Itt van a megígért extra fejezet.

Draco szemszöge: Valamikor a karácsonyi bál előtt

A nap lassan hagyta el az égboltot. Vörös félköre a horizontot színezte.

- Mit keres a nagy Draco Malfoy egy ilyen eldugott toronyban egyes egyedül? - lépett mellém Kevin.

- Gondolkodni sem szabad? - húztam fel a fél szemöldököm kérdőn.

- Az nem a te stílusod. - röhögött ki.

- Akkor meg mi az én stílusom? - értetlenkedtem. Az ilyesmiken nem igazán gondolkodom el. 

- A Hódító, a Nagymenő, a Milliárdos, a Mardekár Hercege, és a többi és a többi... Ilyennek látnak mások. - ült le mellém legjobb barátom.

- S te milyennek látsz? - teszem fel a kérdést.

- Draco Malfoynak. Annak a Draconak, aki egy lányra cseréltele az egész Roxfortot, aki titokban találkozgat élete szerelmével, és aki az ősellensége legjobb barátjával kavar, aki Griffendéles.  - sorolta fel egy szuszra Kevin legnagyobb megdöbbenésemre, azokat a tényeket, amiket Hermione és az én kivételemmel senki sem tudhatott volna. 

- Honnan tudod? - kaptam a kőpadló széléhez, mert félő volt, hogy kiesek a toronyból. 

- Eddig csak sejtettem, de mivel nem tagadod most már biztos vagyok benne. - könyökölt a térdére.

- Hogy tudtad... meg? - nyögtem ki, torkom elszorult, féltem, hogy elveszítem őt...

- Láttalak a könyvtárban, s hallottam ahogy elhívod. Gondoltam csak ugratod, de mikor láttam, hogy megcsókolod, akkor döbbentem csak rá, hogy milyen komolyan is gondolod az egészet. Az a sok kimaradás, az hogy sosem tudta senki sem, hogy hova tűnsz el órákra, erősítette a  meggyőződésemet. Aztán mikor meghallottam, hogy kivel feküdtél le, gondoltam elmúlt a szeszélyed, de utána ismét folyatódtak az eltűnések. Máig bizonytalan voltam, de most már tisztán látok. - fordult felém, kék szemeivel nem engedte, hogy másfele nézzek. 

- Más is tudja? 

- Nem, csak én. Mások észre sem veszik a furcsa viselkedésed. - rázta meg a fejét. Láttam a szemében a sajnálatot. 

- Elfogod mondani valakinek is? - hajtottam le a fejem.

- Nem. Mert ha nem szeretnéd igazán, nem vállalnál ennyi kockázatot. - állt fel. 

- Köszönöm... - sóhajtottam nagy megkönnyebbüléssel. Egy mondat visszhangzott a fülembe: 

Nem veszíted el őt! Nem veszítheted el!

- Jössz vacsorázni? - ébresztett fel gondolataimból ismét Kevin. Kezét nyújtotta felém. 

- Aha.  - fogadtam el a segítséget, majd elindultunk a kacskaringós lépcsőkőn lefelé.

Vacsora után egyenesen a Hermionéval megbeszélt találkozó helyre mentem. Kevinnel előtte megállított és megkért, hogy legyek nagyon óvatos. 

Az utat már majdnem futva tettem meg, ő ott várt a toronyban falnak vetett háttal. Apró kezeit karba tette, nagy barna szemével engem fürkészett. A futástól a hajam össze-vissza állt, a levegőt gyorsan kapkodtam, hogy lenyugtassam a felhőket taposó pulzusomat.  

Nem szóltam semmit, csak pár gyors lépéssel előtte teremtem, majd a kezét elkapva magamhoz rántottam, s egy hosszú csókba zártam le az ajkainkat.