New York egyik kis utcája kihalt volt és sötét, szobákban leoltották már a villanyt. Mégis, a nagy feketeségben egy zöld köpenybe kapott bele a lassú szél. Viselője sápadt arca nem látszódott az éjszakától, ám érezni lehetett, hogy feszült a levegő körülötte. Eltökélten és halkan lépkedett, nem mintha bárki megláthatta volna. Ahogy befordult az egyik sarkon, az utcában már égtek az lámpák és pár bolt kivilágított felirata. Néhány háztömb után megállt és felnézett. "Perfect finish hotel" felirat láttán összehúzta szemeit. Arra gondolt, hogy ki adhat ilyen nevet egy épületnek. Belépett az ajtón, és egy hatalmas teremben találta magát, ahol gyönyörű látvány fogadta. Drága hotel lehetett, a porta is festett aranyból volt, a bútorok fehérek, a lépcső márványból. Az üvegcsillár fényesen világította be a termet, amitől a férfinak először hunyorítania kellett. A portás az igazak álmát aludta, így a különös jövevénynek nem kellett attól tartania, hogy meglátják. A lifthez sétált és egy ideig tanulmányozta a gombokat, mintha most látna először ilyet. Lenyomta az egyiket, mire a lift kinyílt és az öltönyös férfi belépett, majd határozottan megnyomta a legfelső számot. A tetőre kívánt menni. A liftből halk zene szólt, ami miatt megfeszültek az izmai. Nagyon utálhatta ezt a számot, ha ennyire ingerült lett tőle... Vett egy mély levegőt és lenyugodott. A lift lassan megállt és ahogy újra kinyílt, megint megcsapta a szél az arcát. Kilépett és a magasból tekintett le az éjszakai New Yorkra. Pár felhőkarcoló még így is magasabban volt, mint ő, de nem zavarta. Körbenézett és gúnyosan elmosolyodott. Cikáztak a gondolatai, hataloméhes volt és dicsőségre vágyott. Ám hamar lehervadt a mosoly a szájáról, mikor rájött, hogy nincs egyedül. A tető szélén egy alak állt, izzadtan és halálfélelemmel fogta a korlátot. Teste minden porcikája remegett és nem vette észre, hogy társasága akadt. Csak nézte az előtte tátongó mélységet. Egy nő volt az.

Az idegen férfinak nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy mit akarhat a nő. Romokban heverhetett és véget akart vetni az életének. Ő pedig nem akart közbeszólni, hisz nem az ő dolga. Hátat fordított és nem törődött a másik személlyel. Vagyis nem akart, mert a nő észrevette és rekedten szólt hozzá.

-Maga mit keres itt?

A férfi megfordult és újra elmosolyodott.

-Nem meghalni jöttem-vont vállat gúnyosan. A nő nem tudott mit reagálni.-Figyeljen, én nem fogom zavarni-tette fel a kezeit védekezően a férfi.-Nyugodtan folytassa, mintha itt sem lennék.

-De itt van-vetette oda a nő.

-Azt mondtam, mintha.

Egy ideig csent honolt köztük, és a nő is levette az idegenről a szemeit.

-És ön?-szólalt meg újra.-Ön miért jött fel ide?

-Nem magára tartozik, hölgyem. Ahogyan az ön dolgai se rám. Ugorjon le végre, vagy menjen az ágyába aludni, ahogy mindenki más, de engem hagyjon békén.

A nő alig láthatóan bólintott, ám kis idő múlva újra megfordult egy könnycsepp kíséretében.

-Tudja, a családom lezuhant egy repülővel...

-Nem tudom és nem is érdekel-nézett rá a férfi unottan.

-Csak engedje meg, így könnyebb lesz. Pont felém tartottak,mert keveset látjuk egymást az egyetem miatt. De nem értek ide...

-Én is regényeket tudnék mesélni a rettenetes múltamról, de látja, nem teszem. És jól tenné ha maga is csöndben maradna, különben én lököm le-mondta és szavai keményen és kissé gúnyosak voltak.

-Talán úgy könnyebb lenne...

A férfi szemeit forgatva elindult a nő felé, aki döbbenten nézett rá.

-Mégis mit művel?

-Azt mondta, hogy lökjem le. Ha attól csendben marad, szívesen megteszem.

Arca érzéstelen volt és rideg. Látszott rajta, hogy nem most gyilkolna először. A nő viszont még nem volt felkészülve arra, ami várja. A férfi megragadta a nő csuklóját és lépett egyet a korlát felé, ám a nő visszarántotta és a hirtelen lendülettől a férfi megpördült a tengelye körül, amitől tekintetük találkozott. Az idegen tágra nyílt szemekkel nézett a nőre és nem akarta elhinni amit lát. Egy régi emlék tört fel benne ugyanezzel a szempárral.

Ismerte a nőt.

Egy zöld szempár. Tulajdonosa egy kislány, aki barátaival kergetőzik egy virágos réten. Nem leheett több tíz évesnél. A férfi a rét szélén ült és mosolyogva nézte a kislányt. Ez volt az egyetlen hely a Földön, amit szeretett, mikor még nem kellett lezárni a Bifrösztöt, hanem béke volt és át lehetett járni a világok között anélkül, hogy bárki bármitől is félne. Amikor magányra vágyott, idejött, erre a békés helyre. Ő maga sem tudta, hogy miért. Szerette nézni, ahogyan a gyerekek játszanak, beszívni a friss levegőt, és csak ott ülni. Ám akármilyen meghitt hely volt, nem emiatt jött ide. Biztonságosan akart gondolkodni, és itt megtehette ezt. Jól tudta, hogy ő nem olyan, mint az apja vagy a testvére. Valamiben különbözött tőlük és nem értette, hogy miért.

Egy hely volt csak, ahova nem mehetett senki. A férfi pedig biztos volt benne, hogy a válaszait csak ott kaphatja meg. De nem rohanhatott neki a falnak.

A kislány, akit nézett boldog volt, szerető családdal, barátokkal körülvéve. Egy tökéletes gyermekkor. Ezzel ellentétben a férfi mindig is azt hitte, hogy ki van rekesztve. Egyszerűen kiskorától kezdve nem érezte magát otthon, bárhová ment. Sokszor hasonlította magát ehhez a kislányhoz. Talán azért, mert az ártatlan gyermek és a sokat megélt felnőtt férfi között hatalmas mérföldkő van.

A következő pillanatban a kislány elesett, mire a férfi felpattant a fűből. Eddig senki iránt nem érzett aggodalmat, ám most mégis megijedt, hogy valami baj történt. A lány sírni kezdett, mire odafutott hozzá. A többi gyerek kissé megijedt a hirtelen felbukkant férfitől és hátráltak pár lépést.

-Jól vagy?-kérdezte gyengéden az idegen. Felemelte a kislányt a földről és látta, hogy kicsit vérzik a térde, de ezen kívül jól van.-Na, nincs semmi baj, katona dolog-mosolyodott el, mire a kislány meglepődve nézett rá. A többi gyermekkel ellentétben nem ijedt meg tőle, hanem kíváncsivá tette.

-Te ki vagy?-kérdezte, mire a férfi pislogott párat.

-Nem érdekes. Neked mi a neved?

-Ró-mondta és abbahagyta a sírást, ezért a férfi letette.

-Az a neved, hogy Ró?

-Auróra. De a barátaim mindig Rónak hívnak.

-Szóval én a barátod vagyok?-mosolyodott el szelíden, és ettől a viselkedéstől maga is meglepődött. 

-Hát, lehet. Honnan jöttél?

A férfi leguggolt és megsimogatta a lány haját.

-Mit szólnál, ha azt mondanám az űrből.

-Nem hiszem el. Anya azt mondta nem léteznek űrlények.

A férfi felnevetett, de a kislány kérdő arcát látva kissé elkomolyodott.

-Én mégis egy űrlény vagyok.

-Bizonyítsd be!

A férfi körülnézett. A kisgyerekek megkövülten nézték a jelenetet. Eszébe jutott valami.

-Nyújtsd ki a kezed-mondta Rónak, aki engedelmeskedett. A következő pillanatban nem az üres tenyereit mutatta, hanem egy aranysárga virág volt a kezében.

-Hűű! Ezt te csináltad?-kérdezte Ró áhítattal.

-Igen. És tudok sok mást is-mosolyodott el.

-Gyerekek, gyertek ebédelni!-hallották a hangot, mire a többiek mind elszaladtak, csak a kislány maradt ott.

-Máskor is jössz játszani?

A férfi szomorúan elmosolyodott és összeborzolta a kislány haját.

-Persze-hazudta, pedig jól tudta, mindez után nem térhet már vissza.

-Itt várlak majd! Szia!-futott el nagy vigyorral az arcán Ró.

A férfi még egy ideig ottmaradt, a fűben guggolva majd felnézett az égre.

-Heimdall, a kaput! És egy szót se senkinek!

-Auróra?-kérdezte suttogva a férfi. A nő értetlenül nézett rá és kirántotta a kezét szorításából.

-Mégis honnan tudja a nevemet?

A férfi nem tudott mit mondani, csak bámult maga elé.

-Nagyon megnőttél... Nem emlékszel már rám, igaz?

-Mégis honnan emlékeznék rád? Ki vagy te?-mondta gúnyosan, bár a hangja még mindig remegett. A férfi ekkor elmosolyodott.

-Én vagyok az űrlény.

Szavai megtették a hatásukat. A nő először nem értette, majd arckifejezése hirtelen megváltozott és döbbenet vette át a helyét.

-De hisz... az űrlény gyermekkorom fantáziája. Te nem létezel...

A férfi felnevetett.

-Ezt mesélted be magadnak?-mosolyodott el, ám Auróra arca komor volt.

-Hagyjon engem békén! Fogalmam sincs ki maga! Az életem romokban hever, véget akarok ennek az egésznek vetni, majd teljesen véletlenül megjelenik kislánykorom egyik fantáziaszüleménye a tetőn?

-Biztosan nem véletlen.

A nő egy ideig méregette a zöld öltönyös férfit, majd hátat fordított neki és futásnak eredt. A férfi nem habozott, pár lépést tett csak meg, mikor utolérte és újra megragadta a kezét.

-Nem szabhatja meg, hogy mit csináljak! Az előbb még maga akart lelökni, most meg megakadályozza?

-Ugyan már, hisz nem akar leugrani! Különben rég megtette volna.

Auróra keze megenyhült, de a férfi nem engedte el.

-Tulajdonképpen ki maga? Otthagyott engem! Amikor elmeséltem a családomnak, hogy láttam magát, nem hittek nekem és a barátaim is kinevettek, pedig ők is ott voltak! Mindez után amikor csak tehettem a réten voltam és vártam, hogy újra megjelenjen az „űrlény". Azt mondta, azaz mondtad, hogy eljössz...

-Itt vagyok, nemde?

A nő bosszúsan nézett rá.

-Mikor nagyobb lettem azt mondtam magamnak, hogy biztosan csak képzelődtem. Bár titkon reméltem, hogy még látom egyszer az idegent.

-Engem nem lehet egykönnyen elfelejteni, igaz?-mosolygott kissé gúnyosan.

Egy ideig csend volt köztük és a nő a férfi arcát fürkészte.

-De tényleg maga az? Tényleg tud varázsolni?

-Ezt varázslatnak nevezi?-kérdezte a férfi, ám a szája nem mozgott és a nő mögül jött a hang. Auróra megfordult és ijedségében felsikoltott. Azt hitte káprázik a szeme. Két, öltönyös, zöld köpenyes, sápadt férfit látott maga előtt. Az egyik mosolygott a másik komoly volt. A komoly arcú a következő pillanatban zöld szikrák kíséretében felszívódott és csak a mosolygós maradt ott. Ró a szája elé kapta a kezeit és nagyokat pislogva meredt maga elé.

-Tudom ki maga-jelentette ki, mire a férfi kíváncsian nézett rá.-Volt egy mesekönyvem kiskoromban. Különböző mitológiai lényekről szólt. Az egyik fejezetben egy férfi szerepelt. Isten volt, rengeteg gonosz tettel és csínytevésekkel. Varázsereje abban rejlett, hogy bármilyen alakot fel tudott venni. Asgardon élt, ám csak örökbe fogadták, igazából Jötünheimből származott. A bátyja Thor volt, az apja...

-Elég lesz, túl jó a memóriád-nevetett fel idegesen a férfi.-De örülök, hogy nem kell magyarázkodnom. És a válasz a kérdésedre: igen, én vagyok Loki.