– Ez bűn ronda – jelenti ki Chester, mikor megmutatom neki a választásom. Behúzott nyakkal pislantok a közelünkben álló eladóra, mert szégyellem magamat és főleg Chestert, amiért ilyen jelzőkkel illeti a cipőket. Ráadásul esze ágában nincs halkabban beszélni vagy visszafogottabban fogalmazni és megválogatni a szavait.

– Neked komolyan ez tetszik? – mered rám kérdőn, de nem úgy tűnik, mint aki a véleményemre kíváncsi, hanem sokkal inkább úgy, mintha megerősítést és egyetértést várna a saját kijelentésével kapcsolatban.

Őszintén felelek.

– Nem az a lényeg.

– Mégis mi a lényeg, ha nem az, hogy jól nézzen ki? Jó, persze, legyen meleg, ha már ezért jöttünk... – áll előttem karbafont kezekkel.

– Ez a legolcsóbb – mondom neki őszintén.

Alaposan felmértem a bolt készletét, és hamar megállapítottam, melyik darab az, amelyikkel a legkevesebb pénzmennyiség elvesztegetésével úszhatom meg ezt a vásárlást.

– Kit izgat, mennyibe kerül?

– Engem! Szeretném kifizetni én, és nekem ez igenis nyomós indok!

– Nem akarom, hogy kifizesd – közli, majd engem vizslatva átfogalmazza a kijelentését. – Én fogom kifizetni.

– Köszönöm, de nem szeretnék tartozni senkinek – ellenkezem.

– Senkinek vagy nem? – vonja fel a szemöldökét kihívóan.

Neki pláne nem.

– Senkinek – ismétlem meg.

– Márpedig ezt a ronda cipőt biztosan nem fogjuk megvenni. Válassz egy normálisat! – fogalmazza meg egyértelműen az álláspontját.

A baj csak az, hogy olyan boltot választott, ahol a legolcsóbb cipőt sem engedhetem meg magamnak, nemhogy ennél drágábbat. Mindenképp én szeretnék fizetni, ezért más stratégiához folyamodom.

– Esetleg nem mehetnénk át egy másik boltba? – kérdezem, és természetesen valami egyszerű, márka nélküli termékkel teletömött olcsó helyre gondolok.

– Elvihetlek oda, ahova én járok – csillan fel a szeme, és megint az a gyermeki lelkesedésre emlékeztető kifejezés ül az arcán, miközben fogalma sincs, hogy az én szemszögemből milyen abszurd is az, amit mond.

Chester Cutland nem boltokban vásárolja a cipőit és a ruháit, hanem puccos szabókhoz és cipőkészítőkhöz jár, akik rászabják és varrják, amit megálmodik. Ő nem bajlódik olyasmivel, hogy felpróbáljon két különböző méretet, mert az egyik nagy, a másik meg kicsi és nem kell vállfákat tologatnia, hogy ráakadjon arra, ami kedvére való. Ő csak elképzeli, mire vágyna, szavakba önti, és elkészítik olyanra, hogy tökéletes passzoljon rá.

– Ne! – nyögöm kétségbeesetten. – Jó lesz ez – ragaszkodom inkább az általa rondának titulált, de legalább a boltban lévők közül a legolcsóbb darabhoz.

– Akkor én választok – szorítja össze a száját és megindul. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Utána eredek és próbálom meggyőzni a kezemben tartott cipő előnyös tulajdonságairól, de hajthatatlan és mikor leemel egy olyat a polcról, aminek az árából nagyjából a kisebb lakást is vehetnék, teljesen összeroppanok.

A ronda cipőt a mellkasomhoz szorítva guggolok a cipőbolt polcai előtt és potyognak a könnyeim. Chester megretten, és először kétségbeesetten körbepislant, majd lassan elém ereszkedik.

– Fid... – szólít meg halkan, miközben kézfejemmel a könnyeimet törölgetem. – Miért sírsz? – kérdi teljesen tanácstalanul.

– Nekem nincs pénzem egy ilyen cipőre – bökök arra, amit az előbb kinézett magának, majd a kezemben szorongatott darabra pillantok. – Még erre sincs. De ha lenne, akkor sem ilyenekre szánnám!

– De hisz mondtam, hogy kifizetem!

– Mégis milyen alapon? – nézek a szemébe harciasan, de a könnyeim elhomályosítják a látásom. – Nem tudhatom, hogy mi lesz a jövőben. Mit csinálok, ha mondjuk visszaköveteled a cipő árát? Arról nem is beszélve, hogy ha már ennyire ragaszkodsz hozzá, inkább Felicity-nek vegyél újat!

– Mindkettőtöknek tudok újat venni – feleli és hangja megdöbbentően lágyan cseng. – Ez csak egy cipő, nem egy villa vagy egy sziget.

Bele sem merek gondolni, hogy vajon azért példálózik-e ezzel, mert a Cutland család vagyonából akár szigeteket is lehetne venni.

– Akkor sem szeretnék ilyen drágát – préselem össze az ajkam elszántan.

– Rendben – sóhajt, majd kihámozza az ujjaim közül a cipőt és visszateszi a polcra, majd a könyökömnél fogva felsegít.

Hála az égnek elhagyjuk a boltot és kint konstatálom, hogy időközben idehívatta a kocsiját, így beszállunk a hátsó üléssorra. Chester átnyújtja elegáns szövetzsebkendőjét, de nem merem összepiszkolni. Kiveszi a kezemből és két ujját az állam alá csúsztatva arra ösztökél, hogy felé fordítsam az arcom. Mikor megteszem, zsebkendőjével felitatja a könnyeimet.

– Nehogy azt hidd, hogy csak mert sírtál, elengedem ezt a dolgot – mondja, miközben kendőjével az arcomat simogatja. – Most hazamegyünk, felvesszük Felit és igenis beszerzünk két normális pár cipőt. És én fogok fizetni.

A hangja rendíthetetlenül és határozottan cseng, de mikor hozzáteszi a következő mondatot, mégis megnyugszom.

– De te döntheted el, hova menjünk. 

Ja, és megint új borítót kapott a sztori! :D