Eltelt pár nap és én minden egyes délutánomat azzal töltöttem, hogy a kardforgató iskolában tanultam, illetve délelőttönként egyedül gyakoroltam kint a mezőn. 

Sajnos bekövetkezett az, amire számítottam: kiutáltak. Valahogy társaim megtudták, hogy ki vagyok és irigykedni kezdtek, majd mikor látták, hogy milyen ügyetlen vagyok kendóban, egyik nap tanítás után, meg is támadtak. 

- Nézz magadra, hát nem vagy szánalmas? - kérdezte az egyik és jót röhögött rajtam. 

- Élned sem kéne - emelt fel ruhám elejénél fogva egy másik. 

Nem volt túl sok erőm, már kaptam egy- két pofont, amitől igencsak forgott velem a világ. A színek összefolytak, a napból pedig csak halvovány kis fénnyalábot láttam. A fák zöldek voltak és lilák egyszerre, és az előttem álló fiúk is csak alaktalan formáknak tűntek.  

- De szép hajad van - ragadta meg egy harmadik hosszú, derekamig erő hajamat, mely egy vörös zsinórral volt összekötve. 

- Szerintem vágjuk le neki - mondta egyikőjük. 

- De nem lesz belőle baj? 

- Ugyan, senki sem fogja megtudni, hogy mi voltunk. 

Éreztem, hogy kifeszítik hajamat, majd az egyik kardot ránt. 

- Kérlek, ne tedd! Könyörgöm - kérleltem őket, de ők meg sem hallották, csak nevettek rajtam. 

Egy kósza könnycsepp futott végig arcom mentén, melyet a tehetetlenség hozott a felszínre. Lehunytam szememet és vártam, hogy mikor fosztanak meg hosszú, számomra oly fontos loboncomtól. 

Megcsapott a szellő, ahogy az egyik felemelte kardját, azonban nem vágta le hajamat. Két penge találkozását hallottam meg. Valaki megvédett. 

Egy jellegzetes illatot éreztem meg, finom virágok mámorító aromáját. Hátra néztem a vállam fölött és megláttam Nea- senseit. Magához rántott, majd kardját előre szegezte a fiúknak. 

- Mégis mit gondoltok? - ilyen hangon, ennyire dühösen még sosem hallottam beszélni. - Hogy merészelitek bántani őt? 

- De hiszen olyan gyenge, mint a harmat - húzta ki magát az egyik nagyszájú. 

- És? Én netán bántottalak, mikor még csak e pisis kölyök voltál, és a kardot sem voltál képes megemelni? 

- Nem, sajnálom - sütötte le a szemét. 

- Nagyszerű, ezért még számolunk - morgott rájuk Nea- sensei. - Most azonban tűnjetek a szemem elől. 

A három fiú elkullogott, mesterem pedig felém fordult. Belenézett fekete íriszeivel szemembe. Pilláiban gyönyörű ezüst gyűrűi most is világítottak, a zöld pontocskák pedig mérgesen felvillantak. 

- Miért nem mondtad, hogy bántani szoktak? - hangja siralmasan csengett, mintha féltett volna. 

- Mert igazuk van, nem vagyok elég erős. 

- Ez nem igaz - emelte fel hangját, mire összehúztam magam. - Jól van, jól van, ne félj! 

Átölelt, majd nyakamba temette arcát és kihúzta a szagot hajamból. Beletúrt, s megborzolta hajkoronámat. 

- Ha bármi bajod van, legközelebb szólj, rendben? 

- Ühüm - bólintottam, amit egy csókkal illetett a hajam végén. 

A vállára dobott, amitől felsikoltottam, majd elindult velem a rét felé, haza, az otthonunkba. Széles válláról szemléltem a világot, a virágzó fákat, a repkedő pillangókat, melyek egyik széltől dülöngélő virágról a másikra tova szálltak. Az ő erős karjaiban minden gyönyörű volt, s biztonságos. Nem is sejtettem, hogy mennyire közeledik végzetem napja... 

_____________________________________________

Újra itthon vagyok, és itt az új fejezet, habár nem terveztem. A buszon sok időm volt írni.

Nagyon remélem, hogy tetszett nektek, és a továbbiakban is velem maradtok!

Ez a szuveníradag, amit haza hoztam a családnak. De van egy olyan érzésem, hogy a többségét én fogom megenni. XD

Puszi nektek :Haru Amadare