Sky 

Az ébresztő hangos rikácsolására ébredtem. Gyorsan lenyomtam. A szobámban túl világos volt, a fény borzasztóan bántotta a szememet. És nem csak azt. Az érzéseimet is. Napról, napra jobban éreztem, hogy nem tartozok ide. Megszoktam az állandó sötétséget, a természetes tájat és azt is, hogy gyönyörű állatok vettek körül. És talán, ahhoz is hozzászoktam, hogy nem voltam egyedül. Amióta, viszont beléptem ide, a magány kezdte felfalni lelkem egy részét. Végül úgy döntöttem, elfogadom Nigel ajánlatát és dolgozok az étteremben, ahol ő is. Hiszen valamiből meg kellett élnem. A lakásomban volt valamennyi pénz, de mivel fogyóeszköz volt nem hagyhattam, hogy teljesen kifogyjak belőle. 

Minden nap, munka után sétáltam egyet a közeli fás részén a városnak. De bármerre is néztem, minden annyira más volt. Mellesleg.. Xandert láttam mindenben. Nem tudtam megszabadulni tőle. Ha a kirakatokat nézegettem, az üvegen őt láttam magam előtt. Ha kiszúrtam egy fekete hajú embert a tömegben, nagyot dobbant a szívem. Minden kék szemű vendégre jobban figyeltem. Kerestem őt. De nem volt itt. Lassan elfelejtettem nevetni is és ezt Nigel is szóvá tette. Folyamatosan próbálkozott. Viszont, ha ránéztem, a szívem meg se rezdült. Egyik nap még Zacket is láttam. De ugyancsak, semmi nem történt. Megrémített, hogy nem éreztem semmit. Egy idő után, elkezdtem kerülni az emberek tekintetét, hogy véletlenül se emlékeztessenek Xanderre. De ott voltak az éjszakák. Amennyire fájtak a nappalok, annál inkább fájt a sötétség. Képtelen voltam aludni. Vagy ha mégis, akkor már szinte beájultam és nem is emlékeztem, mit tettem előtte. Első éjszaka, még utoljára, esti sétára indultam. Az égen a csillagok tisztán ragyogtak. Nem maradtam sokáig. Abba belepusztultam volna. És többet, nem engedtem fényt a lakásba se éjjel se nappal.

-Ezt vidd a hetes asztalhoz! -nyomta a kezembe valaki, már a hatodik tálcát az elmúlt órában.

Az étteremben mindenki majd megőrült. Nagy volt a zsongás, pedig nemsoká vége a munkaidőnek. Gyorsan kivittem az ételt, majd visszasiettem a helyemre és figyeltem a vendégsereget, hátha, valaki már befejezte a vacsoráját. Valaki mellém lépett, de nem kellett ránézzek, hogy tudjam ki az.

-Nigel kérlek.. -suttogtam.

-Ugyan már Sky. Nem zárkózhatsz el örökké a világ elől. Tovább kéne lépned.

De nem megy. És nem is akarok.

-Továbbra is hálás vagyok azért, amit értem tettél. Még időre van szükségem.

-Ezt megértem, de talán könnyebb lenne, ha kicsit kimozdulnál.

-Nem akarom elfelejteni, ami történt, érted? -kezdett a türelmem véges lenni és máris indultam volna az egyik asztalhoz, ahol a vendég már végzett, de ő elkapta a karom és szembefordított magával.

-Nem, nem értem.

-Engedj el!

-Értsd meg, jót akarok neked.

-Nem kell törődj velem. Megvagyok.

-Én nem úgy látom.

Ekkor lett igazán elegem és kiszakítottam a kezem az övéből.

-Mert te is mindig, mindent jobban tudsz! Jobban tudod, mi kell nekem, mint én magam nem igaz!? Te is csak olyan vagy, mint mindenki más. Azt hiszed, jót teszel velem. Jót akarsz nekem. Persze.

-Sky én.. -nyúlt újra felém de én elhátráltam.

-Hagyj békén! -mondtam és otthagytam. Felvettem a kabátomat és eltűntem. A leheletem meglátszott a lámpafényben. A lábam alatt ropogott a hó. A torkomat megint könnyek fojtogatták, viszont nem akartam újra sírni. Gondoltam rá, hogy kirúgnak amiért jelenetet rendeztem, vagy Nigel többet nem áll szóba velem. De nem igazán érdekelt. Sőt, ez lett volna a legjobb. Végignéztem a kis utcán. Még most is, sokan jártak erre, pedig már szinte teljesen sötét volt. Néhány pár, kéz a kézben sétálgatott. Az egyik kertben, gyerekek hógolyóztak. A szüleik is beszálltak a játékba. Szomorúan néztem őket. A szívem újra megrepedt. És egy darab le is tört. Leszegett fejjel siettem hazafelé. És ahogy odaértem, álomba sírtam magam.

Másnap reggel szabadnapos voltam, de nem tudtam otthon ülni. Na meg ki tudja, hogy van-e még munkám. Nem számít. Az ajtóm előtt egy virágcsokor hevert. Meglepetten vettem fel. Nigel hozta bocsánatkérésképpen. Letettem az asztalomra, de nem raktam vázába. Úgy éreztem, nem lenne túl kedves dolog, ha kidobnám, de az sem helyes, ha megtartom.

Újból sétára indultam és szerencsétlenségemre bele is botlottam Nigelbe.

-Szia, megkaptad, amit küldtem? -kérdezte kissé félve.

-Igen. És megbocsátok.

Nagyot sóhajtott és talán hirtelen felindulásból átölelt, melyet nem viszonoztam.

-Velem tartanál, ma reggel egy kávéra?

-Sajnálom, de nem lehet.

-Miért nem?

-Azért, mert valaki mást szeretek. -böktem ki, mire tekintete elkomorult. De akkor is, úgy éreztem, véget kell vetnem ennek az egésznek.

-Na és ki az?

-A neve Alex. -haraptam el Xander teljes nevét, mert a mi világunkban így jobban hangzott.

-És miért nem láttam még?

-Mert elköltözött a városból. De már régebb is ismertem, csak azt hiszem mostanában jöttem rá, hogy szeretem őt.

-Kíváncsivá tettél. Mutass róla egy képet.

Összeszorult a szívem. Nem volt képem Xanderről se senki másról, akire ráfoghattam volna ezt.

-Felesleges. -szólalt meg mögülem egy ismerős hang. Megpördültem és meglepetten meredtem, az előttem álló alakra.

-Te hogy kerültél ide? -adtam hangot megdöbbenésemnek.

-Úgy éreztem itt hagytam valamit. -mondta és megfogta a kezem. -Így tegnap gépre szálltam és meg sem álltam. Azt hiszem abból, amit előbb hallottam, nem jöttem vissza hiába. És még sok mindent meg kell beszélnünk, úgyhogy, ha megbocsátasz.. -nézett jelentőségteljesen Nigelre.

Vette a lapot, de látszott rajta, hogy nem tetszik a helyzet.

-Nézd, ne haragudj, hogy nem szóltam róla. Ha van bármi amivel törleszthetek..

-Nem. Nem szükséges. -szakított félbe, majd sarkon fordult.

-Hidd el, nem hozzád való. -vigyorgott rám Ashtan.

-Nem volt szándékomban megbántani.

-Tudod, másképp biztos nem adta volna fel. A szerelemben, néha önzőnek kell lenni.

-Várj, mit mondtál? Ezt nem..?

-Elonor mondta. És igaza van. Ha valaki boldog akar lenni, néha vissza kell utasítania olyan lehetőségeket, melyek tönkretehetik ezt. És te soha nem lennél boldog vele. -intett abba az irányba, ahol Nigel eltűnt. -Emellett, ő se lehet boldog, amíg te boldogtalan vagy. Ezért olyan fontos ez.

-Azt hiszem eddig nem igazán értettem ennek jelentőségét. De most, már értem.

Hű kellett maradnom önmagamhoz. És már, nem csak magamhoz. Xanderhez is. Hogy boldogok lehessünk. Mert, a hűség elengedhetetlen a boldogsághoz.

Halihó!

Véleményeket továbbra is nagy örömmel és jókedvvel olvasok, szóval hagyjatok nyomokat!

És egy idézet, mely ide passzol és nagyon megtetszett:

"Azt akarom, hogy boldog legyél. Én emlék vagyok, és tudom, hogy ahhoz soha nem leszel hűtlen."

Thury Zsuzsa

Puszi!