Szeptember elseje. A diákok körében a legfélelmetesebb dátum. Ami annyit jelent, hogy kezdődik a suli. Nyöszörögve kikapcsoltam az ébresztőmet, majd elkezdtem készülődni. Felvettem a fekete szoknyámat és a fehér blézeremet, majd kimentem. Apa a konyhában evett.
- Gyere egyél.
- Nem menne le egy falat se a torkomon.
- Izgulsz?
- Nagyon!
- Minden rendben lesz - állt fel az asztaltól apa. A tányérját betette a mosogatóba, és kimentünk. Bezárta az ajtót, majd beszálltunk a liftbe. Kint beszálltunk a kocsiba utána elmentünk a sulimhoz. A gyomrom golflabda méretűre szűkült. Mikor apa megállt a suli előtt a diákok az épületbe áramlottak.
- Nem lesz semmi baj - adott egy puszit.
- Jó. Szia - szálltam ki a kocsiból. Apa elhajtott. Mély levegőt vettem, majd elindultam a többi diák után. Az aula nagy volt. Tanácstalanul álltam az aula kellős közepén.
- Kisasszony! Egy perc múlva csengetnek! - szólt rám egy őszes hajú nő.
- Megkérdezhetem, hogy merre találom a 10/c termét?
- A másodikon, balra a második ajtó - igazított el.
- Köszönöm - indultam fel, majd gondolkodni kezdtem. Hogyan is van a dal? Aki a pokolra kíván jutni annak balra a második ajtó. Időközben felértem a másodikra, és becsengettek. A terem száma 26-os volt. Megálltam az ajtó előtt, és óvatosan bekopogtam. Annyit hallottam, hogy pár gyerek üvöltözik.
- A jó édes anyukádat! - szűrődött ki egy fiú hangja. Újból kopogtam, de most hangosabban. Elcsendesedtek.
- Szabad! - jött a válasz. Benyitottam a terembe. 20 kíváncsi szempár tapadt rám. A tanárnőével együtt 21.
- Gyerekek ő itt az új osztálytársatok. Bemutatkoznál nekünk? - mosolygott a tanárnő.
- Sziasztok, Horváth Debóra vagyok, de kérlek hanyagoljátok a zsebóra becenevet, és most augusztusban költöztünk a városba az apukámmal - mondtam.
- Mi van az anyáddal? Lelépett valami hapsival? - röhögött fel egy szőkés hajú, kék szemű srác.
- Szülés után pár perccel meghalt - hajtottam le a fejem.
- Mekkora egy paraszt vagy, Zoli! - csapta nyakon egy vörös hajú szemüveges lány a fiút, azaz Zolit.
- Hogy hívják az apukádat? - kérdezte egy szőke baba arcú lány.
- Horváth Félix.
- Te vagy Lix és Tamy gyereke?! - visított egy fekete hajú lány.
- Öhm, igen.
- Fúj! Celebgyerek! - fújolt Zoli.
- Roli is az, te gyökér!
- Ja, de csak félig az - röhögött Zoli.
- Hát neked elmentek otthonról!
- Mer'? Biztos egy elkényeztetett p!cs@ - felelte flegmán Zoli.
- Miért lennék az? Nem tudsz te rólam semmit - védtem magam.
- Minden celebgyerek egy öntelt hólyag vagy hisztis p!cs@ - vont vállat Zoli.
- Jól van gyerekek, elég! Debi foglalj helyet, Evelin mellett - mutatott egy csendesnek tűnő barna hajú lányra.  Odamentem, és leültem mellé.
- Szia - köszöntem kedvesen.
- Szia - köszönt ő is. Ma négy ofő óra volt megtartva. Az első szünetben a teremben maradtam.
- Jössz a büfébe? - kérdezte Evelin.
- Persze - mosolyogtam rá. Ketten mentünk le a földszinti büfébe. Evelin egy icetea-t vett magának, én pedig egy topjoy-t vettem. Visszamentünk a terembe.
- Elmondod, hogy kinek mi a neve? - kérdeztem a teremben.
- Persze. A vörös szemüveges lány, Ági. A visító fekete hajú lány, Olívia. A szöszi baba arcú, Viki. A tuskó szőke srác az, Zoli. A szemüveges fekete hajú fiú, Laci. A barna hajú fiú, Ágoston - sorolta, de mielőtt elmondhatta volna csengettek. Bejött Nógrádi tanárnő (Nógrádi Laura). Megkaptuk az órarendeket, kiírtuk a fontos eseményeket (műsor, farsang, suli diszkó, szünetek) utána mindenki hazamehetett. Evelinnel ketten mentünk ki a suliból. Engem apa várt kint.
- Szia, apa - köszöntem.
- Szia, kincsem. Szervusz, Horváth Félix - mutatkozott be Evelinnek.
- Béres Evelin - mutatkozott be Evelin is.
- Debi! Bent hagytad a... - jött ki Olívia, majd megállt.
- Mit? - fordultam a lány felé.
- A... csak a... izé... - makogott összevissza.
- Apa, ő Olívia. Olívia ő itt az apukám, Félix vagy ahogy te ismered, Lix - mutattam be őket egymásnak.
- Szia - mosolygott apa.
- Kérhetek egy autogramot?
- Persze - nevette el magát apa. Olívia adott apunak egy lapot meg egy tollat.
- Sok szeretettel Lixtől, Olíviának - írta a lapra, majd odaadta neki.
- Köszönöm szépen! - hálálkodott Olívia.
- Szívesen. Haza vihetünk titeket?
- Igen - vágták rá egyszerre.
- Pattanjatok be - mondta apa. Mindenki beszállt, elindította a motort.
- Milyen érzés volt a nagyszínpadon a rajongók előtt szerelmet vallani Tamy-nak? - érdeklődött Olívia.
- Adrenalin dús. Már az is fantasztikus érzés volt, hogy ott énekelhettem.
- Zoli hülye, hogy azt mondta rád, hogy egy elkényeztetett celeb gyerek vagy - mondta Olívia, mire Evelinnel rémülten néztünk rá.
- Olívia! - szóltunk egyszerre.
- Ki mondta ezt? - nézett rám apa.
- Senki!
- Debi!
- Tényleg! Senki, csak Olívia elaludt és biztos csak álmodta - kamuzott Evelin.
- Jó, de ha mégis mondta valaki akkor, annak a srácnak nem lehet gyereke - mondta apa.
- Esküszöm karácsonyra kapsz valamit ami leszoktat a herélésről - motyogtam, mire a lányok elnevették magukat.
- Te pedig kapsz majd egy cuki jégvarázsos kabátot - vágott vissza.
- Te pedig egy mickey egeres sapkát - piszkáltam tovább. A lányok hátul jól szórakoztak rajtunk. Először Olíviát, majd Evelint tettük ki.
- Apa? - kérdeztem mikor majdnem otthon voltunk.
- Igen?
- Miért nem szeretnéd, hogy híres énekes legyek? - kérdeztem. Apa először nem mondott semmit, majd nagyot sóhajtott.
- Azért, mert szeretném, hogy legalább neked normális kamaszkorod legyen, ne olyan, mint nekünk volt.
- De szeretted?
- Nem. Csak az apám álmát váltottam valóra. Nem csoda, hogy nem tetszett neki mikor visszavonultam. Kitagadott.
- És, ha én azt szeretném csinálni?
- De én nem szeretném. Élj normális életet. Biztos csak egy kis fellángolás a zene terén.
- Ez nem fellángolás. Énekes szeretnék lenni.
- Majd ha befejezted a sulit utána lehetsz énekes! Addig nem!
- Magántanulóként is betudnám fejezni a sulit!
- De akkor nem lennének barátaid, ezt akarod?! - üvöltött apa. Csendben voltam. Amint leállt a motor kiszálltam a kocsiból. A lift helyett a lépcsőt választottam. A harmadik emeletnél megálltam, és leültem a hideg lépcsőre. A könnyeim utat törtek maguknak.
- Mi a baj? - jött fel a lépcsőn egy barna hajú srác.
- Semmi - töröltem le a könnyeimet.
- Biztos? - ült le mellém. Nem mondtam semmit.
- Varga Roli vagyok, és te?
- Horváth Debi - néztem rá.
- Jé, akkor te vagy az új lány?
- Ühüm. Most augusztusban költöztünk ide apával.
- Legalább van mégegy velem egykorú gyerek ebben az épületben. Lehet egy kérdésem?
- Persze.
- Te voltál a Gigastar! válogatóján?
- Öhm... - néztem szét, hogy apa nincs-e a közelben. Szerencsére nem volt.
- Igen, de honnan tudod? - kérdeztem halkan.
- Láttalak - mosolyodott el.
- A tévében?
- Nem, hanem a válogatón. Én is ott voltam.
- Jaaa, lehet egy kérésem?
- Bármi.
- Ha találkozol az apámmal akkor ne mondd el neki, jó?
- Jó, de még nem is ismerem - nevette el magát a fiú.
- Debi! - visszhangzott apa hangja.
- Majd most megismered - suttogtam, és gyorsan felálltam.
- Debi, ilyet... te ki vagy? - nézett Rolira.
- Varga Roland a nevem - mutatkozott be apunak.
- Jó, Debi irány fel - mondta apa. Sóhajtva mentem fel. Otthon amint becsukódott az ajtó apa nekikezdett a fejmosásomhoz.
- Van róla fogalmad, hogy mindent tűvé tettem érted?!
- Úgy tűnik a lépcsőház kimaradt - forgattam meg a szemeimet.
- Debóra, ne forgasd a szemeidet!
- Bocs - indultam be a szobámba.
- Debóra! Még nem fejeztem be!
- Én pedig igen! - csaptam be az ajtót. Bezártam, majd leültem az ágyamra.
- Ó, anya bárcsak itt lennél! - suttogtam könnyezve.