Reggel apa nem akarta, hogy suliba menjek a törött lábammal.
- Nem mehetsz iskolába!
- De nem szeretnék hiányozni! - apa a kezét a homlokomra tette.
- Nem vagy beteg.
- Tehát mehetek? - csillantak fel a szemeim.
- Nem, de miért akarsz bemenni?
- Mert nem akarok lemaradni a tananyagról - néztem rá bociszemekkel. Tudtam, hogy nem tud ennek ellenállni.
- Ne nézz így! Nem hat meg - próbált erős lenni. Bevetettem az adu ászt.
- Nehogy lebiggyesztsd a szád! Debi, mit mondtam? Debi, nagylány vagy már! Ahj, rendben, menjél! - egyezett bele végül.
- Kösziii - öleltem meg.
- De ha bármi bajod lesz, akkor itthon maradsz amíg le nem veszik a gipszet! - emelte fel a mutatóujját.
- Nem lesz semmi gond - mentem öltözködni. Miután felöltöztem kimentem a lakásból. Roli épp a lift felé tartott.
- Várj - szóltam neki, mire hitetlenül nézett rám.
- Hát te?
- Megyek suliba - vigyorogtam.
- Megőrültél.
- Megesik - szálltam be a liftbe. Lent Roli megállított.
- Add ide - nyújtotta a kezét.
- Mit?
- A táskádat. Add ide - kérte.
- Roli, csak a lábam tört el nem nyomorék lettem - indultam el, de Roli ekkor olyat tett amit álmaimban se mertem volna elképzelni. Felkapott a hátára, és elindult.
- Mit csinálsz? Tegyél le! - éreztem, hogy a fejem vörös lett.
- Nem fog menni - nevetett a fiú. Végül beletörődve a "sorsomba" a fejemet Roli vállára tettem. A mankóimat meg próbáltam úgy fogni, nehogy felbukjon bennük Roli. A suliban így mentünk fel a lépcsőn is, és csak a terem előtt tett le.
- Köszi a fuvart - mentem be a terembe. Olív és Evelin rögtön megöleltek.
- Jaj de jó, hogy semmi bajod! - ölelt Olív.
- Annyira aggódtunk érted, Debi! - nézett rám Evelin. Meghatottságtól kibuggyant egy könnycsepp a szememből. A szombathelyi osztálytársaim nem voltak velem ilyen kedvesek, mint a barátaim. A legjobb barátaim. Ők már az első napomon barátkoztak velem, és egy hónap után legjobb barátnők lettünk.
- Ne sírj, mert akkor én is sírok - törölte le az arcomról a kósza könnyet Olív.
- Nem fogok - ígértem meg.