- a fejezet 18+ 🍋 részletet tartalmaz -

Csak én lehetek ilyen béna szerencsétlen. Na, mindegy. Az a két lökött, inkább rájuk kellene haragudnom, képesek voltak elrángatni erre a szórakozóhelyre, mondván régen tartottunk közös csajos estét. Mondom oké, rendben. Miért is ne, hiszen tényleg régen volt már ilyen programunk. Erre mindkettő lelépett egy-egy pasival az oldalán. Mert persze, hogy barátaiknak meg kellett jelenniük. Engem meg csak úgy itt hagytak. Irigylem őket nekik annyival könnyebb volt szerezni egy fiút. Tudom, hogy még ráérek, elvégre 19 éves vagyok, de akkor is rosszul tud esni, hogy csak így hátra hagytak, amiért nekik van pasijuk. Végignéztem a táncparketten. Úgy volt megvárjuk a jó számokat és akkor táncolunk. De ez nem jött össze, mert már hamarabb leléptek. Mindenki jól szórakozik, kivéve engem én csak kortyolgatom itt az italomat és figyelem a társaságot. Egyedül. Szerintem csak én vagyok egyedül... azaz hogy...

A terem túlsó végén feltűnt egy fiú, aki hasonlóan nyomott hangulatban volt. Furcsa kinézettel bírt, de megakadt rajta a szemem. Sötét haja a szemébe lógott, de csak az egyikbe, mert a másikat kötszerek takarták. Fekete kabátja csak a vállaira volt terítve, de az alatt is elegánsan volt felöltözve. Valahogy nem illett a helyszínhez. Megérezhette, hogy figyelem, mert letette a poharát és felém fordult. Találkozott gesztenyebarna tekintete az enyémmel még ilyen távolságból is láttam milyen szép szeme van. Valamiért automatikusan elkaptam a fejemet. De erőt vettem magamon és visszanéztem rá. Még engem nézett, kíváncsian figyelt. Nem voltam jó az ilyenekben. Sosem szemeztem senkivel, de integettem neki egy kicsit. Amiért mindketten oda nem illőeknek tűntünk, megfoghatatlan okot adott a folytatásra. Meglephette a tettem, de vissza integetett, majd pár jellel mutatta, hogy ha odamegyek hozzá, akkor meghív egy italra. Összeszedtem a bátorságomat. Elvégre mégis csak egy olyan valaki, akivel még sosem találkoztam sosem láttam. De ha nem bízok meg senkiben, akkor sosem lesz normális kapcsolatom. Az előző is ezért ment tönkre. De mindig reméltem, hogy ha már az ország egyik legjobb egyetemére járok, akkor biztosan találok egy olyan fiút, aki megért és megtudok előtte nyílni. És most itt egy lehetőség, nem akarom elszalasztani. Felálltam a székről és elindultam felém, ehhez át kellett volna vágnom a táncparketten. De sajnos nem jutottam el odáig.

- Hé, nem is tudtam, hogy te is jöttél ide ma!

Ugrott bele szinte a képembe az egyik szaktársam. Egyáltalán nem ismertem az egyik gyakorlaton beszéltünk a héten két szót... és most meg kellett itt jelennie... Már akkor sem volt túl szimpatikus. Hát még így ittasan...

- Gyere, táncoljunk - ragadta meg a karomat és húzni kezdett a parkettre nem is foglalkozott azzal, hogy én mit akartam vagy mit mondtam neki

- Eressz el! Nem akarok veled menni!

- Ugyan gyere, jó lesz! – szorított a fogásán

Hátra tekintettem remélve, hogy az a fiú még engem néz és segítséget kérhetek tőle. De csalódnom kellett, már nem volt ott. A széke és a pohara is üresen árválkodott. Szomorúan törődtem bele, hogy elúszott az esélyem, hála ennek a gyökérnek. Már terveztem, hogy legalább megütöm, vagy valami, hogy eresszen el végre. Főleg mikor megpördített a tengelyem körül, hogy tánc pozíciót vegyen fel. Szerencsétlenségemre már lassú számok szóltak, így közel vont magához és a keze a derekamon landolt. De egyre lentebb csúszott meg sem várva hogy „táncoljunk".

- Taperolásról nem volt szó! És egyébként sincs kedvem ehhez! Eressz el!

- Túl akaratos vagy... - morgott és jobban fogott - Nem baj, majd betörlek!

- Vagy majd én a te orrodat! - hallottam egy mélyebb hangot magam mögül - Nem hallottad, hogy nem akarja!

- Te meg ki a rák vagy?

Vállam felett hátra nézve vettem észre, hogy a bekötött szemű fiú van mögöttem. Egyetlen könnyed mozdulattal kirántott fogva tartóm karmai közül és magához vont. Majd elengedte a karomat, helyett a vállamat átkarolva húzott mellkasához. Nem láttam mi történt csak azt hallottam, hogy a szaktársam kötekedni kezd, majd megmentőm szabad karját megmozdította és furcsa kattanó hangot hallottam. Akkor amaz csak elhallgatott és sietve távozott miközben egy „elnézést" mormolt el. Még egy pár pillanatig nem engedett el, mintha eltett volna valamit maga mögé, a kabátja alá, majd egy elégedett sóhajtás után engedett a fogását. Eltoltam magam tőle, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Még mindig feltűnő volt a sok részeg egyetemista között. Most már láttam, hogy nagyon sötét barna gödör haja van, és a nyakát kötések fedik.

- Köszönöm... - néztem fel a nálam úgy egy fejjel magasabb fiúra.

- Semmiség! – mosolygott – Láttam, hogy nem akarsz vele menni. Gondoltam besegítek egy kicsit. Jól vagy? Nem bántott?

- Nem. Annyira nem erős és szerintem már ivott ő eleget ahhoz, hogy ne tudjon úgy fogni.

- Ezt örömmel hallom. Már kezdtem aggódni. Hogy hívnak?

- [Teljes Név] és téged

- Dazai, a nevem, Dazai Osamu.

Bemutatkozásakor megfogta a kezemet ajkaihoz húzta és lehet rá egy apró csókot. Bele pirultam a hirtelen udvariasságába, de nem húztam el a kezemet. Sosem találkoztam még ilyen aurát árasztó személlyel. Valamiért vonzónak találtam, mint amikor egy méhecske, olyan virágot talál, amit eddig még nem, de az illata megszédíti és ebben az esetben Én voltam az a bizonyos méhecske. Ahogy rám vezette azt a tekintetet elvesztem benne.

- Megkaphatom ezt a táncot kisasszony? - hangja úgy trillázta szót, hogy kizökkentett abból a sokkból, amibe ő maga lökött bele, viszont nem bántam, hiszen így tudtam válaszolni neki.

- Ezer örömmel. - mosolyodtam el

Akkor kezdődött el egy újabb lassú szám és mivel még mindig fogta a kezemet így közelebb húzott magához. Másik kezét a derekamra csúsztatta és magabiztosan tartott. Kezemet a mellkasára helyezte, majd elengedve átkarolt. Azon, ahogy tartott éreztem, hogy nem most táncol először. Jó volt végre olyan fiút/férfit találni, aki tudja is, hogy hogyan kell vezetni egy lányt a parketten. Automatikusan fel csúsztattam a kezeimet és átkaroltam a nyakát. Így lassúztunk egymás karjaiban. Valahogy olyan nyugodtnak éreztem magam az ölelésében. De közben éreztem, hogy gyorsabban zakatol a mellkasom.

- Mit keres itt egyedül egy ilyen gyönyörű hercegnő? – a becézés még mindig zavarba hozott, de tudtam értelmesen beszélni utána.

- Nem egyedül jöttem viszont a barátaim hamarabb leléptek a saját párjukkal... - kicsit elpirultam attól, ahogyan nézett, de jól esett, hogy beszélgetni akar.

Sose kaptam senkitől ilyen figyelmet így nem tudtam hogyan reagálhatnék rá. Én inkább voltam az a szürke kisegér, aki nem középiskolában, hanem most a felnőtté válás kapujában próbálja bontogatni a szárnyait. Mint mindig ezt is az utolsó pillanatra hagyva.

- És egy ilyen elragadó kisasszonynak nincsen saját párja?

- Sajnos nincs... Egy ideje már nincs... Volt, de nem volt az igazi...

- Ez elszomorító, de nem kell aggódnia kegyednek. Aki ilyen csinos, szép és elragadó, annak valószínűleg hamarosan lesz barátja.

- Ezzel a tervvel érkeztem én is ma... Vagy ha más nem legalább ismerkedni, randi partnert keresni...

- Akkor miért szomorkodtál ott a bárpultnál? Csak olyanok környékeztek meg, mint a korábbi srácnak nem nevezhető féreg?

- Rosszabb... A kutya se figyelt rám eddig... végig egyedül ültem...

- Ezt nem hiszem el! Mindenki vak ebben a bárban? Én nem látok olyan jól és mégis feltűnt a legelragadóbb teremtés a teremben.

Teljesen elpirultam, még a fülem hegye is bevörösödött, a pulzusom már az egekben járt, nem tudtam mit felelhetnék. Ez a fiú úgy bánik a szavakkal, hogy valószínűleg bárkit levenne a lábáról, és mégis nekem mond ilyeneket? Ez hogy lehetséges? Elkaptam a tekintetemet, hogy valahogyan visszavegyem a zavarom felett az irányítást. Ezt kihasználva ismét megfogta a kezemet és megpörgetett. Bár lassú szám volt mégis illett oda ez a kis kedves forgatás. Óvatosan bánt velem, lehet észrevette, hogy én és a magas sarkú cipőm nem vagyunk éppen közeli barátságban. És vigyázott, hogy el ne essek. De a mozdulatsor közben kabátja is meglibbent, felfedte az oldalán azt az eszközt, ami korábbi zaklatómat elriasztotta. Egy kis fekete maroklőfegyver volt az övére erősítve. Csak egy pillanatig láttam, mégis kihagyott egyet az ütőm a tudattól hogy ilyen eszköz van a birtokában.

- „Miért van nála ilyesmi? Oké az én táskámban is van egy sokkoló, de egy pisztoly azért tényleg más! Ki lehet ez a fiú? Biztosan nem egyetemista, mint én. De nem tűnik sokkal idősebbnek nálam. Sőt egyáltalán nem. Maximum 20 évesnek tűnik. Így még inkább nem értettem, hogy ki lehet ő. Annyira titokzatos aurát sugároz magából..."

Ahogy ismét karaji közé zárt észrevette, hogy elkalandoztam. Ezért úgy billentette a fejét, hogy megint a látóterembe kerülhessen és kedves, meleg mosollyal kérdezett.

- Mi az szépségem?

- Cs-csak azon gondolkodtam, hogy vajon te Dazai miért vagy itt? Nem olyannak tűnsz, aki szeret ilyen helyeken lenni...

- Igazából ma már a második szórakozóhelyen vagyok. A lakótársamat hazavittem, de olyan hangosan horkol az a törpe... Nem bírok tőle aludni. Szóval gondoltam előttem az éjszakám többi része. Akkor töltsük hasznosan. Random léptem be ebbe a bárba. Nem gondoltam, hogy ilyen virágszálat találhatok itt, mint te.

Folyamatosan bókokkal halmoz, el akárhányszor megszólal. Egyszerűen nem értettem. Mivel érdemeltem ezt ki. Bár mondták már, hogy szép lány vagyok. De sokkal másabb ezt az ember szüleitől hallani és egy teljesen ismeretlen fiatal férfitól egy buliban. Nem is tudtam megfelelően válaszolni, arra a kedvességre, amivel foglalkozott velem. A számnak lassan vége lett ő pedig elengedett engem.

- Köszönöm a táncot kisasszony! - hajolt meg előttem kicsit és még egyszer megcsókolta a kézfejemet – Remélem, a későbbiekben nem kell megmenteni kegyedet! - búcsúzott és már ment is volna

- Várj! - kaptam el a kezét, mire meglepetten fordult vissza - Ne menj még... - sütöttem le a szememet

Valahogy nem tudtam ránézni, de azt nem akartam, hogy itt hagyjon. Nem tudom, mi ütött belém. A közelségét akartam még érezni egy darabig. De egyelőre csak a barna írisz fürkésző érintését éreztem magamon. Majd valami mást is. Dazai az ujjai közé fogta államat, úgy emelte meg, hogy megint ránézzek.

- Esetleg beszélgethetünk még egy kicsit odakint. Nem szívesen hagynálak egyedül főleg, hogy tudom, milyen részegek járnak errefelé... Hazakísérlek - ajánlotta föl

Aminek nagyon örültem. Amúgy sem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha kijutok erről a helyről, hiszen elég messzire lakok innét. de az hogy egy ilyen biztonságot sugárzó férfi mellett mehettem teljesen megnyugtatott. Ahogy a sötét utcán sétáltunk éreztem, hogy kell el kellett volna hozni azt a kabátom, amit este végül otthon hagytam. Mondván úgyse lesz hideg, vagy majd az alkohol felmelegít. De nem ittam eleget ahhoz, hogy ezt így is érezzem. De Dazai észrevette, hogy didergek egyből rám terítette fekete kabátját. A sötét anyag illata pont olyan volt, mint az övé, amit megjegyeztem miközben táncoltunk. Úgy tűnt elegáns parfümöt használ, nem valami olcsó vackot. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon ki lehet ő, miért ilyen titokzatos és megragadó. De a legfontosabb hogy hol tudok vele még találkozni?

- Nem szeretném, hogyha megfáztál hercegnőm. – simította el rajtam a kabátot, amiben szinte elvesztem, de már egyáltalán nem fáztam.

- Köszönöm... Nem gondoltam, hogy ilyen hideg lesz. Hiszen már tavasz van... Mikor elindultam otthonról nem is mondtak ilyen időt hajnalra...

- Mostanában furcsák az éjszakák. Mindenre kell gondolni. - tartotta a karját, hogy belé tudjak kapaszkodni, hiszen látta korábban is milyen esetlen vagyok a magassarkú cipőben.

Óvatosan fogadtam el, de máris magabiztosabban tudtam járni. Akkor vettem észre, hogy a karján is kötések vannak, ahogy a nyakán is. A bárban ezt két okból nem láttam az egyik, hogy a hosszú fekete öltönyének ujjai eltakarták és a másik, hogy odabent inkább a szemét és a mosolyát figyeltem. Még akkor sem vettem észre mikor kézen csókolt. Mert akkor is a gesztussal voltam elfoglalva.

- Gondolom egyetemista vagy. - kérdezett

- Igen. Honnan tudtad? – néztem fel rá az utcai lámpák fényében

- Láttam a kézfejeden a nyomdát. Azok kapnak ilyet, akik a diákigazolványukkal kedvezményesen mehettek be.

- Egész jó megfigyelő vagy.

- Köszönöm – nevetett kicsit - Sokan mondták már.

- Te mivel foglalkozol? Mert nem úgy vagy öltözve, mintha te is hallgató lennél, mint én.

- Nem én másféle dolgokat csinálok... - fordította el kicsit a fejét, de így is láttam, hogy ajkai lefelé konyultak.

- Ezek szerint nem fogsz sokat elárulni magadról...

- A te érdekedben teszem. – nézett vissza rám.

- Miért? Nem is ismersz...

- Igen és ez így is van jól. Tudod... a munkám miatt sok ellenségem van... nem szeretnék senkit bajba juttatni. És téged meg főleg nem! De nem kell félned. Azért még nem fognak bántani, hogy táncoltam veled.

Olyan különös aurát árasztott. Éreztem, ezt a témát nem szabad feszegetnem tovább. Magam miatt is és azért is, hogy ne akarjon otthagyni az utcán. Bár ennek a szándéknak nyomát sem láttam. Hagyta, hogy támaszkodjak rá. Úriemberként vezetett végig az utcákon, egészen a társasházig ahol az albérletem volt. Nem volt túl nagy, de nem is laktak sokan ott, így a nyüzsgés sose volt akkora, hogy zavaró legyen. Én voltam a legfiatalabb lakó az épületben. A többi lakásban már nálam érettebb emberek laktak. Nem zavartuk vagy ismertük egymást. Csupán köszöntünk, ha elmentünk egymás mellet. De ezen a kései órán nem kellett attól tartani, hogy valaki megjelenik. Ők ilyenkor már régen alszanak. Én is csak azért voltam ilyen bátor, mert holnap csak délután van órám. Kipihenem addig a bulit. Ami lájtosabbra sikerült, mint gondoltam...

Dazai egészen az ajtóig vezetett. Ott engedett el csak, mikor látta, hogy egyedül is megoldom, ha beütöm a kódot, akkor már nem kell támogatnia a lakásomig. Viszont kicsit feszültebb lett a levegő közöttünk. Dazai egyik lábáról a másikra helyezte a súlypontját. Várt, mintha szeretne még valamit hallani tőlem.

- Köszönöm, hogy hazahoztál. Annyira nem így terveztem ezt az estét... De őrülök, hogy találkoztam veled Dazai... - mosolyogtam rá

- Én is nagyon hálás vagyok, amiért ilyen kedves táncpartnerre bukkantam. – vakarta meg kicsit a tarkóját, amitől nagyon aranyos lett a viselkedése - Régen nem volt már ilyen.

- V-van esetleg esély rá hogy megint találkozzunk? – kockáztattam meg.

- Nem hiszem... - komorodott el – De Yokohama elég nagy... ki tudja, hogy mikor fut össze két ember... - ezzel a mondatával a levegőben hagyta, hogy akár még van is esély második alkalomra, amit már akár randevúnak is nevezhetnénk, de azért mégsem kérte el nyíltan a számomat.

- Értem... - én is elszomorodtam...

De tudtam, hogy ezt fogja felelni. Az, ahogyan korábban beszélt ezt tisztává tette, de még egyszer meg akartam próbálni. És lám tényleg nem sikerült. Ennek ellenére nem csalódtam az éjszakában. Hiszen kellemesen töltöttem el az időt a kötéses fiúval. És meg akartam neki hálálni is, amiért segített rajtam. Odaléptem hozzá és adtam egy puszit az arcára. Megfeszült egy pillanatra, de mikor elváltam a bőrétől csak pislogás nélkül fúrta tekintetét az enyémbe.

- Dazai?

Próbáltam valamit leolvasni az arcáról. Egyvalamit sikerült is. Vágyat. Ajkaimat figyelte olyan vággyal a szemében, ami rám is átragadt

- Sajnálom... [Név]... De... valahogy... nehezen tudom visszafogni magamat.

- Akkor ne fogd vissza magad Osamu...

Válaszomra kikerekedett le nem takart szeme, majd sóhajtott is egy mosolygást követően. Én viszont csak behunytam a szemem és vártam. Nem kellett sok, még egy másodperc sem neki hogy érezzem Osamu ajkait az enyémeken. Viszonoztam a csókját és magamat is megleptem ezzel. Sosem voltam ilyen. Az a fajta lány voltam, aki távolról figyelte az általa kiválasztott fiú egyedet. Nézte, csodálta, képzelgett róla és várt a csodára. De még csak véletlenül sem voltam az a fajta, aki odament volna hozzájuk. Nemhogy szemezzen velük, meghívassa magát egy italra, táncoljon, majd szinte kérje, hogy csókolja, meg mikor hazakísérik. Ez nem én vagyok, de mégis, most olyan jól esett, hogy ezt az álcát vettem magamra. Valahogy kislányos makacsság szállt meg. Nem akartam itt megállni, talán az alkoholra foghattam volna. De szerintem nem ittam olyan sokat, hogy ez tényleg legyen ok. Inkább arra lehet ráfogni, hogy Osamu úgy csókol, hogy nem tudtam és nem is akartam leállni. Úgy tűnt örül annak, hogy viszonoztam és hevesebben fajta ajkaimat. Én pedig akaratlanul is jobban hozzásimultam. Karjaim már a nyaka körül voltak. Míg az övé a derekamon, úgy húzott, szorított magához. Nekidöntött a bejárati ajtónak. Nem volt még sosem ilyenben részem, de csak még jobban feltüzelt belül.

Levegőért váltunk el csak. Kinyitottam a szemeim Dazai mosolygott mielőtt újra lecsapott volna ajkaimra. Már ő is csukott szemmel élvezted csókunkat. Nem tudom mi szállt meg akkor, de szinte kértem, hogy még jobban mélyítse el. Ajkaim között kis rést hagytam és vártam. De egyből megértette és nyelvét átdugta hozzám. Bár velem egyidősnek tűnt valami azt súgta nem most csókolt először. Éreztem abból, ahogy megcsókolt. Az a nyelv technika, amit használt nem lehetett veleszületett adottság. Érzéki táncba, amibe érzékszerveink jártak örömmel léptem be. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, vagy ha mégis akkor még több ilyen pillanatot akartam. Ezen magam is megdöbbentem. Igaz hogy már lassan két éve lesz annak, hogy nem csókolt meg senki, de nem gondoltam, hogy ennyire ki leszek rá éhezve. Nem ez ahhoz semmi köze. Osamu hibája, amiért a lábaim is elgyengülnek attól, ahogy kényeztet engem. Ilyet még senki sem tudott kihozni belőlem. Most láttam, Dazai-t először és mégis olyasmit tennék vele, amire azért csak jó pár randevú után vállalkoznék más esetben. Most mégis olyasfajta türelmetlenséget éreztem, amit korábban még nem tapasztaltam. Meglepődtem saját gondolataimtól mikor rájöttem, vele akarom tölteni ezt az éjszakát. Megszakítottam a csókot, de még kapaszkodtam bele. Féltem, ha nem tartana, akkor már régen összecsuklottak volna alattam a lábaim.

- Mit-mit... művelsz... velem... Dazai? - suttogtam igazából saját magamtól akartam volna tudni, de kihalt utcán persze ő is meghallottam

- Valami baj van hercegnő? – attól ahogy kérdezett szemeimet rá emeltem, tényleg aggódott miattam.

- Teljesen elveszed az eszemet Osamu! Ezt hogy csináltad? - láthatóan meglepte a válaszom és a kérdésem.

De utána csak mosolygott, közelebb hajolt egész a fülemhez, úgy suttogott mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, mit mond majd nekem, pedig felesleges volt ez az aggodalma Hiszen csak ketten álltunk a lépcsőház előtt az ajtóban.

- Mutathatok még olyat, ami még inkább elveszi, az eszedet – duruzsolta és meg is harapta kicsit a fülemet, minden a szavába beleborzongtam és ezt ő is megérezte, hiszen még mindig magabiztosan tartott karjai között - De figyelmeztetlek, nem beszélhetsz erről senkinek! És reggelre nem leszek melletted. Talán sosem látsz viszont, de ez a te érdekedben kell, hogy történjen. Hogy ne kelljen senkinek sem megölnie téged. Így is szeretnéd? [Név]?

Elbizonytalanodtam. Az, ahogy komolyan mondta ki a szavakat, és hogy a halálom is szóba került megrémisztett. Dehogy belenéztem barna szemébe mégsem féltem. Pontosítok. Nem tőle féltem. Hanem inkább attól ijedtem meg, amitől védelmezni akart. De, ahogy néztük egymást valahogy elmúlt minden kétségem. Bíztam benne. Bízni akartam Osamu-ban, hogy nem sodor veszélybe. Nem értettem magamat. De valahogy nem tűnt olyannak, mint hogyha bántana. Rájöttem... Így is akarom. Akarom ezt az éjszakát! Nem tudtam megmagyarázni, de fűtött belül egy furcsa érzés, amit még tovább a magaménak akartam tudni. Vele akartam lenni, ha csak egyszer, akkor egyszer, de nem hagytam, hogy elússzon a pillanat varázsa!

Könnyedén csomagolt ki a ruháimból. Volt benne tapasztalata. És igaza lett, úgy vette el az eszemet, hogy szinte észre sem vettem. Ahhoz képest, hogy csak egy egyéjszakás kaland voltam a számára mégis úgy bánt velem mintha különleges lennék. Hihetetlen élményt nyújtott. Ahogy elmerült bennem hangosan felsikítottam, de nem a fájdalomtól. Az élvezettől. És bár tudtam, hogy elég vastagok az épület falai azért próbáltam visszafogni a hangomat.

- Engedd el magad... Ne foglalkozz a szomszédjaiddal [Név]. – morogta a fülembe, ahogy megállt a mozgásban.

Egészen addig csak lassú köröket tett, amíg nem érezte rajtam, hogy már nem érdekel semmi más csak ő. A teljes figyelmemet magának akarta. Ahogy egész lényemet is.

- O-Ohsamuh kéhrlehk neh kínozzh toh-tovább!

- Ha, ennyire szeretnéd, hogy folytassam, akkor nem állhatok le megint, nem igaz? Szépségem?

Lökött rajtam egyet gonoszságból. De olyan jó volt. Mélyre merült el bennem. És közben elhalmozott olyan szép szavakkal, amiket még senki mástól nem hallottam.

- [Név] gyönyörű vagy. A hangod, a tested, a rezdüléseid. Imádom! Bárcsak hamarabb megtaláltalak volna! Senki sem érdemel meg téged! Imádom az illatod, a bőröd puhaságát, az édes ízedet! Mindenedet!

- Ohsahmuh! – nyögtem a nevét, mert már semmi mást nem tudtam neki mondani.

De nem is kellett megint megcsókolt. Most vadabban, de mégis vigyázva rám. Nem akart összetörni. De a szenvedélye csak még jobban fokozta azt, amit művelt velem.

Olyan élményt nyújtott, amit még senkivel sem volt esélyem megtapasztalni. Mintha már régről ismerte volna a testemet. Minden érzékeny pontomat megtalálta és kényeztette. És úgy juttatott fel a csúcsra, hogy ha nem tart meg lehet, eltörik a gerincem, ahogy ívben megfeszült. De helyette magához ölelt az utolsó pillanatban, mikor még egyet lökött rajtam és ő is elsült. Sikítottam a nevét. Nem érdekelt, ha más is meghalja. Végre olyan éjszakám volt amilyenre vágytam. És ezt ő tudta nekem megadni. Egy olyan szeretkezést, aminek nem hiszem, hogy találok párját. Hiszen olyan fantasztikus volt vele lenni.

...

Mellette feküdtem a takaróm alatt, és megmondom őszintén elfáradtam... De megértette minden pillanat. Nagyon örültem annak, hogy végül mégsem kollégium mellett döntöttem és hogy egyedül lakok az albérletben. Viszont az a mámor, amit okozott nekem kezdett eltűnni. Nagyon sajnáltam, hogy valószínűleg nem lesz legközelebb. Nem lesz több ilyen éjszakában részem. Osamu mellettem már úgy szuszogott, mint aki elaludt. Kicsit felém volt fordulva egyik karját nyakam alatt másikat a derekamon tartotta. Amíg pihegtem, fejemet kötésekkel fedett, kicsit durva tapintású mellkasának döntöttem. Akkor még mindkét karjával védelmezően ölelt. Mintha nem akarta volna, hogy a külvilág ártson nekem ilyen gyenge állapotban. De most csak néztem egy darabig az arcát, mert nem akartam még elaludni. Meg akartam jegyezni mindent rajta, mert fel akartam ismerni, hogyha egyszer majd szembejön velem az utcán. Kicsit összeszorult a mellkasom a tudattól, hogy mire felkel a nap, ő elmegy, én maradok, és nem találkozunk többször. De én egyeztem bele ebbe. Nem harcolhatok ez ellen így utólag. El kellett engednem bármilyen rosszul esett is. Megtaláltam valamit és most hagynom kell, hogy kisétáljon az életemből. Könyökömre támaszkodva fölé emelkedtem, úgy néztem még egy kicsit, majd lehettem egy óvatos csókot ajkaira, remélve, hogy nem ébred majd föl rá. De nem volt ekkora szerencsém. Bár az is lehet, hogy csak Dazai alszik túlságosan ébren. Kinyitotta, fáslival le nem kötött szemét, úgy kémlelt engem. Amire elmosolyodtam. Csak úgy... ok nélkül...

- Gomenne... nem akartalak felébreszteni...

- Miért nem alszol? Valami gond van?

- Nincs... csak élvezni akarom, még egy kicsit a jelenlétedet... mielőtt felkel a nap, és te eltűnsz mellőlem...

- Én szóltam előre, hogy ez így lesz... - felnyúlt és mellkasára hajtotta a fejemet, hallottam a szívét, ahogy egyenletesen dobog.

- Tudom... Nincs jogom marasztalni, de bánt egy kicsit, hogy elmégy...

- Ennyire megkedveltél, egyetlen együttlét után?

- Nem tudom megmagyarázni Dazai... Csak azt tudom, hogy ez volt az eddigi legszebb éjszakám... - elakadt egy pillanatra a lélegzete

- [Név] ugye nem-

- Nem te vetted el a szüzességemet... Emiatt ne aggódj... De senki sem tudott még ilyen élményt nyújtani nekem korábban... és félek egy kicsit attól, hogy nem is találok majd még egy ilyen személyt...

Csend ülepedett közénk. De hallottam, hogy gyorsabban vert életben tartó szerve. Oldalára fordult, engem is magával rántva és karjai közé zárva. Úgy szorított magához, minthogyha bocsánatot akarnak kérni. Valamiért, amiről nem tudtam, hogy micsoda. Adott egy puszit a homlokomra, majd mikor felemeltem a fejem, hogy ránézhessek megcsókolt. Lágyan csókolt és elmélyítette azt. Mint, aki szintén nem akart volna megválni tőlem. Tudtam, hogy butaság, hogy ebben reménykedek. De ettől még jól esett és azt is élvezte, amit műveltünk nem sokkal korábban. Szóval akár még igaz is lehet...

- Osamu? - váltam el ajkaitól.

Féltem, hogyha így folytatjuk, lesz még egy menet belőle. És akkor még inkább nem akarok majd elválni tőle. Pedig kénytelen voltam. Ennek a kapcsolatnak ott lett vége, amikor elkezdődhetett volna. Nincs mit tenni. Nem erőlködhetek. El kell engednem....

- [Név]... Be kell vallanom... Nekem sem volt még ilyen jó partnerem... - kicsit belepirult ebbe a mondatba, ami nagyon meglepett, de kifejezetten jól állt neki az a kis piros szín - Vagyis ha volt, akkor régen és nem hagyott bennem túl nagy nyomot... De te más vagy! Kívánlak [Név]! De nem tehetem... Veszélybe sodornálak, ha veled maradnék... Kérlek, értsd meg és bocsájtsd ezt meg nekem... De... ilyen egy maffiózó élete...

- Nem úgy volt, hogy nem mondasz semmit magadról?- valahogy nem lepett meg a dolog... inkább csak összeállt az a néhány kis kirakós darab, amit összegyűjtöttem...

- Erről tudnod kell! A te érdeked az, hogy ne találkozzunk... Viszont megérdemled, hogy tudjad az okát.

- Maffiózó vagy Osamu?

- A Port Maffia vezérének jobb keze... ha pontos akarok lenni...

- Magyarán a legrosszabb férfi, akibe belefutottam Yokohamában... - „Ez az én formám..."

- Valahogy úgy, de... úgy látom... nem félsz tőlem...

- Magam sem értem... Nem félek, hiába tudom most már, hogy mivel foglalkozol. Azt, hogy rossz vagy, a sötétséghez tartozol. Hiába láttam a pisztolyokat a kabátod alatt. És hiába hallottam, hogy azt ma rá is fogtad valakire... Mégsem tudok félelemmel tekinteni rád Osamu... Csak a közeledben szeretnék maradni... bármennyire is tudom, hogy nem lehet...

- Nem... ezt nem lehet... Sajnálom! - erősödött az ölelése, míg fejét a nyakamba temette

Éreztem azon, ahogy szorított, és ahogy rezdült miközben nagyokat szippantott a levegőből, hogy tényleg bánta. De, amellett hogy nekem is összeszorult a mellkasom, mégis volt egy kis boldogság bennem. Elvégre viszonozta azt, amit érzek! Ő sem akart megválni tőlem!

- Dazai? – egy hümmögést kaptam válaszul, mintha kérdezett volna, hogy mit szeretnék - Ha legközelebb találkoznánk, akkor is összegabalyodhatnánk majd ennyire?

- Nem mondasz le rólam [Név]?

- Inkább csak szeretnék még ilyen éjszakát... De igen mondhatjuk így is. Nem szeretnék lemondani rólad... Osamu... Tudod, hol találsz meg, ha esetleg kellenék...

Sóhajtott egy nagyot, de nem azt a fáradtat. Inkább a jóleső fajtát, mint aki megköszönni, hogy felajánlottam neki ezt, de mégsem mondhatta azt, hogy „Majd kereslek". Viszont ezt az aurát árasztotta, mintha tényleg szívesen lett volna még együtt velem. És nem ez lenne az utolsó közösen eltöltött esténk.

{Ezt direkt neked raktam ide Nina chan! Csak úgy..... :P}