Az első másfél hét tényleg nem volt vészes kibírtam a hiányát. De ahogy teltek a napok egyre nehezebb volt. Már lassan egy hónapja nem láttam. Nem tudom, merre van? Mit csinál? Jól van e? Miért nem jelentkezik? Mert már nem hív, nem ír, nem üzen, eltűnt. Két hét után már csak üzeneteket küldött. De már azt sem teszi. Egyre jobban aggódok miatta. Naponta több alkalommal jön rám a sírás, és olyankor Chuuya-nak is kellemetlenségeket okozok. Törni, zúzni akartam mérgemben, bánatomban, szenvedésemben, Chuuya próbál ilyenkor megnyugtatni, nem sok sikerrel. Hiába ül mellém, ölel át, ez már nem segít. Nekem Osamu-ra van szükségem, nem rá. A legutóbbi hisztériás rohamom alatt majdnem hozzá vágtam egy tányért. Ha az erejével nem kapja el a dolgokat, sok mindent tönkretettem volna.

Eltelt még egy hét és az őrjöngésem átment olyan állapotba, amit nem tudok hová sorolni. Nem eszek nem alszok élő hullaként tétlenül járok a lakásban. Chuuya feladatokat ad nekem hogy le foglaljon, de 5 napja meg sem szólaltam szinte. Nincs miért... Csak bólogatok, hogy rendben csinálom már. De nem tudok nagyon másra figyelni. Hiába kérdezget, a kalapos vagy próbál beszéltetni maximum csak hümmögtem rá valamit. Ez talán még jobban idegesíti a fiúknak, mint korábban az agresszivitáson.

Többes számban kell mondanom, mert Akutagawa és megismert végül. Csak egy munka miatt kereste fel a vöröst a csigaházban. Hiszen ő az egyedüli, aki a fiúkon kívül, még ismeri ezt a helyet a Maffiából. Mikor hallottam, hogy Chuuya beszél valakivel, feléledve rohantam ki a nappaliba. De mikor megláttam a fekete hajú fiút, aki többször is feküdt már a kanapénkon megint elkeseredtem. Úgy tűnt ő is felismert engem. Megfeszült úgy kérdezett

- Chuuya san... ez kicsoda? És miért van itt?

- Dazai kedvese. Én vigyázok rá, amíg az a gyökér odavan... Miért?

- Mert már találkoztunk. - válaszoltam a szürke szemű helyett - Felismersz engem igaz Akutagawa

- Azon az estén téged ejtett túszként az, akit utána Dazai san megölt.

- Igen... Sajnálom, hogy akkor gondot okoztam nektek azon az éjszakán és köszönöm, hogy nem öltél meg!

- Dazai san parancsát teljesítettem... - felelte röviden.

- Tudom – válaszoltam, majd végignéztem a vékony fiú megállapodott a szemem azon a ponton ahol legutóbb láttam - Hogy van a legutóbbi sérülésed? Nem fáj már?

- Honnan tudsz róla?? - kerekedtek ki a szemei.

- Én vártalak össze, már egy pár alkalommal kerültél a kezem alá.

Egyszerre volt meglepődve a fiú és láttam a szemében hogy nem hisz nekem. Sosem volt ébren mikor elláttam, de ez annak a sok nyugtatónak köszönhető, amiket adtam neki, hogy ne ébredjen fel legalább addig, míg állítanom a vérzését. Úgy másfél két hónappal a hídon történtek előtt kezeltem legutóbb. Kíváncsi voltam mennyire van megelégedve azzal az ellátással valamit nyújtottam neki. Még egyszer végigmért, továbbra sem hitte el hogy Osamu összejött azzal a lánnyal, akit azon az estén látott, és hogy azóta titokzatos orvosává vált, aki kezeli, ha néha túlhajszolta magát.

- Te voltál az? – bólintottam – A-arigatou...

Felelte halkan kicsit meghajolva, mint aki nem tudja, hogyan kellene most beszélnünk. Aranyos volt, hogy ez a veszélyes fiú így keresi a szavakat zavarában. De így is több figyelmességet láttam a szemében, mint mikor először láttam őt az utcán a párom mellett sétálva. Akkor teljesen a munkára koncentrált, de most már látom Osamu el érte, hogy kicsit megint élet költözzön a szemébe. Hiszen megfogadta, hogy jóvá teszi azt, amit a fiúval tett miközben kiképezte.

Aznap azzal foglaltam el magam, hogy jobban megismertem ezt a fiatal maffiózót. Nagyon óvatosan viselkedett velem, hiszen mégis csak én vagyok a mentorának a kedvese. Nem szerette volna, ha rosszat mondok majd róla Osamunak. Ez nem meglepő, még éltek benne a régi reflexek, hogyha valami rosszat tett, akkor nagyon megbünteti érte. De már biztosan nem tenne ilyet a kedvesem, és amúgy is nekem eszem ágában sem volt bemószerolni őt. És egyébként is nagyon kedves fiú. Örültem, hogy jobban megismerhettem. És remélem, ha legközelebb megsérül, nem kell majd benyugtatóznom, hanem engedi majd önszántából, hogy összevarrjam. De azért szeretném, ha nem sűrűn kell majd ilyen okból találkoznom vele. Hanem inkább, mint egy baráti találkozó keretein belül lássam. Remélem ő is talál, majd valakit egyszer megérdemli, csak nehezen köt új ismeretségeket.

Onnan kezdve, hogy megismertem, ő is vigyázott rám. Gyakran meglátogatott minket és próbált felvidítani és vagy lefogni, hogyha egyszer kétszer őrjöngés bement át a viselkedésem. Nem szerette, ha szomorú vagyok. Meg is jegyezte, hogy sokkal jobban áll, ha mosolygok. De ahogyan nőtt az Osamu utáni hiányom, úgy szomorodtam el egyre jobban. Már nem tudtam mosolyogni sem.

Még azon a héten mikor a dühöngő fázisomban voltam, történt valami, ami miatt kerültem át a néma zombi állapotba. Nem tudom biztosan mi üthetett azon a napon belém, de szerintem elgurult a gyógyszer. Sosem voltam sem hisztis sem gyanakvó vagy féltékenykedő. De azon a napon mégis minden, amit ezekben a kategóriákban be lehet sorolni az én voltam. Mi történhetett akkor velem?

Már tényleg mindent elképzeltem. Hogy igazából, már rég végzett a feladataival csak nem akar visszajönni. Hogy egy másik nőnél van. Nem jön vissza hozzám. Biztos a kicsi miatt. Mert nem akarja. Nem akar apa lenni. Mást szeret. Nem is nekem vette azt a gyűrűt. Azért nem adta ide, mert egy másik kezét kérte meg vele. Csak rásózott a tására, hogy amíg ő a nászútja tölti, azzal az idegennel, ne legyek útba és ne keressem.

Ekkor volt az, hogy törtem zúzta mérgemben. Azaz hogy tettem volna, ha Chuuya az erejével fel nem fogja a tárgyakat mielőtt még hozzá csapódnak a padlóhoz. Aztán miután mindent biztonságba helyezett ideje volt velem foglalkoznia.

- [Név]! Ezt most azonnal fejezd be! A végén még kárt teszel magadban! - elkapta a karjaimat és hiába téptem magam nem engedett el. Dazai engem öl meg elsőnek, ha veled valami történik, vagy ha bajod lesz! Hagyd ezt abba!

- Te is tudod, hogy nem jön vissza! Valaki mással van! – ordítottam és sírtam, míg vele hadakoztam.

- Tiszta hülye vagy! Ne mesélj be magadnak ekkora baromságokat!

- Miért ne lehet, hogy igazak!

- Egy f*szt igazak! Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a kapcsolatotokat, mert most elborult az agyad!

- Mit érdekel téged az életem? Úgyis csak teszed amit Osamu mond! Az ő kutyája vagy Chuuya! Hagyj békén és fordítsd te is hátat nekem, mint ahogy mindenki más!

- Felejtsd el, nem hagylak hátra és Dazai sem hagyott el! Vissza fog jönni!

- Érzem a hangodon, hogy már te sem hiszed el ezt! – már nem láttam a könnyeimtől csak szabadulni akartam – Eressz el!

- Nem! – átölelt, mert már majdnem kicsúsztam a fogásából, az erejét nem akarta használni rajtam, még így is ügyelt és vigyázott rám, hogy már régen nem érdemeltem meg.

- Utállak! Mindkettőtöket utállak! Hagyjatok békén! Nem akarok látni senkit! Főleg nem titeket! Chuuya menj innen! Hagyj békén! Utállak! Osamut is utálom! Hagyjatok békén! Tűnj el innen és ne gyere vissza!

Elengedett... Annyira meglepett a tette, hogy én is elhallgattam. Furcsa fénytelenség ült a szemében. Végignézett rajtam, majd egyetlen szó nélkül sarkon fordult és szakadozott léptekkel kiment a lakásból. Becsukta maga mögött az ajtót és nem jött vissza.

- Chuuya? – néztem meredten utána.

Tényleg itt hagyott. Egyedül lettem pont, ahogy akartam. Csend volt. Még egy utolsó csapódás visszhangzott fel a lépcsőházban, ahogy a kalapos elhagyta az épületet is.

Összeestem a térdemre érkezve és a kezeimet néztem. Magamra maradtam. Mindenki elhagyott, mert el kergettem, de végül is pont ezt kértem. Azt akartam, hogy elmenjen és ő megtette. Annyira hirtelen távozott, hogy még a kabátját sem vitte magával. Sőt a kalapja is ott hevert előttem ahova leesett, mikor ki akartam tépni magamat a fogságából. Itt hagyta ezt a fontos dolgokat is.

Kezembe vettem fejfedőt és éreztem, hogy most nagyon nagy hibát követtem el. Chuuya annyira megharagudott rám hogy arra sem figyelt, hogy ezt nem vitte el. Felálltam, hogy utána menjek. De a kilincset megfogva rájöttem, hogy nem mehetek. Nem tudom, hová ment. Magam sem tudom, hol vagyok pontosan Yokohamán belül. Egyébként is én kértem, hogy menjen innen. Most nem kérhetem, hogy jöjjön vissza.

Magamra haragítottam őt, aki eddig támaszt adott nekem. Nem érdemlem, meg hogy visszajöjjön és továbbra is vigyázzon rám. Itt hagyott, pedig Dazai megígértette vele, hogy sosem tesz ilyet, míg vissza nem jön. Elkergettem és ahelyett, hogy a társának engedelmeskedett volna, rám hallgatott. Ha Osamu megtudja, nagyon mérges lesz rá. Miattam.

Az én hibám lesz, ha a párom bántani fogja. Ezt nem akartam. Mit tettem? Lehet, sosem bocsátja meg neki hogy egyedül hagyott, védelem nélkül. Mi van ha Chuuya minden szavamat komolyan vette és tényleg nem jön vissza? Ezt nem így akartam! Egy idióta vagyok és ő nem tett semmi rosszat mégis ő fogja meg járni, hogy egy ilyen idegesítő ostoba liba vagyok.

Fogtam a kalapját és a nappali egyik sarkába vonultam. Lekuporodott a földre és reméltem mire valaki rám talál, már nem lehet majd észrevenni sem engem, mert körbenőttek a gombák.

Meg sem érdemlem, hogy valaki rám találjon itt. De remélem, mégis jön valaki. Hogy nem uszítottam magam ellen mindenkit. És van olyan még, akinek fontos vagyok. Egyre nehezebb volt a szemhéjam.

- Chuuya... Annyira sajnálom... Kérlek... gyere vissza... - ezzel a mondattal, reménnyel és kéréssel aludtam el, ott a sarokban.

Arra ébredtem, hogy egy pohár hideg vizet öntöttek a nyakamba. Ahogy felriadtam Chuuya ott állt előttem. Elég közömbös volt a tekintete. Rezzenéstelen arccal várta mit mondok majd a hideg ébresztőre. Az áldottságával visszalepett a poharat a legközelebbi asztalra. Nem vette le a szemét rólam, még csak nem is pislogott. Várta mit felelek. De én csak felálltam és a nyakába ugrottam.

- [Név]?

- Gomennasai! Nem akartam! Ne menj el megint! Bocsáss meg nekem Chuuya! Nem utállak! Nem kellett volna rád zúdítanom a bajaimat és olyan dolgokat mondanom neked! Nem utállak! Osamut sem utálom! Ne haragudj rám!

És csak sírtam és szorítottam a vörös hajú fiatal férfit. Lassan ölelt át és ugyan úgy, mint máskor most is csitítani próbált. De ezt csak még jobban szorította a szívemet. Nem érdemlem, meg hogy ilyen kedvesen bánjon velem. Mikor már csak szipogtam akkor szólalt meg addig semmit sem szólt. És csak annyira simogatta a hátamat, hogy elhiggyem, itt van. De nem olvastam ki mást a tetteiből.

- Tudom... - szólt egyhangúan, de nekem már az is megkönnyebbülést adott, hogy hozzám szólt - Éreztem én, hogy nem gondolod te sem komolyan azokat, amiket mérgedben kiabáltál.

- Annyira sajnálom Chuuya!

- De azt is látom, hogy jót tett neked az is, hogy kicsit itt hagytalak.

- Ne csinálj ilyet megint! Ne hagy egyedül! Osamu nagyon mérges lesz... Nem kerülhetsz bajba miattam!

- Nem fogok... csak ezt a mostani ne említsd meg neki... Rendben? – nézett a szemembe miután eltolt kicsit magától.

- Igen, hallgatok! – töröltem le egyik kezemmel a könnyeimet.

- Köszönöm... - simogatta meg a fejemet éreztem, hogy ezzel megbocsájtott nekem - Ha esetleg elmondom mit csináltál, mert be foglak árulni, akkor csak az ajtóig mentem, nem messzebb. Megegyezhetünk ebben?

- Ez a legkevesebb! És amúgy is megérdemlem, hogy eláruld Osamunak milyen voltam... Megérdemlem a büntetést, amiért így bántam veled... Ne haragudj rám Chuuya!

- Nem vagyok mérges, nem is voltam. De örülök, hogy lenyugodtál végre. És ígérd, meg hogy nem lesz megint ilyen és nem kételkedsz benne többször! Rendben?

- Megígérem! Bízok mindkettőtökben és abban, hogy Osamu nem fog elhagyni! Vissza fog jönni!

- Jó kislány... most menj és aludj egy kicsit. Még javában tart az éjszaka, de nem hagyhattam, hogy ott aludj a sarokban.

- Megérdemeltem a vizet is...

- Igen meg...

Chuuya-val kibékültünk azon a hajnalon és több olyan kirohanásai sem volt megint. De mint említettem, azóta lassan az erőm is kiszállt belőlem, ami az ilyen kiabáláshoz kell.

5 héttel és 3 nappal azután hogy elváltam Osamu-tól, minden erőm elszállt. És akkor olyan hülyeséget tettem, amit korábban még sosem. Éjjel arra ébredtem, hogy megint sírok. Elegem, lett a múlni nem akaró fájdalomból. Azt akartam, hogy végre elmúljon ez a szorítás, amit nem tudtam megszokni. Véget akartam vetni neki.

Ki keltem az ágyból és kisétáltam a nappaliba. Chuuya mélyen aludt a kanapén, nem vette észre sem azt, hogy kimentem hozzá, sem hogy figyeltem őt egy darabig, sem azt, hogy kinyitottam a terasz ajtót majd az sem ébresztette fel, hogy felmásztam a tetőre. Hideg volt odafent, nagyon fújt a szél. Mégsem igazán érdekelt nem fáztam. Tényleg az van, hogy mostanában, már nem érzek semmit, a folyamatos fájdalmon kívül. A másik peremhez sétáltam. Oda aminél, ha lenézek nem volt útban semmi egészen a talajig. Magasan voltam. Nagyon magasan. Felléptem a peremre. Ebben a pillanatban kapta el a karomat.

- Megvesztél?? [Név] azonnal gyere vissza a lakásba!

- Chuuya? – néztem vissza rá már nagyon nem éltek már akkor az érzékeim.

- Mire gondoltál? Ki az, aki utánad jött? Gyere le onnan most azonnal!

- Mi értelme van? Ha mást nem is érzek a fájdalmon kívül? Engedj el Chuuya elegem van ebből!

- Ezzel nem segítesz! Sem magadon sem pedig a picin!

- Picin?

- Erre is nekem kell emlékeztetnem téged? Terhes vagy az ég szerelmére!

Némán léptem vissza vörös mellé a biztos találja. Látta mennyire magam alatt vagyok ezért átölelt. Mikor érezte, hogy elkezdtem sírni megnyugodott. Mert ez azt jelentette megbántam azt az ötletemet. És ez valóban így is volt. Reszkettem, mert nem akartam magam sem elhinni, hogy erre vállalkoztam volna. Véget vetettem volna mindennek. Elment az eszem valószínűleg. Ő felvett menyasszonypózba és visszavitt a lakásba. Bevitt a hálóba majd letett az ágyra és betakart. De mikor otthagyott volna, megfogtam a kezét.

- [Név]?

- Maradj itt Chuuya! Kérlek!

- Nem fogok veled aludni! Ez nem megoldás, megbeszéltük.

- Nem azért kérem. Nem akarom megcsalni Osamut. Ilyesmire nem vetemednék. Hanem azért kérlek erre, hogy még véletlenül sem megyek ki megint. Félek újra felmennék a tetőre. Nem akarom ezt! Maradj itt velem. Kérlek Chuuya!

Sóhajtott egy nagyot, éreztem rajta, hogy szerinte is igazam van. Ha képes lettem volna komolyan gondolkodás nélkül lelépni a tetőről, akkor jobb, hogyha mellettem tölti az éjjelt. Mostantól fokozottan figyelnie kell rám.

- Rendben, legyen, de csak erre az egy éjszakára!

- Köszönöm Chuuya...

Mellém bújt és átölelt, úgy ahogyan Osamu tette mikor saját lakásunkban tértünk nyugovóra. De mégsem ő volt az. Hiányzott, megint könnyek között aludtam el.

A következő nap sem telt el úgy hogy ne fájna a szívem. A vörös mindig szem előtt tartott, és hogyha egy kicsit hosszabb ideig néztem egy poharat, egy kést, dugóhúzót, akármit, amivel sebet ejthettem magamon azonnal kivette a kezemből. Letette és elzavart máshova. De persze folyamatosan, olyan helyre, ahol láthatta, mit csinálok. Viszont én azt is láttam rajta, hogy lassan kifárad ebbe.

Azon a délután már estefelé Chuuya-nak elege lett abból, amit művelek. Leültetett a kanapéra maga mellé, míg a telefonjában írt egy SMS-t kódolt nyelven Dazai-nak. Azért mert tudta csak így képes rávenni a telefonálásra. Kapott egy választ is, hogy most nem jó neki. Mire a vörös visszaírt, hogy élet-halál kérdése és velem kapcsolatos.

Ekkor már csengett a telefon. Chuuya megesketett, hogy nem szólalok meg. Nem veszem ki a telefont a kezéből. Engedtem, hogy csak ő beszéljen és nem pánikolok be bármit is mondd majd. De cserébe hazahozza őt nekem. Féltem egy kicsit hogy vajon mit akar tenni. De a csengő mobil, amin Osamu neve villogott, ami miatt a hiány erősebb volt bennem a félelemnél. Belementem a játékba, majd ő felvette a telefont.

- Na, végre csiga! Mi történt [Név]-vel? – morgott, de hallottam a hangján, hogy aggódott.

- Nocsak? Most már érdekel? – a vörös hangja vágott, mint a kés, olyan szemrehányó hangsúlyt választott.

- Chuuya erre nincs időm! Válaszolj!

- Miért is? Hetek óta nem jelentkezel. Tudod min ment és jelenleg is min megy át miattad?

- Nekem is hiányzik, de ez-

- Valóban hiányzik? – vágott a szavába - Te is le akartál ugrani a tetőről?

- Micsoda?

- Tegnap este majdnem megtette! Ha nem ébredek föl időben, most se barátnőd sem leendő gyermeked nem lenne már!

- Chuuya, ha ez vicc akar lenni én-

- Az sem vicc, hogy láttam ma a késeket nézegetni! Annyira hiányzol neki, hogy már nem elegendő neki az sem, hogyha én alszok mellette és átölelem!

- Chuuya... - sötétült el a hangja - Mit tettél [Név]-vel?

Osamu máskor is volt már féltékeny azt a munkatársamat is meg akarta ölni, aki flörtölt velem. Chuuya most vallotta be hogy velem aludt. Féltem. Egymásnak fognak ugrani. De nem tudtam miért? Chuuya mit akar ezzel elérni? Csak magára haragítja Osamut annak nem lesz jó vége! Mégsem szólalhattam meg mert nem hagytak volna.

- Megismételjem neked makréla? Vele töltöttem az éjszakát!

- Ha csak egy ujjal is hozzá értél [Név]-hez, én, megöllek! – emelte fel egyre jobban a hangját.

- De nem vagy itt! Nem tehetsz ellene semmit! Nekem meg nincs kedvem megint egy öngyilkos hajlamú egyénnel együtt lakni. Aki ráadásul komolyan is gondolja. Nemcsak játszik, mint annak ideén te!

- Mit akarsz tenni?

- Átvenni a helyedet!

- Mi? – „Ezt én is kérdeztem volna, Chuuya mégis mi a csudát akarsz ezzel mondani?"

- Nem tudom hol vagy pontosan, de ha fél óra múlva nem vagy itt. Akkor el fogom érni, hogy [Név] elfelejtsem téged. hogy ne szeressen téged. És ha ehhez az kell, hogy megdugom, akkor meg fogom tenni!

- Ne merészelt CHUUYA!

- Próbáld meg! Hallhattad 30 perc! Bár... lehet, nem várok annyit sem...

- ESZEDBE NE JUSSON!

Nem felelt a vörös, de hallottam minden szót ahogy Osamu kiabál a vonal túlsó végéről. Mégsem tudtam felelni. Nem csak azért, mert megesketett, hogy nem szólalok meg ez már nem tartott volna vissza. De az hogy azt mondta „megdug", lesokkol. Nem akartam sikítani akartam volna, de nem ment, azért sem, mert egyre közelebb hajolt hozzám. Már egészen a combom mellett támaszkodott a kezével. A telefonját, már az erejével tartotta a levegőben a füle mellett, mialatt a másik kezével az államhoz nyúlt, hogy felé nézzek. Nagyot nyeltem, mert annyira nézte a számat. Féltem, és tudnom kellett!

- U-ugye n-nem akarsz megcsókolni engem?

- Ki tudja... Hívogatóak az ajkaid [Név]...

- Chu- Chuuya...

- HAGYD ŐT BÉKÉN!