Bumm.

A kézilabda óriási erővel ütközött arcomnak. Kezeimet sajgó bőröm elé kapom. Bár szívem szerint ordítanék, némán tűrök a fájdalomnak.

Mr. Wyatt, a tesitanárunk hozzám rohan égszínkék, susogós mackónadrágjában. Izmos karjai felém nyúlnak.

- Jól vagy, Amelia? - hosszú ujjaimon át leskelődöm felé. A tanárúr barna szemeivel az enyémeket keresi, amik a kezem mögött bújtak meg.

Megszabadítom arcom a takarásból.

Nem lepődöm meg a tényen, hogy Mr. Wyatten kívül senki sem volt a közelemben.

A lányok tovább trécseltek, mintha mi sem történt volna. Egyedül Lotti fordítja felém viruló fejét. Az arcára volt írva, hogy ő okozta a "balesetet", azonban cseppet sem bánta.

A tanár az orvosiba küldött. Remegő szájjal, rémülten közelítettem meg a rendelőt a kockás iskolakövön, amin hangosan csoszog tornacipőm talpa.

Az orvosi fehérre mázolt ajtaján kopogok, majd kisvártatva egy konytba fogott hajú nő nyitja ki előttem azt.

Arcáról azt veszem le, hogy nem mutathatok valami fényesen.

Karon ragad, majd leültet az ágyra, ami a tükörrel szemben áll, így lehetőségem nyílik arcomra pillantani.

Elszörnyedem a látványtól.

Világos bőrömön már látszódik a labda által hagyott folt, és vészjóslóan indult dagadásnak.

Hogy magyarázom ezt meg otthon?

Természetesen egyetlen porcikám sem vágyik arra, hogy anya jelenetet rendezzen az osztályban emiatt, és a folyamatos gúnyolódás miatt, aminek napi szinten áldozatául estem.

Csak nyugodtan szerettem volna a hátralévő egy évem végigvinni, bekerülni valamelyik borostyánligás egyetemre, és egy életre a hátam mögött hagyni a sok kínt, amit itt átéltem.

Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy miért hagyom őket magam felé kerekedni?

A válasz egyszerű; ők voltak fölényben.

Lotti nagy népszerűségnek örvend, a fiúkat is képes maga mellé állítani olyan ügyekben is akár, amiket ők szép szóval is letojtak volna.

Képes volt divatba hozni a kislányos copfokat, és kis sleppjével ez vált védjegyükké.

- Mi a neved, drágaság? - fordul felém a nővér.

Ráncokkal tarkított arca érdeklődően, kedvesen néz rám, kezében jéggel teli párna és egy tégely.

- Amelia Prescott - válaszolok, majd majd elveszem a jeget a nő kezéből, és az arcom fájó pontjára helyezem.

Éles fájdalom hasít belém a nyomásra, minek következtében apró szisszenés hagyja el a szám.

- Legjobb lenne, ha hazamennél. Tudunk beszélni valamelyik szülőddel?

Ijedtemben majd' kiesik kezemből a jég.

- Nem, dolgoznak, de útközben felhívom őket, ígérem - próbálom menteni magamat.

- A lényeg, hogy tudják, merre vagy - mosolyog rám a nő, aztán utamra enged.

Az iskola kihalt folyosóján a tesiöltöző felé veszem az irányt. A táskám a padon fekszik, bezárva - mivel a lányok előszeretettel rámolták ki holmim, vagy éppen vették el a füzeteim, és önkényesen másolták le a házikat, beadandókat.

A válltáskám óvatosan a helyére csúsztatom, majd szó nélkül sétálok ki onnan. A tanárnak szólok a holnapi órán, mást pedig úgysem érdekelne a helyzetem. Az sem foglalkozatott, hogy a testnevelés ruhám díszelgett rajtam. A padról a táskámba gyűrtem aznapi viseletem, és kész voltam a távozásra.

Fájdalmasan gondolok bele, mi vár rám holnap, amiért elmentem az óráról. Milyen nevetséges ötleteket vetnek majd fel a lányok, és tesznek újra a vicc tárgyává.

Előhalászom az iPodom a táskámból, amihez már csatlakoztattam reggel a fülesem.

Elindítom a lejátszási listám, és magamban dúdolom a dallamot.

A buszmegálló alig pár percre van a sulitól.

A menetrend szerint nem kell sokat várnom rá.

Kisvártatva pöfékelve gurul be a századforduló előtti, kék színű jármű, amire a középső ajtónál szállok fel.

Lehuppanok egy ülésre, és sajgó fejem óvatosan döntöttem az ablaknak.

Szeretem a suhanó tájat pásztázni. Ilyenkor mindig a kedvenc számom videoklipjébe képzelem magam, a gyönyörű lány helyébe, aki a vonaton ülve száguldott új, izgalmas élete felé.

Viszont én a megszokott, régi felé tartok csupán.

Anyát nem mertem felhívni, holott tudtam, hogy otthon van, és képtelenség lenne elkerülnöm.

A busz letesz a házunktól pár méterre, és a séta alatt próbálom lelkileg felkészülni a kérdésekre.

Amint beteszem a lábam a házba, almáspite illata csapja meg az orrom, ami betölti az egész lakást.

A konyhában anya kedvenc cd-je szolgáltatja a zenét a lejátszóból, anya pedig dudorászik mellé.

Halkan levetem a cipőm, és próbálok a szobám felé sunnyogni, anya azonban elkap.

- Hova hova, kisasszony? - tudakolja, én pedig arcom elé seprem barna hajam.

Megpördülök tengelyem körül, és anya irányába pislogok hajzuhatagomon át.

Anya azonnal elsimítja az arcom elé lógó tincseket, és a lélegzete is elakad a látványtól.

- Baleset volt- kezdem azonnal bele csitításába.

- Ez így nem mehet tovább. Holnap bemegyek az igazgatóhoz, és beszélek Lotti mamájával - szemei dühös szikrákat szórnak, majd lágyan magához von. - Senki sem teheti ezt az én kis hercegnőmmel. Sokat többet érsz az ilyen alakoknál, remélem tudod.

Óvatosan bólogok szőrmés pulóverébe, majd könnyes szemeim rá szegezem.

Anya ellágyult arckifejezésével találom szemben magam.

- Adok borogatást, de előbb gyere, egyél! - invitál az asztalhoz, majd rakottkrumplit rak elém.

Lassan evésnek látok, és próbálok egy tervvel előállni azt illetően, hogyan beszéljem le anyát az akciójáról.

Sziasztok!
Megérkezett az első rész. Rövidebb terjedelmű fejezetekre lehet majd számítani, de éppen emiatt több részre is. Véleményeket ne tartsatok magatokban! Btw kinek hogy megy eddig a suli?💞🙈