Reggel Chuuya jó sokáig hagyott minket magunkban pihenni. Bár mintha hallottam volna, hogy visszajött. De nem keltett fel minket. Ez kedves volt tőle. De gondolom sejtette, hogy este sokáig ébren voltunk és ezért nem akart zavarni.

Szinte már dél volt mire előmerészkedtünk a hálószoba sötétjéből a világos nappaliba. Ami kicsalt minket az a frissen főtt kávé illata volt. Chuuya ott ült a konyhában a pultnak támaszkodva és elégedetten mosolygott, ahogy kibotorkáltunk a fényre, és ahogy bántotta a szemünket a világosság. Ez mulatatta őt annyira. Felállt és összeállított nekünk is egy-egy csésze kávét. Tudta már jól hogyan szeretjük.

- Úgy látom sikerült bepótolnotok ezt a pár hetet.

Miért végig minket és mikor rajtam is végigsiklott eszembe akkor meg-megakadt a foltokon és harapások során, ami a bőrömet borította. Mármint azokon amiket Dazai inge nem takart el. A fehér anyag alatt azért még volt sok. Hiszen Osamu imád olyan helyeken nyomot hagyni rajtam ahol más nem láthatja rajta kívül. Ezeket Chuuya sem láthatta, de a többit megnézte így távolról. Majd a szemembe nézett és láttam kék íriszekben, hogy örül kettőnknek. Elégedett volt. Dazai megtette, amit kért tőle.

Az a kávé rettentően kellett ahhoz a reggelhez. Elég nyúzott voltam a korábbi napokban is. De ez a mostani sokáig fent levés is kifárasztott. Ezt persze nem éreztem közben. De a maradék erőmet is leszívta a szeretkezés Osamu-val miután. Szóval tényleg jól esett. De felöltözni még nem akartam. A kedvesem ingében akartam még lenni egy darabig. Miután viszont összeszedtük magunkat akkor magához Chuuya hívott minket.

- Mi azt Chuuya? – kérdezte Osamu lassan mellém sétálva

- Szeretnék valamit mutatni.

- Micsodát? – döntöttem oldalra a fejemet.

- Valamit, amiről szerintem még egyikőtök sem tud.

- Ezt hogy érted?

- [Név] áldott

- M-miiiiiii?

- Miket beszélsz Chuuya? Már hogy lenne [Név] -

- Megmutatom. Ha elhallgatsz végre... [Név] gyere ide egy kicsit.

- M-miért?

- Nem kellene, hogy Dazai most hozzád érjen. Nem tudom, mennyi időre kapcsolja ki a te esetedben.

- Miből gondolod, hogy [Név] áldott? Semmi jelét nem mutatta ennek!

- Neked nem, de ez azért van, mert rád nem is hat. Emlékezz! Meg egyébként is ha [Név] sem tud róla, akkor biztosan nem használja.

- De akkor te hogyan jöttél rá, hogy valami képessége?

- Gomenne [Név]...

- Most fogsz beárulni? – néztem rá és láttam, hogy erre készül.

- Igen... de a te érdekedben teszem...

- Tudom...

- Miről beszéltek?

- Amíg nem voltál itt... voltak neki kirohanásai és hisztériás rohamai... a hiányod miatt...

Egyre jobban vörösödtem, ahogy elmondta miket műveltem. Számítanom kellett volna rá egyszer elmondta Osamunak. Tudtam, hogy be fog árulni csak nem gondoltam, hogy ennyire hamar. Igazából nem akartam, hogy Dazai tudja, hogy milyen rettenetesen viselkedtem. De ez elkerülhetetlen volt.

Remélem, ez után nem kéri majd vissza a gyűrűt. Tudom, hogy hülyeség, emiatt aggódnom. De tényleg rettenetesen szégyelltem magamat. És tényleg ez volt a legrosszabba mi a következménye lehet.

Mikor odaért ahhoz a részhez mikor le kellett engem fognia, hogy ne törjek össze semmit és magamat se akkor szünetet tartott. Ez akarta jelezni, hogy most kicsit átkölti az eredeti történetet. Nem szabad beleszólnom. Sokkal komolyabbra váltotta hangja

- Mikor azt kiabálta, hogy engedjem el. Menjek innen. Nem akar látni egyikünket sem többször. Olyan volt, mint hogyha valami átvette volna az uramat a testem felett. Én elengedtem őt és elindultam az ajtó irányába. De még azelőtt, hogy kiléptem volna rajta megállított engem.

- Chuuya? – emlékeztem vissza arra a pillanatra, tényleg nagyon hirtelen engedett el és távozott.

- Akkor szereztem vissza az irányítást. Addig olyan volt, minthogyha csak egy külső szemlélő lennék. Nem bírtam azt tenni, amit akartam

- Ezt én nem értem... - nézett rám aztán megint Chuuyaára Osamu.

- Nem önszántadból akartál itthagyni?

- Nem [Név]. Nem tettem volna ilyet. Hiszen megígértem, hogy nem hagylak magadra. Neked is És ennek a szerencsétlennek is. Viszont annyira akartad, hogy elmenjek, hogy aktiváltad az erődet. Irányítottam a lábamat. És addig, amíg megint meg nem szólaltál, hogy „várj!" Addig hiába próbáltam nem bírtam visszafordulni.

- Hihetetlen... - nézett végig rajtam Osamu

- Na, most már hiszel nekem tökfej?

- Én nem jutok szavakhoz. Azt hittem észrevenném, ha megérintek egy áldottat. Eddig mindig megéreztem.

- Akkor nálam miért nem?

Hihetetlennek, sőt szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy Én is áldott legyek. Sosem gondoltam magamat annak. És nem is reménykedtem benne hogy az legyek. Nem értettem. Mégis hogyan maradhatott ez titokban? Még előttem is.

- Szerintem, azért mert annyira el voltatok foglalva azzal, hogy szerelmesek vagytok, hogy a köztetek lévő szikrák elnyomták Dazai képességét. Mármint olyan értelemben hogy nem vette észre mikor kapcsol be.

- Ilyen lehetséges? – néztem a kalaposra.

- Ami azt illeti-

Osamu mondatát a telefonjának csengése zavarta meg. Mori san volt az. Érdeklődött arról, hogy miért nem jelentkezett az este. Ezt még hallottam kiszűrődni a telefonból. Majd a mikrofon elé tette a kezét és tátogta nekünk, hogy ezt lerendezi vele, és addig kimegy a teraszra.

Bólintottunk neki, hogy rendben. Valóban így a jó. Ha Mori san nem tudja, hogy Osamu most hozzám jött lehet, zokon veszi, hogy nem a feladatát végzi.

Nem tudjuk Chuuyával, mit hagyhatott félbe az éjszaka. De a kalapos mesélte, hogy néha Mori olyan feladatokat is megcsináltat velük, amik egy ügyhöz nem is tartoznak. De külön arra nem biztos, hogy rá tudná őket venni. Nagy valószínűséggel most is valami ilyesmiről lehet szó. Mert ha már Dazait rá lehetett ugrasztani egy témára, akkor néha vakon követi Mori utasításait és lehet a tegnap esti is egy ilyen része volt a feladatának.

Amíg kiment a teraszra telefonálni Addig közelebb léptem Chuuyához

- Sajnálom az akkorit...

- Ne sajnáld ezt már megbeszéltük. Köszönöm, hogy nem mondtad el neki, hogy végül is mégiscsak itt hagytalak

- Pedig nem magadtól mentél el

- Nem és nem tudtam visszajönni. Pedig próbáltam, hidd el. Akárhányszor akartam ház közelébe jönni mindig eltávolodtam a végére. Aztán minthogyha, egy hangot hallottam volna, hogy „gyere vissza" és akkor már képes voltam idejönni

- Mondtam ilyet

- [Név]

- Mikor elmentél összetörtem, hogy még téged is elkergettelek. Majd bevonultam oda a sarokba. És mielőtt elaludtam volna mondtam azt, hogy „Chuuya kérlek, szépen gyere vissza"... talán azzal oldottam fel képességemet?

- Igen valószínű... De erről a részről Dazai-nak nem kell tudnia

- Tudom. Nem akarom, hogy bajod legyen belőle.

- Köszönöm [Név]!

- Most mit akarsz tenni?

- Le akarok valamit tesztelni

- Mit?

- Szerintem, ha elég erősen parancsolsz valamit, akkor azt végrehajtja az, akinek mondod... sőt akár... nem is biztos, hogy hangosan kell mondanod. De ez csak egy elmélet. Ezt le kell tesztelni. Mond csak [Név] volt már ilyenben részed?

- Nem... Szerintem még nem... vagyis

- [Név]

Eszembe jutott valami, ami nem hagyott nyugodni. Hogy miért engedett el az az ember a hídon.

- Egyszer minthogyha már sikerült volna...

- Ezt hogy érted [Név]? - lépett vissza az ajtón a párom

- Akkor este ott a hídon akkor én azt kértem az egyik maszkos embertől, hogy engedjen el és aztán... megtette minthogyha... Minthogyha, akkor is, nem a saját akarata szerint döntött volna. Annyira akartam, hogy utána tudjak menni, segíteni neked hogy... lehet, hogy akkor... először oldotta fel az erőmet.

- Akkor így működik? Kimondod, mit akarsz és kész?

- Mindjárt kiderül - mondta Chuuya és odasétált az ablakhoz

Körbenézett, majd oda hívott engem is. Továbbra sem értem hozzá a páromhoz, hiszen azzal eltüntettem volna a képességemet megint valamennyi időre

- Látod ott azokat a madarakat.

- Igen...

- Próbáld meg rávenni az egyiket, hogy jöjjön ide

- Rendben... De hogyan?

- Csak improvizálj valamit. Érezni fogod hogyan fog működni. Csak akard, hogy a kezedbe repüljön.

- Sikerülni fog Kicsim. Tudom, hogy menni fog.

- Köszönöm Osamu!

Néztem az apró kék madarakat az egyik fa ágán. Kiválasztottam az egyiket. És becsuktam a szememet. Kinyújtottam a kezemet feléjük. „Gyere ide! Gyere ide" – kezdtem el magamban mondani egyre magabiztosabban.

- GYERE IDE!

Arra nyitottam ki a szememet, hogy valami hozzáért az ujjaimhoz. Nem hittem el. Az, amelyiket kiválasztottam, rászállt a tenyeremre. Megismertem, mert a szeme felett volt egy sötétebb terület. A társainak pedig nem volt ilyen.

Sikerült! El sem hiszem, de tényleg sikerült. Képes voltam rávenni egy addig sosem látott madarat arra, hogy tegye, amit kérek tőle. Majd, mint aki jól végezte dolgát felreppent az ujjaimról és csatlakozott a társaihoz.

Nem jutottam szóhoz. Annyira lesokkoltak a dolgok hogy Osamu úgy érezte közbe kell lépnie és megfogta a kezemet. Tényleg kellett az, hogy megint normálisnak érezzem magamat. Ez, ami most kiderült, túl sok volt nekem egy kicsit.

Láttam már hasonló reakciókat a kórházban. Főleg olyankor mikor kiderül egy betegről, hogy sokkal súlyosabb a helyzete, mint azt korábban gondoltuk. Ilyenkor ők és a hozzátartozóik is ugyan azt a sokkos állapotot produkálják, amit most én. Nem hiszik el.

És én sem hiszem el. Hiába láttam a saját szemmel éreztem a saját bőrömmel. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni. Meg is szédültem ezért Osamu leült velem a földre az ölébe húzott és csitítgatni kezdett.

- Shhh... semmi baj szívem nyugodj meg.

- O-Osamu?

- Remekül csináltad [Név]! – ült le mellénk a vörös is.

- Ch-Chuuya?

- Büszkék vagyunk rád.

- H-hogy értitek?

- Az áldottak, ha nem tanulják meg gyerekkorukban használni az erejüket, akkor felnőttként nagyon nehezen sajátítják el.

- De neked sikerült. Fantasztikus vagy kincsem!

- A-Arigatou...

Miután végre feldolgoztam a tényt, hogy a szavaimnak milyen hatalma van, már kicsit könnyebb volt levegőt venni. Igazából nem is tudom miért ijedtem meg ennyire. Talán mert belegondoltam ki mindenkit vehettem rá, hogy akaratuk ellenére csináljanak meg valamit.

Pörgettem az agyamat, hogy hátha találok valami nyomot arra, hogy a hídon történtek előtt is használtam már valamikor. De nem találtam semmit.

Még szerencse hogy kicsit mimóza vagyok. Nem az az akaratos dög fajta nőszemély. Lehet, ha olyan lennék, akkor már tapadna vér a kezemhez. Hiszen lehet elküldtettem valakit a halálba és lehet, hogy az megtette volna. Nagyon örülök annak, hogy nem ilyen vagyok. Sosem fenyegetnék ilyesmivel senkit. És elvileg nem ártottam ezzel az erőmmel senkinek.

Így belegondolva nem sokat változtat az életemen az, hogy ezt tudom. Osamura ezután sem fog hatni. Max akkor veszem majd hasznát, ha a fiúnkat fegyelmezni kell. Akkor jól fog jönni. Persze csak ha nem örökli az apja erejét, mert akkor hatástalan lesz nála is.

(..)

A nap hátralévő részében kibeszéltük a dolgokat. Dazai már az elején leszögezte, hogy erről az erőről sem kell Morinak tudnia. Ha megtudja, hogy képes vagyok, bárkit irányítani csak a szavaimmal akkor addig fogja rángatni a szálakat, míg engem is be nem állít a maffiában. És onnan már csak egy lépés, hogy ezt a fiúkkal is megtegye. Azt pedig elfelejtheti! Az én fiamra nem teszi rá a kezét! Még ha valami miatt engem meg is szerez, őt nem kapja meg.

Viszont Dazai kijelentette, hogy Engem sem enged át. Minket nem fog felhasználni a játszmáiban. Sajnos azok alapján, amiket meséltek róla a fiúk... Szinte biztos, hogy nagyon értékes bábut faragna belőlem, ha megtudná. Ilyen képességet biztosan nem szívesen hagyna szabadlábon.

Főleg most, hogy két másik szervezettel is ellenséges viszonyba kerültek. Nos, azt meg kell hagyni a fiunk nem éppen békeidőben fogant. Valamint, ha ez így megy tovább, akkor megszületni sem a legnyugisabb pillanatokban fog. Viszont Osamu-n láttam, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy addigra újra békeidőket hozzon a városba, és a szervezetek közé. Ezzel kicsit biztonságosabb körülményeket kapjon, a gyermekünk mikor cseperedik.

(...)

De amellett hogy bandaháború bontakozik ki Yokohama alvilágában. Egy másik probléma is felütötte a fejét.

Ez pedig az volt, hogy mikor végre letelt az időszak, amíg el kellett rejteni engem a világ elől. Hazaengedtek, és hazatérve belebotlottam az előszobában a szüleimbe

- [Név]! - ugrottak a nyakamba - Hol voltál? Nem találtunk! Nem vetted fel a telefont! Már napok óta itt vagyunk és keresünk.

- A kórházban is voltunk. Ott azt mondták veszélybe kerültél úgy egy hónapja. De rendőrség nem mond semmilyen más információt!

- Mégis mi történt?

- Nyugodjatok meg először is. Mert nem tesz jót ez a sok idegeskedés nektek. Minden rendben van nincs semmilyen gond-

- Már hogyne lenne amikor-

- Anya nyugodj meg! Gyertek. Üljetek le a kanapéra. Mindent szépen elmagyarázok...

Ez azért volt érdekes kijelentés, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok nekik mondani... Mindenesetre azzal is nyertem pár percet ameddig bekísértem őket a kanapéra... és végül is valamiféle kifogást... vagy magyarázata féleségek azért összekapartam elmémben ez alatt a rövid idő alatt is. Csak reménykedtem, hogy el is hiszik majd a mesémet.

- Elhagytam a céges és ugyebár egyetlen telefonomat. Pont mikor szabadságom miatt elutaztam, Sajnálom, hogy nem tudtam szólni... Tudjátok, mennyire megvagyok nélküle... nincs is sajátom...

- De a kollégáid-

- Igen... már tudok róla. Az történt, hogy valaki megtalálta és hát ilyen telefonbetyárkodást intézet feléjük. Ezzel a szívbajt hozzáadva a többiekre. A rendőrség engem is felkeresett később és tisztáztuk ezt az egészet. De akkor ezek szerint nem szóltak a kollégáimnak... Én meg még ugye mindig szabadságon vagyok. De. láthatjátok: Élek és virulok. Semmi bajom nem történt

- De akkor hol voltál az elmúlt napokban és a bőröndöd-

- Mondtam elutaztam. Kellett egy kis váltás. Mert már kezdtem be csavarodni...

Végre kezdtem azt látni a szemükben, hogy elhiszik azt, amit mondok nekik. Hiszen elég magabiztos vagyok most... Sőt lehet, hogy kicsit hatással is van rájuk az újdonsült erőm. Viszont nagyon nem jókor jött ez a látogatás. Ugyanis Osamu is bármikor hazaérhet

- De most hogy ennek a nagy riadalomnak vége... Kértek egy teát vagy egy kávét?

Által fel hogy egy kicsit eltereljem a témát más irányba. Viszont, ahogy magasabban lettem és kinéztem az ablakon megpillantottam az utca végén egy fekete kabátos illetőt. Na, falra festettem az ördögöt... szinte személyesen... Osamu már mindjárt itt van!

- Egy tea nekem jól esne... - törte meg egy pillanatra a gondolatmenetemet anyukám. De nekem ki kellett találni valamit gyorsan, ahogy időt nyerhetek

- Akkor egy tea rendelt. Felteszek, vizet addig légyszi vigyétek be a bőröndömet a hálóban. Félek, folyton felbotlok, hogyha itt marad a szoba közepén. Majd később kipakolok.

- Rendben kicsim.

- Köszönöm!

- Addig szerintem mi is összeszedjük a cuccainkat - mondták

- Rendben és maradjatok odabent egy pár percre!

Más hangsúllyal fejeztem be a mondatot, így olyan hatást keltett minthogyha parancs lett volna és tulajdonképpen annak szántam. Reméltem, hogy a képességem aktiválódik, és tényleg megteszik majd azt, amit mondok.

Nem akartam használni, főleg nem rajtuk, de valahogyan figyelmeztetnem kellett a páromat. Mert oké hogy ezt kitaláltam, de minden romba dőlhet hogyha Osamu elszólja magát. Meg egyébként is! Hazajön a kedvesem, akit még nem mutattam be nekik!

.

Amint a szüleim beléptek a hálóba, Én már rohantam is kifelé, majd le a lépcsőn egészen addig még a ház előtti tér közepén a nyakában nem ugrottam.

- Osamu!

- [Név]? – kapott el - Mi történt?

- A szüleim...

- Micsoda?

- Odabent vártak, mikor hazaértem. Megtudták, hogy eltűntem. Valahogyan kibeszéltem magam belőle. De azt mondják, már egy pár napja itt vannak, vagyis arra is rájöttek, hogy egy férfival élek együtt!

- Nyugodj meg kedves. Tudom, hogy félsz elmondani nekik ezt az egészet. De - megfogta a szemét fedő kötést és letekerte a fejéről - Most már ideje megtudniuk. Nem gondolod?

Megcsókolt és közben megfogta az egyik kezemet. Mégpedig úgy, hogy kicsit fordítson is a gyűrűn, az ujjamon. Ezzel akarta elmondani mire gondolt megkérte a kezemet viselem a gyűrűt, amit adott és az ő gyermekével vagyok várandós. Most már tényleg nem titkolhatjuk tovább a szüleim elől kapcsolatunkat

- [Név]?

Hallottam magunk mögül. De ennek ellenére lassan váltunk el egymástól és ugyanilyen lassan fordultam feléjük. Nem bontakoztam ki Dazai öleléséből. Védelmet kerestem a karjai között.

Nem tudom hogyan érhettek le ennyire hamar. De gondolom a hálónk ablakából látták, hogy elhagytam az épületet így utánam rohantak. Nem hatott rájuk addig az erőm, mint gondoltam. És mikor kiértek a térre az várta őket hogy egy titokzatos fekete kabátos valakivel csókolózok... Nem éppen a legjobb kiinduló pont...

- Mi folyik itt [Név]? - láttam az értetlenséget és az ijedtséget a szemükben.

- Anya, Apa... Szeretném bemutatni a vőlegényemet Dazai Osamu-t.

Nem kicsit esett le az álluk a bejelentéstől. De az tuti, hogy már rájöttek arra, hogy van egy férfi az életemben. Mert Osamu ruhái és használati tárgyai mindenhol ott vannak a lakásban. De erre még biztosan nem gondoltak. Hiszen elég friss a jegyességünk.

- A-a vőlegényed? - kérdezett vissza anya.

- Igen... már egy ideje a kedvese vagyok és most megkérte a kezemet.

- Most??

- Nem most - felelt Osamu helyettem - egy héttel ezelőtt

- Akkor ezek szerint-

- Veled volt az elmúlt hónapban?

- Tulajdonképpen előtte is. Mert már több mint két éve élek [Név]-vel egy lakásban

- Két éve

- Minden szavunkat meg fogjátok ismételni, amit mondunk?

- [Név]

- Igen két éve együtt élünk. Szeretjük egymást. Megkérte a kezemet! Meddig akartok fennakadni ezen?

- Hát...

- Vagy esetleg visszamehetünk a lakásba, mielőtt elered az eső. - néztem fel az égre

Valóban elég sötét felhők gyűrűztek körülöttünk. Kicsit ijesztő volt. Ugyanis... Akkor szoktak ilyen fekete fellegek körözni Yokohama felett, hogyha valami történni fog. Viszont az ilyen tényekről nekik nem kell tudniuk.

Eleget aggódnak így is. Főleg mert ennyire a magam ura vagyok és sosem azt tettem, amit javasoltak nekem. Ebből amióta az eszemet tudom veszekedés van. erre meg összejövök a Japán alvilág legszexibb pasijával... Na, ezt nem akarom nekik megmondani...

Kihasználva a döbbenetüket belekaroltam Osamu-ba és szépen visszasétáltam vele az épületbe. Kettejük mellett elhaladva. Hallottam, hogy pár pillanat legkésőbb feloldódnak és követnek minket.

- Jól csináld kedves - súgta oda nekem

- Olyan ideges vagyok emiatt...

- Tudom, de egyébként nem látszik

- Mert ilyenkor úgy csinálok, mintha tiszta nagymenő lennék...

- Észrevettem. De nagyon ügyes vagy. És most már itt vagyok. Segítek neked.

- Korábban használtam rajtuk... azt...

- Valóban?

- Máshogy nem tudtam volna elszökni hozzád...

- Észrevették?

- Nem vagyok benne biztos... de valószínűleg... igen...

Egymás szemébe néztünk és tudtuk nekik sem kell elmondani. Jobb az, hogyha még most nem tudnak erről. Hátha a jegyességünk. na meg a gyermekünk létezése eltereli a figyelmünket arról, hogy áldott lettem... Vagy, hogy is mondjam ezt...

(...)

- Szóval hogy ismerkedtetek meg? - vette el a csészét tőlem anya

- Egy szórakozóhelyen. - felelte a kedvesem - Megakadt a szemem a legszebb lányon, akit a teremben láttam... és miután a fényben is láttam egyértelmű volt, hogy máshol sem láttam még ilyen szépséget.

- O-Osamu... zavarba hozol...

- Ezt már akkor is megtettem, ha jól emlékszem... És nem tudtam megállni, hogy ne kérjen fel táncolni.

- És azóta

- Nem, tulajdonképpen aznap, csak hazakísért - fejeztem be apum mondatát - De pár hónappal később megint egymásba futottunk a városban. Azóta randizzunk és idővel ideköltözött.

- És mikor akartál erről szólni?

- Most szólok. Mert komoly a kapcsolatunk. Hiszen össze fogunk házasodni.

- Mond csak Dazai... El tudod tartani a lányunkat?

- Apa! Tudod, hogy a pénz nem számít és amúgy is én is dolgozok.

- De ha ennyire kíváncsiak... - leírt egy papírra egy jól látható számot és felmutatta - Ez a nettó fizetésem, havonta. De hogyha néha bent maradok idézőjelbe tett éjszakázni, akkor még növekszik.

- Osamu?? Te komolyan ennyit keresel Azt hittem Mori-

- Fizet... Csak nem tudtam eddig mire elkölteni. Régen egyébként nem mondta, hogy én ennyit keresek. Hanem csak félretette nekem, hogy majd a későbbiekben használom. És hát látod felgyűlt.

- Osamu?

- Ezért mondtam, hogy akkora lakást vagy házat keresel és választasz, kedves amekkorát akarsz. Megveszem nem gond!

- Nem vagy eszednél

- Érted bármit kicsim... - döntötte homlokát az enyémnek.

- B-baka... - óvatosan csókoltuk meg egymást, hisz a figyelő tekintetekhez nem vagyunk hozzászokva.

- Hol dolgozol, hogy ekkora fizetésed van?

- Szívesen elárulom – vigyorodott el - Abban az esetben. Ha még most megígérik, hogy áldásukat adják és engedik, hogy [Név] továbbra is az enyém legyen!

- Osamu?

Nem akartam hinni a fülemnek, hogy így kihasználja a helyzetet. De ennyit el is várok a város azon embertől, akinek szintén rettegik a nevét az alvilágban.

- Nem akarlak elveszíteni egyetlenem – simogatta a karomat.

- Tudom, ahogyan azt is, hogy tényleg bármeddig képes vagy elmenni, ha rólam van szó. – bújtam oda hozzá és ő átölelt.

- Hiszen szeretlek és meg akarlak védeni mindentől, ami veszélyt jelent rád... vagy... - megsimította az oldalamat és kicsit a hasamat is.

- Rá... - fejeztem be a mondatát.

- Ezt, hogy érettétek - akadt meg anyu füle a furcsa kifejezésen

- Előbb ígérjétek meg. – néztem rájuk - Utána válaszolunk

- Rendben... Megígérjük, hogy engedélyezzük a Dazai-al a házasságotokat és adásunkat adjuk rátok.

- Köszönöm!

- Szóval miről-

- Terhes vagyok...

- Miiiiii?

- Az akire Osamu az előbb gondolt az a kisfiúnk. Az ő gyermekét hordom a szívem alatt.

- Gra-gratulálunk...?

- Még mielőtt felmerül Dazai még hamarabb megkért, minthogy meg tudta volna, hogy gyermekünk lesz, és pont emiatt akarunk házat venni.

- Mindent meg akarok adni kettejüknek. – puszilt bele a hajamba

- De ha ennyit keresel, akkor biztosan sokat dolgozol. Nem gondolod, hogy kevés lesz rá az időd hogy-

- Ne keress már kifogásokat apa! Most ígérted, meg hogy engedd.

- Bocsánat kicsim...

- Ami pedig a munkámat illeti... - megint azon a vicces hangján szólalt meg - Annyira nem dolgozok sokat, csak meg vagyok fizetve, mint a leendő vezetője a port maffiának...