Jeremiah rémült, kétségbeesett arckifejezése láttán nem reméltem semmi jót az imént abbahagyott telefonbeszélgetés témájától.

- Jeremiah - lépek közelebb hozzá, nem merem megérinteni a karját, holott szívem szerint szorosan átölelném, bíztatva ezzel.

- Anya hazajött - ejti ki a szavakat. - De kórházban van.

Fejemet kapkodva próbálom összetenni az imént hallottakat.

Az első randinkon a fiú elszólta magát, hogy míg Lottinak - de ugye igazából nekem - hazudott, anyukája valójában csak otthagyta őket egy másik kapcsolat, jobb anyagi háttér lehetőségében.

- Nem hiszem el - kezeivel fejére szorít, s látom rajta, csak a sok kisgyerek jelenléte tartja vissza attól, hogy valami igen frappánsat mondjon. - Az a szociopata faszi megverte anyámat. Valamiért a városba jöttek, összekaptak, bevitte a mentő mert az a nyomorult az utcán hagyta félholtan és egy járókelő gyorsan cselekedett. Csak azt tudnám, miért apám a vész esetén értesítendő még mindig - sóhajt mélyen. - De talán jobb így. Most viszont menjünk. Ne haragudj - szabadkozik.

- Istenem, Jeremiah - simítok végig karján. A fiú nem reagál rá semmit, amitől megszeppenek, inkább indulatosan a kijárat felé indul én pedig próbálom tempóját felvéve követni.

El sem tudom képzelni, mi játszódhat most le a fiú fejében : az édesanyja, aki évek óta felé sem pillantott, kórházban fekszik, az apja valószínűleg bent van vele, akit elhagyott egy másik férfiért, de mégiscsak arról a nőről van szó, aki életet adott neki, s aki apja felesége volt hosszú évekig. Vajon szeretetből vagy kötelességtudatból megy be? Melyik érzés hajthatja?

A kocsihoz érve a fiú idegszálai teljesen felmondják a szolgálatot, óriásit ordít fájdalmában, a hangja kettészeli a levegőt s még egy darabig a fülemben cseng.

Szürreális élmény beülni mellé a kocsiba, egész testemben remegek. Mégsem jó ötlet ilyen állapotban vezetnie.

Ám ahogy a fiú kezei a kormányra simulnak, azonnal megszűnik a remegés, arca vonásai ellágyulnak, szemei bár könnyesen, de az úton függve koncentrálnak.

- Hazaviszlek, jó? - kérdezi csupán.

- Bemegyek veled - döntöm el, s olyan gyorsan próbálom kimondani, hogy én magam sem térhessek más véleményre.

A fiú rám emeli tekinetét, és látom a szemeiben az őszinte hálát.

Kifogunk egy piros lámpát, s miközben várunk a váltásra, Jeremiah jobb kezét combomra helyezi.

- Köszönöm, Ams - ad hangot hálájának.

Bőröm égni kezd keze alatt, ahogyan azt hiszem a fejem is.

Hála Istennek hamarosan folytathatjuk utunkat. Talán a fejem is kigyulladt volna a végén a lámpával egyetemben ..

Jeremiah nem spórol a gázzal, hüledezve pislogok a műszerfalla, s magamban fohászkodom hogy ne szegődjön egy rendőrbácsi a nyomunkba.

De hála a megengedettnél kicsivel gyorsabb hajtásnak, kisvártatva leparkol a kórház előtt, s kiszállva megpillantom a Mount Sina névre keresztelt épületegyüttest.

Szinte futva vágtatunk be a klinika recepciójához.

- Jó napot! - köszön Jeremiah a pult mögött ülő, idős, kontyot viselő hölgynek. - Jeremiah Waters vagyok. Anyukámat nemrég hozták be, a neve Lauren ... nem tudom az új férje nevét .. az apám is bent van vele, ő Dereck Waters. Kérlek mondja meg, hol találom őket!

A hölgy készségesen végighallgatja, majd papírokat tologat maga előtt és valamit bepötyög az előtte álló számítógépébe, feltehetőleg Jeremiah anyukájának nevét.

- A tizenkettesben vannak - válaszol, majd felegyenesedik bőrszékéből, s a pultra dőlve balra mutat. - Csak ezen a folyosón egyenesen - igazít minket útba.

- Köszönjük - válaszolok a fiú helyett, aki már elindul az átjáró fekete - fehér köves talaján.

Próbálok minnél kisebb kopogásokat hallatni cipőm talpával, miközben beérem a fiút.

Hamar elénk ugrik a tizenkettes számú kórterem.

A fiú azonban megtántorodik előtte, s kezét tördelve hezitál.

- Nyugi - bíztatom, bár talán egy ilyen helyzetben ezzel nem érek sokat. - Minden rendben lesz - újabb klisé, gratulálok, Amelia.

- Gyere te is, kérlek - súgja. Kissé meglepődöm kérésén, arra számítottam, hogy majd kint megvárom s magára hagyom szüleivel.

Gyengéden megfogja csuklómat, majd belépünk a szobába.

Jeremiah papája azonnal az ajtó irányába kapja a fejét, felpattan és karjai közé vonja a fiút, aki belesimul az ölelésbe.

Vállaik sziluettje felett megpróbálom kivenni az anyukáját az ágyban, azonban mindketten túl magasak ehhez.

- Apa, ő itt Amelia - mutt be a fiú, mikor elválnak egymástól.

- Amelia Prescott - nyújtom a férfi felé hozzá képest apró kezem, azonban engem is jó szorosan megölelget.

- Dereck Waters - erőltet magára a kedvemért egy hamiskás mosolyt. - Sajnálom, hogy keresztül húztuk a számításaitokat. Tudom, hogy ti ketten éppen randevún voltatok.

- Ugyan, Mr. Waters, az ilyen esetek mindennél előbbre valóak.

- Kérlek, tegezz nyugodtan - kezdeményezi a férfi. - Lauren kómában van - arrébb lép s végre Jeremiah megpillanthatja édesanyját.

A nő homlokáb s fejének hátsó részén fehér gézkötés húzódik, állkapcsa zúzódásokkal tarkított.

- Mi történt? - érdeklődik a fiú, s az ágyhoz lépve megfogja anyja kezét.

Könnyek szöknek a szemembe.

Megrohannak az emlékek, ahogy apa is ugyan ilyen kiszolgáltatott állapotban feküdt az ágyban, gépek tartották életben, amikről azonban két napon belül lekapcsolták.

- Az a faszkalap, már bocsánat - kezd bele Dereck - ráncigálta, majd lelökte a járdára, aminek a patkályába nagyon bevágta a fejét, szétnyílt hátul és elájult. Vagy valami ilyesmi - bólogat.

- Remélem feljelentitek - mondja Jeremiah.

- Persze, de most az a legfontosabb, hogy Lauren felépüljön. A pereskedés és bíróságra járkálás még várhat. Figyelj, fiam, én bent maradok estére, nyugodtan menj haza, jó? Amelia is biztos szívesen hazakerülne már ennyi megpróbáltatás után - mosolyog rám. - Bármi történik, hívlak, oké? - veregeti meg Jeremi vállát.

- Ne hozzak neked valami kaját? - érdeklődik.

- A büfések készítenek nekem valamit, de aranyos vagy. Na, menjetek! - hesseget kifelé minket az ajtón, de látszik rajta, hogy nem bírná tovább visszatartani könnyeit.

- Rendben, szia - köszön el tőle a fiú, majd én is búcsút inket a férfinak.

- Jeremiah, én annyira .. - kezdenék kint bele, de a fiú magához szorít s arcom mellkasába fúródik.

Érzem, ahogy egész testében remeg, a szive eszeveszett mód kalapál, de keze erősen tartja derekam.

Kibontom karjaimat s végre én is át tudom ölelni testét.

A fiú fürtjei csiklandozzák homlokom, ami azt jelenti, hogy fejét lejebb emelte.

Megpróbálom kinyújtóztatni a nyakam és normálisabb pózt felvenni.

Jeremiah kezének érintésére arcomon összerezzenek.

Államra tévednek ujjai, s ellenkezést nem tűrve megemelik azt s ezzel fejemet is vele szembe igazítva.

Szemei könnyektől csillogva is gyönyörűnek hatnak.

Ajkai olyan közel kerülnek a számhoz, hogy már csak a gondolatától is libabőr fut végig a karom egészén.

Centiről centire vágja el köztünk a távolságot, érzem leheletét bőrömön, ami lágyan cirógatja azt.

Aztán az eddigi lassú tempóból kitörve meglep : ajkai összeérnek az enyémmel, s hallom mélyről jövő, halk sóhaját amit már az én számba mormol el.

Alsó ajkam elválik a felsőtől, s a bejutásért könyörgő csókot elfogadva hagyom, hogy Jeremiah nyelve és az enyém közt szenvedélyes csata alakuljon ki.

Mondtam drágák, ami késik, nem múlik😏❤️ Egyébként elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy végre tudok ilyen sűrűn írni. Kommentben véleményt írni ér💕