- Nocsak Dazai Osamu... Téged itt látni a hídon?

Mikor ez az idegen megszólalt majdnem sikítottam. Lassan fordítottam oda a fejemet. De először Osamu-ra pillantottam. Egy kicsit mereven, de annál kíváncsibban lépett el mellőlem, hogy ő is megszemlélje ki az. De biztosra vettem, hogy ismeri az illetőt és már hang alapján is beazonosította.

Messzire állt tőlük, méghozzá a lámpák fényein kívül. Ezért nem láttam, hogy ki az, vagy hogyan néz ki. Ijesztő aurát árasztott, ami nem nyugtatott meg. Ahogyan az sem, hogy nincs a közelemben. Mi a híd egyik végétől nem messzire voltunk. Ő viszont a másik partról érkezett. Onnan kiáltott rá Osamu-ra. Szerencsénkre túl messzire volt tőlünk ahhoz, hogy hallhassa Dazai korábbi szavait. De valahonnan mégis felismerte. Az igaz hogy most már egyszerűbb volt, mint a nap eddigi óráiban. Mivel addig csak ingben sétált. Most viszont, hogy a nap lement felvette a fekete öltönyét is. Magabiztos volt, mint mindig és semmilyen negatív érzelmet nem láttam rajta. Csak tudtam, hogy ő is annyira átkozza, hogy ez a valaki itt termett, mint én.

Féltem, de tudtam, hogy nem szabad tennem semmit. Mostantól mindent rá kell bíznom a kedvesemre. Mégpedig úgy hogy nem szabad megtudnia annak a személynek, hogy kapcsolatban állunk. Ez lesz a legnehezebb... Hiszen csak ketten voltunk eddig a hídon. A férfi közeledni kezdett és Osamu is elindult az irányába. Ahogyan a kabátja utána lendült megláttam kötésekkel fedett karját. Volt egy kis késztetésem rá hogy utána lépjek és belekarolva egy tapottat se mozduljak többé mellőle. Legszívesebben vele együtt elmenekültem volna, hogy egyikünk se kerüljön bajba. Nem akartam, hogy valami érje őt. Vagy bántsák. Csak haza akartam el jutni. Biztonságban. De erről le kellett tennem. Én nem mehettem utána. Először inkább víz felé néztem, hogy leküzdjem azt a kívánságot, hogy mellette keressek védelmet. Majd próbáltam észrevétlenül az ellenkező irányba távozni a hídról. Fél füllel azonban még figyeltem, hogy mi történik mögöttem.

- Yama dono - üdvözölte Osamu, nagyon nagy tisztelettel mondta ki a nevét és úgy is folytatta a társalgást - Minek köszönhetem a kései találkozót?

- Nem csak te köszönheted... - a másiknak sejtelmes volt a hangja és ahhoz képest, hogy tegezte a páromat ettől ég szintén nagy tiszteletet éreztem a szavaiban.

De nem hagyhattam figyelmen kívül, amit mondott. Még egyet léptem előre, amikor egy pillanat alatt emberek állták el az utamat. Fekete köpeny kanul csak az arcokat takaró fehér róka maszk látszott ki. Mellettem teremtek és karon ragadtak.

- HÉÉ! Kik maguk? Mit csinálnak? Engedjenek el! - próbáltam tiltakozni, de tudtam, hogy esélytelen...

Hátrafordítottak és odavittek a két férfi közelébe, miközben még több maszkos jelent meg. Körbeálltak minket Osamu nem mozdult semmit sem, de valahogy éreztem, hogy elküldte magában őket a halálba, amiért hozzám értek. Tudom milyen mikor féltékeny vagy aggódó és dühös. Ismerem. Tudom, mit tenne velük legszívesebben. Mindegyikbe eresztene egy-egy golyót, amiért a közelemben vannak.

Mikor megálltunk akkor tudtam jobban megnézni azt, akit Osamu Yama dononak nevezett. Hasonló fekete öltözetben volt talán egy kicsit módosabb anyagból lehetett, mert egy kicsit más volt a tartása, mint a többinek. Nem tűnt annyira mozgékonynak, mint az emberei. Az egyetlen nagyobb és látványosabb eltérés viszont csak annyi volt, hogy az ő róka maszkja vörös volt. Osamu hátrafordult, hogy rám nézzen. Nem volt érzelem a tekintetében. Ennyiből tudtam, hogy mostantól vakon bíznom kell benne. Bármit is mondjon vagy tegyen!

- M-mit akarnak tőlem? - kérdésemet egyszerre tettem fel mindkettejüknek.

- Ezt én is meg akartam kérdezni... Mit jelentsen ez Yama dono? Miért hozatta ide ezt a járókelőt? - visszafordult mintha jelentéktelen lennék neki, fájt egy kicsit, de tudtam, hogy a javamat szolgálja.

- Ugyan már Dazai san... - tárta szét a kezeit „barátságosan" - Felesleges a színjáték! Tudjuk, hogy ismered az ifjú hölgyet!

- Sosem láttam még ezt a nőt! - felelte hidegen, amitől borzongott a hátam és görcsbe rándult a gyomrom.

- Akkor miért léptél mellé mikor a vizet nézte? Ha nem tetted volna nem is vettünk volna észre a partról! Lebuktattad magatokat ezzel a tetteddel! Felesleges tovább tagadnod!

- Tévedésben él... Nem ismerem... Csak meg akartam kérdezni akar e kettős öngyilkosságot elkövetni velem? Rossz szokásom, ha egy ilyen révedező kisasszonyt pillantok meg. Bár általában visszautasítanak... Milyen szomorú... - úgy beszélt mintha nem lenne tétje az életének vagy az enyémnek, mesélte, hogy régen ilyen volt, de kicsit ijesztő volt most élőben tapasztalni ezt.

- Valóban... - válaszolt a különös megjegyzésére, majd rám nézett - És vajon mit szól ehhez kegyed?

- Fogalmam sincs, miről beszélnek, és hogy kik maguk! Miért nem engednek el? Ezt a férfit még eddig nem láttam soha az életemben! Addig, amíg meg nem szólított. Aztán feltűntek maguk! Kik maguk és mit akarnak tőlem?

Bele kellett mennem a játékba, mindkettőnk érdekében. Úgy kellett tennem mintha tényleg csak véletlenül jártam volna erre. Egy dolog már kiderült ezekről az ismeretlenekről. Egy jó dolog. Szerencsénkre csak pár perccel ezelőtt vettek észre minket. És nem arról van szó, hogy régóta követtek bennünket. Nem tudhatnak rólunk semmit! Vagyis van esély még rá, hogy ez a színjáték beválhat! Legalábbis nagyon remélem! De éppen ezért rettenetesen vigyáznom kell arra, amit mondok! Én most Osamu-t nem ismerem! Tettetnem kell a rémült lányt, ami nem lesz nehéz, és inkább meg sem szólalni!

- Aha... Szóval nem ismerik egymást... - dörmögte az orra alatt, de így is tisztán lehetett érteni minden szavát - Akkor gondolom nincs a kisasszonyra tovább szükségünk...

Egy kis sikítás hagyta el a torkomat. Szinte láttam, ahogyan a maszkja mögött elvigyorodik azon a gyilkos fajtán. Féltem, reszkettem, és ha nem tartottak volna, biztosan földre rogyok. Yama közeledett felém és láttam megcsinálni egy kést a kezében. Odaért elém és az államnak szegezte a pengét. Sikítani akartam, mégsem jött ki hang a torkomon. Ezért csak sírtam. Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne remegjek annyira, de még így is láttam a fegyvert előttem.

- Választhat kisasszony... Most öljem meg vagy később?

- Kérem, ne bántson! – könyörögtem - Nem tudok semmit! Csak egy mezei orvos vagyok! Nem ártok senkinek! K-kérem engedjen el!

A zsebemben megcsörrent a telefonom. Tudtam, hogy a kórház keres. Valami nagyobb baleset történhetett. Mennem kellett volna. És abban a pillanatban annyira ott akartam lenni a sürgősségin, mint még soha életemben!

- Ha-hallja? A munkahelyem keres! Könyörgöm! V-valaki meghalhat, ha nem megyek be! Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek, hogy láttam magukat!

- Na, látja? Ebben igaza van!

Megfagyott a vér az ereimben. Akkor tudatosult bennem ténylegesen, hogy meg akar ölni! Lehet csak Osamu-t teszteli, vajon mikor szól közbe. De éreztem, hogy nem szeretné, ha sokáig lélegeznék még. Az eredeti tervben biztosan szerepelt, hogy velem veszi rá valamire Dazai-t. Elnémult a hangom és már csak imátkozni tudtam magamban.

- „Könyörgöm Osamu! Már nem sokáig bírom ezt! Kérlek, segíts!"

- Úgy tudtam nem vagy híve az értelmetlen gyilkolásnak Yama san...

Osamu aki eddig háttal állt nekünk megérezhette a könyörgésemet. Lassan megfordult odasétált közénk. Kivette a tört a másik kezéből és eldobta. Ezt a róka hagyta, nem szólt egy szót sem és hátrébb is lépett egyet. Bár a szemét nem láttam, úgy éreztem végigmérte Dazai-t. Aki ez idő alatt ténylegesen közénk helyezkedett, hogy ne tudjon a közelembe jönni megint. De az emberei még tartottak nem tehettem semmit. Csupán némán sírva figyeltem tovább.

- Ha nincs közöd hozzá... akkor miért védelmezed?

- Gyűlölöm azokat az embereket, akik csak úgy szórakozásból gyilkolnak. Semmi ok nélkül... Remélem, te nem közéjük tartozol Yama SAN – még megnyomta az utolsó szót de érezhetően lentebb vette a tiszteletet a másikkal szemben.

Az a fenyegető aura lengte körbe, amit már éreztem a közelében. Nem is egyszer. De sosem szerettem, ha megtapasztalhattam. A hírhedt legfiatalabb és legkegyetlenebb végrehajtó volt közöttünk. A Port Maffia jobb keze. Dazai Osamu... Ő állt most a hídon és ő volt a legfenyegetőbb személy a körben. Viszont... Talán... Most voltam a lehető legnagyobb biztonságban. Már védelmezett engem! Még akkor is, ha nem buktatott le minket. Vagy legalábbis így látszódott. Elvileg még élt az álcánk.

- Térj végre a tárgyra - engedte el végleg a tiszteletet - Mit akarsz tőlem?

- Mindjárt rátérek arra is! De előtte viszont megnézném a kisasszony telefonját.

Intett az egyik emberének, aki az előző csengés alapján megtalálta az eszközt, amire pont addigra érkezett a következő hívás. Yama felvette miután a kezébe tette a másik.

- Na, végre már [Név]! – kiáltott bele a barátnőm, nagyon feszülten, amiből tudtam ott is olyan komoly a helyzet, mint itt - Szükségünk van rád! Gyere be, amint tudsz! Mert-

- [Név]? – ismételte meg lassan és elmorzsolva magában a szót, hogy mindenki jól hallhassa - Szóval ez a kisasszony neve?

- Ki-kivel beszélek?

- Az nem fontos... Annyit áruljon el nekem, hogy kisasszonynak van e barátja?

- N-nincsen... De – talán eddigre ért meg benne a felismerés hogy veszélyben vagyok - Ki maga? Hol van [Név]?

- Miatta ne aggódjanak... Bár ki tudja... Lehet, hogy többé nem látják!

Ezzel kinyomta a hívást, amiből még egy kiáltás áthallatszott. De én is sikítottam! Halálfélelmem volt! Ezt még Dazai jelenléte sem semlegesítette. Sírtam és kiabáltam, amíg egy papírgalacsint nem tömtek a számba, hogy hallgassak el végre. Osamu a hirtelen hallgatásomra hátrakapta a fejét és mérgében eltorzult egy pillanatra az arca. Nem bírta visszafogni magát, amiért így bántak a szerelmével. Színjáték ide vagy oda!

- Egyetlen kép sincs a memóriájában legalábbis rólad, nincs Dazai. Csak a kollegáiról... Különös...

- Mire számítottál egy olyan lánytól, akit most látok először?

- Arra hogy hazudtok... Illetve csak hogy elkerüljük a félreértést még mindig így hiszem. És nem fogtok meggyőzni az ellenkezőjéről sem!

Összetörte a telefont, amikor újra csöngeni kezdett. Ez volt a céges mobilom. Ezen tényleg nem tároltam Osamu-ról képeket. Azok a másikon vannak, de azt a táskám mélyére rejtettem el. Most is, ahogyan mindig. Azt nem fogják meglelni és azon senki sem fog keresni sem. Hiszen egyedül Osamu ismeri annak a telefonszámát. Csak azzal szoktunk kommunikálni.

Viszont ez sem nyugtatott a helyzetemet. Rettenetesen féltem. Oda akartam rohanni és átölelni Dazai-t. Elbújni a karjai között és azt nyöszögni a mellkasának, hogy védje meg. Ezeket azonban két dolog miatt nem tehettem meg. Az első hogy a fehér rókák még mindig erőszakosan abban a pontba tartottak, esélyt sem adva a menekülésre. És a másik pedig, hogy hinnem kellett Osamu-ban, hogy kézben tartja a dolgokat és mind a ketten épségben haza jutunk ma este.

- Akkor most már rátérek a lényegre is. - csettintett mire Dazai-t kis karon ragadta másik két róka, akárcsak engem és elrángatták mellőlem jó 5 méterrel arrébb - Pár napja megölték a jobb kezemet Mii-t tudni akarom ki tette és hol van? Ezt az infót pedig csak te tudod! Elvégre te adtál parancsot rá! Nem így van? Dazai Osamu?

- Először is! Én csak Mori utasításait adom tovább. Másodszor! Néha még ő is megkerül engem így nem tudok mindenről. Harmadszor nem emlékszem, hogy adtunk volna ki ilyen utasítást bárkinek is. Pedig ezekbe azért be szokott avatni. Elvégre ez akár háborút is kirobbanthat. Amit pedig senki sem akar. Legalább is tudtommal Yokohamában nem. És negyedszer pedig! Abban valóban igazad van, hogy tudom ki a tettes! De nem a maffiának dolgozott! Nem közülünk való volt az illető, aki végett Mii channal.

- Akkor ki volt? Ki merte megölni?

- Téged a bosszú hajt... - törte meg a kirohanását – Ti ketten közel álltatok egymáshoz nem igaz? – Yama-nak megrándult a keze ebből tudtam én is, Dazai rá tapintott a lényegre – Elárulom, hogy hol találod a gyilkosát. Abban az esetben ha [Név] kisasszonyt elengeded!

Pillantott rám olyan megnyugtató tekintettel, amitől egyszerre elmúlt a remegésem. Mintha azt mondta volna:

- „Semmi baj kedvesem! Megvédelek és haza foglak juttatni!"

Ennyi mindent sürített egyetlen pillanatnyi szemkontaktusba, ami meglepett. Hiszen ezzel akár el is árulhatott volna minket. De egyben fellélegeztem. Nem érdekelt mi fog történni. Valahogyan tudtam Osamu-val hazajutunk. Szeretne minél hamarabb biztonságba juttatni és ragaszkodik az eredeti felálláshoz.

- Nem hiszem, hogy vagy olyan helyzetben, hogy ilyen kérésed legyen... - törte le a pillanatnyi reményeimet a róka.

- Éppen az imént mondtad, hogy én tudom, kit keresel!

- Valóban... De mivel te felhívtad rá a figyelmemet, hogy NEM a Port Maffiából való volt, ezért máshonnan is szerezhetnek információt. Már nem vagy olyan értékes számomra Dazai san...

Osamu arcáról a vigyor lefagyott. Elvesztette az esélyét. És ezzel mindketten veszélyesen közel kerültünk a kivégzésünkhöz. Bár talán őt még védi valamennyire a helyzete a maffiában. De engem nem! Számomra olyan reménytelen lenne ez az egész, ha igaz lenne az, amit állítunk.

- Ellenben... azt kell éreznem, hogy érdeklődés mutatsz az ifjú hölgy iránt. Magyarán vagy elmondod, és mindkettőtöket életben hagylak. Vagy tovább játszadozol a kisasszony életével... és halott emberek vagytok!

- Még arra lennék kíváncsi, hogy melyik mondatrészre értetted a hátad mögött keresztben az ujjaidat! – sötétült el az arca.

Yama meglepetten lépett hátra egyet. Én sem vettem észre De Osamu látta, amikor háta mögé elrejtette a kezét. És sajnos tudta is hogy miért.

- Kiszámítható vagy! De Mori nem az! Sajnálom, de az engedélye nélkül nem adhatok ki ilyen információt!

- AKKOR MEGÖLÖM A NŐT! – ordított, mert a vérnyomása már az egekben volt és eredményt akart.

Rám mutatott, amitől én próbáltam sikítani. De nem sikerült annyira, mint szerettem volna. Elvesztettem a reményem utolsó szikráját is. Próbáltam ellökni magamtól a fehér maszkos alapokat. Elfutni messzire! NEM! Osamu-hoz akartam futni! Vele lenni az utolsó pillanatokban. Már nem érdekelt, ha megtudják csak az ölelését és a csókját akartam érezni magamon! De esélyem sem volt rá. Osamu-ra néztem, akinek az arcán először láttam valódi érzelmeket, és ami a leginkább rémisztő volt, hogy a bekötözött szeménél a géz nedvesnek tűnt. Sírt! „Sakk; Matt ... Vesztettem..." Ezt éreztem mikor a szeme találkozott az enyémmel. Láttam benne, ahogy bocsánatot kér. Mert nem tudott megvédeni. De magát sem. Mind a kettőnket meg fogják ölni. Vége van. Sírtam és összeestem. A térdeimre rogyva zokogtam tovább, de a katonák még fogták a karomat.

- Ha elmondom, Őt békén hagyod?

- Attól függ, mennyire gyorsan kezdesz csicseregni?

- A tokyoi Akai maffia tette... Mori mondta tegnap... Most engedd el őt!

- Rendben van...

Odalépett elém és kivette a számból a papírgalacsint. A katonák elengedtek így már négykézláb reszkettem a betonon. Majd amíg én köhögtem Yama Osamu felé fordult.

- Ha már úgyis az volt a terved, hogy a folyó által meghalsz vele együtt, akkor mehetünk így is tovább... Dobjátok le!

Felkaptam a fejemet Osamu-t oda rángatták a korláthoz! Le akarták őt taszítani a mélységbe! Dazai eközben bár küzdött, de csak rám nézett. És láttam a szemében, hogy elbúcsúzik tőlem. De ugyanakkor megkönnyebbült, hogy engem legalább elengednek. Én viszont ezt nem akartam! Osamu nélküli nincs Életem! Nem veszíthetem el! Annyira rákoncentráltam, hogy a fülem emelet csak úgy elhaladt, az a mondat, amit az én fotóimhoz intézett a vörös maszkos róka.

- Vágjátok el a torkát és dobjátok utána! Nem kellenek szemtanuk!

Szinte meg se hallottam, ahogyan azt sem éreztem, hogy megint elkapják a karomat, hogy felrántsanak és végezzenek velem. Osamu rémületét észleltem csak. És a küzdésének változását, hogy mégis megpróbál eljutni hozzám. De a túlerő miatt már majdnem átborult a korláton.

- „Nem tud úszni!"

Ez jutott még eszembe elmém hátsó részéből, amit még a kapcsolatunk elején mesélt nekem. És ez volt az az információ, ami még egyet taszított rajtam! Ez volt az a végső löket, ami megadta a lendületet a folytatáshoz.

- ERESSZETEK EL! - ordítottam torkom szakadtából

A szorítás engedett! Én pedig felpattantam és rohantam oda hozzá! Már csak három lépésre voltam tőle mikor a súlypontja átlendült és a víz felé került. Zuhanni kezdett!

- OSAMU!!!!! - sikítottam és a rókamaszkos alakokkal mit sem törődve ugrottam fel a korlátra és vetettem le magamat utána

- „Nem veszítettem el! Nem hagyom, hogy megtörténjen! Dazai Osamu-hoz tartozok, ahogyan Ő énhozzám! Vele akarok maradni örökre! De nem így! Nem hagyom, hogy meghaljon! Nem halhat meg! Nem engedem!"

Nyújtottam felé a kezemet és már majdnem elértem, de Dazai-nak csukva volt a szeme és sírt. Tudtam, hogy miattam. Azért mert magamra kell hagynia. Mert nem tudok megvédeni... Talán azt gondolta, a hídon éppen most ölnek meg. És ha ez így van, akkor már ő se éljen tovább. Felkészült arra, hogy meg fog halni. Utánam jönne! Vajon egy helyre mennénk? Hiszen mindkettőnket megölték. Akkor elvileg ugyanarra a helyre kerülnénk... mint áldozatok nem? Kitudja? De ez nekem nem kell! Én ÉLNI akarok vele! És ő is ezt mondta nekem rengeteg alkalommal! Nem engedem, hogy meghaljon a férfi, akit szeretek!

- Osamu! - a hangomra kinyitotta a szemét

- [Név]? Te mégis mit művelsz?

- Add a kezed!

Végre ő is kinyújtotta a kezét felém és elkaptam. Egymáshoz húzva másikat ölelkeztünk. Együtt zuhantunk most már alá. De valahogy már nem volt olyan félelmetes a mélység, mint korábban. Azért mert a karjaiban lehettem.

- [Név]? Te megőrültél?

- Nem hagyom, hogy meghalj Osamu! Élni fogunk! Higgy nekem! Szeretlek!

- Én is szeretlek [Név] és... élni akarok veled!

Az, ahogyan a szemembe nézett bátorsággal töltött fel. Megcsókoltuk egymást és felkészül a csobbanása. Aztán hirtelen együtt nyert el bennünket a hömpölygő áradat és zárta össze felettünk a hullámokat.

A becsapódást pillanatában nehezemre esett nem ordítani, mert nagyon fájt. De kibírtam nem haltam meg. Osamu érintését még éreztem, de csak gyengén. A sötétben csak éppen hogy hozzám ért és nem volt ereje! Megijedtem. Kinyitottam a szememet és a homályban megkerestem az arcát. Eszméletlen volt, és ahogy láttam vérzett is. Felszakadhatott az egyik sebe, amikor a becsapódásunkat felfogta a testével. Láttam a felszínt és a lámpák leszűrődő fényeit. De süllyedtünk mivel a ruháink pillanatokon belül megszívták magukat vízzel és húztak a mélység felé. Fogytán volt a levegőn, és rettegtem attól, hogy Osamu túl sok vizet nyelt. Mégsem volt halálfélelmem! Élesen láttam! És tudtam mit kell tennem! A lábaimmal átöleltem a hóna alatt és elkezdtem úszni felfelé. Nehéz volt, de nem adtam fel!

- „Nem lehet így vége! Nekünk még élnünk kell! Nem hallhatunk meg így! Még terveim voltak! Sok közös tervünk! Szerettem volna hozzá menni! Gyermeket szülni neki! Boldogan élni az én maffiózóm oldalán! Ragaszkodom ezekhez a mesebeli terveimhez! Amelyek talán egy elérhető jövőhöz tartoznak! Ragaszkodok Osamu-hoz! Nem hagyom, hogy elvegyék tőlem! Megmentem mindkettőnk életét és élni fogunk!"

Elértem a felszínt! Nagy levegőt vettem, mert az utolsó pár karcsapásnál már nem tudtam tovább visszatartani így kiengedtem az elhasználódott levegőt a tüdőből. Közben kiemeltem Osamu fejét is a vízből. Majd ellenőriztem a pulzusát. Életben volt! Fellélegeztem! Egyik kezemmel karoltam most már őt, míg a lábaimmal a felszínen tartottam magunkat. Körülnéztem, a hullámok már ilyen rövid idő alatt és arrébb sodortak minket a hídtól. De láttam a partot! Elkezdtem az irányába úszni. Miközben Osamu-t szólongattam, és beszéltem hozzá remélve hogy felébred.

- Osamu... Drágám nem lesz semmi baj! Mindjárt kint vagyunk! Dazai hallasz engem? Ébredj fel! Kérlek! Segíts egy kicsit! Tarts ki! Osamu hallod? Ne merj itt hagyni! Hallod? Nagyon mérges leszek, hogyha nem ébredsz fel! ...

Kifelé többször is ellenőriztem hogy ver e a szíve, és mindig kicsit megnyugtatott a tény hogy igen. Életben van! Ez tartotta a lelket bennem is. Fájdalmasan hosszú percek után végre értük a partot! Kihúztam Osamut és mellé térdeltem.

- Osamu? – hajoltam oda hozzá.

Nem volt tiszta légzése. Biztos víz került a tüdejébe! Megijedtem, de nem estem pánikba. Lélegeztetni kezdtem, amitől hamar felébredt. Az oldalára majd a hasára fordult, felkönyökölve köhögni kezdett és kiadta magából a lenyelt vizet. Bár rossz volt hallgatni... De legalább tudtam, hogy most már jól van. Mikor végzett vissza visszafordult a hátára és felém nézett. Nagy levegőket vett mielőtt ismét kinyitotta a szemét és mosolygott. Felnyúlt hozzám és simogatni kezdte az arcomat.

- [Név]... megmentettél...

- De nagyon megijesztettél! Ne csinálj ilyet megint!

- Igyekszem édesem...

Lefeküdtem mellé és hagytam neki, hogy a mellkasomhoz bújhasson. Mindig szerette hallgatni a szívverésemet. Most is megnyugtatta és engem is. Életben voltunk! De ezt a tényt még fel kellett dolgoznia az elménknek is.

- Élünk szívem... Hála neked [Név]...

- Nem hagyom, hogy csak így itt hagyj Osamu! Ezt ne feledd sosem fogom hagyni!

- Köszönöm kedvesem! Éppen ezért Szeretlek téged ennyire!

- Én is szeretlek Osamu!

- Sajnálom hogy nem tudtalak korábban megvédeni.

- Talán így szereztük a legkevesebb sérülést.

- Úgy gondolod?

- Ha hamarabb lebukunk, akkor lehet, már halottak lennénk. Ha meg nem akkor is veszélyben lenne az életünk a későbbiekben.

- És most nem? Hiszen utánam vetetted magad...

- Lehet, azt hiszik mindketten megfulladtunk. Ami egyébként a te esetedben majdnem igaz.

- Nem szeretem a tengervizet... Nem akarom megint kóstolni.

- Én sem... Legalábbis egy darabig nem...

- Kicsim...

- Igen?

- Szeretlek!

- Én is szeretlek Osamu!

Figyeltem a légzését, ahogyan lassan elaludt. Ami nem csoda ennyire kifárasztotta ez az este. Megint közel volt hozzá hogy hol a halál kaszájának pengéje elérje. És kicsin múlott csak, hogy el tudjon előre hajolni. Megérdemli a pihenést! A róka maszkosok valószínűleg úgy hiszik, meghaltunk... Egyelőre biztonságban vagyunk. Én is nagyon fáradt voltam, az úszástól és fáztam a vizes ruhákban. Egyre nehezebbek voltak a szemhéjaim, amitől még inkább tudtam, hogy hamarosan elalszok.

Az egyetlen, ami visszatartott még egy pillanatig, hogy meghallottam a távolban léptek zaját, Közeledett valaki. Lassan, mint aki csak kíváncsiságból jön oda hozzánk. Aztán nem messzire tőlünk megállt.

- Dazai? - kérdezett és a hangot felismertem!

Rámentem a tekintetemet. Pont olyan volt, mint amilyennek Osamu leírta. Elegáns öltözet, ballonkabát a vállán, akárcsak neki. Kesztyű és kész, szép kalap a fején, ami annak ellenére, hogy előre hajol, nem csúszik le. Vörös tincsek, melyek egyik oldalt a vállára simulnak. És azok a sötétben is szinte világító, kék szemek, melyek olyanok, mint az égbolt!

- Chuuya? – szólítottam, meg amikről meghökken

- He? Te meg ki vagy és honnan tudod a nevemet?

- Osamu... mondta... Örülök, hogy te vagy az... már megijedtem, hogy... valaki... mást talált... ránk... - ezzel engem is elnyomott az álom.