Jungkook POV:

Egész éjjel nem aludtam egy percet sem. Hogy is tudhattam volna? Taehyung anyja kirakott a házból amint megtudta, hogy mennyire mélyen vagyok szerelmes a fiába. Reggel, aggódva hívtam fel Taehyungot, de nem vette fel. Igazából nem is értettem, hogy miért hívom, ha nem tud beszélni és nem is hallja amit mondok neki. Azonban az anyja értesített, hogy egy hónap múlva lesz a tárgyalás és csak akkor találkozhatok a szerelmemmel.

Nem tehettem mást, készsegesen vártam.

~1 hónap múlva~

Öltönyben, szép, fess, friss kinézettel álltam a bíróság előtt, várva, hátha meglátom Taehyungot és az anyukáját. Persze így is lett. Taehyung borzalmasan nézett ki. Karikás szemek, csont sovány alak, össze-vissza álló, fekete hajzuhatag. A szívem szinte összetört ahogy néztem, miként elhaladtak mellettem. Az anyja persze köszönt, de ő egy teljesen más világban járt és csak a földet nézte.

- Asszonyom!- szóltam utána.

- Igen?- nézett vissza rám, amíg Tae csak tovább kullogott, egészen az ajtóig, ahol megállt.

- Beszélhetnék vele?

- Sajnálom, de nem.

- Kérem!- fogtam meg a karját.

- Nem!- rángatta ki magát és elindult.

Idegesen sétáltam be a tárgyalásra, ahol Jimin már a helyén ült, az ügyvéddel mellette és a szüleivel mögötte. Mondhatni egész simán ment. Jimint elítélték és két évet kapott a fiatalkorúak börtönében. Nem lehet egészen addig szabad lábra helyezni és óvadékot se lehet fizetni. Kifele, láttam, hogy Taehyung anyja elszalad a mosdóra és a fiú ott maradt, megvárni. Kaptam az alkalmon és oda rohantam hozzá. Felemeltem a fejét és lágyan rá mosolyogtam, de neki annyira semmilyen volt az arca... Mintha nem is látna.

- Én vagyok az, kicsim!- mondtam neki, de még mindig semmi.

Óvatosan megfogtam az arcát, és magam felé fordítottam. Mintha hirtelen egy álomból ébredt volna fel, kerek szemekkel nézett rám és szinte fal fehér lett az arca a meglepettségtől.

- Tényleg te vagy az?

- Igen!- bólogattam hevesen.

Az arca egy csapásra kivirult, majd a nyakamba ugrott. Újra érezhettem a finom illatát, érezhettem a puha, édes bőrét és biztonságban tarthattam magam mellett abban a röpke pár percben amíg az anyja ki nem jött. Szinte azonnal kirángatta Taehyungot a karjaim közül.

- Mit képzelsz magadról?!- kiabált le, de én rezzenéstelen arccal néztem vissza rá, majd válaszoltam:

- Az ön fia már felnőtt, hivatalosan, ezért én szeretném kérdezni, hogy maga miért áll a fia boldogsága útjában, ha tudja, hogy én sosem bántanám Taehyungot.- mutattam magamra.

Láttam a szerelmemen, hogy nagyon össze van zavarodva és nem tudja, hogy mit tegyen ezért nem maradt más választásom, ez volt az utolsó esély.

- Gyere velem.- nyújtottam a fiúnak a kezemet, amit szinte habozás nélkül fogadott el.

- Azonnal indulj meg a kocsi felé, Taehyung!

- Nem, anya.- fogta meg a kezemet, így erőt tudott meríteni.- Nem látod mennyire tönkre tesz, ha nem lehetek vele? Életemben először, igazán szerelmes vagyok! Vele akarok lenni! Ez neked miért ekkora baj?- sírta el magát, én pedig tehetetlenül álltam.

- Értem.

Nem volt kitartó, nem kiabált, nem mondott ennél többet. Összepréselte az ajkait, majd lehajtott fejjel elhagyta az épületet Taehyung anyja. A szerelmem sírva fakadt, menekvést, biztonságot, nyugalmat pedig az én karjaimban talált. Mindig itt leszek neki, ez nem kétség. Nekem már nem kell más. Többé nem hagyom, hogy bárki elszakítson tőle. Finoman összekulcsoltam az ujjainkat, és magammal húztam, egészen a járművemig, amivel hazavittem magamhoz, ugyanis haza én nem engedem, hiszen ki tudja, hogy mi történne.

Egyébként is.

Ő már az egyém.

Engem választott és kiállt értünk.

Út közben a sírástól annyira kimerült, hogy elaludt mellettem, nekem pedig teljesen nyilván valóvá vált, hogy a jövőben ő lesz a párom, a lelkitársam, a mindenem... a férjem.

Tudtam, hogy szereti az anyukáját és rosszul érintette ez a dolog, ezért kitaláltam valamit. Azt nem tudtam, hogy mennyire fog örülni neki mind a kettő fél, de mindent meg fogok tenni, hogy soha többé ne kelljen sírnia ennek a fiúnak.