Mire ismét éber voltam, derékig érő tintában feküdtem. Szerencsémre néhol ládák voltak, és a fejem pont egyre esett, így nem ízleltem meg a fekete folyadékot. Susie undorodva a ruhájára nézett, majd rám. Ezt sokszor megismételte, majd inkább elnézett. Számított, hogy mire készülök. És szerintem várt is erre.
- Készen állsz a kérdések hadára? - kérdeztem.
- Még pár puskapor kamrára van szükségem, de egy csatára készen. - nézett a távolba. Nagyrészt sötét volt. Csak egy kevés fény szűrődött ki felfelé.

- Rendben... Akkor hogy hogy itt vagy?
- Tudnod kéne.

Jaj, már megint.

- Két éve vagyok itt, miótta Luna berakta azt, amit nem nevezünk nevén.

Megnyugodtam. Susie ugyanazt tudja, amit én. Legalább valaki nem néz idiótának.

- Remek, akkor nem őrültem meg. De két éve?

- Pontosan. De most én támadok. Téged csak most láttalak. Hol voltál?
- Hát, ott amikor berakta a testvérem a, tudod. Furcsa. Lehet különböző síkban értünk ide.
- Eggyenlítsünk. Mivan??
- Amikor beraktuk, minden újrakezdődött. Itt folytatás volt. Itt levetítve látjuk a jövőt. Élőben. Szóval nekem ilyenkor kellet belépnem, neked meg két éve.
- Mázlista.
- Ezek szerint...

Hirtelen fényt láttunk. Megfagyott bennünk a vér. Sárgás fény. Reméltük, hogy nem az, amire gondolunk.
- Elveszett. - suttogta Susie. Annyira lefagyott, hogy a következő pillanatban már átölelt. Nem volt különösebb reakcióm. Nincs védelem. Gazdagabbak leszünk pár sérüléssel.
- Hahó... Valaki...? Tudom, hogy lezuhantak. Én vagyok...Jade. - szólalt meg a lágy aranyos hang.
Fellélegeztünk.
- Hahó... Itt Susie és Henry! - kiabálta vissza Susie.
- Szóval itt vagytok... - jelent meg Jade, akinek lassan az egész teste tintában ázott. Kezében egy lámpa volt, mögötte szintúgy világító... szemek?
- Remek, hogy így összegyűltünk, de rajtunk kívűl is vannak - kontsratáltam.
- Ja, hogy ők? Ők is leestek, és most is követnek, gondolom agyrázkódás vagy mi. Nem támadtak.
- Remek. Visszatért a kérdések hada. - nézett végig Susie kettőnkön.
- Kezdem. Ismeritek egymást?

Furcsa fejek.

- Rendben, idióta kérdés volt, beismerem. Úgy értettem, itt.

- Nem, itt nem láttuk egymást.

- Tovább. Mennyi ideje vagy itt, Jade?
- Öt éve, szóval most én kérdezek. - vigyorgott gonosziasan. Tudtuk mire céloz. Nehéz lesz magyarázkodni. Az egészet.
- Szóval... MI EZ AZ EGÉSZ!???
- Jó kérdés. - hazudott Susie.
- Jó, az elejétől. Luna berakta azt, amit én akartam. Amiatt?
- Pont. - válaszoltam.
- És ez már létezett...? - gondolkodott. Nem adtam választ.

De Susie marad Susie.

- Természetesen, már kétszer is volt állítólag. - jelentette ki.

- És nem zavar, hogy vagy ötven szem bámul minket?
- Ha nem bántanak, nem. - szólaltam meg végre. Rendben, kicsit tényleg zavaró volt.
- Lassan egy órája vagyunk itt. Hogyan juthatunk ki? - kérdezte Susie.
- Sehogy. Ha én nem, ti sem. - jött Jade válasza.
- Hogy hogy? - most tőlem jött a kérdés.
- van annak a csatorna végén valami megmászható rész. De amikor megpróbáltam, omladozni kezdett. Henry, hogy gondolnád, egy harmincas éveiben lévő embernek menne, ha egy tizenévesnek sehogy...!?
- Valójában lassan nyolcvanévet megéltem. Biztos igazad lehet akkor. Bocsánat. - válaszoltam.
- Ééés itt, és most lezárjuk a kérdéseket! - jelentett Susie, gondolom tudta, hogy mi lesz a következő. Ezután némán ültünk. Néha körülnéztünk, hátha látunk valami utat, bár úgy tűnik, végleg itt ragadtunk. Az egyetlen remény, hogy valaki látott, és nem az.

És csak említeni kellet, fentről egy mondatot hallottunk, ráadásul felénk.

- Hahó! Itt Végzet!... - csöndesült el.
- Ja, és egy Allison! - folytatta az ordítást. Ezek szerint látott. Majd kötél ereszkedett, vele együtt Végzet is.
- Még élek! - jelentette ki. Történt, ami történt, egymást húztuk fel, majd mikor mindenki felkerült, megindult a nyelvünk.
- Kérdések hada... - sóhajtott Jade, ahogyan lefele bámult, mivel az elveszetteket lent kellet hagynunk. Nem bírtunk volna el huszonvalamennyit.
- Szóval ki látott engem, és Susiet zuhanni? - néztem a lányokra.
- Voltam. Figyelmeztetni akartam, hóóóóóggy... Mit is akartam? Mindegy, jöttem, láttam, győztünk. - idézett Végzet.
- Szia Evelyn. Szia Jhonny. Szia Lucy... - nézett közben a mélybe Jade. Az utolsó mondatnál Végzet megrezzent.
- Baj van?
- Semmi, semmi,..csak ismerős ez a... név... - nézett ő is a földre: - Tudod a neveiket?
- Igen, leírták a falra.
- Aha, innen fúj a szél. - válaszolt Végzet. Én úgy gondoltam, hogy idő van leálni a lépcsőkről, így arrébb mentem. Számításaim igazolódtak, ugyanis a következő pillanatban elveszettek kezeit véltem látni a lépcsők között. A többiek szintúgy látták, mire Végzet észbe kapott:
- Tényleg, ezt akartam: EZEKET Ő IRÁNYÍTJA!!!!

Még élek.