- a fejezet 16+  részletet tartalmaz -

Együtt élek a szerelmemmel. A kapcsolatunk már lassan két éve tart és még mindig nem tud rólunk senki. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig képesek leszünk titokban tartani. Azt hittem pár hónapon belül lelepleződünk. Hogy vagy a Maffia fogja megtudni valamilyen okból vagy azok akiktől Osamu még mindig félt. Mindkettő megtörténhetett volna. Mori-nak felkelthette volna a figyelmét az, hogy Osamu-t kevesebb alkalommal kellett kihúzni a folyóból. Sőt egyáltalán nem kellett. Mert már nem kerete a halált. Valamelyik ellenségük követhette vagy megfigyelhette volna. És rájöhetett volna Dazai titkos életére. De ezek nem történtek meg.

Bár sok minden történt ennyi idő alatt. Nem olyanok, mint amik azon az este. De láttam pillanatokat, amikor nem a kedvesem volt, hanem egy végrehajtó. Érdekes módon gyakrabban kereszteztük egymás útját munka közben, mint gondoltuk. Láttam már, hogy lelőtt valakit. Akkor este olyan sokáig könyörgött bocsánatért, amiért azt látnom kellett. De hiába mondtam neki, hogy nem haragszom, csak ezt hajtogatta.

Egy másik alkalommal egyedül volt, nem volt vele senki a maffiából és megint rám támadt valaki. Akkor a karjai közé rohanhattam, míg ő bosszúból 5 golyót belerepített. Úgy kellett leállítanom. Akkor tudott csak megijeszteni. Ilyen volt, amikor tényleg dühös volt valakire, mert hozzámért. Osamu hihetetlenül védelmezett.

Egyszer részegen az egyik kollégám rám akart mászni. Akkor én őt lerendeztem. Kapott pofont és sokkolót is. De Dazai ki akarta nyírni. Nem bírtam lebeszélni. Fel kellett képelnem, hogy észhez térjen és ne csináljon hülyeséget. Akkor is sokáig próbált békíteni. De azért nem hagytam magam könnyedén, hogy kicsit büntessem, amiért ilyen. Onnantól visszafogta magát és nem akart mindenkibe golyót ereszteni, aki csak rám nézett. De nem ezek voltak a leginkább említésre méltó események.

Négy hónapja jártunk, amikor egyszer megjelent egy bőrönddel, kezével az ajtóm előtt. Összeveszett a Chuuya-val annyira hogy végre rászánja magát és hozzám költözzön. Egyszerre voltam hihetetlenül boldog és mardosott belül a lelkiismeret. Hiszen tudtam, hogy Osamu miattam titkolózik. Ez pedig meggyengítette a partnerségüket a vörös hajúval. Valójában egyetlen egyszer sem találkoztam Chuuya-val, még látásból sem.

Akutagawa-t láttam már. Egyik alkalommal, amikor egy este hazafelé tartottam Dazai oldalán sétát újabb küldetésre mentek. Elmormoltam magamban érte is egy ne essen baja-t és figyeltem, ahogy tovatűnnek a ködben. Megjegyeztem az arcát és azt a tiszteletet, amivel a páromra tekintet. De láttam azt is a mozdulatait, hogy kicsit féli is a felettesét, és mentorát. Osamu egyszer mesélt arról, hogy azért viszi a fiatal fiút olyan gyakran magával, mert kicsit bűntudata van, hogy olyan embertelenül bánt vele a kiképzése alatt. Erről nem tudtam semmit az előtt, hogy elmondta, hiszen velem Osamu sosem viselkedett így. Nem akart bántani, hogy féljek tőle. A feketehajút viszont olyan terrorban tartotta, amit talán sosem fog kiheveri. Most igyekszik ezt jóvátenni. Valószínűleg tartottam, hogy az alatt a szolgálókkal máshogyan viselkedik, mint velem. És megtisztelőnek éreztem, hogy én ezt az Osamu-t ismerem. Néha beszélt nekem Akutagawa-ról. És kicsit olyan volt, mintha a fiáról beszélne, aki nagyon ügyes. De valahogy mindig előttem dicsérte. Személyesen a fiút ritkán. De jó volt hallgatni. Mint egy büszke apukát. Így róla sokat hallottam aztán a két év alatt néha láttam is. Egyetlen kivételes eset volt, hogy a fiú nálunk kötött ki. Csúnya sebet szerzett, mert Osamu-t védte. Elláttam és benyugtatóztam. Így a kötéses haza tudta vinni. Elvileg nem tudta meg, hogy hozzáértem.

Chuuya-t viszont csak Dazai elbeszéléseiből ismertem. Az, hogy olyan forrófejű volt biztosítékot adott arra, hogy egyszer megunja, hogy Osamu nem árulja el neki, mert lejár éjjelente. Egyszer követte is és csak nagyon nehezen tudta lerázni, hogy ne találja meg szerelmünk rejtekhelyét. De végül is sikerült neki. Természetesen utána is rettenetesen összevesztek. A kalapos még be is húzott egyet Osamu-nak és egy elég nagy monokli lett a helyén, amit napokig minden este ápoltam, hogy szépen lappadjon le a duzzanat. Tudtam, hogy erős, hiszen a képesség és a legerősebb az egész maffiában. De, hogy az ereje nélkül is képes volt akkorát ütni az meglepett. És mindemellett Dazai még mindig tudott róla olyanokat mondani, hogy halljam, érezzem rajta, hogy az életed is rábízná a társára, ha úgy alakulna.

Éppen ezért féltem attól, hogy a létezésem megrontja a kapcsolatukat. Nem akartam sosem hátráltatni őt, de ennek ellenére, gyakran éreztem, hogy miattam veszélybe sodorja magát, és ezt nem bírtam volna ki. Szeretem, és nem akarom őt elveszíteni. Sem úgy, hogy meghal sem úgy, hogy elhagy. Még ha az én érdekemben tenné is. Ismerem magamat, és az érzéseimet annyira, hogy tudjam, utána mennék. Nem akarok nélküle élni. Beleőrülnék. Tudom, talán túlságosan is szeretem... De... Az a két év csodálatos volt minden nehézség ellenére. Én élveztem szinte minden pillanatát, amit nem a véres sebek tisztításával és befoltozásával töltöttem. Mert azért bárhogyan is próbálta elkerülni azért történtek ilyenek is. Sosem csinálnám máshogyan. Osamu mellett boldog vagyok! Ezen nem változtathat semmi!

Utána, hogy odaköltözött hozzám volt olyan, hogy felriadtam éjszakánként. De már rég nincs ilyen. Féltettem, ha későn jött és aggódtam, hogy baja esett. De nagyon ritka volt az olyan alkalom, mikor véresen, sérülten esett volna haza. Vigyázz magára, mondta gyakran.

- Tudom, hogy mindig aggódsz, értem szívem. Ezért vigyázok jobban. Nem akarom, hogy sokat idegeskedj miattam. Igyekszek minél kevesebb ilyet hozni az életünkbe.

- Köszönöm Osamu. De... Én így is rád fogok gondolni, hogy egyben gyere haza hozzám.

- [Név]... - csókolt meg - Még mindig meg tudsz lepni.

- E-ezt, hogy érted?

- Egyre jobban beléd szeretek! Miért többet vagyok melletted...

- Ez velem is így van... Főleg, ha folyton ilyen mondatokkal halmozol el... - pirultam bele abba a vággyal fűtött tekintetébe.

Nem tudom megunni, hogy megcsókol, átkarol, megsimít, hozzám ér a levegőbe repít! Szeret, érzem minden mozdulatában, amivel az irányomba cselekszik és tudom azt is, hogy boldog mellettem. Képes vagyok és boldoggá tenni. Annyira, mint amennyire ő engem. Bár a kapcsolatunk titkos és talán tiltott is, de mégis boldogok vagyunk egymás mellett. Tényleg más az életünk, mint egy normális párnak. De próbálunk minél több olyat csinálni. A közös reggeli általában bele szokott férni a napunkba. Mielőtt kilépnénk a világba, ahogy tulajdonképpen idegenek vagyunk egymásnak. Ez viszont nem mindig igaz. Mert volt már olyan alkalom, hogy ha esetleg összetalálkozunk legalább pár forró csókot váltsunk egymással. De azt is csak, ha biztosra vette Osamu, hogy nem láthat minket senki.

Ha hajnalban ér haza, már nem ébredek fel hirtelen. Csak arra jövök vissza az álmok világából, amikor mellém fekszik a takaró alá és magához húz, hogy átölelhessen.

- Üdv itthon Osamu - csókoltam meg mikor ölelésében felé fordultam.

- Megjöttem szerelmem... Gomenne a miért késtem...

- Semmi baj. – cirógattam a karját - A lényeg, hogy hazajöttél hozzám épségben.

- Nem sokon múlt... de Chuuya-nak hála igen... megúsztuk ép bőrrel. - simogatta meg arcomat

- Ha egyszer találkozok vele, akkor nagyon sok mindent kell, majd neki megköszönöm. Főleg mert vigyáz rád...

- Talán egyszer majd tényleg megteheted... de ez egyet fog jelenteni azzal, hogy lebukunk, ez pedig minél tovább el akarom kerülni.

- Nem kell félned Dazai... én sem akarom siettetni ezt a találkozót sem Chuuya-val sem mással a maffiában.

- Addig lesz az életünk ilyen békés és nyugton. Mert biztosra veszem, hogy Mori nem fog örülni ennek...

- Azok alapján, amiket róla meséltél az gyanús, hogy még tényleg nem tud kettőnkről...

- Igen tudom... Pedig úgy néz ki, hogy ez így van. Mert, ha tudnám már biztosan tett volna lépéseket ellenünk, vagy éppen az érdekünkben, amiket én is észrevettem volna. De ilyesmi nem történt.

- Most ne ezen törd azt a szép fejed. – adtam egy apró puszit a szájára - Hanem pihend ki magad! Biztosan fáradt vagy.

- Igen valóban... Alig tudom nyitva tartani a szememet. De azért, hogy téged láthassalak, bármeddig ébren tudok lenni

- Mert az álmaidban talán nem mehetek veled?

- Dehogy is nem kedvesem. Ott is velem vagy! Viszont. – mindkét kezemet megfogta úgy mosolygott rám olyan édes ilyenkor - Minek az állom, ha valódi téged tarthatnak a karjaim között? És te itt vagy nem akarok mást.

Azon, ahogy megcsókolt éreztem, hogy tényleg majd elalszik. De ennek ellenére szenvedélyének minden cseppjét ismét beletette ebbe. Hiába volt fárad, nem akarta elvesztegetni a lehetőségét. Néha úgy bánik velem, mintha másnap reggelre eltűnnék az ágyából. Holott nem. Ezt kettőnk közülő szokta csinálni. Most viszont tudtam, hogy nagyon ki van merülve. Éppen ezért amikor felém magasodott, akkor is úgy simogattam, hogy ne hozzam hangulatba, hanem belealudjon a karjaimba. És így is lett.

Éppen csak megszakította csókokat azonnal a kebleimre hullott. Mély álomban volt már, ahogy elterült rajtam. Átölelt, ennyi ereje még volt az utolsó pillanatban. Hiszen mindig is szeretett így aludni. Azt mondta a legkényelmesebb párna vagyok, amit csak kívánhat. Illetve hogy akkor alszik a legjobbat, ha hallhatja közben a szívverése. Ezzel ugyan folyton zavarba tud hozni még ennyi alkalom után is. De élvezem, hogy még mindig ki tudja belőlem ugyan azokat a reakciókat hozni, mint a kapcsolatunk elején. Mindig olyan édesen alszik. Én pedig szeretem nézni ilyenkor. Szeretek játszani a barna göndör fürtjeivel, simogatni a hátát, arcát. Imádom ezt a férfit minden porcikájával és tulajdonságával együtt.

Óvatosan levettem a kötés a fejéről, ami úgyis piszkos volt már és van egy kis hátsó szándék is a tettemben. Ugyanis amikor felébred majd, olyan édesem tud rám nézni, ha mind a két szeme nyitva van. Nem tudom megunni, imádom. Imádok elveszni abban a karamell színű tekintetben. Talán anno azon az estén is ez a szem fogott meg annyira, hogy elfogadjam a meghívását. De örülök, hogy megtettem, nem csinálnám másképp most sem.

Ujjaim között simogattam még egy kicsit a kötszert. Most sokkal puhább. És nem csak azért, mert így képzelem. Osamu amióta összeöklöztünk lecserélte az összes durva érdes gézt a testén helyette egy sokkal finomabb és puhább fáslit használ. Azt mondta azért, hogy kellemesebb legyen nekem, ha hozzáérek valahol. Holott igazán megtehette volna ezt magáért is. Mert azért mégis csak ő érintkezik vele folyamatosan. Neki is biztosan kellemesebb, amióta nem dörzsöli ki a durva anyag a bőrét. De igaz hogy nekem is jobban esik, ha így simogathatom. Letettem az éjjeliszekrényre a gondolkodás közben feltekert anyagot. Mikor megmozdultam Osamu a nevemet motyogta, ami megint olyan édes volt tőle. Hihetetlen hogy egy végrehajtónak lehet ennyire gyengéd és aggódó oldala. De szeretnél azt hinni, hogy ez miattam jött elő belőle. Ezen megint elmosolyodtam. Majd addig játszottam a barna tincsekkel, amíg engem is el nem nyomott az álom.

Reggel sokáig aludt, végre a héten először. Olyan jó volt látni, hogy kipihenheti magát. már régen nem volt, hogy reggel ne keljen nagyon hamar elmennie. Inkább este hamarabb érkezett. De reggel 7 után általában már nem volt itthon. Ez egy kivételes nap volt. A legközelebbi templom harangja kondította el a 9 órát, ez ébresztett fel engem is. Isteni érzés volt még mindig ölelt, hogy ne tudjak menekülni, de eszemben sem volt elmozdulni mellőle. Azaz hogy alóla, ugyanis nem fordult le rólam az éjszaka folyamán. Vagy ha igen, akkor azóta megint visszamászott rám.

Hétvége volt végre így nem kellett nekem sem elsietnem tőle. Csak akkor kell majd megint megválnunk egymástól, ha neki kell menni. Mert Mori san valami munkát kitalált neki. Olyan 9:30 fele kezdett el ébredezni, de még én sem voltam hajlandó kinyitni a szememet, mert közben majdnem visszaszunnyadtam. De hamar felélénkített. Még azelőtt csókot meg, hogy teljesen felébredt volna. Gyengéden tette félálomban, annyira kedves. Még így is ez volt a leg legelső, amivel a napot indította.

- Szép jó reggelt életem! - úgy suttogott két lány csók közé még mindig csukott szemmel.

- Neked is Osamu! - húztam félre a szemébe lógó tincseket, amik akkor még nem zavarták.

Lassan komótosan nyitotta ki mindkét szemét kicsit meg is lepte, hogy tökéletesen lát, hiszen letekertem róla a szemfedő géztekercset. De aztán elmosolyodott. És bár lefordult a mellkasomról magával rántva megint ölelésébe zárt. Adott pár puszit a fejemre, amíg összeszedte magát kereste az éjszakában elfáradt hangszálait. Tudom, mert ha olyan munkájuk volt, amikor kiabálnia kellett akkor mindig ilyen reggel. Kicsit rekedten lelte meg a hangját. De az, amit mondott kiengesztelt a kaparó hangért.

- Még mindig olyan gyönyörű vagy reggeli fényben... Meg ugye az összes többiben is.

- Osamu... még fel sem ébredtél teljesen, de már el kell halmoznod bókokkal?

- Ez csak természetes nem fogom vissza magam hercegnőm.

És tényleg nem. Megint magáévá tette az ajkaimat. Most kipihenve, sokkal nagyobb izgalmat keltett bennem. Csókolózás közben bejutott a combjaim közé is. A derekamnál megragadott és felültetett az ágyban. Hátam a falat érte, míg az ölébe ültetett. Most vadabb volt. De alkalmanként így szerette. Egy hete nem volt alkalma hogy a magáévá tegyen, így értettem a türelmetlenségét. Én is ki voltam már rá éhezve. És nem érdekelt, ha nyomot hagy rajtam. Ilyenkor szeretett megharapni akár annyira is, hogy a vérem kiserkenjen fogai között. Úgy marta a bőrömet, hogy belém karmolt sebet ejtve, vagy hosszú heteken át látszódó ujjnyomokat hagyva rajtam. Ugyan ezt tette most is. A nyakamon éreztem a harapását. És mikor a szemembe nézett, mint egy éhező, vágytól fűtött farkas magasodott volna előttem. Már ettől a tekintetétől is képes lettem volna elmenni. És ha egy pillantása elég lenne, hogy teherbe ejtsen, akkor ez lett volna az. Újra letámadt a nyakamat miközben oldalamat és combomat marta. Majd lesegítette rólam a pólómat is. Úgy haladt a csókokkal és harapásokkal egyre lentebb.

- Hogy lehetsz ilyen korán már így kiéhezve? – nyögtem fel, majd túrtam a hajába, amivel morgást csaltam elő belőle

- Rád mindig ki vagyok éhezve szívem! Legszívesebben egész nap ezt csinálnám, és nem engednélek ki az ágyamból. Vagy ha igen akkor folytatnám a fürdőben a zuhany alatt. Vagy a konyhapulton is, ha úgy alakul. - dorombolta

- Osamu! - sóhajtottam, amikor lökött rajtam egyet.

Olyan könnyedén szabadult meg a bugyimtól hogy észre sem vettem. Megint megcsókolt mielőtt hozzám ért volna. Hosszan és lágyan mintha kicsit vissza akarta volna fogni magát is de engem is.

- Majd miután végeztem... nem megyünk el valahova?

- Mire gondolsz Dazai?

- Olyan régen volt már egy normális randevún...

- Mert neked állandóan csak ezen jár az eszed... - mosolyogtam gúnyosan, míg megmozdítottam a csípőmet az ölében, amire az ő száját is elhagyta egy kisebb nyögés.

- De mondd azt hogy nem élvezed... - megint azon a domináns morgó hangon suttogott a fülembe és lent is megsimított ezzel minden maradék eszemet is elvette, annyira hogy már nem tudtam ellenszegülni.

- Rendben... menjünk... De most! – rántottam közelebb magamhoz – Folytasd, amit elkezdtél!

- Kérésed számomra parancs szerelmem... - csókolt meg, de közben elmerült bennem.

...

Jó időt fogtunk ki. Augusztusban ritka az ilyen. Kellemes idő volt, sem túl meleg, sem nem esett az eső. Nagy bárányfelhőkkel volt tele az ég. Amikről a parkban játszadozó gyerekek mintájára mi is találgatunk ki formákat. Osamu-nak bezzeg könnyű dolga volt, mert rákot és gombát nagyon sok alakban bele lehetett látni. Ezt a randinkat semmi sem tette tönkre. Sétálgattunk a parkban kézen fogva Dazai a fekete kabátját és a zakóját is a karjára terítette így nem volt annyira maffiózó beütése... Bár a szemkötő mégsem vette le, ha esetleg összetalálkoznánk valakivel. Nehezebben ismerték fel talán így hogy nem sugározta azt az aurát, amivel a munkában közlekedik. A végrehajtót tegnap este fennhagyta a maffia fekete tornyaiban. De pont ezért tette ezt így. Nem volt szüksége jelenleg arra a felére. Most csak az én kedvesem akart lenni. Aki elfelejtheti hány emberrel végzett kevesebb, mint 24 órával korábban. Elvitt étterembe is, amit ritkán tehettünk meg. Egy helyre egy alkalomnál többször nem mehettünk. Ha valamelyiket megkedveltem, akkor is inkább rendeltünk onnan. nem engedhettük meg magunknak, hogy felismeri valaki a tömegben. Sosem mentünk zsúfolt, vagy nagyon felkapott nyilvános helyre. Minél kevesebben látnak együtt minket annál jobb. Nagyon óvatos volt minden olyan alkalommal, amikor kettesben léptünk ki a biztonságot nyújtó menedékünkből. Ami érthető volt. És mindig melengette a szívemet, hogy ennyire védelmez engem. Néha láttam, ahogy Osamu a szeme sarkából észrevesz valami mozgást. Olyankor megfeszült, de sosem engedett el. Ahogyan a védelmét sem akasztotta fel a fogasra mielőtt bezárta az ajtót. Mindkettőnk érdekében figyelt mindenre, ami gyanús volt. Mégsem volt halandó egy rossz érzés miatt megszakítani az érintkezésünket. De hála az égnek, egész nap nem történt semmi.

A naplementét a hídról néztük, ahogyan alá bújik a város mögött vörös napkorong. Hogy ugrálnak a fények a folyó felszínén. Az ég már rózsaszín volt a város felett, de ha a tenger irányába néztünk ott már erősen lilára festődött. Annyira kellemes volt ilyen hosszan vele tölteni az időmet. És Osamu-n is láttam, hogy jól érezte magát. Nem csak azért vitt el ilyen helyekre, hogy teljesítse a kapcsolatokra jellemző időnkénti romantikát. Hanem azért mert ő is szeretett volna kicsit kikapcsolódni. Hosszú idő után végre volt rá lehetősége.

Olyan ritkán van rá alkalmunk. Eddig bármilyen is volt randevúk, mindig megcsörrent egyikünk mobilja. Vagy engem keresett a Washinzaka kórház hogy:

Tudják, hogy szabadnapom van ugyan most... De... nem lehetne, hogy?

Volt már minden, túl kevés nővér, túl sok beteg. Karambol a főutcán. Tűzvész. Vonatkisiklás... ilyenkor minden elérhető, mozgósítani szoktak. Így azokat is, akiknek jobb dolguk is lenne. Ha viszont nem engem zargattak ilyennel. Akkor Dazai-t hívta Mori san, vagy éppen Chuuya valami miatt. Már mindkettejük hangját hallottam. Mori sant csak akkor, ha éppen Osamu mellkasán feküdtem, miközben telefonált. Mert a maffiafőnök nagyon halkan beszélt. Lassan megfontoltan úgy, hogy már a beszéde és a hangja is tiszteletet parancsoló legyen. Dazai is így beszél vele. Felismerem rajta hasonlóságokat. Érezni, hogy sok éve dolgoznak együtt, és hogy a gyerekkorát és mellette töltötte el. Ennyi idő alatt pedig eltanult pár dolgot tőle és alkalmazza is némelyiket a főnöke ellen. Ami nem tudni, hogy ezt vajon a másik fél is észrevette és hagyja neki. Vagy nem és akkor Osamu tökéletesen alkalmazza az elsajátítottakat.

Dazai a főnökével teljesen máshogyan beszél, mint velem. És ez nagyon megtisztelő. Hogy velem ilyen kivételt tesz. Ezzel szemben ott van az illető, aki még keresni szokta mobilon. Nakahara Chuuya a partnere, és időnként megjegyzi, hogy a kutyája is mielőtt még elfelejtené. Őt akkor is hallom, ha két ajtóval arrébb a konyhában vagyok miközben Osamu a hálóban telefonál. Valahogy az, amit a kedvesem a társa kinézetéről elmondott és az, amit a vonal másik végéről hallok, sosem egyezik igazán. Egy apróra nőtt elegánsan öltöző végrehajtó, aki úgy tud káromkodni, hogy azt még a taxisok és a kocsisok is megirigylik. Valahogyan nem tudtam elképzelni milyen lehet a valóságban. És bár mutatott kisebb korukból fotót kettejükről az, hogy hogyan viselkedik még mindig nehezen feldolgozható.

Általában akkor kereste, ha a drágám miatt valahonnan késtek és akkor szívta a legcifrább szavakat használva. Nem egyet szerintem maga találd ki. De ő is csak addig volt ilyen amíg Dazai elviccelte a beszélgetést. Amint azon a hangon szólalt, meg amin a Maffia jobb keze is beszél, a kalapos visszafogta magát. Onnantól már nem voltak egykori lakótársak, barátok, vetélytársak. Hanem a két végrehajtó, akik bárkit eltesznek láb alól, ha a feladat úgy szólt. És szerintem kettejüknek nem is volt lehetetlen semmi.

Osamu megpróbálta kívül tartani az életünkből ezt az énjét. De elmondott egy két dolgot magáról és az életéről. Hogy milyen volt mielőtt én beléptem ebbe a fekete világba, ahol ő rejtőzött, és ki nem rángattam a fényre. Elmondta, hogy rengeteg embert ölt. Megkínozta őket, és nem egynél még élvezte is ezt. Hogy a sok vér tapad a kezéhez. Olyannyira sok, hogy már nem látja a tenyerét. Viszont én ennek ellenére is megfogtam és nem rémisztett el. Tudtam, hogy engem nem bántana. Bízok benne! Történjen bármi is hinni fogok benne. Egyszer meg is ígértette, hogy ha valami olyasmit történnie, hogy veszélybe kerülnénk, bármit is mondana majd, ha a helyzet olyan, ne higgyem el, akkor egy szavát se. Tudnom kell akkor, hogy olyanokat is mond a védelem érdekében, amiket ő nem úgy gondol valójában.

...

És akkor azon a csodás napon, amikor teljesen megfeledkeztünk a világról. Amikor csak ketten voltunk és csak egy átlagos pár lehettünk. Senki sem keresett minket. Sem az én sem az ő főnöke vagy partnere nem zavarta meg a békénket. Ott a hídon történt valami, ami megváltoztatta az életünket.

A víz fodrozódását néztem és éreztem, hogy Dazai bár tartja, a távolságot a korláttól mégis erősebben fogja a kezemet, mint előtte. Talán attól félt, hogy egyszer engem is elkap az az érzés, ami őt már olyan sokszor. Amitől én tartottam vissza. Felé néztem és láttam a tekintetében, hogy távol akar tartani a hullámoktól.

- Nem kell félned Osamu... nem vettem le innen magamat! Ha te sem teszed!

- Megígérem! Nem akarok meghalni és téged itt hagyni kedves!

- Köszönöm! – mosolyodtam el.

De elengedtem a kezét és elszaladtam előle. Senki sem volt rajtunk kívül ott. Visszapillantottam rá, és mint egy tini lány vártam, hogy majd próbál elkapni. De Dazai csak utánam sétát, amíg a korlátnak támaszkodtam. A zsebében kotorászott mielőtt odaért volna hozzám. Túl komoly volt az én vidámságomhoz. Ez kicsit aggodalmat keltett bennem.

- Osamu? – suttogtam...

- Lenne egy kérdésem hozzád...

- Mit szeretnél?

- Csak azt szeretném tudni, ... hogy hajlandó lennél-

- Nocsak Dazai Osamu... Téged itt látni a hídon?