Ritka pillanat volt az életemben, hogy ma korán keltem, és felszálltam az első buszra, ami a városba vezetett. Beültem a kávézóba, és megreggeliztem. Jól esett az egyedüllét... a nyugalom. Az ablaknál foglaltam helyet, melyen át jól lehetett látni a házakat és az arra eljáró embereket. A kávézó a könyvtár mellett helyezkedett el így, azt terveztem, hogy ha megiszom a kávémat, bemegyek oda is. A friss kávé illatát már méterekről megéreztem, és alig vártam, hogy a pincérnő lerakja az asztalomra. A helyiségben minden asztal világos barna volt, és négy szék társult hozzá. A fal krémszínű, és régi fekete fehér képekkel volt díszítve. A pult fekete, márványozott bevonatú. A rádióból halk zene szól, amely megadja a hangulatot, így ma reggelre.

Egy zömök, idősebb férfi felém pillantott többször is, és jól észrevehető volt a tekintetében, hogy nem bízik meg az idegenekben. A másik, vékony alkatú férfi meglökte a vállát, és a tudtára adta, hogy ne bámuljon annyira. Ebben a városban ez így működik. Ha idegen vagy, vigyáznod kell, mert esetleg még egy gyilkosságba is könnyen belekeverhetnek, hisz új vagy, és nem ismernek.

- Micsoda véletlen, így másodjára összefutni, nemde? - A hang a mögöttem lévő asztaltól jött, amit követett egy vöröshajú lány, halvány szeplőkkel az arcán, és ugyanazzal az izgága mozdulatokkal foglalt helyet most is velem szemben, mint legelőször. Viszlát nyugodtság!

-Hát, azért ezt nem nevezném annak, hiszen mindenki szeret kávézóba járni. - magyaráztam kicsit kínosan, mert nekem úgy jött le, azt gondolja, talán keresem a társaságát. Vagy csak én éreztem így?

-Igen, persze - rázta meg a fejét, majd mindkét kezét az asztalra helyezte, és figyelmesen szemlélte végig a rajtam lévő felsőt. - Tetszenek a fehér kötött pulcsik. Az anyám mindig ilyeneket vett nekem, amikor szomorú voltam. - felsóhajtott mélyen, és a szemei könnybelábadtak.

-Hát, ezt a felsőt nekem is az anyám vette, és én is szeretem a kötött pulcsikat. - bólogattam, és végigfutott az agyamon gyorsan, hogy most tényleg a kötött pulóverek lesznek a mai téma tárgya?

- Ó, úgy tűnik, hogy az anyánknak egyforma az ízlése - elnevette magát, majd elővette a telefonját, a kulcsát és a tárcáját. Óvatos mozdulatokkal helyezte egymás mellé őket az asztalon, utána megnézte, vajon biztos, hogy pontosan egymás mellett vannak?

-Szerintem találkozniuk kellene, és kitudja, még lehet a stílusuk is passzolna egymáshoz. - jegyeztem meg és közvetlen belekortyoltam a kávémba, ami már kihűlt.

- Jó lenne...de az anyám meghalt, már egy éve. - halvány mosolyt ejtett az ajkaira, de a szemében valami mást mutatott.

-Ó, nagyon sajnálom, én nem tudtam! - Egy pillanatra haragudtam magamra azért, mert az elején egyáltalán nem akartam vele beszélgetni, éshogy a múltnap bolondnak hittem a könyvtárban.

-Hát persze, hogy nem tudtad. Honnan is tudhattad volna? Már régen történt... - magyarázta. - Na de inkább beszéljünk valami másról.

-Rendben, ahogy akarod.

- Ó, jut eszembe, olvastad a könyvet? - kérdezte kíváncsian, és megnézte a telefonja képernyőjén, hogy mennyi az idő, immáron ötödjére.

-Milyen könyvet?

-Amit adtam neked a könyvtárban.

-Ó, azt a könyvet...- vakartam meg a fejem zavartan, mert még egyetlen szót sem olvastam el belőle.

- Áh, akkor nem is olvastál a tűzvészről, ugye?

-Milyen tűzvészről? - érdeklődtem, és most abban reménykedtem, hogy nem zagyvál össze semmit.

-Ó, akkor úgy tűnik, el kell mesélnem neked! - felsóhajtott, és úgy tett, mint akinek semmi kedve a meséléshez, de ez hazugság volt, mert a szemében már égett a vágy, hogy elmondja.

- Kíváncsian hallgatlak. - összekulcsoltam kezeim és asztalra helyeztem, majd figyelmesen vártam a mondadóját.

-1686-ban, egy furcsa járvány söpört végig a városon. Az emberek sorra haltak meg, szinte pár hét leforgása alatt. Nem volt ki dolgozzon, így a város főbb emberei búcsút mondhattak a nagyobb városoktól kapott segítségnek. A bajok egymás után következtek, de a végső, mégis más volt. Egy éjjelen az emberek arra ébredtek, hogy a város határában hatalmas tűz robbant ki. Nem tudtak volna még menekülni sem. Mintha a tűz, akarattal is elállta volna az útjukat. Ezerötszáz ember halt meg azon a különös éjjelen. És a legfurcsább az, hogy az erdőben lévő ház épp maradt. Egyetlen karc sem érte. Na meg ne feledkezzünk meg a kastélyról sem, ahol élsz. Semmi nyoma nincs annak, hogy egykor lángok borították! Pár évvel később újra építették a várost. De az emberek sosem felejtették el azt az éjjelt. Az a hír járja, hogy a tűzben boszorkányokat égettek. Hogy az utóbbi igaz, vagy sem, azt nem tudom, de a tűzvész valóban megtörtént, amit maga Edward florian nagyapja, - aki mellesleg kiköpött hasonmása volt a mostohaapádnak -, írta le a könyvben.

-És mi okozta a tüzet? - kíváncsiskodtam, amire felnevetett.

-Mint említettem, azt beszélték, hogy boszorkányokat égettek azon az éjjelen, és az okozta a tüzet, ha minden igaz.- magyarázta.

-Na jó, de most komolyan, te ezt elhiszed? És mi van ha nem igaz? Akkor mégis csak létezik értelmes és hihető magyarázat.

-Hidd el, ebben a városban bármi megtörténhet, és biztos, hogy abban az időben égettek boszorkányokat, akik valójában csak ártatlan emberek voltak, akik loptak, vagy csaltak.

- Szerintem ezzel akartak eltusolni valamit... - tanakodtam. Nagyon is érdekelt a téma, és megfogadtam, ha haza megyek, elolvasom azt a könyvet.

-Meglehet... vagy csak egy főbb ember megunta, hogy mindenki több pénzt kap mint ő, és el akarta pusztítani a várost. - összefonta karjait merengve.

- Tessék, itt egy ésszerű magyarázat! - mondtam. - Most már haza kell mennem. - tettem hozzá és felálltam az asztaltól.

- Ha legközelebb találkozunk, te fizetsz! - szögezte le.

Elhagytam a kávézót, és amikor pár méterrel arébb jártam, egy fiú utánam szólt: - Nézzétek, az nem a szellem kastélyban lakik? - nevetett, amit a többiek is követtek.

Megfordultam, hogy jól beolvassak nekik, de hamar megtorpantam, ugyanis a fiúk nagyot nyeltek, és úgy tűnt, megijedtek tőlem. Azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire ijesztő vagyok... Hátrálni kezdtek, és akkor abban pillanatban rájöttem, hogy valójában nem tőlem, hanem attól félnek aki mögöttem van. Lassan megfordultam, és megértettem miért ijedtek meg annyira. Fenyegető tekintettel nézett rájuk Kevin, aki abban a pillanatban meg is indult feléjük. A fiúk hamar tovább álltak.

- Én a helyedben nem járkálnék egyedül - jegyezte meg. - Az anyád mérges rád amiért szó nélkül eljöttél.

- Nem vagyok gyerek! - léptem fel dühösen, amire ő felvonta a szemöldökét.

- Ezt ne nekem mondd, hanem neki. - felnevetett érdektelenül. - Amikor a mosdóba mész, azt is be kell jelentened?

- Hát arra még nem volt példa - mondtam zavartan, majd összébb húztam a kabátom, mert olyan hideg volt, hogy majd szétfagytam.

- Szállj be, hazaviszlek. - intett a kocsi irányába, és közvetlen elindult, majd beszállt.

Kis hezitálás után követtem én is. Azon agyaltam, vajon miért áll velem szóba, hiszen eddig mindig ellenségesen viselkedett velem, most viszont pont ellenkezőleg. Lehet, hogy Edward kérte meg rá?

- Ne törd feleslegesen a buksid! - szólalt fel komoran. - Épp csak erre jártam.- tette hozzá, és hátrapillantott.

***

Éppen ebédelni indultam volna, de amikor kiléptem a szobám ajtaján, földbe gyökeredzett a lábam. Alice dühöngött. Edward próbálta nyugtatni őt, de az nemhogy csillapodott volna, egyre dühösebb lett. Nem tudtam mire vélni azt amit láttam. Edward karjaival szorosan fogta, hogy ne tudjon mozogni.

- Semmi baj, csak rohama van! - magyarázta, közben még mindig azon volt, hogy lefogja. Mintha attól tartott volna, hogy talán olyan dolgot tehet ha elengedi, ami veszélyes lehet rám tekintettel.

És ezt onnan vettem észre, hogy Alice mindenáron felém akart indulni. Az arcát nem láttam, mert a haja teljesen eltakarta. De a hang, melyet kieresztett a torkán... semmihez sem hasonlítható! Mély hörgés váltotta fel a lakást. Egy pillanatra úgy tűnt, megállt az idő, és minden lelassult. Már nem hallottam az óra ketyegését, sem pedig Alice üvöltését. Mintha lassított felvételben néznénk egy filmet. Egyedül csak Kevin volt az aki nem lassult le sőt, olyan gyorsasággal termett Alice előtt, hogy érkezésem sem volt levegőt venni. Hirtelen minden visszaállt az eredeti helyére. Újra hallani lehetett az óra ketyegését, és Alice ordítását. Kevin megragadta a karját és valamit súgott a fülébe, amitől ő azonnal lecsillapodott, majd az eddigi hörgést mély sóhaj követte.

- Gyerekkora óta epilepsziás - kezdte Edward. - Ha ez történik, nem szabad a közelébe lenni, érted? - az utolsót mondatát egyenesen nekem szegezte.

- Igen, értettem. - bólintottam. Teljesen ledermedtem és még mindig a látottak hatása alatt voltam.

Anya hamar megterített, majd tálalta is az ebédet. Egyáltalán nem lepedőtt meg azon amit látott, pedig ilyen még nem volt. Alice asztalhoz ült, majd követték a többiek is. Én a másik oldalra ültem, hogy még véletlenül se kellejen mellé ülnöm, de anya tett róla, hogy pontosan szembe találjam magam Alice-szel, akinek a tekintetétől kirázott a hideg. Úgy éreztem, egyenesen a lelkembe pillant.

- Remélem nem ijedtél meg tölem! - tette szóvá.

- Hogyan?

- Ritkán fordul elő, de nem kell félned.

- Én nem félek! - vágtam rá azonnal, amire ő kuncogni kezdett.

- Láttam, hogyan néztél rám. Kezed lábad remegett Irina.

- Ez érdekes, mert én nem láttam hogy rám néztél volna. Nem ijedtem meg, csak még nem láttam epilepsziás rohamot. - magyaráztam, közben ujjaim remegtek.

- Hát persze - bologatott hevesen.

- Pedig egy éjjel még hallottál is. Persze, azt hitted csak egy rossz álom volt. - rázta meg a fejét nevetve.

Várjunk csak, honnan tudja, hogy egy rossz álomnak ítéltem meg, mikor én ezt senkinek sem mondtam? Kezd nagyon furcsa lenni... Érdekes, hogy olyan dolgokat tudnak rólam, amit én soha sem mondtam el senkinek. Azt hiszem, jobb ha ezentúl nyitott szemmel járok közöttük, mert egy biztos, valami itt nagyon nincs rendben, és az én megérzéseim sosem csalnak!