(Aznap, pár órával később, Greg szemszöge)
A vacsorát nagyon kellemes hangulatban töltöttük el, csodás befejezésként természetesen Mrs. Hudson pudingjával. Meg  kell, hogy mondjam, Emma csodás szakács! Naaaagyon finom lett minden, amit csináltunk.
Bevonultunk a nappaliba, és ott kezdtünk el beszélgetni, a kiskutyákkal körülvéve, amiknek Sherlock kiváltképp örült.
- És Emma kedvesem, neked van valakid? - kérdezte Mrs. Hudson. - Mármint párod, vagy ilyesmi.
Erre felkaptam a fejem, ugyanis erről még nem beszélgettünk, de nagyon reméltem, hogy nincs senkije, és szabad a pálya. Úgy tűnt, Sherlock is jobban kezdett ránk figyelni hirtelen.
- Nem, Mrs. Hudson, nincs senkim. - válaszolt szerényen, mintha kínos lenne számára ez a téma.
- És valaki udvarló esetleg? - faggatta tovább őt sokat sejtető mosollyal.
- Dehogy is! Nem hinném, hogy érdeklek bárkit is ÚGY. De nem is olyan nagy baj, megszoktam már, hogy egyedül vagyok...
- Oh, már miért ne érdekelnél bárkit is ÚGY? - kérdezte Mrs. Hudson. - Hi...
- Hiszen rendkívül intelligens, jóhumorú, kedves, gyönyörű nő vagy. Szerintem igenis sok ember álmodozhat olyan nőről, mint te. - mondta Sherlock, kicsit belepirulva a mondatába, amit nem tudtam hová tenni. Min pirult el??!
A kínos beszélgetésnek szerencsére véget vetett a kiskutyák panaszos ugatása, ami azt jelezte, hogy már nagyon éhesek.
Gyorsan adtam nekik enni, majd egy kis puncs mellett folytattuk a beszélgetést. Hamarosan felvetődött, hogy átadhatnánk egymásnak az ajándékokat.
Csak öten voltunk, mégis olyan hangzavar lett, mindenki a másikon átbukdácsolva akarta átadni az ajándékokat.
- Várjatok egy picit! Nem lenne egyszerűbb, ha egyesével adnánk át az ajándékokat? Úgy nem lenne ekkora káosz! - szólt Emma.
- Jó ötlet! - helyeselt John, mint ahogy mindenki más is.
- Akkor kezdek én, házigazda lévén! - ajánlkoztam máris.
- Tessék Mrs. Hudson, ez az öné! - nyújtottam át egy gondosan becsomagolt teáskészletet. Ugyanis az előzőt Sherlock szétlőtte...
Majd Johnnak is átadtam az ajándékát, ezután pedig Sherlockhoz fordultam:
- Sherlock, tudom, hogy utálod az ajándékokat, úgyhogy nem vettem neked semmit.
- Ah, köszönöm! Ez a legjobb, amit kaphattam így karácsonyra! - lelkesedett.
Ekkor elővettem egy masnit, és közelebb húztam magamhoz az egyik kiskutyát.
- Neked pedig Emma, mivel tudom, hogy mennyire egyedül vagy otthon, adok egy társat! - mondtam, majd a kutyus tényleg Emmához szaladt, és hozzádörgölőzött, mint egy macska.
- Oh, Greg! - szinte sugárzott az örömtől, láttam rajta, nagyon szereti már most a kutyust.
Mindenki sorban átadta az ajándékokat, a végére Emma maradt.
Nekem vett két pórázt Amynek és Rodneynak. Johnnak egy könyvet, Mrs. Hudsonnak pedig palacsintasütőt ajándékozott. Ezután Sherlockhoz fordult:
- Tudod Sherlock, igazán nem tudtam, te vajon minek örülnél, de remélem ez tetszeni fog! - mondta kicsit elpirulva (miért pirult el ő is??!!), majd a zongorához lépett. Már jó ideje nem játszott rajta senki, de azért megszokásból karban van tartva, úgyhogy tisztán csengett, mikor Emma játszani kezdett rajta.
Először egy elég gyors, szinte dühös dallammal indított, ami utána átcsapott egy vidám, szinte kacér melódiába. Ezután egy komolyabb tétel jött, ami nagyon kellemes hangvilágú volt, és végül újra egy gyors, kicsit a szívhangra emlékeztető dallammal búcsúzott. Meseszépen játszott, és egészen kifejező is volt, bár nem teljesen értettem. De nem is nekem szólt, hanem egyedül Sherlocknak.
Az emlegetett szamár felállt, és teljes komolysággal Emmához lépett.
- Ennél szebb ajándékot még sosem kaptam! - szólt, majd elmosolyodott. - Bár érdekes, hogy mindketten ugyanolyan ötlettel érkeztünk!
- Ezt hogy érted? - kérdezte Emma.
- Én is zenével készültem neked. Csak neked. Bár mindenki hallani fogja, tudd, hogy neked szól. - mondta teljes komolysággal, amit én először nem is akartam elhinni, de ő már hozta is a hegedűjét, és belekezdett a muzsikálásba. Ő is egy gyors tétellel kezdett, ami kifejezetten vidám, és kellemes volt. Ám lassan átfolyt egy mélabús siratóba, amely nagyon lehangoló volt az előző után. És mikor már teljesen átadtad volna magad a mély melankóliának, újra felcsendült az első tétel. Voltak benne apró változások, ezzel még színesebbé téve.
Miután az utolsó hangok is elhalltak, Emmára pillantottam. Szinte megigézve bámulta Sherlockot. Azt hiszem, ők - igazi zenei művészek lévén - valahogy úgy adtak tudtára egymásnak valódi érzelmeket, amik egy laikus hallgatónak fel sem tűnne. Nem tudom, de mindenesetre mindkettejükre nagy hatással volt egymás zenéjük.
- Szerintem épp itt az ideje, hogy igyunk még egy kis puncsot! - szakítottam meg az általam már kínosnak megítélt csendet, ami azonban úgy tűnt, Emmáékat nem nagyon zavarta.
- Jó, persze, mindjárt hozok még! - szólt rögtön Emma, és elsietett pirosló arccal. Sherlock is visszaült, John pedig segített kihozni a kancsókat.
Egy jó ideig még folytatódott a kellemes társalgás, én például Mrs. Hudsont hallgattam, hogy mi is a titka az ő pudingjának. Közben szétnéztem, vajon Emma hol van, aztán meg is láttam, ahogy az újdonsült kiskutya ott játszik közte és Sherlock között. Jól elvoltak, a kutyás tapasztalataikról beszélgettek. Egy pillanatra átsuhant bennem a féltékenység, de aztán rájöttem, hogy Sherlocktól igazán nincs félnivalóm, ő szerintem nem is képes ilyen érzelmekre!
A puncs és a sok kaja mindenkit elálmosított egy kicsit, és már készülődtek hazafelé. Elsőként Emma ment el, mindenkitől elbúcsúzva, kiskutyájával a kezében szállt be a taxiba, majd a többiek is taxiba szálltak, és hazaindultak.
Egyedül maradtam hát a lakásban, de akkor is nagyon emlékezetes marad ez a nap!