ez a Shubert*. Anyámnak voltak rokonai a te világodból. És oda volt a színházért. Akkoriban a West Side Storyt adták.

-És hogy kerültünk ide?

-Az emlékeimmel. Látod őket, ahogy régen én is láttam az anyám emlékeit.

-Ez lehetetlen.

-Tényleg? Mert az valószerűbb, hogy a te világodból átkerültél egy párhuzamos világba? Hát még mindig nem hiszed, hogy mindez valóság?

Igazából nem hittem. És ami leginkább megijesztett, hogy ha ez nem valóság, soha nem is szeretnék felébredni. Egy gyönyörű világot láthattam. És fel akartam fedezni. De nem akartam bevallani.

-Ő az anyám. -mondta hirtelen.

Felkaptam a fejem. Egy fiatal nő sétált a színház felé. Nagyon hasonlított Xanderre. Hosszú fekete haja a derekáig ért, lépése könnyed volt. Egyszerűen gyönyörű. Xanderre sandítottam. Ő a szemembe nézett. Azt hiszem most először kihagyott egy ütemet a szívem. Zavaromban elfordultam. A tekintetében azt láttam, hogy szeretné, hogy megértsem. Nem akarom tudni mi a szerelem. Mert annál jobban fog fájni.

Elindultam a nő után. A színház gyönyörű volt belülről. Sosem voltam színházba. Olvasni szerettem, de sem időm, se pénzem nem volt, hogy elmenjek. Hát most itt állhattam benne.

Xander mellém lépett és előre mutatott.

-Ő pedig az apám.

Egy férfi jelent meg, haja világos szőke volt, szinte fehér. Szeme pedig barna. Leült a nő mellé és áhítattal nézték az előadást. Majd, mikor jött a szünet felálltak, kezük összeért és egymásra néztek. Abban a pillanatban én is éreztem, hogy valami történt. Xander mosolyogva nézett rám.

-Ez.. nem jelent semmit.

-Az isten is egymásnak teremtette őket.

Ekkor hirtelen megint minden változni kezdett. Beszélgettek. Együtt voltak mindenhol. Kéz a kézben séták a parkban. Nevetések. Akaratlanul is felsóhajtottam.

-Na mi az? Talán mégiscsak..

-Nem! -de igen. -Csak én is így képzeltem valamikor. -füllentettem.

-Nehéz eset vagy.

-Mégis miért...

A számra tapasztotta egyik ujját.

-Mert ez itt mást mond, mint ez odabent. -mutatott a szívemre.

-És te ezt mégis miből gondolod?

Most ő hallgatott, de meglepte a kérdés. Vagy csak nem akart válaszolni. Megint szédülni kezdtem és azon kaptam magam, hogy a szemem csukva van és egy kéz gyengéden tartja az arcomat. És hogy homloka a homlokomhoz simul. De azonnal el is engedett és én kinyitottam a szemem.

-Csak sejtem. De te tudod. -mondta mire felállt.

-Hova mész? -kérdeztem, de nem néztem rá.

-Megint be kell mennem a városba. Két nemest kell helyretennem, mert keveslik a földjeiket, pontosabban a másikét sokallják. Gondolom nem akarsz velem tartani.

-Nem is! -csattantam fel.

-Ahogy gondolod. -mosolygott és vállat vont.

Végigdőltem az ágyamon és arcomat a párnámba temettem. Megőrjít ez az alak. Bár az igaz, hogy a szülei nagyon boldogok voltak. Kicsit irigy is voltam. Engem az apám elhagyott. Én nem tudtam, milyen egy boldog családban felnőni. De még mindig féltem a csalódástól. Akaratlanul is eszembe jutott Xander nevetése. Majd ahogy megérintette a számat. A szívem megdobbant és újra meg újra úgy éreztem, egyre hevesebb lesz ez a dobogás. Kezdtem kételkedni az elhatározásomban.

Az ablakhoz léptem és néztem, ahogy Serin felszáll. Kicsit már bántam, hogy nem mentem vele. Visszamentem a könyvtárhoz. Beléptem az ajtón és a könyvet, mely még mindig az asztalon volt felvettem és olvasni kezdtem.

Kedves Olvasó!

Akárki is legyél a gyermekem vagy valaki más nem számít. Az sem, hogy ki vagy és honnan jöttél. A szerelem képes bárhol megtalálni, ha itt az ideje. És az ideje mindennek eljön egyszer. Igen, teneked is. Amikor jön valaki és életre kelti a szívedet. Akkor is, ha te nem akarod. Majd álmaidban is kísért és tudod, hogy ő örökké veled lesz. És tudod mit? Ne engedd el! Tarts ki mellette és talán örökre a tiéd lesz. De azért.. gondolj a saját boldogságodra is. A szerelemben egy kicsit önzőnek kell lenni. És legyél önző ahelyett is akit szeretsz. Gondolj rá is, de magadra is. És ha ő önző és elenged engedd el te is. Mert nem éri meg kapaszkodni valamibe, ami kicsúszik a kezeid közül. Mert, ha önző lesz kicsúszhat. A földet érés pedig fájdalmas. Akkor majd jön más. Valaki aki nem akar elmenni és nem akar elengedni. Ő ilyen volt.

Azon az esős napon találkoztunk. Figyeltük egymást végig. Tudtuk mindketten, hogy valami fellobbant. De amikor először éreztem kezemen a kezét, teljesen biztos voltam. És több vihar is jött, meg ezernyi kétely. De ő egyértelművé tette, hogy szeret és hogy az isten is egymásnak teremtett minket. Ez a mi történetünk, a mi érzéseink és minden, ami csak rólunk szól...

Lassan éreztem ahogy lecsukódik a szemem. Úgy nyelt el az álomvilág oly lassan és észrevétlenül, hogy a könyv szavaira nem is emlékeztem, csak arra, hogy sötét lett. Amikor pedig felébredtem az álmok világában Xander szemei néztek vissza rám. Majd azok felizzottak akárcsak Seriné.

Felriadtam. ...álmaidban kísért... Talán nem kéne ezt olvasgatnom. De már mindegy, érdekelt, hogy mi történt. Viszont abban biztos voltam, hogy nem ma fogom folytatni. Lassan visszasétáltam a szobámba. De minden egyes ablaknál megálltam, és a holdfényt figyeltem. Vajon tudnék örökre itt élni? És Xander tudna így szeretni?

És akkor először nem akartam elhessegetni a gondolatot. Csak engedtem, hogy a kételyek át vegyék a helyét a bánatnak. És egy kicsit boldogabbá tettek ezek a kételyek.

*New York-i színház, az előző fejezetbe a magyar fordítást idéztem, de angolul is létezik az a dal, viszont a magyar szöveget találóbbnak találtam. (Micsoda alliteráció XD)