Jungkook POV:

Másnap idegesen keltem. Kettő probléma volt az életemben. Hogy fogom én eltartani Jieunt és a gyerekemet magántanár állással, ha Jieun nem fog dolgozni? Nem mintha én annyira szörnyen keresnék, de nem tudok mindenre kiadni pénzt és még időm sem lenne a gyerekemre...

A második pedig Taehyung és a vele való "barátkozás" volt. Tudom, hogy nem lenne muszáj, de én, ha meg se kért volna az anyja, akkor is közeledni akartam felé.

- Jó reggelt!- köszöntött Taehyung anyukája, miután kinyitotta nekem az ajtót.

- Szép napot.- mosolyogtam az asszonyra.

- Taehyung ma hisztis. Nem is kicsit. Remélem boldogabb lesz, ha látja magát.-  engedett be, magam mögött becsukva az ajtót.

Bárcsak így lenne. Eddig még nem igen láttam mosolyogni attól, hogy meglátott.

Kicsit feszülten sétáltam be a nappaliba, ahol a kanapén ült. Teljesen megváltozott azalatt a 24 óra alatt, amíg nem voltam itt. A haja fekete lett, fülében több piercing csüngött és a ruhája színesebb lett. Lassan emelte rám a tekintetét, ami szinte csillgott a magabiztosságtól. De hogy ez milyen magabiztosság volt, arról fogalmam sincsen.

- Szia!- integettem neki, de ő ugyan olyan fapofával nézett rám.- Oké...- sóhajtottam.

- Magatokra hagylak titeket. Ott leszek az emeleten ha kell valami.- sétált el az anyja.

Természetesen leültem mellé, majd előkaptam a füzetemet. Eszemben sem volt tanitani ma Taehyungot. Komolyan szeretném megismerni.

________________________________

Hogy vagy ma?
________________________________

Horkantva vette el a tollat tőlem, majd firkálni kezdte a választ.

________________________________

Azt hittem anyám már elmondta neked ezt a dolgot, hogy ma nem vagyok egy kedves stílusban.

_______________________________

_______________________________

De engem nem az érdekel, hogy milyen stílusban beszélsz velem, hanem az, hogy te hogy vagy. Örülsz, hogy jöttem?

______________________________

______________________________

Igen.
______________________________

Az arcomra egy önittas mosoly telepedett. Tehát örül nekem.

Taehyung POV:

Mit mondhattam volna neki?

"Bocsi nem örülök, mert amikor megláttalak azt hittem, hogy elájulok, olyan szexin nézel ki ma?"

Ugyan már... Én csak nyugalmat szeretnék az életembe, de ezt ő nem igazán akarja felfogni. Lehet, hogy igazából nem is akarja, csak jó érzés neki.

_______________________________

Foglalkozhatnánk végre az irodalommal?

_______________________________

Fogalmam sem volt, hogy hogyan akar engem tanitani úgy, hogy egy szavát nem hallom, a füzetbe pedig nem irkálhatunk egész nap, hiszen lefogadom, hogy két óra alatt betellne.

_______________________________

Az az igazság, hogy nem hoztam magammal semmit ezen a füzeten kívül
_______________________________

Na persze... Miért is hozott volna. Hiszen egy tanár nem? Minek az.

_______________________________

Akkor mit fogunk csinálni?
______________________________

______________________________

Amit akarsz.
______________________________

Erre a válaszra muszáj voltam egy erős fintort vágni. Amit csak akarok? Aludni akarok, mivel reggel nyolc van és alig aludtam valamit, de ő persze nem tudhat semmit arról, hogy mennyire nehéz rémálmok között elaludni, aztán max három óra alvás után felébredni, felöltözni és még normális stílusban is beszélni a másikkal.

____________________________

Miért erősködsz ennyire? Mire jó ez neked, hogy barátkozni akarsz?
____________________________

Próbáltam rátérni a témára, ami egészen eddig aggasztott engem. Miért ilyen kedves és törődő velem, ha csak egy idegen és egy tanár méghozzá.

_____________________________

Szimpatikus vagy.
____________________________

Jungkook POV:

Nem mondhattam azt neki, hogy az anyja akarta ezt. És ez csak félig volt hazugság, hiszen tényleg szimpatikus nekem és valami nagyon különleges van benne, amit egyszerűen nem tudok figyelmen kívül hagyni. Nagyot sóhajtott, majd hátradőlt a támlának, fejével felém fordulva és csak bámult engem, egészen addig amíg szét nem tátotta a száját.

- Jung...Jun.....Jungkoh...Jungkook.- mondta ki az új becenevemet.

Oldalra döntöttem a fejemet, jelezve neki, hogy mondja csak nyugodtan amit akar, de végül csak halványan elmosolyodott és tovább bámult. Taehyungban az volt a pláne, hogy az ember sosem tudta, hogy mit is gondol. Bármikor rá néztem egy elveszett kisfiút láttam, aki arra vár, hogy valaki kimentse a hatalmas erdőből.

Pár percig még így voltunk, de eszembe jutott valami, amivel biztosan közelebb tudnám magamhoz húzni. Talán ha megkérem, hogy tanítson meg jelnyelven beszélni, akkor lehetünk barátok. Viszont egyenlőre csak hátradőlve néztük a másikat. Lefogadom, hogy az én szemem is pont ugyan úgy csillogott, mint Taehyungé. Egyszerűen gyönyörű volt. Elöntött a melegség ha arra gondoltam, hogy hetente négyszer fogom vele tölteni a délelőttömet. Az a halvány mosoly ami ott ült az arcán reményt adott valamire.

Még magam sem tudom, hogy mire.