Draco szemszöge

A fény városába hopponáltunk át a hajnali órákban. A leheletem látszódott a hűvös hajnalban. Átkaroltam a didergő Grangert, s így mentünk be egy impozáns hotel ajtaján.

- Jó reggelt! - álltam meg a márvány recepciós pult előtt.

- Üdvözlöm a Hôtel de Crillon-ban, Mesdames et Messieurs. - mosolygott ránk egy nagyon cifrán öltözött hölgy. Lehet, hogy a divat fővárosa is Párizs,de azért ez már túlzás.

Gyorsan szobát foglaltam, s elindultunk reggelizni. Hermione elgondolkodva nézte az összes kávéházat, amelyik előtt elhaladtunk, de egyikbe sem ment be végül.

- Hova viszel? - nevettem el magam, mikor már a 20. kávézó előtt rostokoltunk.

- Ha kevesebbet kérdezősködnél hamarabb ott lenénk. - ment tovább.

- Én nem is... - szakított félbe egy csókkal. A Szajna felől jövő szelek felbillentették Granger virágos ruháját, mire elépett tőlem és elkezdte igazgatni a szoknyáját. A szerelem városa nem szereti ha az utcáin csókolóznak.

Egy vakolatlan téglaépülere esett a választás. Az ajtaján belépve megszólalt a kis csengő, erre egy fiatal fiú jött elénk.

- Ce qui peut, Mesdames?( Mit hozhatók, hölgyem?) - mosolygott rá Hermionera miközben leültünk. Már nem volt szimpatikus a pasas.

- Il y aura deux œufs brouillés. ( Két rántotta lesz.) - mosolygott vissza a lány.

- Très jolie, Mesdames! (Nagyon csinos, hölgyem!) - folytatta a csevegést. Én is itt vagyok!!! Nem zavarja, hogy Hermione velem jött???

- Merci! (Köszönöm!) - pirult el Granger. Attól hogy még a rózsaszín felhők városában vagyunk, nem kell mindenkivel flörtölni!

- Quel est votre nom? ( Mi a neved? ) - hajólt közelebb Hermionéhoz. Ma leütöm! Eddig nem tudtam milyen féltékenynek lenni, de nem így kellett volna elkezdeni az érzés megismertetését.

- Milye meleg lett hirtelen. Kimegyek levegőzni! - álltam fel az asztaltól. Hallottam, hogy Granger székének lábai is megnyikordúltak, de nem néztem vissza. Egyenesen kimentem az ajtón.

Odakint megcsapott a folyó fémes szaga, az autók kibocsátotta szmog, egész Párizs egy nagy illatfelhő volt. Amikor jöttünk fel sem tűnt hova sétáltunk el. Körülöttem kopott emeletes házak sorakoztak, láttam a hömpölygő folyamot, mocskos zöld színe volt. Az utca kövei között kinőtt a fű. Minden más volt! Mintha a város levetette volna a sziporkázó estélyiét, felfedve a koszos rongyokat.

- Felszállt a rózsaszín köd? - hallottam egy ismerős hangot a hátam mögűl.

- Mi? - néztem hátra a vállam fölött. A lépcső alján állt Hermione, ő sem hasonlított arra a lányra, aki bement pár perccel ezelőtt abba az épületbe. Most észlelte az apró hibáit, amikről máskor elsiklott a tekintetem. Most is tökéletes volt, csak most a hibáival együtt volt olyan lenyűgöző.

- Ilyen ez a város. A csúnyából gyönyörűt csinál,míg a szépet felnyagyítsa lenyűgözővé. Pedig a kopott itt is ugyanolyan mint Londonban, de itt a pink felhők valamelyest eltakarják. - sétált el mellettem. Nem nézett hátra, hogy utána megyek-e. Tudta, hogy úgy sem hagynám magára.

- Akkor ez volt a nagy felébresztő pofon? - karoltam át a derekát. Ő egy apró mosollyal az arcán simult még jobban hozzám.

- Valami olyasmi. - kacagott. Azzal a csilingelő nevetésével üzte el a gondjaimat mindig.

- Szeretetlek. - vettem a két kezem közé a puha arcát. Hüvelykujjamal óvatosan megsimogattam a felső ajkát, mire megremegett. Vágyakozóan beleharaptam az alsó ajkamba, majd a kezemet lefele kezdtem csúsztatni, egészen a derekáig.
Egy puha csókba belesűrítettem minden érzésemet.

- Szeretlek. - suttogta a számra.

Ott a Szajna egy holtágánál végre azt éreztem, hogy haza találtam. Bár örökre itt állhatnék vele...