(Úristen, gyerkőcök, elértem a 20 követőt! Köszönöm ezt a sok támogatást, most élvezzétek a folytatását!)

Hogy ki vagyok?

Jade vagyok, egy 13 éves árva. Ennyit tudok magamról. A Dead Roses Árvaházban élek, amiért szerencsésnek mondhatom magam. Mivel ez az eggyik lehíresebb árvaház nemcsak ikonikus nevéért, de a gondoskodó munkája miatt.

Nos, ha ez gondoskodó, akkor nem akarom tudni más árvaházban élők életét.

Mióta gondoskodó az, hogy bezárják az embert, és csak étkezéseknél engedik ki?

Ha meg valaki megszökik, akkor akár hetekre munkára fogják.

Szerencsém van. Mindenki ezt mondja. Most is, amiért elmentem egy stúdió nyitására, és emiatt egy hétre naponta mosogatnom kell ötven gyerek után. Ilyen kevesen vagyunk, mivel ez ugye híres, emiatt mindig itt fogadnak örökbe gyerekeket. Sajnos a korosztályomból csak én vagyok, így egy egész folyósóm van

- Legalább láthatom a napfény. - nyugtattam magamat a huszonnyolcadik edény után. Kinéztem az ablakon egy pillanatra.
- Persze ha nem lenne nyolc óra. - halkultam el lenéző szemmel. Ősz vége felé nem meglepő az ilyen.

- Szóval miért is vagyok most itt... - beszéltem magamban.
- Csak mert azok a fejméretű nyitott ablakon, amim van berepült az a szórólap arról a stúdióról, megtetszett, és megpróbáltam megszökni, éééés, ezért fizetni kell, mert egy utcányira van! - válaszoltam a magam gondolataimnak. A hűvös szellő átfutott az izzadt homlokomon, ami nem a munkától, hanem a magam ingereléséért volt.

Végülis egy óra alatt végeztem. Amit fél napnak éreztem. De rá kellet eszmélnem, mivel az óra ketyegése is felhúzott, mint a felhúzós játékokat. Elég régi szerkezetű óra, egy kis rajzfilm karakterrel, amit a lapon is láttam. Ott mozgott, a közepére nagy számokkal az időt mutattva, mintha a itt munkát kereső emberek vakok lennének.
Vigyorgása is azt mutatta, hogy "Siess Jade, vagy az igazgató leszid a gyerekek felébresztésével, miközben napközben is aludhatnak, de kit érdekel", Jézus...

Lassan kimentem az étkezőből. Itt a neheze. A négyéves gyerekek között mászkálás, a nyikorgó parkettán. "Szerencsére" már gyakoroltam napközben, így tudom, hogy melyik a legkevésbé nyikorgó fadarab. Levettem a cipőmet.
- Fő a biztonság. - suttogtam magam elé. Az irodáig egész jól ment. Majd meghallottam Miss Johnson beszélgetését. Mivel a legtávolabbi parkettán voltam, félve az ajtóra dőltem, és onnan halgatóztam. Nálam ez nem meglepő. Mindig halgatózok, mivel a beszélgetések kilencvenkilenc egész kilenc százalékban valakiről szólnak.

- Megbocsásson, de maga túl fiatalnak tűnik egy engedetlen kamasznak.

Kamasznak? Akkor én leszek az. De mitől vagyok engedetlen?

- Figyeljen, látja? Harmincnyolcéves vagyok. Tehát képes vagyok felnevelni egy tizenévest.

Ismeretlen.

- Nem hinném, hogy...

- Higgye el, egy stúdióban dolgozom, ezer, meg ezer gyereknek adtam a rajzaimat ajándékba, nagy gyerekbarát vagyok. Ráadásul jó segítség is lehetne.

Abból a stúdióból?

- Legyen, írja alá, és mondja, mikorra jön be, és ki.

Kezd izzadni a lábam. Csak most ne essek el...

- Holnap reggel, egymagam.

Rendben. Ennyi elég volt. Megyek a szobámba.

A parketta végre engedelmeskedett, és egy mukkot se szólt. A szobámnál ért el a gondolat. Örökbe fogadnak. Vagyis valószínűleg.

Holnap kiderül.