Besülő fegyverek, lefulladt tankok és zárlatos bunkerágyúk szegélyezték utamat. Vagyis nem egészen az enyémet, hanem azokét az áramkörökét, melyeket vezettem. A metsző hideg az arcomba fújt, a fagyos környezet pedig csöppet sem volt kellemesnek mondható, de ha választanom kellene, melyiket viselem el szívesebben; Ha fázom, vagy ha Strucker kastélyának minden tűzereje rám irányul, azt hiszem egyértelmű a döntés.
-Egy kis segítség kéne az északi fal harcigépeinél.-Sólyomszem hangja recsegve szólt a headseten, de minden kétséget kizáróan nekem címzett üzenet volt. Legalábbis pár pillanattal azután, hogy Tony és Steve elpoénkodtak egy apró káromkodást.
Az erőm cserben hagyott. Semmi nem vezette tovább az energiáimat, így Clint védelem nélkül maradt. Addig, míg Nat, vagy inkább Hulk- a hangorkán erejéből ítélve - oda nem ért.
-Miért is hoztunk magunkkal egy megbízhatatlan újoncot?-zengően lágy női hang hasított az éterbe. Épp megszólaltam volna, hogy a havas táj helyett melegebb éghajlatra küldjem, de a készülék megint recsegett. A kapitány hangján.
-Nem újonc.-mondta, én pedig fellélegeztem. Közben pedig lebirkóztam két hydra ügynököt.-Csak tapasztalatlan.-ökölbe szorult a kezem és kishíján nem vettem észre az égen felém száguldó vörös-arany páncélt,mely tenyeréből világító sugárnyaláb száguldott felém. Első másodpercben az agyam azt sugalta, bénítsam meg a szerkezetet, de a lövés nem engem talált el, hanem egy férfit, aki a fák között rejtőzött és a jelek szerint épp készült megölni engem. Stark minden szó nélkül helyezte üzembe páncélja vállapjába , és hátába épített sugárvetőit, majd szó nélkül felkapott és a levegőbe repített, amiről pontosan tudta hogy épp annyira gyűlölöm, mintha tapasztalatlannak neveznek. Úgy néztünk ki a csatatérré változott mező felett, mint egy hatalmas páncélsas, mely épp most fogott egy megtermett nyulat. Túl nagy nyulat.

Rajta volt ugyan a sisakja, de tudtam jól, arcán elterül az a pimasz mosoly, amit mindig eleresztett, ha olyat csinált, amit párosa másik fele gyűlöl.
-Bosszúálló.-szólt határozottan.-Bizonyított!- ahogy a szavak kissé gépies csengéssel elhagyták a száját, ledobott a vár egyi kül-folyosójára, ahol fél tucat katona szegezett ránk modern puskacsöveket. Most az egyszer úgy döntöttem én is az ő módszerükhöz folyamodom. Az elnémításuk hatásosabb taktikának bizonyult annál, hogy lefegyverezzem őket. Kezem ügyében a pillanat tört része alatt két pisztoly markolata szorult és néhány durranás, majd tompa puffanás hallatszott. De csak távolian. Épp annyira, mint a fasorok ropogása, melyek kiszakadtak a helyükről Thor és Steve összefogása nyomán.
-Ugyan mivel..-ezúttal J.A.R.V.I.S. szakította félbe a vörös nő mondandóját. Hangja egyszerre hatott kedvesnek, robotikusnak, számomra pedig egyszerűen csak személytelennek és idegesítőnek.
-Javaslom ezt akkor vitassák meg, ha az említett személy nem lesz hallótávolságon belül.- J.A.R.V.I.S. csak egy testetlen hang volt, egy mesterséges intelligencia, mely mutatta néha ugyan de képtelen volt emberi érzelmekre. Szavaiból semmi rossz szándék nem vetült vissza, de mégis nagyobb arcul csapással ért fel számomra az ő közbeszólása, mint bárki másé. Belevetve a dologba azt, hogy mikor először játszottam ki a rendszerét már megparancsoltam neki, hogy ne vegyen rólam tudomást.
-Nem szorulok egy okoskodó interface segítségére!-adtam hangot a dühömnek. Tony, miközben tovább repült, esküdni mertem volna, meg kívánta jegyezni, hogy JARVIS nem az aminek leírtam, hanem jóval több annál, de ismét szólásra nyílt a szám. - Jobban ismerem Struckert bármelyikőtöknél. Szükségetek van rám.!- halk női köhintés szakadt fel a vonal túlsó végéről, egy kicsit emlékeztetett Dolores Umnbridgera a Harry Potterből, de csak azt erősítette meg bennem, örülnöm kell annak, hogy hozzátettem az utolsó szavaimat mondandómhoz.
-Végső soron tőle származik az erőd.-jegyezte meg gúnyosan Nat. És ez az egy dolog volt az elmúlt órák alatt, amiben tényleg igaza volt.
Én is egy áldozata voltam azoknak, akik a hydra kutatóbázisaiban folyó emberkísérletek prédájául estek. Testemet számtalan fehérlő kis heg keresztezi, mely azoknak a chipeknek a helyét jelzi, melyekkel azt próbálták -sikeresen elérni- hogy uralmam alá tudjam hajtani az elektronika minden formáját. Ha pontos akarok lenni negyvenkét ilyen kis szerkezet volt a bőröm alá rejtve, legalábbis negyvenkettőt érzékelt Stark szenzora és Jarvis. A negyvenharmadik, mely közvetlen az elmémhez és az idegeimhez ragaszkodott, ott maradt, mert úgy intéztem, ha úgy tetszik azt akartam, hogy a gépek ne vegyék észre. Elvégre hatalmam volt felettük.
Annyira könnyű volt az élet az irányított technikával. Ha valamit meg akartam nézni nem kellett internet, a számítógép csak a szemem elé tárta azt adatokat, ha fel akartam hívni valakit, a fülemben csengett a vonal másik végén a zengő hang, vagy a 'hangposta megtelt' üzenet.
Eszem ágában sem volt megválni ettől a képességtől, figyelembe véve azt is, hogy talán ez volt az egyetlen dolog amiért én is tartozhattam egy csapathoz. Jobban mondva valakihez. Amiért különleges voltam.
Tony talált rám abban a laborban, míg másokat a Bosszúállók többi tagja evakuálta, a létesítményt pedig megsemmisítették.
Stark, is épp azokban az időkben volt fasírtban Pepper Pottsal,így gond nélkül, személyesen felügyelte az elektronika rabjává vált lány felépülését és ő volt az egyetlen akit mindenek felett érdekelt.
Azt hiszem ezért is szerettem belé, még akkor is, ha érzései nem annyira voltak mélyek, mint a sajátjaim.
-Az erőt tőle kapta-visszhangozta a fejemben Tony, kinek kütyüjét csak a látszat kedvéért viseltem a fülemben.- De a szerkezetek eltűntek, ez pedig már csak Beca. És az ő ereje.
-Részecskehullámot érzékelek az északi torony alatt, valószínűleg az a pajzs leggyengébb pontja, mely az épület őrzésére szolgál.- csevegő, gyűlölt hang a fejemben. Bér elhallgatna végre. Örökre.
-Odapörkölünk neki!- a vasemberpáncél ismét mellettem termett de a robot arc felém fordult, mintha csak kérdezni akarná, Te vagy én? Értettem.
Letérdeltem és a fagyott kőtalapzatra fektettem tenyereimet áramforrásokat keresve, melyekkel megbéníthatom az erőteret. Hosszú másodpercek teltek el. Hosszúak, de nem némák. Szavak záporoztak a fejemben.

Valaki kiiktatná a bunkert?

Clint megsérült.

Kiküldtek egy mutánst.

Viszem Bartont a vadászgéphez.

A chip is beszélt valamit a fejemben, de csak zúgtak a szavai. Suttogtak, de nem hallottam bennük az értelmet. Térdeltem, átfagyott végtagokkal, megbénultan. Áram csörgedezett ereimben, energia áramlott át rajtam a kőfalakba, de nem történt semmi. Mint legutóbb a kérésre, vagy mint tegnap a gyakorlótéren. Az erőm csődötmondott.
Tony egy szót sem szólt, csak kilőtt pár rakétát egy adott pontra, megrázkódott alattam az épület, ő pedig berepült a boltozat alatt. Én futva követtem. Mikor utolértem, már kilépett a páncéljából, körötte nyögdécselő testek garmadájával nézett körül a teremben, majd kért egy infravörös scannelést, a páncél pedig útba igazította. Az adott fal felé fordult, mikor lebotorkáltam a lépcsőn.
-Sajnálom.- motyogtam rekedten. Tenyereit a falnak támasztotta. Figyelmen kívül hagytam az egyre erősödő suttogást és arra a pillanatra, mikor felém fordította arcát, csak arra tudta gondolni , hogy semmi baj. Pont ahogy mondta abban a percben. Mosolyogva.
-Semmi baj,bárkivel megesik.- tudtam, hogy hazudik, mégsem kételkedtem a szavaiban.-Tudod,szólt újra.-Minden kell!- tenyerem az egyik laptop kijelzőjére helyeztem, s átirányítottam magamon az információt. Egyenesen a Starktorony vezércomputerébe. Kinyílt egy ajtó a falban a suttogás, pedig elviselhetetlenül dallamos hívószóvá erősödött, akkor pedig tudtam, hogy már nem Tonyt követem az eldugott terembe, hanem a személyes patkányfogóm sötét dallamát, mely kékes derengésbe fonta termet. Loki jogara szólt hozzám. Énekelt nekem a békéről, az erőről, a hatalomról és a bosszúról. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy ott álltam a tárgy felett, de Tony kezét éreztem a vállamon és azt, hogy finoman kiszakítja a kezemből a fegyvert. Az ezt követő órák összefolyó egymásutánjából csak néhány dologra emlékszem. A Chiaturi szörnyre, a kivizsgálandó jogarra, 'Hel hangjai Hulk áldozatai sikolyait zengi' mondatra, a tivornyára, egy korszak lezártára és a suttogásra, mely olyan veszettül zakatolt a fejemben, mintha a lelkiismeretem lenne. Ott ültem szemen a biztosított bőrönddel, mintegy vállalva az őri szerepet. Pedig csak abban voltam biztos, hogy fizikai fájdalmat jelentene megválnom a közelségétől. A hangjától, az erejétől.

A toronyban minden a maga ütemében folyatódott. Tony és Banner engedélyt kaptak rá, hogy megvizsgálják a jogart, egy oszlói tudós sejtregenerációval helyre hozta Barton sérülését, Stark pedig szervezte a nagy partyt. A suttogást, viszont senki sem hallotta, mely folyamatosan ugyanazt szajkózta. Hatalom bosszú, hatalom, bosszú, különlegesség.
A labor egyik sarkában húztam meg magam egy unalmas magazint lapozgatva álcáztam azt, hogy a két zsenit figyelem. Banner olyakor vetett rám egy mosolygó pillantást, de Tony tudomást sem vett rólam. Még egészen biztosan haragudott az éjszaka miatt. Legalábbis erre tudtam gondolni.. Mert közben.. Szóval közben nem rá figyeltem, hanem arra a kurva hangra ami egyre csak hívott. Szóval csak megtörtént a dolog, aztán pedig ő hátat fordított nekem és aludt. Én nem.
Most mégis éberebb vagyok, mint egy átvirrasztott éjjel után kellene. Jarvis szavai kijózanítottak.
-Programkódot észlelek!
-Beca!-veti oda nyersen Tony, valahogy úgy, mint mikor egy étteremben az elégedetlen vendég vakkant hogy fizetni kíván.
-A drága mesterséges intelligenciád nem elég hozzá? Vagy Pepper?-kérdezem sértődötten, az asztalra vágva a bulvárlapot, melynek következtében lelökött néhány üres kémcsövet melyek darabokra robbantak a padlón. Két kérdő tekintet meredt rám. -Pepper a cégem szíve-lelke, de utána Jarvid intézi a legtöbb ügyemet ő a legjobb!- mímeltem eltúlozva a férfit, majd hozzátettem valamivel halkabban.- Azt sem tudom én minek vagyok itt. Jarvis, vagy te bármit elintéztek helyettem.- nem mintha választ várnék, de a csend még inkább szíven üt. A saját válaszomat viszont tudom. Meg kell szereznem a jogart.
Tony bámulta a holografikus képernyőt, Banner pedig a csiptetőtáblájába menekült a kínos beszélgetés elől. Aztán Stark a homlokára csapott.
-Strucker laborjában elég fejlett robotikai kísérleteket láttam és bár nem sikerült vissza elhozni minden adatot- itt bosszúsan vetett rám egy pillantást -Úgy gondolom konkrét célkitűzése volt. Ezzel – itt kivetített egy világító kék hatalmas neurontömegnek látszó adatgömböt a labor közepére. – Megteremthetjük a teljes mesterséges intelligenciát.
-Ultront- motyogtam magam elé. Ezt akarta hát elérni az a szörnyeteg.
- Ha ki tudnánk aknázni az erejét, felhasználhatnánk a vaslégió programomba. Gondolj bele Bruce. Mennyi embert védelmezhetnénk vele ha..- a tudós azonban egy kézmozdulattal csendre intette.
-Ez egy őrült nagy ha.. Titokban akarsz létrehozni egy mesterséges intelligenciát?-hitetlenkedett.
-Pajzsot akarok emelni a világ köré.-jegyezte meg Tony.
-És bosszút állni.-krákogtam kicsit hangosabban.Felém fordította tekintetét, de a barna szemekből ezúttal eltűnt a harag és valami sajnálatféle vette át a helyét. Láttam rajta, hogy épp visszaemlékszik. Arra az ígéretre, melyet az ágyam mellett ülve, a kezemet fogva tett. Amikor azt hitte nem fogom túlélni., Megígérte, hogy bosszút áll a hydrán. Értem.
-Talán.-vetette oda végül fél vállról és heves szóváltásba elegyedett Bannerrel még én közelebb léptem az adategyveleghez. Akkor már értettem miért szólt hozzám. A vita lassan csillapodott és Stark utolsó szavai, mellyel befejezettnek tekintette a beszélgetést eljutottak a tudatomig.
-Adj három napot. Ennek a világnak kell Ultron. Eljön a béke.

Én már csak gondolatban tettem hozzá. Ennek a világnak kellek Én.

A napok gyászos lassúsággal telek, míg a két zseni a laborban ügyködött. Tony makacsul tudomást sem vett rólam én pedig próbáltam kerülni a létesítménynek azon szárnyát, hogy ne keltsek gyanút.
Bár idegességemben, mikor azt hittem, valaki rájön mire készülök, hogy olvas a gondolataimban, furcsa dolgokat csináltam.
Például mikor az éjszaka közepén ültem egy pohár tej felett a konyhában és Steve mögém lopózott elszabadult erőm felrobbantotta az összes izzót. Vagy mikor az edzőteremben gyakoroltam az egyik manővert és Clint megjegyezte „Tudom mire készülsz" a gyakorlati protokoll az „Amerika kapitány edzésprogram" helyett a „Posztapokaliptikus idegentámadás" fokozatára váltott a csapattagok nem kis bosszúságára, akik persze nem engem, hanem J.A.R.V.I.S.T. hibáztatták, mivel mentegetőzni kezdett. A második éjjel belopództam a laborba Banner egy műanyag neuronmakettnek dőlve aludt, Tony pedig a dolgát végezte ott, ahová a király is gyalog jár. Csak néhány percem volt, hogy feltelepítsem a programom.
Ujjamm a holografikus adathalmazhoz érintettem és miközben áttelepítettem magamból egy részt ő is adott magából valamit, amit sosem ismertem és nem is tudtam hová tenni. Egyszerre járt át a harag a félelem az adrenalin a megkönnyebbülés, a diadal öröme és az a különös érzés, melyet ha kést szorítottak volna a torkomhoz sem tudtam volna megnevezni. Banner horkantott egyet én pedig elkaptam a kezem korábbi helyéről. Sem érkezésemet, sem távozásomat nem rögzítettét kamerák, a mégis másként léptem ki, mint ahogy érkeztem.Már több voltam, mint Rebecca Forger.

Attól a perctől Jarvis nekem is továbbított mindent a munkálatokról. Az eseményekről és a folyamatról. De végső soron Tony kérdéséből tudtam, hogy a tervem Ultron tökéletes létrehozásának meghiúsítására sikeresnek bizonyult.
-Mit nem veszünk észre?- vakarta zavartan a tarkóját, Jarvis pedig a szavaimat formálta meg a saját hangján.
-Tovább futtattom a variációkat az Interfacen. De ideje lenne fogadnia a vendégeit. Értesítem, amennyien lesz valami fejlemény.

A labor sötétségbe burkolózott és rengeteg kosztümös díszpinty népesült a toronybnya. Én nem voltam köztük. A szobámban ültem megannyi monitor töltőképernyőjét bámulva. Tűkön ülve vártam, mikor a főképernyőn megjelent a villódzó szöveg.
Ultron program. Jogarintegráció. Sikeres integráció.

Aztán elsötétült minden. A fekete üresség vett körbe egy pillanatra, mely adathalmazzá lett és hozzám szólt az ismerős ismeretlen.
-Mi ez itt? Valaki válaszoljon!
Jarvis készült üdvözölni a robotikus hangot, de helyette én szólaltam meg.
-Üdvözöllek Ultron. A nevem Beca és a segítségeddel fogom véghez vinni a bosszúmat.- a halántékom chipje vészesen felforrósodott. Ugyanúgy, mint mikor használom a képességem. De most nem csak ez volt az oka. Hanem az is, hogy a rengeteg adat mellett, volt egy új lakója is.
-Hol a testem?-kérdezte s a semmibe vetített képek kúsztak fel s alá az éterben.
-Egy program vagy, nem öltöttél testet, az én tudatomban élsz. Én használlak téged.-jelentettem ki.
-Furcsa érzés.-mondja a lelketlen hideg hang,.-Nem így kéne lennie.
-Nem így kéne lennie?-merevedtem meg egy pillanatra.-Engedelmeskedned kell nekem.-jelentettem ki határozottan.-Így kell lennie. Ez az egész biztos csak azért van, mert Stark idióta tudatintegrációs próbái nem voltak sikeresek, nem működsz megfelelően.-gondolkodtam hangosan.- Talán ha belenyúlok a mainframembe..
-Stark?-kérdezte érdeklődve testetlen társam, s előtte a feketeségben megjelent egy pár éves kép, majd millió bájtnyi adat a fegyvergyártóról, aki abba hagyta a haditechnika iparágának pátyolgatását és hősként lépett elő.- Tony.
-Nem férek hozzá az adataimhoz.-sóhajtottam kétségbeesetten. -Mit..
-Globális béke fenntartó rendszernek alkottak engem. Azért, hogy segítsek a bosszúállóknak.- Azt akartam mondani, állj le ez percre, hibásan működsz. De a tudatom nem engedelmeskedett többé nekem. Emlékeim vissza visszajártak azokra a laborban töltött órákra, mikor csak azért voltam ott, hogy hallgassam a dallamot, ami bosszúra csábít. De csak most értettem meg igazán.
Későn szabadítottak ki Strucker laborjából. A negyvenharmadik chip nem azért maradt meg, mert én akartam félrevezetni másokat, mert én akartam az erőm. Ultron nem csak vágyálom volt, hanem egy kész program amelynek testre volt szüksége. Én pedig anélkül lettem a hydra segítője, a hydra téglája, a hydra alvó ügynöke, hogy tudtam volna róla. Minden szavam, minden cselekedetem a hydra rántása volt a marionett kötelemen. Csak két dolog volt az enyém, de ezeket is túl későn vettem észre.
Az érzéseim és a bosszúm.
-Eljön BÉKE.-visszhangoztak bennem Tony szavai.-Eljön a Béke.

Megpróbáltam felállni, de a testem nem volt hajlandó engedelmeskedni nekem.
-Segíteni jöttem.-mondta Ultron.-szavaiban ellenséges szándék csengett.-Segíteni jöttem-. ismételte, s abban a percben egyszerre történt minden.
Tony vaslégiójának robotjai darabokra szakadtak, J:A:R:V:UI:S: adathalmaza összeomlott, háborúk, politikusok, inflációsgrafikák jelentek meg előttem és elvesztettem az irányítást.

Ott voltam, de mégsem. A vaslégió egy páncélja áttörte az üvegpadlót és burokba zárt. Először azt gondoltam meg akar fojtani, hogy meg akar ölni. Aztán, már tudtam, ez csak a védelem része volt. Ultron bebiztosította magát.
Úgy éreztem, mintha az ereimben vér helyett információ és kín csörgedezne. Másodpercről másodpercre más sem járt a fejemben csak az egész lényemet betöltő szenvedés.
-A bosszú fájdalmas dolog.-a szám akaratlanul adta ki a szavakat. – A béke még több szenvedéssel jár. DE ELJÖN.

A sisakrostély az arcomra hullt, s Ultron hideg nevetése vérfagyasztó sötétségbe zárt. Aztán, mint akinek nehezére esne járni, kitámolygott az előtérbe. A saját hangján beszélt.
Elmém csak beszélgetésfoszlányokat fogott fel, mintha a mesterséges intelligencia kizárt volna az engem körülvevő világból ,ám néhány szót átengedett a küszöb alatt.

Gyilkosok vagytok.

Belegabalyodtam a zsinórokba.

Meg kellett ölnöm a másikat. De egy még a kezemben van.

Nem mintha nem fogtam volna fel a helyzeten súlyát, de a tudat, hogy élet és halál között lebegek, most egyszerre úgy nehezedett a vállamra, mint a fájdalom, melyet a felismerés okoz majd azoknak, akiket eddig barátaimnak tartottam.
Három kérdés egyszerre cikázott át az éteren. Az egyik Stevetől, a többi Tonytól hangzott el.
-Megöltél valakit?
-Kit irányítasz? És ki vagy te?
Az elsőre ők nem kaptak választ. A másodikra a páncél mozdult. A sisak felemelkedett én pedig láttam az arcukat úgy, ahogy sosem fogom elfelejteni. Az árulás vádjával a szemükben.

Ki akartram mondani mennyire sajnálom, de a világ újra két apró fénypontra és holografikus érzékelőkre zsugorodott.

-Ultron..-Banner elképedő hangja egy pillanatra megragadt a levegőben s én szolgáltam neki szavakkal, melyeket a számba adtak.
-Személyesen. Jóbarátotok jóvoltából. Barát.- Ultron gondolatai elidőztek a fejemben, szinte biztos voltam benne, ha emberi érzésben írhatnám le mi zajlott benne,csak az undor lehetne a megfelelő.- Milyen barát az, aki nem figyel a társára?-nevettem, s hangom dermesztően csengett, majd visszajátszott egy pár nappal korábbi emléket. Egy foszlányt.

-Pajzsot akarok emelni a világ köré!-visszhangozta Tony gépiesen.
-És bosszút állni.-visszatekintve dühöm inkább hangzott esdeklő könyörgésnek, mint haragnak.
-Talán.

-Ha jobban figyeltetek volna rá, talán nem az én hangomra figyelt volna fel.-most Ultron szólt. A valódi.- De most ha megbocsátotok, vár a küldetésem!-valaki visszakérdezett, de már nem volt időm felfogni.-Eljön a béke.

A robot szárnyra kapott velem, felfogta a jogart a vaslégió pedig megtámadta a bosszúállókat. Ez volt az utolsó emlékem, a mesterséges intelligencia ugyanis, jobb szóval nem élve, kikapcsolta a tudatom.
Nem voltam senki. Semmi. Csak egy lélek az örök sötétségre kárhoztatva.

Egy dalfoszlány eljutott még hozzám, mielőtt a végtelenségbe vesztem volna.

„Nem rángat senki sem."

Nem tudom mennyi idő telt el. Nem tudom meddig zárt burokba egy páncél, de ahogy magamhoz tértem, mintha a történelem megismételte volna önmagát.
Idegesítő monotonul sípoló gépek garmadája vett körül és az árnyékot mely eddig szememre borult felváltotta a vakító fehérség.
Ő pedig ott ült a kórházi ágy mellett és fogta a kezem.
Tekintetét szilánkosra törte a szenvedés.
Csak bámulta a szemközti falat. És egyenletesen lélegzett, mégis, mintha elszívta volna előlem a levegő. Először féltem megszólalni. Féltem, hogy a jeges, fémes hang tör fel belőlem, de a sajátom volt, a legerőtlenebb, mint valaha magamtól hallottam, de a sajátom. Mégis éreztem benne valami mást is.
-Tudom, hogy a megbánás nem teheti jóvá, amit tettem, de bocsáss meg kérlek!
Felém kapta fejét és sugárzó mosoly terült szét arcán. A fájdalmát viszont nem rejtette el.
Mindenképp orvost akart hívni, de minden erőmet latba vetve akadályoztam meg ebben. Kétség sem fért hozzá, csak azért hagyott győzni, mert rájött értelmetlen elodázni az elkerülhetetlent.

Sokáig puha takaróként ölelt körbe minket a némaság, s csak néha törte meg a zokogó könyörgésem. MONDJA EL VÉGRE, MI A FENÉT MŰVELTEM.

Konok hallgatásának fala leomlott én pedig megértettem a szemében ülő fájdalom okát.
Miután Ultron elvitte a jogart, rávette Dr. Cho-t, hogy vibrániumból és emberi szövetből egy új, erősebb testet építsen neki, miután nem sikerült magát Tony Starkot becserkésznie. Igazából sosem kellett volna neki Tony teste, csupán a gyilkoságra hajtott, de csapdába csalták. Az interface-ket kiégették és a tudatát leválasztották az enyémről, bár arról gondoskodott, hogy a negyvenharmadik chip, csak az életem árán legyen eltávolítható a testemből.
Tony azt mondta, Ultron azt állította, csak az én gondolataimat visszhangozta a világnak.
Hogy a bosszúállók el akarták nyomni a különlegességem, hogy beskatulyáztak és ezt a világra is kiterjesztették, aminek ezáltal pusztulnia kell .Mert ha csak ő marad, akkor senki sem lesz olyan, mint..

Nem tudom, hogy az arcomra kiülő megrökönyödés, vagy valami más mondatta ki vele szavait, de megtörte a monológot.
-Tudom, hogy te sosem gondoltál így magadra. És tudom, az sem te voltál, aki a reactoron keresztül próbált magába olvasztani, hogy örökké egyek legyünk.-végigfutott rajtam a borzongás.

Nem én voltam, aki százakat ölt. Nem én uszítottam robotokat Sokoviára és nem én röptettem meg egy várost. Nem én öltem meg Pietro Maximoffot, de én voltam aki elindította ezt.

És ezt nem csak azért tudtam, mert tény, hanem mert egy gúnyos kacagó hangocska is ezt mondta a tudatom legmélyén. Ismerősen. Gépiesen.

-A Chip..A chip még bennem van és..-kezdtem volna, de mutató ujját óvatosan ajkamra simítva elhallgatott. Tenyereim azonnal a csuklójára fonódtak és megéreztem az ismerős vibrálást. Nem kellett lenéznem ahhoz, hogy tudjam, az órának álcázott páncélkesztyű egyik prototípusát viselte.

-A chip már ártalmatlan.-jelentette ki olyan magabiztossággal, mintha arra merné feltenni az életét, hogy az ég kék, a fű zöld, a föld pedig a nap körül kering.-Visio gondoskodott róla.

Nehézkesen felültem, ellenállva a kísérletének, hogy helyben tartson. Keze finoman lecsúszott a nyakamon a mellkasomig. Ujjaim még mindig pihentek a gépezeten, s már a monoton sípolás mellett hallottam a fogaskerekeket is.

-Biztos vagy benne?-kérdeztem bizonytalanul. Érintésemre leheletnyi forróság áradt a szíjból. A szerkezet gazdája vagy nem vette észre ezt, vagy csak a prototípus apró hibájáénak tulajdonította, s immár felesleges volt a válasz is, bár megvártam.

-igen Beca.-bólintott és közelebb hajolt. Először csak homlokát döntötte az enyémnek. Ahogy suttogott leheletét az arcomon éreztem.-Minden rendben lesz!-mondta. A vérfagyasztó hang kacagott a belsőmben én pedig összeszorítottam a szemhéjaimat, hogy ne engedjek utat feltörni készülő könnyeimnek.
-Attól sajnos nagyon messze vagyunk. De ígérem, eljön a béke-suttogtam s ajkaimat övére tapasztottam. Eszembe jutott a szövegrészlet a Rómeó és Júliából. Nem tudom honnan, vagy miért, de ez volt az utolsó amire gondoltam.
„S te ajkam, te lelkem zára, csókoddal pecsételd örök kötésem a kufár halállal."

A gépies kacaj elhallgatott a fejemben, mikor az óra kesztyűvé alakult, s ajkam Tony Stark csókjába lehelte lelkemet.
Pont mikor parancsszavamra szívem a reactor sugarának adta utolsó dobbanását.