(December 27. reggel, Baker Street, John szemszöge)
- Abbahagynád, Sherlock?! Már én szédülök a folyamatos ide-oda járkálásodtól! - morogtam oda neki, mikor már tényleg nagyon untam.
- Bocsi John, de képtelen vagyok lenyugodni! - panaszolta Sherlock, miközben lehuppant a velem szemben lévő fotelbe. De ez sem tartott sokáig, szinte azonnal fel is pattant, és folytatta az előző tevékenységét.
- Tudom, hogy nehéz kivárni, de csak 3 óra múlva találkoztok Emmával. Addig remélem jobb dolgokat is tervezel a szobában mászkálásnál, ugye?
- Igazad van! Addig kell egy ügy! - kiálltott fel Sherlock. - Naaaagyon unatkozom már.
Odanyújtottam neki a pisztolyát, és a falon lévő festett mosolygós fejre mutattam.
Elnevette magát, de azért elvette a fegyvert, és hamarosan már az egész tár tartalma a falban ékeskedett.
- Most jobb? - kérdeztem.
- Igen, mintha kicsit kevésbé lennék idegesebb. Egész jó érzés! És eszembe jutott valami! Egy régi ügy...

(2 és fél órával később, Emma szemszöge, S. Y. épülete)
Hamarosan elindulok majd, hogy időben odaérjek. Ma csak beugrottam, hogy segítsek az egyik újoncnak a laborban, hiszen még tart a szabadságom.
Jaaaj, olyan izgatott vagyok! Tényleg úgy érzem magam, mint valami túlfűtött tini, aki alig várja már az első randiját. Na jó, a második fele igaz is!
Végignéztem magamon, nem hiszem, hogy túlöltöztem volna: egy sötét farmer, csizma, meg egy kék blúz.
Elég az ábrándozásból! - szóltam magamra, majd felkaptam a cuccom és elindultam.

(A kávézó előtt, pár perccel később, Sherlock szemszöge)
Pont akkor értem a kávézóhoz, mikor megláttam Emmát az utca másik végén. Úgy látszik, ő is eléggé sietett, pont mint én. Remélem ő is annyira várta ezt a találkozást, mint én!
Már csak 5 méter lehetett közöttünk, és már messziről rám mosolygott. Én is elindultam felé, és félúton találkoztunk.
- Szia Emma! - köszöntem neki mosolyogva.
- Szia Sherlock! - megtettük a maradék pár métert a kávézóig, és bementünk. Leadtuk a rendelést, majd Emma így szólt:
- Tudod, nagyon megleptél tegnap, mikor felhívtál. - egy kicsit bele is pirult a mondatába, amit örömmel nyugtáztam.
- Hát tudod, tőlem is hirtelen ötlet volt. Vagyis... John tanácsára hallgatva hívtalak fel.
- Oh. - kicsit gondolkodóba esett, majd mosolyogva hozzátette: - Rólam szoktál beszélgetni Johnnal?
Most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak. Mivel tudtam, hogy nem lenne értelme hazudni (hiszen ő is jó testbeszédolvasó), ezt válaszoltam:
- Háát... Néha. És ha szabad megkérdeznem, tetszett az ajándékom?
- Egyszerűen csodálatos volt. Nagyjából átéreztem a jelentését, de lehet, hogy nem teljesen jól értelmezem.
Elmagyaráztam neki, melyik tétel mit képsivel, és közben minden apró rezdülését figyeltem, ugyanis tudni szerettem volna, mit is gondol.
De nem volt egyszerű dolgom, néha kész rejtély ez a nő, máskor meg szinte direkt viselkedik úgy, hogy szinte olvasni lehet belőle, akár egy nyitott könyvből.
- Akkor örülök, hogy mégiscsak jól értelmeztem. - szólt halkan, mosolyogva, miközben kihozták nekünk a kávékat.
- És a tiéd? - kérdeztem izgatottan.
- Azt szimbolizálta, hogy mit is érzek irántad. Az első találkozásunkkor egy bunkó S-fejnek tartottalak, akire dühös voltam az arroganciája miatt. Majd ahogy egyre jobban megismertelek, úgy vált a zene is egyre kellemesebbé. Azt hiszem röviden ennyi. - mondta, még mindig mosolyogva.
Egy ideig csak néztük egymást. Megfigyeltem gyönyörű őzikeszemeit, élettel teli mosolyát, szép vonásait. Ő is engem fürkészett, remélhetőleg hasonló jó dolgok jutottak neki is eszébe rólam.
- Min gondolkodsz? - kérdezte Emma, miközben az asztalon pihenő kezemre tette az övét. - Máshol jársz?
- A legkevésbé sem. Rajtad tűnődtem.
- És mi tűnődni való van rajtam? - kérdezte nevetve.
- Minden. De nem baj, szeretem a rejtélyeket, és a megoldandó dolgokat!
Sokáig ültünk még ott, elbeszélgetve az időt, majd felajánlottam, hogy hazakísem. A friss levegő már amúgy is kellett, mert egy idő után már gondolkodni se nagyon tudtam. (Amit nem tudom, hogy Emma, vagy a kávézóban lévő meleg okozott....)

(Aznap este, Greg szemszöge)
Mára még szabadságot vettem ki, úgyhogy az egész napomat a kutyáknak szenteltem. A kicsikkel játszottam, és nevet is adtam nekik.
Nagyon jól szórakoztunk, de délutánra már kezdtem kissé unni magam, ezért úgy döntöttem, sétálok egyet.
Még arra is gondoltam, hogy beugrok Emmához, de ki tudja, otthon van-e egyáltalán. Na mindegy, a háza felé sétálok, aztán meg majd meglátjuk, mi lesz!
Korán sötétedett, úgyhogy a legtöbb lakásban égett a lámpa. De az övében nem, vagyis valószínűleg nincs is otthon.
- No, nem baj! - gondoltam. - Azért ha már eljöttem idáig, legalább beugrok egy kis fánkért.
Amint beléptem, rögtön megláttam Emmát. De nem egyedül volt, hanem Sherlockkal. És úgy tűnt, nagyon jól érzik magukat. Így hát nem csoda, hogy rögtön féltékeny és ideges lettem...