Végre megtudtuk, hogy hol van Osamu. És azt is, hogy nincs baja. Legalábbis egyelőre. Mert valószínűnek tartom, hogy ha rájönnek, hogy nem lesz csere, akkor bántani fogják. Azt pedig nem akarom. Még hamarabb meg kell menteni, mint hogy a fogva tartói megtudják, hogy a társuk beszélt. Most még van esély, mert, ahogy ő is mondta, még nem készültek fel egy ellenséges támadásra. Gondolom, amiatt mert azt hiszik, amit Chuuya is. Hogy arra a támaszpontra nem mer bemenni senki. Akkor miért jönne rá bárki is, hogy ők pont ebben a létesítményben rejtőztek el.

Még volt a lehetőség a támadásra. Chuuya miután hazavitt és megvárta, hogy visszaváltozzak láthatóvá, megint a fekete tornyokhoz ment, hogy szóljon Mori-nak a történtekről. Tudatnia kellett vele, hogy megvan Dazai helyzete, és hogy mit terveznek vele. A következő lépéshez azonban kellett a maffiafőnök engedélye is. Anélkül nem kezdődhetett a mentőakció.

Én pedig vártam, hogy megint megjelenjen a lakásomon. Tűkön ülve fészkelődtem. Az a 2 óra, amíg távol volt, mintha egy egész nap lett volna. Nem bírtam mit kezdeni magammal. Tudtam, hogy Osamunak minden perc számít ezért sem értettem, hogy mit totojáznak már ennyi ideig. És amire megint kopogtatott az ajtómon addigra már hoztam egy újabb döntést. Ami persze egyáltalán nem tetszett Chuuyának.

- Nem!

- De-

- Felejtsd el! – vágott a szavamba - Nem fogom hagyni, hogy te is gyere. – tette karba a kezét, mint aki meggyőzhetetlen.

- Chuuya kérlek-

- Dazai így is leveszi a fejemet, ha rájön a kazamatás vallatásra. Nem kell, hogy azért is megöljön, hogy hagytalak besétálni egy ilyen veszélyes terepre, ráadásul terhesen!

- Végig hallgatnál végre?

- Nem! És ne is várd, hogy-

- Fog be és engedj szóhoz jutni!

Beszéd közben hallgatott el. Még a szája is tátva maradt, de nem a döbbenettől, hanem amiért használtam rajta a képességemet. Még nem mindig tudom kezelni, hogy pontosan melyik mondataim fognak így megvalósulni. Viszont most pont sikerül. kezdek ráérezni, még akkor is, ha annyira nem akartam volna. De valahogyan el kellett magyaráznom neki, hogy miért akarok odamenni én is.

- Gomenne, de nem hagysz más választást.

Láttam a szemében, hogy nagyon megleptem ezzel a tettemmel. Nem olyannak ismer, aki csak így elnémíttat másokat. És igaza is van. Nem voltam ilyen. De úgy látszik az, hogy két maffiózóval is laktam már egy fedél alatt huzamosabb ideig az megtette a hátasát. Magyarán a fiúk kicsit elrontottak.

- Tudom, hogy veszélyes. És tudom, hogy Osamu sem akarná, hogy odaengedj. De amíg vártam rád majdnem beleőrültem. Nem bírok ölbe tett kézzel ülni és számolni a perceket, hogy mikor jelentkeztek már. Nem megy, értsd meg! Muszáj tennem valamit. Nem bírom ezt! Ha tudnám, hol vannak, már rég ott lennék a kapuban. Ne kérd azt tőlem, hogy itt várjak tétlenül. Vállalom a felelősséget a tetteimért. És megmondhatod Osamunak is, hogy én kényszerítettelek rá. Mert tulajdonképpen megtehetném azt is. Akkor biztosan engednél. De nem akarom az erőmet erre használni. Érted Chuuya? Azt akarom, hogy engedj megtenni. Ne kényszerből, hanem mert elhiszed, hogy nem lesz baj. És hogy lehet, kell is a segítségem.

Kirohanásom végére Chuuya becsukta a száját. Valahogy tudtam, hogy megszűnt felette az irányításom, már a monológom közepe táján. De tiszteletben tartotta a kérésemet és várt, hogy befejezzem. Mikor látta, hogy végeztem, akkor elém lépett és átölelt.

- Ch-Chuuya?

- Jobb most már, hogy kiadtad magadból?

- Igen sokkal... bocsánat, hogy elnémítottalak.

- Semmi baj [Név]. – engedett el teljesen - Tudom, hogy hirtelen felindulásból tetted. Nem uralod, még teljesen. Ez megeshet máskor is.

- Tudom. Pedig igyekszek nem irányítani az embereket, ha nem muszáj...

- Igen te nem vagy olyan, aki megmondja, másoknak mit tegyenek. Ezért is leptél meg. Mi volt ez a kirohanás?

- Elrontottatok... – vakartam a tarkómat a vallomás közben

- Mi?

- Osamu és te. Rossz hátassal vagytok a mimóza létemre.

- Ne kend ránk.

- Pedig így van. Ti ketten mindig egyből belevágtok mindenbe. Még, ha nincs is pontos tervetek, akkor is meg tudjátok oldani, hogy jól jöjjetek ki belőle. Irigyelem ezt a bátorságot tőletek. De azalatt a két év alatt amióta Osamuval élek én is változtam. Megváltoztatott ő is. És te is abban a 2 hónapban, míg melletted laktam.

- [Név]...

- Nagyon rossz, hogy ilyen irányba változtam?

- Nem dehogy is. – tette a vállamra a kezét - Csak meglepő. Nem ilyennek ismertelek meg. De már odalent is láttam, hogy ha Dazai-ról van szó, akkor sokkal bátrabb és néha őrültebb, vagy mint azt hinném.

- Most megint a tetőre célzol?

- Az őrültebbel? Igen...

- Gomenne... – gondoltam vissza arra az éjszakára. Még mindig szégyellem, hogy akkor annyira gyenge voltam, hogy ekkora ostobaságot is elkövettem volna.

- Hé... néz rám... – emelte meg az államat, hogy megint a szemébe nézzek.

- Chuuya?

- Tudod, igazából nekem nagyon tetszik az, hogy ennyire a végletekig el tudsz menni azért, hogy segíts azon, akibe szerelmes vagy.

Bár mosolygott éreztem a hangján, hogy most kicsit féltékeny Osamura. Nem tudom, hogy Chuuyának milyen szerencséje van a lányok terén, de annyi biztos, hogy amióta én Osamu-tól hallok róla dolgokat, nem volt kapcsolata. Max pár egyéjszakás kalandja. De neki nincs olyan kedvese, mint Osamunak. Nem csoda, ha hallom azt a kis irigységet a hangjában.

Megsajnáltam. Biztosan nehéz lehet egy ilyen munkával barátnőt szerezni. Olyat, aki teljesen elfogad. Osamu velem szerencsés. Ezt már mind a ketten megmondták nem is egy alkalommal. De remélem, hogy majd egyszer fog ő is találni valakit, aki annyira szereti majd őt, mint én Osamut.

- Chuuya... – fogtam meg a kezét.

- Igen?

- Egyszer neked is lesz. – elkerekedtek kék szemei, de aztán leesett neki hogy mit értettem ez alatt. Megszorította az ujjaimat és valódi reménykedést láttam a szemeiben.

- Legyen igazad kedves....

- De... ugye most már megérted, miért akarok én is menni.

- Igen... megértem. És igazad van. A képességed nagy erejű. Még akkor is, ha nem teljesen tudod használni. De egyvalamit ígérj meg.

- Mi lenne az?

- Nem csinálsz őrültséget vagy olyat, ami árthat neked vagy a kicsinek. Rendben?

- Igen. Megígérem.

- Köszönöm. És most induljunk. Még naplemente előtt ki kell őt hoznunk. Mert éjjelre megerősítik a védelmüket.

- Nincs vesztegetni való időnk.

Ahogy közeledtünk a támaszponthoz egyre jobban izgultam. A torkomban dobogott a szívem. És egyre nehezebb lett a mellkasom. Két alkalommal is újra gondoltam a dolgokat és el is bizonytalanodtam. Mi van, ha nem így kellett volna döntenem? Ha ezzel veszélybe sodrom a gyermekünk életét? Vissza kellene fordulnom. Nem kellene oda mennem.

Számtalan ezekhez hasonló gondolat kavargott benne. De aztán megbeszéltem magammal, hogy nincs visszaút. Nem tehetem. Nem akarom, hogy a gyermekem apa nélkül nőjön fel. El fogok menni Osamu-ért és hazaviszem. Chuuya mellett amúgy sem eshet bajom. Én pedig képes vagyok segíteni neki abban, hogy minél hamarabb vége, legyen ennek. És estére elhagyjuk azt a régi katonai létesítményt.

Chuuya látta mennyire görcsöltem mire odaértünk. Viszont tudta azt is, hogy nem fogom megváltoztatni a döntésemet. Hiába nézek ki úgy, mint aki legszívesebben visszarohanna a lakására. Már kiküzdöttem magamnak ezt az utat. És végig fogok menni rajta. Egy maffiózó felesége leszek. Fel kell nőnöm ehhez a tisztséghez. Meg fogom mutatni neki, hogy nem vagyok cukorból.

Elértünk a kapuig.

- Jól vagy? – álltunk meg egy kevésbé látható helyen.

- Igen. Rendben vagyok. Csak az adrenalin szintem az egekben van.

- Valószínűleg még sosem voltál ennyire ideges, mint most.

- Meglehet. Az egyetemen nem készítenek fel arra, hogy mit tegyünk ilyen helyzetben

- Talán azért mert az átlagemberek, nem kerülnek ilyen helyzetbe.

- Valóban. De ti nem vagytok azok.

- És már te sem vagy átlagos. Ne feledd, már tudod, hogy áldott vagy.

- Igen tudom. Nem felejtettem el.

Ránéztem még egyszer a szögesdróttal megerősített falak közötti széles vaskapura. Több nyelven is szerepelt rajta hogy illetékteleneknek tilos a belépés. Mellette, mint a falakat is graffitik díszítették. Volt rá esély, hogy azért belül is lesznek majd ilyenek. Hiszen azok, akik ezeket a falra fújt képeket készítették, pont nagy ívben tesznek arra, hogy be lehet e menni. Biztos, hogy a benti épületeket is feldíszítették. De ez nem most történt, hiszen amióta ide befészkelték magukat azóta nem valószínű, hogy engedik az ilyen hívatlan vandálokat belépni a területükre.

Régen én is éreztem olyat, hogy de jó lenne ilyen elhagyatott helyeket felfedezni. De egyedül sosem mertem nekivágni. Erre most mégis megtehetem. De nem szórakozásból jöttem ide.

Egy rövid légző gyakorlattal igyekeztem lentebb vinni egekben kalapáló pulzusomat. Majd megfogtam Chuuya kezét, aki tapasztaltabb szemmel felmérte a terepet. Meglepetten nézett rám az érintés miatt.

- [Név]?

- Hozzuk őt ki onnan!

- Mindenképpen. Méghozzá életben!

- Igen.

Elindultunk. A vaskapu egy szempillantás alatt megadta magát, ahogy Chuuya hozzáért. Recsegve, csikorogva engedték el a csavarok és egyszerűen berobbant az udvarra. Egyből nagy riadalmat okozva a bennlévők számára.

Ahogy haladtunk az épület felé először kevesebb katonával találkoztunk. Azokat Chuuya gyorsan elintézte. Nem tudom, hogy megölte-e őket vagy csak elájultak. De mindenesetre kevés vért láttam. Szerintem igyekezett visszafogni magát, hogy ne kelljen olyan borzalmakat látnom. Mint amiket ők ketten szoktak szinte nap, mint nap átélni.

Akkor viszont, mikor már majdnem elértük a központi területet, akkor szinte a semmiből egy kisebb sereg állta utunkat. A kalaposon láttam, hogy szeretné most is visszafogni az erejét, hogy ne lássak annyi halált egyszerre. De ahhoz, hogy gyorsan elintézze, az előttünk állókat ahhoz az kellene, hogy úgy az egész teret, amin állunk a levegőbe repítené.

Lőttek ránk. Chuuya elem ugrott és az erejével felfogta a golyókat miközben kitalálta, hogyan tegye őket ártalmatlanná. Én viszont abban a pillanatban megint megbántam, hogy így döntöttem. Ha nem lenne Chuuya, én már halott lennék. Még ha Osamu ki is szabadul nem várnám otthon. Tiszta hülye vagyok, hogy ilyen helyre jöttem.

De mikor ránéztem a kalapos elszánt arcára a kételyeim ismét tovarebbentek. Tudom, miért vagyok itt. Azért, hogy hazavigyem a leendő férjemet. És nélküle nem szándékozom távozni. Akik most ránk lőnek, akadályoznak ebben a cselekedetemben. El kell távolítanom őket az utamból.

- Hagyjátok abba! Aludjatok!

Ordítottam és abban a pillanatban a puskák hangja elhalt. Minden zaj megszűnt. Egyetlen pillanatig mintha megsüketültem volna. De ahogy kinyitottam a szememet megértettem. Tényleg nagy erővel rendelkezem. Megdermedtek és nem tudtak támadni ránk. Sőt mire kettőt pislogtam elkezdtek összeesni.

De nem csak ők, hanem miután az ellenség földre került, Chuuya is összeesett közvetlenül előttem. Az utolsó pillanatban kaptam el.

- Chuuya!

Nagyon megijedtem, hogy most mi legyen. Nélküle nem mehetek tovább. De a korábbi parancsom rá is hatással volt.

- Chuuya nyisd ki a szemed! Chuuya ébredj fel!

Azért neveztem kétszer is a nevén, mert reméltem, hogy így csak rá lesz hatással a kérésem. És a többi földön ájultan heverőt nem fogja visszahozni. Úgy látszott sikerült. Mert ébredezni kezdett.

- [N-Név]?

- Gomennasai! Nem gondoltam bele, hogy ez rád is hatni fog! Sajnálom!

- Még mindig megdöbbent, hogy ilyen erős vagy és eddig nem is tudtál róla.

- Ne haragudj!

- Nem haragszom megkönnyítetted a dolgunkat. Így nem kellett mindenkit megölnöm ahhoz, hogy továbbjussunk.

- Sejtettem, hogy ezen, gondolkodtál... Fel tudsz állni?

- Igen. Menjünk tovább.

- Rendben... Chuuya...

- Igen?

- Köszönöm, hogy kímélni próbálsz engem.

- Dazai így is ki fogja tekerni a nyakamat. Nem kell, hogy neked meg traumáid is legyenek attól, hogy magammal hoztalak.

Tovább mentünk. Azt a halomnyi alvó testet, akiket én tettem ártalmatlanná nem lehetett egyszerűen kikerülni. Ezért Chuuya felkapott a karjaiba és átugrott felettük velem. Az ajtó előtt értünk földet ott tette le a talajra a lábaimat.

Benyitottunk és az előcsarnokban is alvó katonák tömegét találtuk. Ezek szerint az ajtón is áthatolt a képességem. Ez engem is meglepett, mert ahogy bejöttünk láttam milyen vastagok azok a falak és az ajtó sem volt könnyű. Úgy lett megépítve, hogy egy bombatámadásnak is ellenálljon. Hiszen az amerikaiak szeretnek ilyen lehetőségekre alaposan felkészülni. De ha a bombát meg is állította volna, a hangommal és akaratommal nem tudott mit kezdeni.

Bejutottunk. De nem tudtuk, hogy Osamu hol lehet. Nem kelthettem fel senkit, hogy megkérdezzük. Mert nagy eséllyel csak elharapja a ciánkapszuláját és nem tudunk meg tőle semmit... Más mód kellett.

Találtam egy tervrajzot az egyik oldalsó folyosó elején. Amin szerepelt a börtön helyzete is. Chuuyának felcsillant a szeme. Biztosra vette, hogy ott van. Gyorsan lekapta a térképet a falról es a kezembe nyomta, hogy navigáljak.

Ahogy haladtunk egyre mélyebbre az épület gyomrában úgy kerültek elő újabb katonák, akiknek feltett szándéka volt, hogy megállítsanak minket. Érdekes módon viszont egyetlen áldottal sem találkoztunk. Mikor Chuuyának ezt szóvá tettem, akkor annyit mondott ez a mi szerencsénk.

Furcsa volt, hogy ezt válaszolta. De aztán rájöttem, hogy ha van áldott a soraik között, akkor az feltarthatott volna minket, annyi időre hogy Osamut elvigyek innen vagy felhasználják ellenünk. Megértettem hát, hogy miért jó, hogy nem találkoztunk egyel sem.

Viszont akkor sem hagyott nyugodni, hogy egy ilyen szervezetnek, aki a maffia orra alá borsot tudott törni, miért nincsen áldott tagja. Mikor leértünk a börtönblokk feletti szintre ott már nem találtunk senkit. Valószínűleg korábban feljöttek, hogy minket elkapjanak. De Chuuya könnyed mozdulatokkal kábította el őket.

- Téged nem aggaszt, hogy nincs áldottjuk? Mi van, ha ő őrzi Osamut?

- Nem hinném... - nyitott be az oldalsó szobákba, hogy ellenőrizze, ott sincs senki, aki később a hatunk mögül támadna majd ránk.

- Miért nem?

- Két okból. Ha lenne áldott, akkor nem az őrzés feladatát bíznák rá. Ha csak nem kizárólag erre való az ereje. De inkább küldenék ellenünk. Hogy minél hamarabb megállítson minket.

- Értem és mi a másik?

- Tudok erről a szervezetről valamit, amit te nem.

- Szerintem nem csak egy dolog az. De mire gondolsz?

- Utálják az áldottakat.

- Akkor ezért nincs köztük egy sem.

- Pontosan. Feltett szándékuk, hogy a világot megszabadítsák az áldottaktól. Éppen emiatt támadtak a maffiára, mert ugye ott hemzsegnek az áldottak.

- Mori san szereti gyűjtögetni őket.

- Ez így van. Néha komolyan úgy érzem, mikor elküld minket új tagokért, hogy úgy tekint ránk, mint valami figurára vagy kártyára, amiből szeretné a lehető legtöbbet az irányítása alatt tudni...

- Furcsa megfogalmazás... de azok alapján, amiket meséltetek róla el tudom képzelni, hogy valóban ilyen.

- Milyen messze vagyunk még?

- A folyosó végen van egy lépcső lefelé es ott vagyunk.

Valóban úgy lett. A lépcső alján egy hasonló méretű ajtó várt minket, mint a bejáratnál felette hatalmas piros táblán fehér betűkkel kiírva angolul hogy: „BÖRTÖNBLOK". Rátettem a kezemet a kilincsre. Zárva volt. Ezért inkább átadtam a helyemet a kalaposnak és ő megoldotta. A vastag acélajtó vörös izzás közepette kiszakadt a helyéről és bedőlt a börtön területére.

Hatalmas csattanása messzire visszhangzott. Ha maradt olyan katona, akivel mi még nem találkoztunk akkor erre a hangra mindenképpen felfigyel, és a keresésünkre indul majd. Ezért várt Chuuya még egy pár pillanatot. Még a kezét is felemelte, hogy maradjak csendben. Ha jön valaki, akkor azt halljuk meg hamarabb. De nem közeletek léptek.

Átléptünk felette. Rengeteg rácsozott falú rekeszt pillantottam meg. Nem voltak nagyok. Egy embernek volt fenntartva mindegyik. Jelenleg üresen álltak. De mindegyikben csupán egy ágy és mosdó foglalt helyet. Osamu nem az elején volt a részlegnek. Mélyen be kellett hatolni a tömlöcök közé mire megleltük. De ebben segített az is hogy Chuuya elkiáltotta magát.

- DAZAI!

Hangja visszhangot vert a rácsokon. De hamarosan mási is elért minket. Egy ismerős hang.

- Késtél csiga!

- Pofád lapos makréla! Örülj, hogy egyáltalán kimentem a kötéses segged innen!

Morgott rá vissza mielőtt még megtálaltuk volna. Hergelték egymást végig, amíg meg nem láttuk a helyzetét. Viszont a sok szitok mögött éreztem csak azért csinálják, hogy Chuuya be tudja azonosítani, hogy melyik cellában van pontosan.

- Komolyan mondom, ha ilyen lassan jössz, el fogok aludni mire- [Név]? – látta meg a közeledtüket.

- Osamu! – gyorsítottam a lépteimen hogy hamarabb odaérjek hozzá.

- Na, végre megvagy te szerencsétlen. – állított meg mielőtt elértem volna a rácsot, nem tudtam miért, de gondolom elővigyázatosságból.

- [N-Név] te mit keresel itt? – állt fel az ágyról.

- Érted jöttem Osamu. Nem bírtam otthon várni rád.

- Chuuya! Te képes voltál idehozni őt mikor tudod hogy-

- Igen tudom. – fojtotta bele a szót és még a kezével is integetett közben - De látnod kellett volna, mennyire akaratos tud lenni a menyasszonyod, ha rólad van szó.

- Mi?

- Még az áldását is képes volt alkalmazni rajtam, hogy elhallgattasson és meghallgassam az indokait. Szóval, ha veszekedni akarsz, akkor azt tedd meg vele. Ne velem. Én megmondtam neki, hogy nem akarom elhozni. De mint láthatod nem hagyta magát.

- [Név]... miért? – ült vissza, mert nem hitte el a hallottakat.

- Beleőrültem volna a várakozásba. Nem akartam, hogy bajod essen. Annyira aggódtam miattad. Muszáj volt nekem is jönnöm. Meg egyébként is Chuuya nem tudta volna kideríteni, hogy hol vagy, ha nem segítek neki.

- Micsoda?

- Az egyik katona vallatásában is besegített.

- Te levitted a kazamatákba is? Eszednél vagy?

- Még egy kritizáló szó és biztosan itt hagylak! [Név] nélkül nem találtalak volna meg. Azt pedig nem akarom, hogy a gyereked apa nélkül nőjön fel. Szóval hagyd most ezt a hisztit. Emeld fel a segged és húzzunk innen!

Összeroppantotta a rácsokat ezzel szabad utat adott Osamunak. Viszont mikor a karjai köze akartam ugrani akkor közénk állt.

- Chuuya?

- Én a helyetekben ezt későbbre halasztanám.

- Mi? Miért? – kérdezte a kedvesem

- Mondjuk azért. Mert van odakint egy halom alvó katona, akik egyből felkelnek, ha megérinted [Név]-et.

- Tényleg el is felejtettem. Azokat én tartom altatásban.

- Micsoda? Te használtad az áldásodat?

- Megkönnyítettem a bejutást... - tördeltem a kezeimet - Mert Chuuya nem akar ölni a jelenlétemben.

- Van vele valami bajod Dazai?

- N-nincs... igazad van Chuuya... [Név]-nek nem kell halált látnia.

- Na, látod. Szóval nincs érintkezés, amíg ki nem mentünk innen. Világos?

- Igen. Most viszont tűnjünk el innen.