A pince ajtajának a nyikorgásától kirázott a hideg. Egy hosszú folyosón keresztül mentem egy helyiségben ahol Edward injekciós tűvel a kezében fel -alá járkált. A helyiség sötét volt és csak egy zseblámpa világított ami egy asztalon hevert. Beljebb léptem... de mikor megláttam Kevint láncra kötve, azonnal hátrább léptem ijedtemben. Mindkét keze ki volt kötve. Fogait össze szorította mikor Edward a karjába nyomta az injekciós tűt.

- Már csak reménykedjünk abban hogy a Morfium hatni fog. - felém fordult és kétségbe esetten nézett rám majd elsétált mellettem. - Ne menj túl közel hozzá. - tette hozzá óvaintve.
Még sosem láttam ilyen gyengének. Az ajkai kiszáradtak...
Követtem Edward-ot kicsivel arrébb a helyiségtől.

- Mi lesz most? - érdeklődtem.
- Újra át kell vennie az uralmat a testén... Ha a mai éjszakát túl éli, akkor megnyugodhatunk. De ha nem, akkor el is veszíthetjük addig amíg nem talál egy testet újra.
- Hogy érted azt hogy újra? - neki dőltem a falnak és figyelmesen vártam a választ.
- Kevin, a fiam három hónaposan meghalt egy betegségben. Az orvosok bejelentették hogy nem élte túl... Kathrine, a feleségem összeomlott. Egy órával később az orvos telefonált hogy csoda történt, és a fiam életben van. Örömmel rohantam a terembe és kaptam fel a karjaimba. Mikor a szemébe néztem, már nem a fiamat láttam akinek Kathrine életet adott, hanem a démont! Nem szóltam róla Kathrine-nek mert tudtam hogy félne tőle... ahogy telt az idő egyre jobban megszerettem és elfogadtam a tényt, hogy a fiam testében egy ősi démon él. Kathrine ember volt... és a fiunk is az volt. Boldog voltam mert tudtam hogy a fiam nem normális életet élhet. De ez a boldogság tova szállt mikor meghalt...majd a testét egy démon átvette. Teltek az évek és lassan felnőtt. Irányíthatatlanná vált... Ölni akart! Vissza akart térni önmagához, a démonok királyához. Ő volt a leggonoszabb démon akit valaha csak ismertem. Vérengző fenevad volt... Egészen addig amíg meg nem ismerte Alisont. Ő képes volt arra hogy megváltoztassa. Ismerem őt. Látom a szemében a fenevadat! Újra ölni akar. És ha így van, nem lesz aki megálítsa. Most nem. - Felkavarták az emlékek... - Nem tudja elszakítani a láncot, de maradj távolabb tőle. - tette hozzá mielőtt távozott.

Már értem miért érzi azt hogy nem ide tartozik. Vissza Indultam lassan abba a helyiségbe ahol Kevin volt. A csontjai ropogása hallatszottak...fájdalamasan húzta össze ajkait.

- Örülsz hogy így látsz? - kérdezte gúnyosan majd nevetni kezdett hangosan.
- Nem is bírnád elfogadni hogy vannak akik igenis aggódnak érted, igaz? - neki dőltem az ajtó félfának össze font karokkal.
- Nem kértem hogy aggódj! - őrület villant fel a szeméből. - Amúgyis, ugyan miért aggódna értem egy ember? Miért aggodnál egy szörnyetegért?
- Számomra nem vagy szörnyeteg! - leengedtem a karjaim és lassan közelíteni kezdtem felé.
- Szánalmas vagy! - felnevetett gúnyosan majd megrázta a fejét.
- Itt csak te vagy az aki szánalmas. - vágtam rá egyből.
- Nem kell megjátszanod magad. Csak tűnj már el végre. - egyik karját megrántotta, mintha ha szabadulni akarna.
- Azt sem tudom mi a fenének vagyok itt! Azt viszont végképp nem értem hogy szerethettem beléd. Elakarlak feledni, és erre itt vagyok mert igenis érdekel hogy mi van veled. És rohadtul szeretlek! Érted? - kiadatam teljesen és azon kaptam magam hogy sírok.

Nem akartam hogy tovább lásson ahogy érte zokom mint egy hülye, így azonnal kifordultam onnan. Indultam a kijárat felé de hamar megálltam mikor hallottam ahogy elszakad a lánc. Még a levegő is megállt bennem a félelemtől. Hallottam a halk lépteket melyek felém közelítenek. Nem mertem hátra nézni. Egyik kezével átkarolta derekam és ajkait gyengéden a nyakamhoz simította.

- Finom a véred illata. - súgta a fülembe amitől kirázott a hideg. - Oly régóta várok erre a pillanatra... - ujjait végig húzta nyakamon egészen a mellkasomig.
- Gyerünk, tedd meg! Az én életem úgysem ér semmit! - köptem ki a szavakat.
- Az túl könnyű lenne a számomra. - egy hirtelen mozdulattal magához fordított.
- Mi a kibaszott francnak vagy fontos a számomra?! - arcát közel hozta és így ajkaink majdnem összeértek.

- Tessék? - döbbenten néztem rá és kikuszáltam magam a karjaiból.
- Nem akarom hogy fontos légy a számomra! - ingerülten ragadta meg a csípőm és ajkait gyengéden a nyakamhoz tapasztotta. Éreztem a fogait érintkezni a bőrömmel.
- Engedd el! - kiabált rá Edward erélyesen.
- Ó, el is felejtettem hogy ő a te kis védenced. - kuncogott.
- Hagyd őt békén, kérlek. - leemelte a hangját.
- Ne hősködj, kérlek! Időd sem lenne arra hogy megvédd, mert másodpercek alatt átharapom a torkát. - ordított vele.
- Csak rajta! - jelentettem ki határozottan.
- Sss! - megpuszilta az ajkam és gyengéden eltolt magától.
Mindkét kezét feltartotta Edward felé és vissza indult a helyiségbe.
- Menj fel. - azzal utána indult lassan.
Mikor utánuk mentem, láttam hogy Kevin megadja magát és azt hogy Edward újra megkötözi. Lassan hátrálni kezdtem majd távoztam onnan. Nem hittem neki el azt hogy fontos vagyok a számára. Bizonyosult bennem, hogy Kevin csak arra vár hogy megöljön. Csak az kérdés hogy mikor jön el ez a pillanat. A nappaliban Alice fogadott egy pohár itallal a kezében.

- Szóval, mégis fontos vagy neki... - mondta.
- Mi? Ez nem igaz. - cáfoltam meg.
- Igazat mondott neked. Az utóbbi időben megváltozott. Már értem miért...- ivott az italába egyet.
- Alice, ő csak megakar ölni! - jelentettem ki.
- Nem hinném. Mikor apa megkötözte ott voltam. Azt mondta, hogy ne engedjelek a közelébe. Akkor láttam a szemében hogy érzéseket táplál irántad. Ha a közelében vagy, nincs gond. De ha távol vagy, kifordul önmagából.
- Egyedül egy valaki tudta megváltoztatni. Alison Argent! - jegyeztem meg.
- Akkor ő, most viszont te! - vágta ra egyből.

Letettem a poharat a pultra.
- Akkor most azonnal lemegyek, hogy az ő szájából halljam. - azzal Indultam is vissza a pincébe.
Nem igazán fogtam fel mit csinálok, de tudni akartam Kevin mit érez irántam, ha egyáltalán érez is valamit.
- Hé, hová igyekszel? - állított meg Edward.
- Csak egy perc. - mondtam.
Ahogy a helyiségbe értem, az a minimális bátorság is elszállt belőlem. Erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy szóhoz tudjak jutni.
- Hú, te aztán nem adod fel olyan könnyen. - vonta fel a szemöldökét.
- Azt mondtad fontos vagyok neked. Miért?
Nem mertem a szemébe nézni. A lábaim remegni kezdtek. Attól tartottam, kineveti a feltett kérdésem felé.
- Na, látod ez egy igazán jó kérdés! - bólogatott lassan. - Éreztél már úgy, hogy ha hozzád érek abba még a lelked is beleremeg?
Honnan tudja? Szóval mindvégig tudta!
- ...igen... - vallottam be, ami nagy hülyeség volt, újra.
- Na, én is ezt érzem mikor a közelemben vagy! - hangja lágyan csengett a fülembe.
- Tessék?! - felkaptam a fejem és egyenesen a szemébe néztem.

___________