Jk pov

"Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mind minden ember: fenség,
Észak-fok, titok idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié..."

Amióta az eszemet tudom senkié sem vagyok, és az enyém se senki. Több száz dolgot láttam, láttam csaták százait, fejlődést, elnyomást.
Mégis annyi látványosság ellenére is tudatlan vagyok.
Nincstelen, hasztalan szégyen, ki annak ellenére, hogy a halhatatlanság és fiatalság áldásában fürdik, mégis olyan, mind az elmúlás.
Értelmetlen és pótolható lényem töredéke annyi év után mégis csak most kezd el élni.
Érzéketlen énem mind egy két lábon járó viaszból formált emberi alakként létezett.
Éltem, de mégis az élet gazdagsága mellet most kellet ráeszmélnem, mennyire is voltam én szegény.
Hiába vett körül a szép és a pompa.
A meseszép élet titka. A hatalom mit talán más halandó sosem fog megkapni.
Sőt mivoltom legsötétebb titka sosem tudódhat ki.
A manipulációt, és az irányítást tartva markomban mind a rongy bábut, úgy irányítottam több száz halandót.
Üres szavak kísértek végig háromszáz éven át.
Ártatlan emberek százai csúsztak össze előttem vérbe fagyva, csak mert én hóbortból úgy kívántam.
Hibáztathatnám maga az átkot mi körülleng, de csak magamat csapnám be, senki mást.
Foghatnám arra ami lettem, de ezt én tettem.
Tudom ki vagyok és emlékszem halandó emeltem összes percére.
1697.9.1 születésem napja, mi bárcsak meg sem történt volna.
Miért?
Miért most tör rám a bánat, a bűntudat, amiért annyi embert öltem..
Egy év kellet hozza, hogy teljessen megtörjek, és egy szörny, szörnyet formáljon belőlem.
De mégis minek?
Hittem ha megteszem győzök, és "szerelmem" ki mára semmi más csak egy bestia a szememben, örökkön örökké velem lesz.
Tán így is lett volna, ha a bestia nem maga az alvilág király "menyasszonya".
A pokolba kerültem, de meg arra sem voltam méltó, hogy ott maradjak.
Nem úsztam meg csak, hogy távol tartsanak a nőtől, kit régen annyira szerettem, újra a földre lettem rakva. Kezemen egy billoggal mi az átkot hordta.
Száműzött démonként, lézengtem s magam sem tudom megtettem újra nagyobb hatalommal démonként gyermekek és felnőttek életet ontottam.
Megtört a billog én pedig mind valami császár úgy léptem be a poklok kapuján.
Da mire ezt megtettem a smaragdzöld szemű vörös tulajdonosa már nyűg volt a hátamon.
Elszúrtam, hisz semmit sem éreztem, ő mégis boldogan ölelt át csintalan módon titokban.
Míg én vissza sem öleltem csak annyit mondtam "mit akarsz!"
Annak ellenére forró éjszaka ütötte markom, és valahol rájöttem a smaragdzöld szemű nő régen mennyire is vigyázott, mikor még ember voltam, és meghallattam.

Most pedig itt állok és némaként figyelem érzelmem egyetlen forrását.
Hana Jade mellet vihog Taehyung ideges arcán.
A férfi szinte az összes könyvet és verset úgy kapja ki a két nő kezei közül, mind ha a legféltettebb kincsei lennének.
Az is, a mostanra érzéketlen és arrogáns férfi egyetlen emberi maradéka mi megmaradt bennem, a művészet, ahová annyiszor menekült már el.
Valahogy még maga Taehyung is emberibbnek látszik Hana mellett, megrémiszt és egyszerre árasztja át az egész testemet a melegség.
Testem összes porcikája kívánja a nőt, ki semmit sem tett azért, hogy a testem így reagáljon, csak nevet, azt is olyan jóízűen.
Fel sem tűnik mennyire faj a vérem vegyülése egy idegen szerrel. Boldogság.
Ez a méreg ment meg és öl egyszerre, de míg te boldog vagy én áldozatot hozok érted.
Nem kell a pokol, a hatalom semmi csak te!
Meg akarlak csókolni, magamhoz táncolni, és többet soha el nem engedni, kalitkában zárni.
Így hát teszek érte, noha tudom, hogy mennyire nem helyes...
A csuklójára fogva húzom magam után, míg el nem érem a szobám ajtaját.
Nem törődök semmivel csak az lebeg előttem, hogy végre megérintsem Őt.
Jaj benned minden csábít.
De miért te, miért most?
Megérdemellek?
Ugyan te tőlem sokkal jobbat kaphatnál, de a mohó önző énem éhes rád.
Bemocskollak az összes érintésemmel, de nem tudok megálljt parancsolni.
Kellesz mindenestül, légy az enyém és én a tied mindörökké.
Az ágyra nyomva gyömöszölöm magam alá a törékeny testet. Szemem sötétsége feketén égnek.
Hana szemei csillogva néznek az én korom fekete torzszülőt szemeimbe.
Miért nem félsz?
Miért nem hátrálsz meg, vagy undorodsz meg tőlem?
Tudod te mennyi ártatlan ember vére tapad ahhoz a kézhez mi most téged érint meg?
Ha tudnád gyűlölnél érte...
De jaj kérlek ne mondj le rólam.
Szeress, és nézd el a hibáim.

Hana bársony bőre csak jobban feltüzeli bennem a mocskos vágyat. Kívánlak.
Meg tudom tenni vigyázni fogok rá, míg ha ő már látni sem kíván..
De miért szeretlek én téged ennyire?
Nem merek hozzad nyúlni ennél jobban már nem.
Meg a csókod is más, leírhatatlan, a mellkasomban a gyomromban pillangók százai repkednek. És ezt mind te váltod ki belőlem.
-Hana, mond mi vagyok én neked?- súgom fülébe.
-A szerelmem.- Simít végig az arcomon Hana, minek hatására lehunyom szemeim.
Majd mikor újra kinyitom már a torzszülőt szörnyeteg mi belsőm börtönbe van zárva eltűnik, helyette az emberi szemek jelennek meg, mik már nem is annyira emberiek.
-És én mi vagyok neked?- Néz rám Hana.
-Az egyetlen csillag mi ragyog az égen.- Lehelek csókot az orra hegyére.
-Ez nem ér te aranyosabbat mondtál!-
-Időnk mind a tenger egy bölcs öreg ember csókol most téged.- Csókolom meg életem szerelmét.
Te vagy az egyetlen akinek megmutathatom igazi énem és az összes gondolatom, igen csak te hallhatod.
- Feküdjünk le.- csókolok nyakába.
-M-Mi? M-mo-ost ?-
-Aludni, feküdjünk le aludni.- Nevettem fel Hana zavarodott arcán.

Igazság szerint legszívesebben magam alá nyomnám, majd nemes egyszerűséggel letépném róla a ruhát.
De ehelyett mellé fekszem majd magamhoz húzva takarom be őt.
Pedig az elmém teljesen más jelenetet játszik le előttem.
Valamiért piros fényben játszik a szoba.
Hangos csókok hangja és szapora zihálás vetődik vissza a falakról.
Én Hana nyakát csókolom végig míg füléhez nem erek, ott megállok és a fülébe csókolok.
Talán a kelleténél is pikánsabb jelenet ez, hisz tudom, hogy ő még ártatlan, és az amit tennék vele még a végén megrémisztené.
Kezeit a feje felett össze kulcsolnám egyik kezemmel míg másikkal a combját markolnám, ő erre csak egy halk nyögés ejtene.
Majd lassan a felső alá csúsztattam a szabad kezem.
A pucér bőrébe marva csókolnám végig a hasát, majd nemes egyszerűséggel csusszannék lejjebb, míg kezeimbe fognám a melleit. Szinte érzem a kezeimben azokat a formás gömböket.
Ahogy fordítanák rajta, majd lenyomnám, őt az ágyra egész testét uralva tennem magamévá. A gondolatra egy melyről jövő nyögés akad a torkomon magamba fojtom, helyette inkább nyelek egyet.
-Hol jársz?- Szigorúan nézve a plafont próbálok melyen az emlékeim között kutatni valami erős válasz szerűrséggel.
-Hogy hol járok?-
-Mesélj nekem valamit.-
-Mit?- néztem az idő közben mellkasomra támaszkodó Hanára.
-Bármiről.-
- Hát jó...- Sóhajtok fel.
-1925 Chicago a Jazz akkorjjában már jócskán bontakozatta szárnyait. A 20. Század , talán az egyik legkedvesebb éveim. Akkorjjában minden tilos volt, az alkoholtilalom a szex és a zene.
Volt egy bár ami azokban az éveikben szinte törzshelyé vált. Én és Yoongi elég sokszor töltöttünk ott... hogy is mondjam kalandos éjszakákat.
A nők kecsesek voltak és az a sok Jazz, az alkohol és minden jobban esett, mivel több volt a tiltott mind az engedett. Akkor egy Donald James Jhont kellett a halálba kergetnem, persze sikertelenül. Elég makacs férfi volt. Tudod azokban az időkben a fiatalok teljesen mások voltak. És a földön több tiltott dolog volt mind maga a mennyországban. Sőt az angyalok és démonok azt pletykálták akkorjjában, hogy rosszabb mind az alvilág. Persze ebből mi démonok nem éreztünk meg semmit, csak mentünk a fejünk után. A rövid haj és az annál is rövidebb szoknyák, a káromkodás és a bulizás felújult erővel csapott le fiatalra és idősebbre. Igazság szerint mi démonok ebben sokat játszottunk közbe, hisz ki imádná a legjobban megszegni azt ami tiltva van..
-Szóval a 20-as évek voltak a kedvenceid?-
-Úgy is fogalmazhatunk, tudod abban az időben a jazz hatással volt meg a démonokra is.-
-A háború után az emberek foggal körömmel kapaszkodtak mindenbe amibe csak lehetet. És a rabszolgaságban tartózkodó feketék stílusa mentette meg az emberséget akkorjjában.-
-Te szereted a Jazzt?-
-Tudod régebben minden halandó adta dolgot megvetettem, talán csak féltékeny voltam, de a Jazz a 20-as években elvarázsolt.-
-És mi történt azzal a fiúval?-
-Jamesre gondolsz?-
-Hm.-
-Semmi nála is elbuktam nem sikerült az utolsó pillanatban szerelmes lett, én pedig.. maradtam vele, meg házasodott aztán 30 évesen öngyilkos lett. Költői a felesége megcsalta, én pedig megöltem a nőt, ő pedig annak ellenére, hogy megcsalta nem tudott nélküle élni. Szabad lettem és csak szánalmat éreztem iránta amiért egy nőért aki hűtlen volt képes volt öngyilkos lenni, szánalmas ember volt meg kell hagyni.-
-Értem.-
-De most vissza gondolva ugyan ezt tettem volna ha te lettél volna az a nő, annak ellenére, hogy sosem lehetnénk ugyan ott, eldobnám az életem érted.- Simítottam végig Hana arcán.
-Jungkook, miért mondtad azt ,hogy féltékeny voltál?-
-Nem tudom titokban irigy voltam mindig is a halandó életre, és az én éveikben még nem volt ennyire szabad az élet.-
-Viccelsz? Te az egész világtól többet érsz! Én hozzad képes semmi vagyok egy semmi csak egy egyszerű ember.-
- Te több vagy egyszerű embernél, hozzáteszem nem mindennapi az sem, hogy démonok szeretnek emberbe, sőt mi sajnos az érzéseink nélkül létezünk, te valamiért mégis el csábítottál, magadba bolondítottál, a markodban vagyok és ha össze roppantanál képes lennel megsemmisíteni.-

Vers:Ady Endre