Dazai Osamu barátnője lettem. Kedvese lettem. Még mindig olyan hihetetlen. De el akarom hinni, hogy ez igenis velem történik. Szerelmes lettem! És viszonzásra találtam! Ráadásul nem is akárkinek a személyében. De nem érdekel, hogy ki ő. Nem rémiszt el! Szeretem! És nem számít semmi más. Ha ő velem van, megszűnik a világ. Még ha belül tudom, hogy ez csak egy röpke pillanat. És amikor felébredünk akkor minden újra a régi lesz. Bármilyen nehéz is elfogadni. Aznap reggel olyan nehezen váltunk el egymástól. De mindkettőnek vissza kellett mennie a saját világába. Nekem gyakorlatom volt, amire kötelező menni. Nem maradhattam ki egyetlen egyről sem. Csak orvosi igazolással. De azt csak a gyakorlat helyszínén tudok szerezni. Így esélytelen hogy ellógjam. De nem ez volt a nagyobb nehézség. Osamu aki mégiscsak a maffia jobb keze. Neki nem lehetett eltűnnie. Nem hiszem, hogy ilyen könnyen ki vehetne egy szabadnapot. Már ha egyáltalán lehet neki ilyet. A rózsaszín köd, amiben az éjszakát töltöttük végleg elpárolgott.

Az ajtóban állt, felvette cipőjét. Már szorított a mellkasom, mert tudtam egyikünk sem biztos abban, hogy mikor láthatjuk megint egymást. Egy olyan kapcsolat, mint a miénk jobb, ha rejtve marad. Ezt pedig csak akkor érhetjük el, ha nem találkozunk túl gyakran. Legalább is egyelőre. Ha képesek leszünk összeegyeztetni az időnket talán, változhat a helyzet. De ebben nem reménykedem. Ahogy végzett az elkészüléssel visszafordult felém. Ahogy meglátta a fájdalmat a szememben, keserű mosolyra húzta ajkai. És tett egy lépést felém hogy meg tudja fogni az egyik kezemet.

- Ne szomorkodj ennyire hercegnőm. - simította tenyerét arcomra – Én, sem akarlak még itt hagyni. De muszáj...

- Tudom Osamu. De már hiányzol!

- Ígérem, most nem kell olyan sokat várnod, hogy újra láss! Amint tudok, jövök hozzád! Egy héten belül.

- Köszönöm várni foglak! – bújtam a tenyerébe – De... lehetne, hogy ezúttal ne egy lőtt sebbel együtt jelenj meg?

Elnevette magát. Jó hallani, ahogy önfeledten nevet. Nem tudom hány ember hallhatta ezt korábban. De valahogy úgy érzem, hogy nem sok. Ezért is örülök, hogy én egy vagyok ezek közül. És hogy én nevettem meg.

- Igyekszem, nem lövetni magamat előtte. Nem akarom, hogy túl sokat aggódj miattam! Nem tesz jót...

- Így is, úgy is aggódni fogok miattad, mert szeretlek. De nekem kellene elfogadnom, hogy a munkád része az, hogy veszélyben vagy... - éreztem, hogy elpirulok.

- [Név]?

- F-fel kell még dolgoznom, hogy egy maffiózó párja vagyok...

- Ez nagyon aranyos volt tőled szívem. - csókolt meg gyengéden - Vigyázz magadra, amíg nem vagyok melletted!

- Inkább te vigyázz magadra Osamu azért hogy épségben viszont láthassalak!

Még egy apró csókot nyomott az ajkaimra. Mintha megígérte volna, hogy igyekszik teljesíteni a kérésemet. De nem ígérheti, hogy így lesz. Hiszen végrehajtó. Az ő munkája távol áll a biztonságostól.

- Ittekimasu kedvesem!

- Itteraisshai drágám!

Ezzel, egy búcsúcsók után elment. Ki tudja, mikor látom megint. Mert igaz, hogy azt mondta egy héten belül. De bármi történhet. A Maffiában mindig lehet olyan esemény, ami fontosabb lesz, mint én. Ezt megértettem. És mostantól türelmesen kell várnom, hogy visszatérjen hozzám. Miközben bíznom kell abban, hogy nem esik baja. Nagyot sóhajtva fordítottam hátat az ajtónak. Bementem a fürdőbe hogy összekészülhessek, hiszen hamarosan nekem is idő lesz. Elindultam a saját feladataim elvégzésére.

De igazam lett. Máris hiányzott! Pedig csak egy pár perce ment el. Belül mégis folyamatos melegség töltött el, hiszen a szerelem ilyen érzés. Volt már benne részem, de ez a mostani sokkal erősebb, mint a korábbiak. A tűz amit Osamu lobbantott a szívemben nem fog olyan könnyedén kialudni, mint azelőtt a többi apró diák szerelmek, amelyeknek sem értelme, sem viszonzása nem volt. Szeretem Osamu-t és ez nem fog megváltozni! Ebben biztos vagyok! És bár nem mondhatom el senkinek hogy megtaláltam a boldogságot, én érzem! Csak ez a lényeg!

Bár azt mondtam Dazai-nak, azon az estén, hogy orvos leszek. Ez nem éppen így van, ugyanis nem hivatalos orvos leszek, de lényegében ugyanaz. Ellátni a sebeit így is el tudom. Viszont nagyon remélem, hogy ezt a tudást nem kell, majd gyakran használom rajta. Egy héten viszonylag sok gyakorlatom volt, mert az egyik kórházban plusz pénzért vállaltam is kisegítő munkákat. Nem csak azért, hogy kiegészítsem az ösztöndíjat. Hanem azért is, hogy később, majd ott felvegyenek, rendes állásban is. De jól esett ez a plusz pénz is, ezt meg kell hagynom. A szüleim ugyanis nem segítenek a tanulmányaimban, hiszen nem akarták, hogy a városba jöjjek. És az apámtól is sokszor hallottam, hogy semmire sem vagyok jó... De megmutatom nekik, hogy tévednek! Segíteni fogok az embereken! Miközben a férfi, akiért elepedek, máshol mások életét oltja... Kicsit ironikus, de engem nem zavar. Biztos vagyok benne hogy Dazai csak rossz embereket öl, és hogy ártatlanokat biztos nem bánt!

...

Négy nappal azután, hogy elváltunk egymástól késő estig voltam a kórházban. Nem laktam messzire a belvárostól, és a munka/gyakorlóhelyemtől, ezért nem használtam szinte sosem tömegközlekedést. Egy hosszabb séta volt, ugyan eljutni a lakásomig, de hogyha nem esett az eső sosem bántam. Ahogy haladtam kifelé a belvárosból, két magas épület között zajt hallottam. Tudtam, hogy nem jó ölet sokat időzni ott ezért gyorsabbra vettem a lépteimet. Mikor elmentem mellettük, csak fél szemmel pillantottam be. De egyből felismertem a kötszerekkel szorosan bekötött, barna göndör fürtöket. Megtorpantam egy pillanatra, hiszen először megörültem neki. De amint láttam, hogy nincs egyedül gyorsan tovább álltam. Viszont, Dazai észrevett. Egy másodpercre találkozott a tekintetünk is. Mintha láttam volna, ahogy megcsillan benne valami. Nem engedve a szívemnek haladtam előre. Nem nézve többet rá. Így volt a helyes, és számomra a biztonságos is. Azonban, ahogy léptem még egy párat, valaki kirontott az árnyak közül. Felém iramodott és elkapva a nyakamat magához rántott. Sikítottam, és kapálózni akartam, hogy engedjen el, de a fejemhez nyomott valamit

- Kussolsz! – ordította.

Majd hallottam, ahogy a hátrahúzta a kakast, az kattant egyet. Ekkor lépett ki Osamu is. Láttam a döbbenetet a szemében. De az arcvonásaiban nem. Nem árulhatta el magát. Viszont megfeszült a teste. Ez a helyzetnek volt betudható. Valószínűleg akkor is így reagált volna, ha nem én vagyok, akinek pisztoly van a fejénél. A sietsége után kiegyenesedett. Olyan fenyegetően nézett rá, hogy még én is megijedtem egy kicsit. De amint rám pillantott eltűnt a vérszomj a sötétben vörösen izzó íriszből. Mintha csak annyit mondott volna. „Ne félj!" Elmúlt a félelmem, amit az előbb miatta éreztem. Lépette egyet felénk.

- Ne gyere közelebb! Vagy megölöm a csajt!

Túsz lettem! Úgy, hogy igazából, ott se kellett volna lennem. Osamu ellen használtak túszként! Pedig elvileg nem ismerhetne engem. Halálfélelmemnek kellett volna lennie. Ehelyett olyan nyugalom szállt meg, amit magam sem értettem. Talán csak egy menekülő ösztön volt, lehet az váltotta ki belőlem, hogy ő nézett engem. Kitisztult a korábbi pánik a fejemből. Egy mozdulattal előkaptam a zsebemből a sokkolómat és hátra nyomva azt a támadóm oldalának, megrázattam árammal. Egy pillanatra elengedett! Én pedig kiszabadulva a kezei közül, elfutottam! Legszívesebben Dazai karjai közé menekültem volna, de tudtam, az utcán mi nem ismerhetjük egymást! Nem tudhatják meg, hogy mi ketten járunk! Így az ellenkező irányba iszkoltam, hogy minél messzebb legyek tőlük! Amikor befordultam a sarkon hallottam elsülni egy pisztolyt. Megdermedtem. Tudtam mi történt. Kétségem sem volt afelől, hogy Osamu előtte azt a valakit, amiért éppen engem választott élő pajzsnak. Nem vagyok benne biztos, hogy akkor is megölte volna, hogyha nem találkozunk össze. De így hogy pont én kerültem kettejük közé biztosan ez volt az oka, amiért az életét elvette annak az embernek. A durranástól mégis megtorpantam hiába éreztem továbbra is azt hogy menekülnöm kell még tovább amíg be nem zárom magam mögött az ajtómat. Még nem voltam elég messzire így hallottam még hogy a párom kifúj egy nagy adag levegőt a tüdeéből. Majd még valaki megszólalt mellette. Aki a hangsúlyból Osamu alatt dolgozott.

- Utána megyek! – és el is indult felém.

- Nem! – állította meg.

- Dazai san?

- Felesleges utána menned Akutagawa. Az a nő, csak egy egyszerű civil. Valószínűleg azt hiszi majd, hogy két bandatag esett egymásnak. Nem fog bajt hozni ránk!

- De mi van, ha mégis? Ezekben nem lehet, megbíz-

Egy újabb puffanás érte el a fülemet. Mintha valakit nekilöktek volna a falnak. És egy nyekkenést, amit mintha a másik személy adott volna ki.

- Nem mehetsz utána! Felfogtad?

Osamu hangja most más volt. Annak a kedvességnek, amit az irányomba mutatott nem hallottam, nem éreztem egy cseppjét sem. Hideg volt és vágott, mint egy kés. Éreztem, hogy hűvösebb lett a levegő onnantól hogy megszólalt. Ez a hang illett ahhoz a tekintethez, amivel a már halott támadómra nézett. Ez volt az a maffiózó, akit nem ismerek. És ahogy Osamu mondta nem is akarja, hogy megismerjem. Egy végrehajtó volt a sarok túloldalán. Nem az, akit szeretek. Ekkor éreztem meg milyen is az a Dazai Osamu, akit köröz a rendőrség. Aki a maffia legnagyobb hatalmú beosztottja. Nem fedeztem fel benne semmilyen kedvességet a társa iránt. Csak egy hidegvérű gyilkost tudtam elképzelni. Akihez nem illett az a szem, amivel rám tekintett.

- I-igen Dazai san...

Nem tudom ki az az Akutagawa valakivel beszélt. De az biztos, hogy egyszerre tiszteli és féli a felettesét. És bármit megtenne, hogy ne kerüljön az útjába még egyszer. Nagyot nyeltem és gyorsan tovább indultam. Elvégre Osamu feltartotta a másikat. Így haza juthatok baj nélkül. De mégis úgy reszkettem, mint még soha. Egy szempillantásra betekintést nyertem az alvilágba. De mégsem Dazai-tól félek. Pedig a hangja amivel Akutagawa-t utasította, majdnem olyan félelmetes volt, mint az emberé, aki rám támadt. Valahogy képtelen vagyok félelmet érezni Osamu iránt. Nem megy! Túlságosan szeretem. A remegésem oka inkább az, hogy egy pillanatra olyan közel voltam a halálhoz, amit képtelen vagyok még felfogni. Még úgysem, hogy tudom, ha nem reagáltam volna olyan gyorsan, akkor is Osamu valószínűleg megmentett volna.

Remegve zártam be magam után az ajtót. És rogytam a földre odabent. Ziháltam mégsem kaptam levegőt. Az a sokkos állapot, aminek akkor kellett volna előjönnie, amikor veszélyben voltam, most jelentkezett. Nehezen, de bejutottam a fürdőbe. Egy kád meleg vízben gondolkodtam tovább, ami ellazított így képes voltam átlátni a helyzetet.

- „Dazai Osamu-nak ez az este mindennapos lehet... És szerintem így nem érzi azt a félelmet, amit én. Sőt lehet sosem érezte. Hiszen olyan sokszor akart már meghalni, vagy magával végezni. Hogyan képes erre? Nem félteni az életét... Egyáltalán lehet ilyet?" - megráztam a fejemet – „Ez így nem igaz, hiszen ő maga mondta! Hogy már nem olyan! Méghozzá azért mert miattam már megváltozott a hozzáállása ehhez!"

Melegséggel töltötte el ez a gondolat. És mosolyogtam, elpirultam, a szívem gyorsan vert tőle. Magam elé képzeltem. Őt is és azt is ahogyan elmondta nekem ezt.

- „Osamu-t képes voltam megváltoztatni ilyen rövid idő alatt! Fontos vagyok neki! Nem akar itt hagyni!"

Sikerült megnyugtatni a saját magamat, ugyan de elaludni már nem ment. A tudat, hogy annyira közel voltam ahhoz, hogy lelepleződjünk, ha más előtt nem is Akutagawa előtt mindenképpen nem hagyott elaludni.

- „Megtudta volna, hogy járunk. Pedig még csak egy pár napja tart a kapcsolatunk. Nem lehet ennyire hamar vége a-"

Zörgés hallottam az ajtóm elől. Majd egy halk suttogó hangot.

- Én vagyok az [Név]! Engedj, be kérlek!

Kipattant az ágyból és miután kinyitottam a zárat, feltéptem az ajtót. Úgy ugrottam a nyakába. Ő pedig meglepetten kapott el. És karjai ketrecébe zárt.

- Osamu! - már sírtam, de pont az ölelésére volt most szükségem.

- Semmi baj... - csukta be mögöttünk az ajtót és ölelt magához még inkább, szorosan, de vigyázva rám - Jól vagy?

- Igen... Sajnálom! Annyira sajnálom!

- Nem a te hibád kedvesem! Nem gondoltam, hogy pont arra jársz hazafelé! Nekem kellett volna jobban felmérnem a terepet.

- Ha nem álltam volna meg arra a pár pillanatra, akkor ő nem választott volna engem! – temettem arcomat a vállába.

- Cs~ - csitított miközben a hátamat simogatta - Ne sulykold magadba ezt. Nem tehettél erről. Felejtsd el! De... - távolodott el tőlem - Nagyon büszke vagyok rád egyébként! Hihetetlenül ügyes voltál! A segítségem nélkül is kiszabadultál. Megleptél szívem! Bátor lány vagy és ez elmondhatatlanul tetszik! Amikor megmenekültél is ránk gondoltál ezért nem jöttél oda hozzám. Igaz?

- Igen. – szipogtam - Pedig akartam! Úgy féltem Osamu!

- Már nincs veszély kedvesem! – ölelt megint magához - És nem is lesz! Megvédelek! Megígértem, nem igaz? – megcsókolt, hogy csökkentse a pánikot, ami mellkasomat körbe fonta.

Aznap este is a karjai közé bújva alhattam. Biztonságban. A kettőnk közös kis világában, a mi titkunkkal együtt. Úgy mintha minden tökéletes lenne. Miközben Osamu suttogott szépeket a fülembe, simogatott, és apró csókokat adott a fejemre, amíg el nem nyomott az álom és még az után is.

Amikor felébredtem, úgy éreztem mintha a tegnap esti támadás meg sem történt volna. Csak egy rossz álom volt, amit egyből elfelejtette velem, ahogy megéreztem a szerelmem ölelésének erősödését a derekamon. Minden olyan idilli volt. Egy mesevilág, amiből nem akartam többé kilépni. Dazai hátulról kifliként ölelt át. És ahogy magához húzott halkan motyogott. Hol a nevemet. Hol valamelyik becézést, amit használ. Megdobogtatta a mellkasomat, hogy velem álmodik. És amíg nem kelt fel nem voltam hajlandó elmozdulni mellőle.

Készítettem magunknak reggelit, mert úgy tűnt, hogy Dazai sokáig nem fog elmenni. Azaz, hogy amint felébredtünk nem kezdek el készülődni, hogy neki menni kell. Ezen gondolkoztam a tükörtojás és a bacon felett is, ahogy belekóstoltam a forró teába. Meg éreztem magamon a tekintetét. Így a csészém mögül pillantottam rá.

- M-mi az? - pirultam el attól, hogy az a barna írisz engem figyelt.

- Min gondolkodtál el annyira kedvesem?

- Csak meglepett, hogy nem kell olyan hamar munkába indulnod.

- Megbeszéltem Mori sannal még tegnap, hogy ma csak délután megyek be. Veled akarok tölteni annyi időt, amennyit csak lehet. – átnyúlt az asztal felett és megfogta a kezemet - Többet akarok lenni a hercegnőmmel!

- B-baka! Teljesen zavarba hozol! - takartam el másik szabad kezemmel arcomat miután letettem a teámat

- Tudom – kuncogott - Azért csinálom, mert imádom, mikor elpirulsz! Nagyon aranyos vagy ilyenkor! Is... Meg úgy mindig...

- O-Osamuuuu.....!

...

Mivel nekem aznap csak délután egyre kellett mennem, így tényleg sok időt töltöttem vele. Beszélgettünk, egymáshoz bújva a kanapén. Mint egy normális pár. Ismét eldobtuk azt a tényt, hogy korántsem vagyunk átlagosak. Csak kiélveztük minden pillanatot, amit most egymás mellett lehettünk. De végül eltelt az idő és nekem mennem kellett.

Osamu-nak elvileg még volt két órája szabadon. Láttam rajta, hogy el akarna kísérni, de nem teheti. Mert akkor mindkettőnket lebuktatna. Így azon gondolkodott, hogy üsse majd el az időt nélkülem. Aranyos volt, ahogy bámult ki az ablakon és figyelte a várost. Valahogy tetszett a kép hogy ott ül a nappalimban, fényes nappal. Csak fekete szövetnadrágjában és fehér ingjében. Mivel felőlem volt a le nem kötött szeme, tényleg olyan volt, mintha egy átlagos férfi ülne a kanapémon. Eldöntöttem, hogy most adom oda neki, amit akartam.

- Dazai... - ültem le mellé és fogtam meg a kezét

- Igen szépségem? Mit szeretnél? Izgatottnak tűnsz.

- Nekem lassan mennem kell... De... Te nyugodtan maradhatsz! Csak majd zárd be az ajtót, ha elmész! - és a kezébe csúsztatta az apró tárgyat.

- [Név]? Ez - döbbent meg mikor felismerte, hogy egy kulcsot adtam neki - Te komolyan-

- Igen szeretném, ha lenne kulcsod a lakásomhoz... Hiszen az ajtóm eddig is mindig nyitva állt előtted. Mostantól ténylegesen is. - mosolyogtam rá.

Amire magához húzott és átölelve a derekamat csókolt meg. Éreztem minden mozdulatán, hogy nagyon boldoggá tettem azzal az apró ajándékkal. Mikor elvált tőlem, arcomat simogatta bekötözött kezével.

- Köszönöm szívem! Nagyon köszönöm, hogy ennyire akarod, hogy része legyek az életednek!

- A kedvesed vagyok, Osamu. Egyedül a tiéd és minden másom is! Szeretném, ha ez a lakás a kettőnk otthona is lenne! Hogy többet lehessünk együtt. Ha bármikor szükséged van, rám én itt leszek!

- Ha így folytatod, lassan én is beléd fogok szeretni...

- Dazai? - ért hirtelen a vallomása

- Nem... - rázta meg a fejét - Már megtörtént... Szeretlek hercegnőm! Ez az érzés csak az lehet. Ez a láng, ami belül fűt, már akkor is, hogyha csak gondolok rád... Soha többé nem akarok más lányt az életemben! Csak téged szerelmem!

Az utolsó szavakat már olyan szenvedélyesen súgta ajkaimra, hogy már ennyivel is elérte, hogy ne akarják dolgozni, menni aznap. Az utolsó pillanatig csókolóztunk a kanapén. Osamu megígérte, hogy amint végez ismét jönni fog hozzám! És folytatjuk a hálószobában, amit a kanapén elkezdtünk. Minden alkalommal, amikor felidézem magamban a nap folyamán, hogy duruzsolta fülembe ezeket a szavakat forróság öntött el. Türelmetlen sóhajtás csusszant ki ajkaim közül.

- „Legyen már este!" - kívántam szinte percenként – „A karjai között akarok, lenni! Vágyok arra, hogy megmutassa, mennyire szeret, Hiszen ezt ígérte nekem! Kezdek függővé válni... De nem érdekel, vele akarom leélni az életemet! Amennyiszer csak lehet, akarom, hogy csókolj meg! És szeressen úgy, ahogy én szeretem őt! Mindennél jobban!"