- a fejezet 18+ 🍋 részletet tartalmaz -

Chuuya és Dazai hazavittek aznap este az Osamuval közös lakásunkra. A kalapos ajánlotta fel, hogy elvisz, minket ne kelljen annyit gyalogolnunk főleg egy ilyen nap után. Mikor ezt kimondta és elment egy autóért akkor gondolhattam bele jobban, hogy mi minden történ t az elmúlt pár órában. Osamuval a randevúnkat az eddigi legrosszabb módon szakították félbe. A hídon történteket próbáltam elfelejteni, de nem ment. Túlságosan élénken éltek előttem az események. Ha lehunytam a szememet mintha még mindig ott állnék. Ott próbálnám kitépni magamat a rókamaszkosok karjából, hogy Osamu után ugorhassak a hídról. És ezzel megmentsem mindkettőnk életét. Most éreztem csak meg mekkora szerencsénk volt, hogy abból a helyzetből így ki tudtunk szabadulni. Belegondolni is rossz mi lett volna, ha nem engednek el. Így visszaemlékezve bármennyire szörnyű is volt. Egy valami nem hagy nyugodni. Miért eresztettek el olyan egyszerűen? Mikor azt kiáltottam „Engedjetek el!" akkor, mintha parancsszóra tették volna. De lehet, hogy csak túlképzelem a dolgot. Vagy az is előfordulhat, hogy a vezetőjük rájött, én is le fogok ugrani, inkább mintsem, hogy nélküle haljak meg. Ezt tudva pedig engedélyezte az embereinek, hogy engedhetnek el... Csak ezekre a lehetőségekre tudok gondolni. Bármennyire is nem számit már. Élünk és ez a lényeg. Túléltük. Már ezer is hálát kell adnom.

Gondolataimból a vörös visszatérte zökkentett ki. Mellettem Osamu fogta a kezemet végig. De szerintem látta, hogy nagyon elkalandoztam így inkább nem zavart meg. Egy fekete autóval tért vissza a kalapos és már indultunk is. Chuuya vezetett míg Osamu velem ült a hátsó ülésen. Már a kocsiban éreztem mennyire feszült. Végig az úton fogta a kezemet éreztem, hogy remeg, gondolkodik, miközben meg-megszorította ujjaimat. Tudtam, hogy aggódik miattam és a pici miatt is. Biztonságban akar tudni mindkettőnket, de mire fél útig értünk már olyan görcsös volt a testtartása, hogy muszáj volt tennem valamit, hogy kibillentsem a gondolataiból. Kifelé nézett az ablakon. Nem rám, hanem az elsuhanó fényekre. Viszont láttam a szemén, hogy egyáltalán nincs jelen. Csak testileg. A szemei nem követtek a lámpák mozgását. Csak bámult a semmibe. Szabad kezemmel magam felé fordítottam az arcát és megcsókoltam.

- [Név]? Ezt miért kaptam?

- Mert így kicsit megfeledkezhetsz a maffiáról. Tudom, hogy csak ezen tudsz gondolkodni. De a kedvemért engedd el most egy rövid időre. Légyszi! Most csak egymással foglalkozunk Osamu... felejtsd el, hogy van Port Maffia. Legyél csak egy egyszerű férfi. Rendben?

- Igazad van kedves. - döntötte a fejét a vállamra – Sajnálom, hogy így elragadtak a gondolataim!

- Semmi baj Osamu... - simogattam a haját - Azért vagyok, hogy néha kizökkentselek a munkádból

- És hihetetlenül profi vagy benne... - nevetett kicsit közelebb bújva a nyakamhoz

- Volt időm kigyakorolni melletted.

- És mivel mostantól mindig együtt leszünk, még temérdek sok időd van, hogy tökéjre fejleszd ezt. Én pedig remélem, hogy valahányszor belépek, majd az ajtókon mindig kirántasz majd a sötétségből. Megteszed majd nekem ezt igaz?

- Hogyne tenném meg? De... kilenc hónap múlva már ketten leszünk, akik várunk majd otthon téged. Csak képzeld el. Kinyitod az ajtót és ő szalad majd hozzád, hogy vedd fel.

- Már alig várom! - csókolt meg - De...

- Valami baj van Osamu?

- Baj az nincs... csak eszembe jutott valami... igazából nem fontos. – rázta meg a fejét és elfordult egy kicsit tőlem.

- Hé... – húztam vissza a korábbi pózba - Nekem minden fontos, amit mondani akarsz. Főleg ha a jövőnkről van szó. Úgyhogy ki vele!

- Én... csak arra gondoltam, hogy lehet, hogy az a lakás már kicsi lesz hármunknak. Nem gondolod kedves?

- Ezen még nem gondolkodtam... Ennyi esemény mellett nem volt idő rá...

- Akkor gondolj bele most. Még kettőnknek sincs olyan hálószobák, aminek van ajtaja, hogy bezárkózhassunk a világ elől elbújva. Meg... ha hárman leszünk, tényleg kell nekünk egy szerelmi fészek a házon belül. Valamint az apróságnak is kell majd egy saját szoba.

- Azt mondod, költözzünk nagyobb lakásba?

- Miért is ne? Megengedhetjük magunknak és a kicsinek is mindent meg akarok adni! Meglátod.... én életeim... - simogatta meg a hasamat

- Osamu...

Majdnem sírtam. Annyira gyengéd hozzám és őhozzá is az lesz. Ha nem tudnám, hogy mivel foglalkozik. És jönne valaki és azt mondaná nekem, hogy ő egy körözött személy egy bűnöző, akinek vér tapad a kezéhez, egy tömeggyilkos és veszélyben van mellette az életem, nem hinnék neki. Őrültnek nevezném az illetőt és elküldeném a halálba. Mondjuk... ha ebbe belegondolunk akkor miután Osamu hazajönne és elmondanám neki, mi történt akkor valószínűleg hozzásegítené a halálhoz azt az ember... De így, hogy tudok mindenről. Nem csak, hogy nem félek. Hanem tudom, hogy mellette biztonságban vagyok. Nem fogja hagyni, hogy bárki is ártson nekem. Többé nem fog olyan bekövetkezni, mint a hídon.

- Hogy fogom kivárni azt a 9 hónapot?

- Úgy a hogyan én.

- És én végig melletted leszek. Amikor csak lehet édesem.

- Köszönöm Osamu... Csak ne kényeztesd el annyira majd a picit, mint amennyire engem szoktál, mert elkapatod. Ahogyan velem is megtetted.

- Igyekezni fogok. De... Ha mégis ebbe az irányba tolódik el a viselkedésem, állíts majd meg kérlek!

- Vissza foglak majd. Ne félj. Vigyázok rátok

- Ezt nekem kellene mondanom... hogy mindent megteszek, hogy biztonságban nőhessen fel a gyermekünk. - ölelt át, amit viszonoztam úgy súgtam a fülébe a következő kérdésemet.

- Ha már itt tartunk... Minek örülnél? Egy fiúnak vagy egy lánynak?

- N-nem tudom... - engedett el kicsit és elfordította a tekintetét, sőt kicsit pirosabb is lett az arca - M-még azt sem hiszem el teljesen, hogy lesz gyerekünk.... N-ne kérdezd most még ilyet...

- Rendben drágám. - nevettem azon, hogy mennyire elpirult ettől a témától

Olyan különös... A Maffia jobb keze, ilyen aranyosan viselkedik. De meg lehet érteni, hogy miért. Neki nem volt rendes gyerekkora. Osamu talán még sosem gondolt bele abba milyen lesz, ha talál valakit, aki mellett lehorgonyoz majd és leéli vele az egész életét. Ha normális viszonyok között él az ember, akkor egy idő után... (ha hamarabb nem is, de a 18. életév betöltését követően mindenképpen...) azt fogja hallani a szüleitől, rokonaitól, hogy ideje lenne elkezdeni gondolkodni ezen. Éppen ezért akaratlanul is ott lesz ez a téma az ember feje felett. Ha máskor nem is, a családi összejöveteleken mindenképpen.

Emlékszem nekem is mennyit kellett hallgatnom a nagyszüleimet, hogy miért nincs még párom? Dédunokát akarnak! Én már útban voltam mikor az anyukám ennyi idős volt. Ami mondjuk kamu... de nekem minden alkalommal meg kellett ezeket hallgatnom. És nem vághattam a fejükhöz, hogy egy ez az én életem, szóval rohadtul nem ti döntitek el, hogy mi lesz. Kettő majd lesz, ha úgy alakul! Miért kell annyira sietni vele? Egyszer vesztem össze a családommal, de akkor nagyon. Amikor Osamuval már együtt voltunk. Be akartak mutatni egy általuk választott, de szerintük nagyon szimpatikus srácnak. Aki, ahogy őket ismerem, egy baromi unalmas fiú lehet. Én meg mondtam, hogy köszi, de nem kell kerítő, mert már randizok valakivel. Na, erre jött, hogy akkor most azonnal mutassam be nekik, hogy eldöntsék jó lesz-e nekem. Ott borult ki nálam az a bizonyos pohár. És elküldtem őket a fenébe. Nem mondhatják meg, hogy kit választok magamnak! Egyébként sem tetszene nekik, hogy egy egykori öngyilkos-hajlamú maffiózóba szerettem bele. Aki nem más, mint a Port Maffia vezérének jobb keze. Szerintem, ha megtudták volna, akkor azzal a lendülettel ájulnak el. Az óta nem beszelünk gyakran. Néha rájuk jön valami és eljönnek meglátogatni, de ez csak nagyritkán történik meg.

Mikor legutóbb itt jártak már látták, hogy van a lakásomon egy férfi nyoma. És érdeklődtek is róla. De akkor hál istennek 3napos küldetésen volt Osamu így nem nyitott be. Nem akartam, hogy tudomást szerezzenek róla. De ha akkor este hazaér, akkor lebuktunk volna. Mert elég hosszasan időztek nálunk. Majd egyszer bemutatom nekik. Viszont az nem most lesz. Azt azonban előre tudom, hogy mielőtt elmondom nekik a dolgot, megígértetem velük, hogy nem csinálnak belőle ügyet és engedik, hogy vele maradjak.

Na, igen... Nem egyszerű, ha az embernek ilyen kapcsolata és ilyen típusú szülei vannak. Nehezen lehet összeegyeztetni a kettőt.

De Osamu esetében az összes olyan tényezőt ki kell venni a dologból, ami a családdal és az elvárásokkal kapcsolatot. Neki egyáltalán nem volt normális élete. Dazai 15 évesen abban sem volt biztos, hogy megéri a 18-at, sőt tett is ellene, hogy megérje. De most már 22 éves és teljesen máshogyan látja a világot. Mégis hirtelen hullott a fejére, hogy családot alapít velem. Ehhez képest egész jól viseli, és már vannak tervei, legalábbis lakásvásárlásilag mindenképpen. Ahogy ránézek szinte hallom a fejemben, hogy ecseteli, milyen lakást vagy még inkább kertes házat akar majd nekünk. Nagyon jó apa lesz ez biztos. Még ha nem is tanították meg ezt neki. Tudja, mit kell tennie. Mesélte, hogy egy időben Mori sanra nézett úgy, mint egy "apa" figurára és később lett egy barátja, aki jelenleg is árvákat nevel. Szóval talán mégis van olyan, akitől ellesett pár tanácsot és tippet. Nem aggódok emiatt.

- Min mosolyogsz annyira életem? - zökkent ki gondolataimból.

- Elképzelek, milyen leszel, majd ha megszületik.

- És mi lett az eredmény?

- Az hogy nálad jobb apukát nem tudok neki elképzelni

- Köszönöm kedves! - csókolt meg - De én is biztos vagyok abban, hogy belőled is remek anyuka lesz. Mondd csak, te mit szeretnél?

- Éreztem, hogy megkérdezed majd... viszont... - gondolkodtam el kicsit jobban a dolgon - Ez nehéz kérdés... Hiszen gyerekként minden lány kislányt akar, hogyha felnő. De én már nem emlékszem, hogy én is ilyen voltam-e... Viszont most úgy érzem nem lány...

- Miből gondolod?

- Ha lehunyom a szemem és elképzelem a jövőnket... valamiért ... Úgy látom, egy apró fiút fogok a karomban. Aki pont olyan, mint az apja. - néztem rá Osamura - Barna haja az orrára lóg és a szeme szinte, mint a karamell. Ugyan olyan melegséggel tölt el, ha ránézek, mint most, hogy te vagy előttem.

- Egy fiú .... [Név].... Remélem igazad lesz kicsim... De remélem, tudod, hogy én egy második hercegnőnek és úgy fogok örülni, mint egy fiúnak.

- Ugye én vagyok az első hercegnőd?

- Ki más lenne? Te vagy az első a legfontosabb és jelenleg az egyetlen hercegnőm. És ez addig így is lesz, amíg egy lányunk nem születik. Csak akkor lesz két olyan személy, aki ezt viselheti. - csókolt meg lágyan, amíg simogatott.

Elmélyítettük ezt a csókot. Méghozzá annyira, hogy a sofőrünknek már kicsit krákognia kellett, hogy jelezze, még ott van. Az addig az utastér és a vezetőtér közé felhúzott ablakot leengedte, úgy szólt hátra nekünk. Hogy ne ebben az autóban csináljuk ilyeneket. Miután Osamu visszahúzott, hogy megint üljek, és ne feküdjek az ülésen rámordult Chuuyára.

- Ez az autó Mori-é vagyis lényegében az enyém is. Annyiszor szeretkezek, benne [Név]-vel amennyiszer akarok!

- De nem akkor, mikor az én nevemen van kivéve! Mert én biztos nem tisztítatom ki utánatok! Van lakásotok! Ott menjetek szobára! Ne amikor itt vagyok mellettetek!

- Az utat figyeld Chibiske mert még-

- Kussolsz! Makréla kussolsz!

- Csak szóltam, hogy-

- Fogd be! Én viszem haza a tetves seggedet Dazai! Szóval –

- Vezethetek én is-

- Ottmaradsz a barátnőd mellett és fogod a kezét, különben én töröm el a csuklódat!

Ilyen típusú veszekedés zajlott egészen addig, amíg haza nem értünk. Nagyon meglepett, hogy mennyire magukat adták a jelenlétemben is. Hallottam már őket veszekedni, telefonon keresztül.... nehéz nem hallani, ha belekezdenek. És most ugyan úgy viselkedtek. Mintha ott sem lettem volna. Azt leszámítva, hogy Chuuya megjegyezte, hogy nem tudja én mit eszek Dazai-on. Én igazából jól szórakoztam a civakodásukon. Mert bár úgy tűnhetett egy avatatlan szemnek és fülnek, hogy ezek ketten egy kanál vízbe képesek lennének belefojtani a másikat. De én, aki ismerem már őket, tudom, hogy az összes csúnya, durva szitok csak elterelés. Így szokták meg az életük folyamán az egymással való kommunikációt. De a legjobb barátok. Csak nem mondják ki. És hiába mondtam el nekik én ettől nem sok változott. Egyelőre. De végül is épségben hazajuttatott minket a kalapos.

Mielőtt Chuuya elhajtott, annyit mondott még, hogy holnap reggel nyolcra jön értünk. Ne maradjunk fent sokáig. És megvető pillantásokkal sújtotta Dazait. Majd rám nézett. Meg egyszer elköszönt tőlem és mondta, hogy nagyon örült, hogy megismerhetett. Igazából nekem szólt a ne maradjunk fenn sokáig rész is. Mert tudja, ha a kötésesen múlik, akkor ennek a kérésnek nem tesz eleget. Ezzel hagyott ott minket.

Nem tudom mennyit hallott az üvegen keresztül a hátsó ülésen lezajlott beszélgetésünkből, de nem szólt semmit hozzá, csak elment miután intett párat Osamunak is köszönésképpen. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg nem hallott semmit. Vagy egyszerűen csak nem akar belefolyni ebbe az ügybe.

(...)

Miután felmentünk Osamu segített összecsomagolni arra az időre, amíg nem lehetek itthon, hanem védett házban leszek Chuuya társaságában. Nem volt biztos abban, hogy egy pár nap alatt elintézi a dolgot. Úgyhogy inkább egy egész hétre való pakkot állított össze nekem. De mikor szerintem már régen túl pakoltunk a bőröndömet, akkor jött rá a bolondság, hogy egy csomó felesleges dolgot is meg pakoljon nekem. Mert oké ezeket tényleg gyakran használom itthon. De most csak ezért nem akarom elvinni őket, hogy ott legyenek. Megeszek nélkülük is. Meg aztán nem örökre hagyom el a lakást. Csupán egy vagy két hétre. Csak ezt nehezen tudtam elhitetni egy olyan pasival, akire most jött rá az „apuka-szindróma" és túlgondolja a dolgokat helyettem is.

Végül megembereltem magam és a kezét elkapva kivettem a teásdobozt az ujjai közül. Majd az ágyunk felé ráncigáltam és csak úgy ráöntöttem a matracra. Miután megérkezett felmásztam én is és az ölére ültem, hogy ott is maradjon.

- [Név] mit művelsz? Még nem fejeztük be a csomagolást-

- Osamu elég lesz! Már így is több mindent viszek, mint szerintem kellene! Csak egy max két hétre megyek. Nem évekre! Felfújod a dolgot. Felesleges mindent vinnem...

- De ezeket szereted... - utalt az utoljára megfogott teásdobozra, amit kivettem a kezéből.

- Igen ezeket nagyon szeretem. De lehet a városban máshol is venni. Nem csak a mi környékünkön. Ha szépen megkérem Chuuyát biztosan hoz nekem, amikor boltba megy.

- Nem hagyhat magadra! – emelte ki a jelenleg lényegtelen részét a dolognak - mindig melletted kell lennie!

- Akkor majd megyek vele és veszek magamnak! De légy szíves Osamu fog vissza magad! Ne akarj még a széltől is óvni, mert becsavarodok! Tudom, hogy vigyázni akarsz rám és a picire, de kérlek ne! Mármint ne ennyire! A baba még csak párszáz sejt lehet jelenleg. De már túlélt egy zuhanást a hídról. most már biztosan mindent kibír! Olyan legyőzhetetlen lesz, mint te! Higgy nekem!

Kérleléssel egybekötött érvelésem úgy tűnt hatott, mert a makacs konokság, ami egy pillanattal korábban még ott volt eltűnt a szeméből. Belátta, hogy igazam van és túlzottan felfújta ezt az egészet.

- Igazad van drágám... Gomenne, amiért túlzásba estem.

- Semmi baj szívem! Ebben mutatkozik meg, hogy milyen jó apa leszel majd.

- Neked elhiszek bármit édesem! - húzott le magához és csókolt meg.

Nem sokáig maradtam felül, mert elég hamar izgalomba jöttünk. A hátamra fordított új magasodott felém és mire észrevettem volna a keze már a combjaim között járt könnyű dolga volt, hiszen ismét szoknyában voltam. A bugyimat félre húzva már bennem is volt két ujja. Tovább akart izgatni, hogy ne próbáljam elterelni a szót, ha már ennyire megkívánt. Elérte a célját nehezen tudtam másra figyelni csak arra hogyan ingerel odalent. Mikor a harmadik ujja is becsúszott a hátam ívben megfeszül. Onnantól tényleg nem tudtam másra gondolni.

De valahogy sikerült kihámoznom őt a ruháiból. Nekem még két év után sem megy olyan gyorsan és könnyedén, mint neki. És talán sosem leszek vetkőztetésben olyan profi mint ő. De ez Osamu hibája! Mert az előjátékkal már annyira elveszi az eszemet, hogy nem tudod azokra a fránya gombjaira figyelni.

Volt már olyan, hogy annyira fel voltunk mindketten tüzelve, hogy megunta a bénázásomat. Gyorsan kikapta a lábszárán hordozott kését a tartójából és a kezembe nyomta. Hogy vágjam le róla azt a nyavalyás inget. Megtettem! Én sem tudtam akkor tovább várni.

Lehet azon az én jelem fogant a gyermekünk is... Mert én már nem emlékszem, hogy a nagy sietségben bármelyikünk is gondolt volna védekezésre. Most viszont már nem is kellett erre figyelnünk.

Csak élveztem, hogy elmerül bennem. Mindig képes olyan szinten magamon kívül juttatni, hogy véresre karmoljam a hátát. Ha a kötései nem lennének rajta, hogy védjék a bőrét valamennyire. De volt már olyan hogy már azokat is letéptem mikor kicsit durvább volt velem. Az azt követő reggelen nem tudtam elsőre kikelni az ágyból és a karjaiban vitt be fürdőszobában is. Mert nem ment egyedül. És biztos, ami biztos a zuhany alatt is megdugott hátulról a csempének döntve, hogy biztosan ne tudjak járni aznap. Túl jó vele a szex! De mégis ha durván csinálja, ha gyorsan, vagy gyengéden akkor is imádok, minden alkalmat, mikor szeretkezünk!

Most gyorsabbra vette a tempót. Egyből egész hosszát lökte belém. Mindkét fegyverével jól bánik. A szexben is olyan jól céloz, mint a pisztolyával. Elsőre képes eltalálni bennem azt a pontos, amitől sikítani tudnék és teszem is. Tépem a lepedőt, és csak azt érzem, akarom, hogy megint megtegye. A hátam alá nyúlt és fentebb ültetett a párnához ezt a pozíciót szereti jobban, ha a hátamon vagyok. Ilyenkor nagyobbakat tud lökni rajtam miközben közel, van hozzám. Tudja csókolni a nyakamat és az ajkaimat. Én át tudom karolni a nyakát és kapaszkodhatok belé. Szereti, ha a füle mellett nyögöm a nevét halkan, zihálva szaggatottan. Ettől csak még jobban kíván engem.

- Oh-sah-hmuh!

- Tudom hogy te is így szereted édesem!

- Ahh!

- Ha ennyire vagyok benned igaz?

- Mé-méhg! A-ahkahrom! Méhg!!

Mélyebbeket lökött rajtam. Nagyokat, erőseket és kicsit lassabban. Mindegyiknél megfeszült a testem. És éreztem mikor megállt egy-egy pillanatra mennyire lüktet és remeg. De mégis én mentem el hamarabb Mikor kicsit megint gyorsított.

- Osamu!

Remegve feküdtem a hátamon és át akartam ölelni őt. De még nem kaphattam meg. Kihúzódott belőlem és a hasamra fordítva hatolt megint be. Felnyögtem, hiszen már túl voltam ingerelve. Alig hagyott pihenni egy kicsit. Próbáltam fel támaszkodni, de túl gyengék voltak a karjaim, hogy megtartsam magam. Csak téptem a lepedőt és haraptam a párnánkat. Lehajolt a hátamra, mellkas a bőrömet simította. És forró levegőt fújt a nyakamra. Segített, hogy jobb pozícióba kerüljek a párnát a mellkasom alá igazította, hogy legalább ennyivel fentebb legyek. Megemelte a csípőmet, hogy széjjelebb tudjam tenni a lábaimat. Belemarkolt a combjaimba, úgy húzott még jobban magára. Csak ezután suttogott a fülembe.

- Kibírsz még egy kört kedves?

- Ih-igehn... csak neh legyél most ihlyen durvah, mint az előbb...

- Igyekszem szívem, de még mindig nagyon kívánlak! - harapott a vállamba

Ritkán hagyott ilyen helyen rajtam nyomot. De most nem törődött azzal, hogy észreveszik majd mások. Hiszen most nem fogok találkozni az ismerőseimmel. Nem kell rejtegetnem a nyomokat. Ott és annyiszor jelölhetett meg, hogy az övé vagyom amennyiszer, és ahol csak akarta.

De a kérésemnek eleget tett. A második körben lassabban mozgott bennem. De erősen fogta a derekamat. Néha egyik kezével belemarkolt a mellem is hogy hangot csaljon elő belőlem. Nem kellett sok hogy megint elmenjek. De próbáltam tartani magam, hogy egyszerre érjük el a csúcsot. Ami végül sikerült is! Akkor bele kellett harapnom a lepedőbe, hogy legalább ezt a hangot visszább fogjam. Mert azért... nem hangszigetelt a lakásunk.

Kihúzódott belőlem és miután én összerogytam mellém feküdt, maga felé fordított, átölelni engem. Betakart kettőnket és segített nekem, mikor látta, hogy a mellkasához akarok bújni, de túl erőtlen vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Odahúzott magához egymáshoz simultunk. Ahhoz képest, hogy mennyire izzottak még a testeink, hideg volt külvilág. Ezért akartam minél közelebb lenni hozzá. Még jobban a karjai közé fúrva magam.

- Szeretlek kedvesem... - súgta a fülembe és csókolta meg a homlokomat.

- Én is szeretlek Osamu! - ezzel a mondattal aludtam bele a kifulladásban, hiszen rendesen megdolgoztatott az elmúlt fél órában.

(...)

Másnap reggel Chuuya ébresztet minket. Azt nem tudni hogyan és mikor jutott be a lakásba. De a motozása hatására már ébredezni kezdtem. Viszont mikor lerántotta kettőnkről takarót az hidegzuhanyként ért mindkettőnket.

- Ki az ágyból lusta népség!! - kiáltotta volna... viszont megtorpant a szavaiban mikor felfogta a látvány – Basszus!! - visszadobta ránk a takarót

Mivel én még mindig Osamu mellkasán feküdtem az oldalamon, így belőlem viszonylag kevés olyan részt látott. Főleg hogy Dazai reflexszerűen eltakart, mikor mozdult a takaró.

- Chuuya... neked nem mondták, hogy más nőjét nem illik megnézni? Főleg ha meztelen!! - mordult fel álmosan, még jobban magához ölelve engem.

- Ti ketten... Mi a faszért nem vagytok felöltözve? – takarta, így is hót vörös arcát, két kezével, nekünk hátat fordítva.

- Kettőt találhatsz észlény! Azt hittem gyorsabb volt felfogásod csiga!

- Kussolsz makréla! Én mondtam, hogy nyolcra itt vagyok már lassan 9! Meddig akartok még aludni?

- Csak öt percet kérek még... - motyogta miközben jobban ránk húzta a takarót - Nem akarom még [Név]-et kiengedni a karjaim közül...

- Hhhhh.... – sóhajtotta fáradtan – Rendben kaptok még 20 percet, hogy elkészüljetek... De mire visszaérek mindketten letusolva és legfőképpen felöltözve várjatok! Fogtátok? - nézett megint felénk.

- Persze kalaptartó csak haladj már...

Chuuya kettesben hagyott minket. De jó darabig hallottam, hogy még morog lefelé a lépcsőházban. Át akartam fordulni a másik oldalamra viszont Osamu nem hagyta nekem. Túl szorosan ölelt.

- Még egy kicsit maradj velem itt kedves... Ne hagy itt egyedül... - nyüszítette édesen.

- De csak 5 percre... nem szeretnék megint meztelenül találkozni Chuuyával. Valamint le akarok tusolni, mire visszajön.

- Jó csak egy kicsit még...

- Ha ilyen édesen kérlelsz... sosem tudok ellenállni neked... - csókoltam meg

- Tudom, azért csinálom – kuncogott kicsit – ÁÚ! Ütni nem ér!

- Ne használd ki ennyire nyíltan az engedékenységemet, mert itthagylak!

- Gomennasai! - vágott szomorú kiskutya szemű arcot.

Majd csókot körbe bocsánatkérően. Ami egyből lágyított a szívemen. Hiába minden próbálkozásom. Nem tudok haragudni rá. Ez a pasi már régen az ujja köré tekert engem. Nem tehetek ellene semmit sem.