Vagy tíz percen keresztül ültünk egymás mellett Jeong Guk-kal, mikor végre felém tolt egy papírt. Az állt rajta, hogy ma nem fogunk tanulni, mivel meg akar velem ismerkedni. Érdekes egy tanár az biztos... Miért akar megismerni? Miért is engedném neki, hogy ismerjen engem? Mi okom lenne őt a bizalmamba fogadni. Hiszen csak azért van, hogy belém tömje a temérdeknyi szart amit mindenkinek tudnia kell.

_________________________

Miért akarsz ismerkedni?

__________________________

Visszanyújtottam neki a papírfecnit, mit figyelmesen elolvasott, miközben én a reakcióját figyeltem. Mikor végzett, lassan felém fordította a gyönyörű arcát, majd megvonta a vállat, jelezve, hogy “Miért is ne?„ Ezer okot feltudtam volna sosorlni neki, de a legészszerűbb mégis az lett volna, hogy “Mert, ha megismerlek félek, hogy belédszeretek...„ Viszont ő ezt sosem tudjatja meg. Nekem már nem jár a Happy End. Neki még van esélye valaki mással rá. Mire észbe kaptam, már át is nyújtotta egy új üzenettel.

___________________________

Mesélj magadról, Tae.

___________________________

Fintorogva olvastam el, ugyanis én nem vagyok egy túl érdekes gyerek. Átlagosabb vagyok, mint bárki más ezen a földön csak éppen nem hallok és a lelki világom is egy szar... Annyira megkérdezném tőle, hogy minek próbálkozik. Egyáltalán miért nem csak tanít. Sajnálat. Biztosan méthetetlenül sajnál. Ez pedig megöli az idegrendszeremet egyszerűen.

_________________________________

Nincs semmi érdekes bennem...

_________________________________

Visszatoltam neki a papírt, mit csak egy láthatólag kuncogással reagált le, majd szemeivel alig egy másodperc alatt szelte végig azt a négy szót. Egy pillanatra elgondolkodott, majd újra körmölni kezdett.

_______________________________

Biztos, hogy van. Mondjuk... Mi a kedvenc ételed?

______________________________

Horkantanom kellett egyet. Ez az ember tényleg nem adja fel? Leraktam a papír, majd felálltam. Nem akartam közel engedni magamhoz. Ő csak egy tanár. Mellesleg nem azért vette fel anyám, hogy jópofizzon és törődjön velem. Semmit mondóan ránéztem, s láttam, hogy nem érti mi is történik. Tanítani jött ide és nem haverkodni. Tartom magamat ahhoz, hogy nem engedem közelebb kerülni hozzám. Meghajoltam, majd felmentem a szobámba.

Egyszerűen csak egyedül akartam lenni és úgy hittem nem kell nekem senki ezen a földön ahhoz, hogy valamennyire normális légkörben éljek továbbra is.

Jungkook POV:

Egyszerűen nem értettem Taehyungot. Kicsit kedveskedni akarok, közeledni felé, de ő egyszerűen csak ellök, elsétál és úgy tesz mintha itt se lennék. Lehet, hogy ő felé máshogyan kéne nyitnom? Visszamentem a táskámhoz, majd felkaptam a cuccaimat, hiszen már semmi esélye sincsen annak, hogy Taehyunggal tudjak beszélni. Bevallom, hogy amilyen szép, olyan makacs és távolságtartó. Úgy látszik, hogy az ő szemében nem vagyok annyira érdekes, mint ő az enyémben.

Jieunnal már rég óta vagyok együtt, de még egyszer sem éreztem ilyet, mint Taehyunggal. Sosem érdekelt ennyire a másik és sosem vert így a szívem mikor rám nézett. Nem lenne szabad ennyire beleélnem magamat ebbe a dologba. De mégis... Hazafelé elgondolkodtam, hogy vajon minek örülne. Mivel nyerhetném el akár kicsit is az érdeklődését és idővel a bizalmát.

Nehéz belelátni egy depressziós 18 éves fiú fejébe, de azt még nehezebb kitalálni, hogy vajon miket szeret ha nem akar veled beszélni. Igazán nem akartam, hogy a végén nekem komolyabb érzéseket keltsen ez a fiú, de úgy éreztem, hogy valamiért ez lehetetlen, hogy ne történjen meg.

- Szia, kedvesem. Haza értem.- csuktam be magam után a bejárati ajtót, a szemmemel Jieun-t keresve.

- Szia!- rohant ki a konyhából, s egyből megölelt.- Milyen volt a napod?- húzódott el tőlem.

- Gyors.- horkantottam fel, miközben elkezdtem levenni magamról a felesleges ruhát.

- Igen, azt én is észre vettem, de miért?

- Taehyung nem akar beszélni velem. Olyan, mintha kedvelne de mégsem szeretne kicsit ismerkedi sem. Nem tudom. Nem látok bele a fejébe, az a baj.- sóhajtottam fel.

- Jut eszembe... Gyerekek.- fordított maga felé.- Terhes vagyok.- vigyorodott el, de engem hidegzuhanyként ért a hír.- Nem örülsz?- fagyott le arcáról a mosoly.

- De... De örülök, csak meglepett.- öleltem magamhoz.

Egy kisbaba...

Őszintén, nem voltam készen még egy kisbabára, de Jieun már nagyon rég óta akart. Már harminc éves és igazából meg is értem. De úgy érzem, hogy ebbe most nem volt beleszólásom.