Az biztos, hogy bekábultam, mert mire naggyából ébren voltam, már nem valami földön voltam, hanem a magasba. Magyarul a kilencedik szinten voltam, egy csőben, a szint másik végében. Biztos nem zuhantam le egy-két szintet. Illetve a hátam is tintában úszott. Egy biztos: valaki tudja hogy itt vagyok.
- Oh, mary, contrary, how does your garden grow... - dudolt valaki a távolban, egy ismeretlen dallamot. Bár a valakiben leginkább Végzetet hallottam leginkább. Végzetnek elég átlagos hangja van, bár egy kicsit vékonyabb.

És fel is ismertem a később jövő Végzetet. Kicsit meghökkent arcot vágott, majd semmi köszönés nélkül várta a kérdéseimet.
- Miért vagyok itt? - jött ki a számon. Erre unott fejjel nézett, majd belekezdett:
- Járkáltam a szinteken, és láttalak csurom tintásan, és azt hittem, hogy ő vagy, szóval kupán vágtalak, és idehúztalak, amikor rájöttem, hogy "Hé! Ő Henry! Ez kínos".
- És hogyhogy így vagy? Mármint " Nem annyira" rajzolva.
- Ő szétkarmolta a papíromat, és most itt vagyok, bármennyire is megviselt. - válaszolt. Tényleg egy kicsit más volt, a glóriája egyharmada hiányzott, és a pulóvere ujja is fekete volt könyökig.
- És ki az a "ő"? - jött az újabb kérdés tőlem, miközben a szintre bámultam a magasból.
- Nem tudja senki. Valami lelketlen karakter, mindenki Héliára gyanakszik. Én meg nem tudom írni a könyvet, így félek, hogy valami marhaság kerül bele. Lehet ez itt mind annak köszönhető.
- Mint az, amit az előbb énekeltél?
- Ajj, erről beszélek. Azt felejsd el, semmi értelme. Legalábbis ennek a könyvnek.
- És mi változott itt? - kérdeztem. Erre furcsán nézett, és ezt mondta:

- Tudnod kéne...

Ezek szerint Végzet nem tudja hogyan kerültem ide. Őszintén, én se.
- És miből? - tettem fel, félve hogy idiótának néz.
- Lehet túl erős voltam. Akkor naggyából elmondom, a papír szemszögéből. Szóval jött ez a Ashley Johnson, és átvette a stúdiót, valami katasztrófa miatt. Joeyból kicsikarta a múltat, és próbálkozott vele ő is. A többit szerintem nem kell mondanom, mivel nrm is nagyon tudom.
- És mióta vagy itt?
- Úgy öt éve. -válaszolt, majd valami feketét kezdett egy csészében inni.
- Remek. - irónizáltam. Már tekingettem kifele, mert Végzetből többet kifacsarni nem lehet.
- És miért pont ide jöttél? - fordultam hozzá.
- Itt nem támadhatnak ránk. Fent vagyunk, egy nagy csőben, azaz a deszkák nem szakadnak. - jelentette ki, majd folytatta.
- És mi van a kezedben? - néztem ismét kifele.
- Fekete. Aránylag felnőtt vagyok. - válaszolt, majd kiitta.
- És hogyan jutok le? - kérdeztem.
- Lemászni biztos nem, mivel észrevesztek az Elveszettek. - ült a cső szélére: - Szóval használjuk a átjárómat. Kérdés, hogy elbír-e minket. - válaszolt. Feltápaszkodott, majd a cső végére ment, és kinyitotta a most észrevett szúnyogháló szerűséget.
- Kövess! - mondta, majd el is tűnt. Eleget tettem a kérésének. Elég berendezett volt minden. Illetve középen lógott az a tekercs, amit senki se nevez nevén.
- Nálad van az-... - tette a számra a kezét.
- Nehogy kimond! Elvittem, és most keresik, a kimondod, véged. - mutatott a nyakára, ahol egy égtelennagy heg volt: - Én már megbántam.
Elérkeztünk egy szakadékhoz, ahol pár palló volt, majd végig rendes padló.
- Még nem fejeztem be. - nevetett kínosan, majd lépni kezdett. A palló megremegett egy kicsit, majd engedelmeskedett, és Végzet átjutott. Én is megpróbáltam, és meglepően átjutottam. Később a liftnél voltam.
- A lift manapság elég rozoga. De remélhetőleg szerencséd lesz. - szólalt meg: - Bármi kérdésed van, csak gyere ide. - mondta.
- Te nem jösz?
- Nembírom a liftet. Csak vészhelyzetben használom. - válaszolt. Felmentem a liftel, ott, ahol abbahagytam. Végzet meg csak nézett, majd elment, mikor már biztonságban hitt.