Utána kerestem az interneten annak a bizonyos legendának, csakhogy nem találtam semmit. Haven városában sosem élt boszorkány. Viszont utána kerestem annak a nyelvnek, amit a démonok használnak. A legtöbb helyen azt írták, hogy a démonok beszélnek latin nyelven is. Tudnom kell mit ír a napló. Ha megszerzem, elviszem Mary néninek hátha ő érti a latin nyelvet.

- ki az?

- Nyisd ki! - szólalt meg Kevin és halhatóan ingerült volt.

- Mindjárt megyek. - toporzékoltam a szobában, majd oda igyekeztem az ajtóhoz, és kinyitottam. Hirtelen elkapta a derekam és magához húzott.

- Azt hitted, hogy nem ismerem a fajtádat? - érzéstelen tekintettel szemlélt végig, majd megvetően elengedett.

- Nem értem miről beszélsz - csuklott el a hangom.

- Tudom, hogy tudod. De ha eljár a szád, akkor nagy bajba kerülsz, érted? - fenyegetett.

- Hogy te mekkora egy seggfej vagy! - vágtam dühösen a képébe.

- Juj de éles a nyelved! De jól vigyázz, ne dühíts fel mert meg is ölhetlek az anyáddal együtt! - szemei újra sötétek voltak. Nem volt bennük érzés, csak végtelen üresség.

- Mi folyik itt? - szólt közbe Edward, és azt véltem arcáról felfedni, féltett engem Kevintől.

- Semmi, csak dumáltunk kicsit, nem igaz? - ördögi vigyort húzott ajkaira.

- Beszélnünk kell - Edward megragadta Kevin karját, ami neki egyáltalán nem tetszett.

- Minden oké? - kérdezte Alice.

- igen... - bólogattam, és csak az járt a fejemben, hogy ki kellene hallgassam őket.

- Mondtam már, hogy...Eric és én... - kezdte de nem fejezte be a mondatát, ahelyett inkább vigyorgott.

- Komolyan? - egyből rájöttem, hogy együtt vannak.

- Igen, együtt vagyunk. - mondta azt, amit már tudtam.

- Alice, kérdezhetek valamit? - kérdeztem, közben meghátráltam.

- Már vártam, hogy megkérdezd! Amúgyis untam már a titkolózást. - fonta össze karjait, és halovány mosolyt csalt arcára.

- Te...nem vagy ember, igaz? - tettem fel a kérdést félve, de tudni akartam valóban azok-e, akiknek látom őket.

- Igen! - jelentette ki, teljesen más hangnemmel, mintha már nem is Alice állt volna előttem -Tudtam, hogy tudod, csak azt nem tudtam hogyan vagy képes látni minket... - töprengett.

- Megfogsz ölni? - csuklott el hangom és hátrálni kezdtem újra. Már megbántam, hogy ennyire kíváncsi voltam, és csak azon kattogtam, hogy hogyan rohanjak ki onnan.

- Ha megakartalak volna ölni, már hidd el, rég megtettem volna!

- Nem kell félned! Nem tőlem kell félned mert jelenleg nem a gyenge emberek a legnagyobb gondunk.

- Akkor? - kérdeztem, közben megpillantottam Kevint, aki mintha aggódóan figyelte volna a beszélgetésünket.

- A szívek királynője a legnagyobb gondunk! Minden Démon úrnője, aki a földön uralkodni vágyó Démonok lelkét veszi. A leggonoszabb teremtés a világon, és az Alvilágban. Nálunk is gonoszabb. És csak egy módon lehet végezni vele. Ha ugyanazt teszem vele, amit ő tesz velünk.

- Mit tesz veletek? - érdeklődtem.

- Kitépi a szívünket, ezzel életet vesz, és hatalmasabb lesz. - jelentette ki, és látszólag ingerült volt mert kezeit ökölbe szorította.

- De én megfogom ölni. Átveszem a helyét. - magabiztosan emelte rám tekintetét.

- De a boszorkány meghalt, nem? - értetlenkedtem, amit Alice kinevetett.

- Gondolkozz, egy boszorkány nem hal meg csakúgy, hogy leveti magát egy kibaszott szakadékról! - dühöngött majd folytatta - A démonok nem engedik, hogy meghaljon. Mindig újra él és csak akkor hal meg, ha valaki kitépi szívét. Az a valaki én leszek!

- Miért utálod ennyire? Vagyis úgy érzem nem csak amiatt akarod megölni, hogy átvedd a helyét.

- Mert a ribanc kinyírta az anyámat! Ez kielégítő válasz?!- szaporábban vette a levegőt és próbálta leküzdeni a dühét. Mikor megnyugodott, ott hagyott és felrohant a szobájába.

Szóval mégis igaz... Nem vagyok őrült. De miért látom és érzem a démonokat? Újabb kérdés, ami nem hagyott nyugodni.

Edward és anya elmentek lefeküdni, Kevin magához vett egy könyvet és a szobája irányába indult.

Az asztalhoz indultam, hogy elcsórjam az utolsó süti szeletet. A lépcsővel szemben lévő tükörbe néztem, amiben egy lányt láttam a lépcső felsőfokán ülni. Ruhája piszkos és szakadt volt, az arcát karjaiba temette. A látványtól annyira remegni kezdtem félelmemben, hogy a süti kiesett a kezemből.

- Minek pazarolsz? - csapta be a hűtő ajtaját...Kevin?

- Te...te az előbb... - elakadt a szavam.

- Hm? -nevetni kezdet, majd folytatta. - Irina, már megint képzelődsz? - gúnyos vigyort csalt arcára, majd folytatta a nassolást.

***
Megvártam amíg a többiek elalszanak, majd elindultam Mary néni lakásához. Több mindent kell megtudnom, és már érdekel ez a boszorkány is.

- Te meg mit csinálsz itt ilyen későn? -húzta össze köntösét, majd kijött.

- Tudnom kell mindent!

- Már elmondtam, amit tudok. Figyelj, sajnálom, de nem segíthetek. Nem akarok belekeveredni ebbe az egészbe. Ők mindent tudnak. Vigyázz, mert ők valódi démonok, nemcsak egy megszállás. Ne kérdezd, hogy mit keresnek itt, mert azt én tudom! Kérdezd meg az anyádat. És légy óvatos, mert Alice-nek egy hívő ember szívére lesz szüksége ahhoz, hogy megölje a boszorkányt! -elmondta majd több kérdésre nem várva, becsapta az ajtót maga után.

Felültem a biciklimre és hazáig tekertem. Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki vagy sem. Egyszerűen nem voltam képes tisztán gondolkodni. Hát mégsem vagyok őrült... láttam a valódi arcukat. Egy házban élek a démonokkal. És anya mindent tudott, de nem szólt. Hallani akarom a saját szájából az igazságot.

Leraktam a biciklit az udvaron és az ajtóhoz siettem, amit közvetlen ki is nyitottam. Azonnal indultam fel a lépcsőn, közben visszanéztem, mert éreztem, hogy valaki figyel. Kevin összefont karokkal kísérte végig minden lépésem, és a tekintette mindent elárult.

- Anya, beszélnünk kell. - álltam el az útját mielőtt a szobájába indult volna.

- Miről akarsz velem beszélni? - nézett rám kérdőn.

- Fontos!

- Rendben, akkor menjünk a szobádba.

- Edward is démon? - nyitottam egyből komolyan.

- Mi? Dehogyis...honnan tudod? - fonta össze karjait és elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Szóval tényleg tudsz mindenről!

- Sajnálom...de... Maradj veszteg. Nem tudhatják meg, hogy tudod. Én is csak akkor tudtam meg amikor ide költöztünk. De ők nem rosszak, képesek hinni Istenben. - őrültek módjára mosolygott.

- Te nem vagy normális... már rég tudják, hogy tudom. És arra nem gondoltál, hogy befolyásoltak téged? Hogy akaratod ellenére is maguk mellé állítottak? Hm?

- Mindenkinek jár egy esély Irina! Ki vagyok én, hogy nem bocsájtok meg a gonosznak? Nem vagyunk Istenek. És ha mégis ellenük szegődtem volna, szerinted, még életben lennék? Nincs más megoldás. - suttogta

- Te mind végig tudtál mindent, és nem mondtad el? Nem mondtál semmit csak annyit, hogy beképzelem. És mind végig úgy tettél, mint aki nem tud semmit!

- Te ezt nem értheted - próbált közeledni felém, de én abban a pillanatban kikerültem őt. - Nem tehetsz semmit, csak annyit, hogy használod azt a képességed amivel születtél!

- Téged nem is érdekel, hogy félek, igaz? - a fájdalom amit éreztem, egyre erősödött. Akkor értettem meg, hogy őt valóban nem érdekli az, hogy meg is ölhetnek.

Választ nem adott, de annyit vártam volna, hogy legalább a szemében lássak egy kis aggodalmat, de ehelyett csak ürességet láttam. Olyan gyorsan rohantam ki, hogy az sem érdekelt amikor Edward vállának neki estem. Igazából nem tudtam hová rohanok, és ilyenkor az embert nem is igazán érdekli... Futottam egyenest előre, majd a közelben lévő hídnál megálltam. Valami akkor abban a pillanatban arra késztetett, hogy ugorjak, és akkor megmenekülök. Hogy a hang, aki a fejemben volt segíteni akart-e vagy sem, azt nem tudtam, de igaza volt. Ha meghalsz, akkor nincs több fájdalom!
A szívem a torkomban dobogott. Egy fekete holló szállt a híd keskeny korlátját, és fekete szemeivel engem figyelt. Próbáltam elhessegetni többször is, de az nem mozdult.

Mikor már a korlátnál álltam és leugrani készültem, hirtelen erős kezek ragadták meg a csuklómat és visszahúztak.

- Mi a fenét csinálsz? - förmedt rám Mary néni.

- Leugrom! - jelentettem ki, közben visszanéztem a madárra, aki olyan érzést bocsájtott ki magából, hogy halálérzetem támadt.

- Csak így feladod? -kérdezte dühösen, és elkapta a jobb csuklómat.

- Mi mást tehetnék? - felkiabáltam, majd azt vettem észre, hogy ő nem látja a madarat, csak én. A vállára szállt, és ő mégsem látta.

- Harcolj! Azt hiszed, hogy a halál majd jobb lesz? Tévedsz, mert ott ezernyi -ha nem több- démon fog várni! Itt kell maradnod, és beolvadni közéjük, míg el nem jön a te időd. Ne feledd, légy erős! Ha azt lássák, hogy erős vagy, félni fognak tőled.

- De kik? És miért félnének tőlem? - ráncoltam össze homlokom.

- Angyalok! De nem olyan angyalok amik a mesékben vannak. Ó nem. Ők Démonok!