*Író|Végzet*

Elment. Remélem nem felejtettem mondani valamit. Mivel nálam ez hagyomány. Lassan visszaballagtam. Mivel semmi dolgom nem volt, ezért elrejtettem  a "véget", remélve, hogy nem hallottak minket. Őszintén féltem. Féltem, hogyha Henry itt van, akkor Jade is. Ha Jade itt van, senki se akarna magyarázkodni egy apokalipszis közepén. Vagyis inkább egyvalaki létében. Mindent tudni akartam. Hol az erőm? Hol van az írásom ereje, amivel másnak éreztem magam. Valaki egyedinek. Visszagondoltam, mikor először írtam könyvet.

- Anya, könyvet írtam! - mutattam a születésnapomra kapott, rózsaszín baglyos titkosnaplómat. Sosem akartam naplót, de ez a könyvírásra született. Anya megfogta a könyvet, és olvasni kezdett.
- Kiolvastad? - kérdeztem.
- Várj egy pillanatot, nem vagyok olyan, mint te. - nevetett. Igaz, egy kicsit villámolvasó voltam. Pár perc múlva viszont rámtért.
- Ez rólad szól?
- Nem, dehogy. Csak ugyanaz a neve.
- Nagyon aranyos, ráadásul még a helyesírásod is jó.
- Kitűnő vagyok, te is tudod.
- Persze, te vagy az én okos lányom. Megmutathatom apának?
- Persze. De ne nagyon mondjátok, hogy tökéletes. Nem nagyon szeretem a munkáimat mutogatni.

Onnan döntöttem, hogy írni is fogok tanuláson belül.

Olyan édes voltam akkor. Pedig csak kilencéves voltam. Borzalmas volt az a könyv. Eleinte fantasy, majd az osztálytársaimnak hála, átcsaptam a játékokra, és így megtaláltam a fanfiction rejtelmeit. De mindig is hű voltam ehhez a kettőhöz.

Majd azon kaptam magam, hogy egy elveszett bejutott az én "otthonomba". Gyorsban elővettem egy kést, majd egy enyhe fuvallattal levágtam a fejét.

Test élettelenül roggyott tintakupacként a földre. A kést a helyére tettem. Miért van nálam kés? Nos, hála másoknak gondolkodtam az öngyilkos szerepre, de mindig megállítottam magam. Plusz sosem lehet tudni. Az izgalmakra gyorsan kávét főztem. A dédmamám mindig ezt adta, míg öltözés közben szívrohamot nem kapott. Szégyenletes egy halál. Remélem én nem így fogok távozni, hatvan-hetven év múlva.
A tintapacára néztem. Sokkal jobban járt, mint ő. Remélem ő is depresszív alkat volt. Harmincöt év alatt itt, én az lennék. Ezek ráadásul az ő irányítása alatt vannak. Tényleg, Henrynek szóltam erről?
- Tudtam, hogy valamit elfelejtek! - jelentettem ki. Én marha. Most mehetek keresni. Vagy úgyis idejön? Esetleg tapasztalja? Döntenem kellett. A pallókon elindultam a lift felé. A lift előtt egy kicsit gondolkodtam. Muszáj a liftel? Hol a lépcső? Eggyáltalán tényleg segísek egy mondatért?
- Most, és felejteni. - sóhajtottam, és beszáltam. A lift felment egy szintet, de én vagy tíz szintet éreztem.

Utálom a liftet.

Csak úgy szólok:

Vannak igaz részek!
Jap, és rövid rész. Mint mindig.