– Kipróbálhatok valamit? – kérdezte Charlotte egyik reggel, mikor már az ágyban feküdtem. Már egyre nyíltabban szólt hozzám, és úgy festett, hogy ebből rendes párkapcsolat lesz.

– Ez pont az a nap, mikor jó lenne estére kipihennem magam, mert indulok Párizsba. Ugye tudod?

– Igen, de pihenhetsz közben. Csak rád akarok feküdni.

– Rendben, csak ne nyomd meg a lengőbordáimat – hagytam jóvá, ahogy homlokon pusziltam.

– Ezt mivel érdemeltem ki?

– Hogy vagy. Vagyis pontosabban, hogy itt vagy, mert hanem elég nehezen kaphattál volna puszit...

A hasamra ült, majd a mellkasát az enyémre tette.

– Nagyon cuki vagy, ugye tudod? – súgtam neki. – Legutóbb az egyik pasimmal voltam így összebújva, csak nem csináltuk sokszor, mivel folyamatosan összenyálazta a mellemet. És nem úgy, ahogy szeretem.

– Vele is elsietted a szexet, mint velem?

– Én azt mindenkivel elsiettem egy kicsit, ha úgy vesszük.

– Nem mintha bánnám azt a délutánt, viszont egy kicsit talán túl sok volt egyszerre. Inkább apránként haladnék továbbra is. Ha nem baj neked.

– Dehogy baj.

Volt már tapasztalatom abban, hogy mi lesz abból, ha egy fiatal emberlányt meggondolatlanul és mindent elsietve elcsábítok, és nem akartam újra ezeket a hibákat elkövetni. Nem volt még teljesen kiforrva benne, hogy pontosan mit is akar. Nekem meg nem hiányzott, hogy valaki megint felhánytorgasson nekem mindent, amire engedélyt kértem.

Más lett volna a helyzet, ha tudtam volna, hogy például részletesen fantáziált már a témában, vagy szokott nézni leszbi pornót, de ebben a helyzetben inkább nem kockáztattam. Nem mintha olyan sok lehetősége lett volna valaha is az utóbbira ebben a században, de akkor is. Bár a kor emberének már akár az 1594-es Gabrielle d'Estrées et une de ses soeurs festmény is felért volna a pornóval. Viszont még akkor is csak úgy nézegethette volna, mint a Charles Spencelayh The dear lot festményén az öregember a pucér csajos festményt.

Élet a netes pornó előtt...

Charlotte belenyugodott a sorsába, és egy kicsit öngyilkosságnak is fogta fel, hogy Erzsébet szépen lassan megölte. Már senkinek sem számított és a szeretetlenség meg reménytelenség ide vezetett. Ha meg már úgyis közel volt a halálhoz, olyan vágyaknak is egyre jobban teret engedett, amiket csak elnyomott magában, mert már úgy sem számított semmi. Majd bejöttem én a képbe, és ez mindent megváltoztatott.

Annyira intenzíven az után az eset után nem voltunk együtt, és még halhatatlanná sem tettem, de ez egyikünknek sem volt baj. Hagytam, hogy felfedezzen, és nekem is jól esett, hogy szépen tégláról téglára építettük a kapcsolatunkat.

– Így akarsz aludni? – kérdeztem.

– Áh, inkább nem. Szeretek a karjaid közt feküdni, de úgy forgolódsz álmodban, mint egy tornádó. Már így is volt, hogy arra ébredtem, hogy szinte rám feküdtél. Te meg azért egy kicsit nehéz vagy.

– Akkor?

– Csak kíváncsi voltam, hogy milyen így. Kényelmes, és... – A mondatot nem fejezte be, hanem egy gyors csókot nyomott a fekete ajkaimra, majd vissza is feküdt. Az érintése finom volt. – Tetszik itt minden, csak olyan furcsa ez az egész... Meg bonyolult.

– A szex nem bonyolult. A szociális normák teszik azzá. Tabusítjátok, viszont aktívan érdekel mindenkit, hiszen a mindennapok része.

– Lehet... Itt is akarok lenni veled, és így rajtad, mint ahogy most is vagyok, csak mikor belegondolok abba, hogy mit is csinálok, eszembe jut, hogy mit mondanának rá mások, és szégyent érzek.

– Én ezt a felfogást soha nem voltam képes megérteni. Jaj, a falu, a város, a szomszéd, a boltos mit fog szólni... Ki a gyászt érdekel? Ott helyben elküldeném az illetőt a halál faszára, hogy törődjön a saját életével, mert láthatóan nincs neki, ha azzal foglalkozik, ki mit csinál, meg ki hogy éli az életét. És nem szeretnélek megbántani, de korlátoltnak tartom azt, aki úgy éli az életét, ahogy más azt jónak látja. Ha én szeretnék csinálni valamit, és azzal nem ártok senkinek, akkor aztán közösítsen ki a sok félkegyelmű barlanglakó, ha akar, leszarom magasról. Nincs mindenek felett álló norma.

– Ha ne legyél te, lehet, hogy azért kipróbáltam volna, mielőtt meghalok... Ki tudja, lehet, hogy Erzsébetnek is bejöttem volna. Egyszer élünk, nem? Vagyis csak a vámpírok élnek kétszer.

– Ami azt illeti, ő a nőkhöz nemigazán vonzódott. Úgy ahogy én meg biztos nem. Az áldozatai között ritka volt a férfi, és miután engem átváltoztatott, és azt hitte, hogy eszméletlen vagyok, konkrétan le is taperolt, de a női testet többnyire nem szexuális szemszögből figyelte, hanem inkább a mágia kapcsán, mivel nálunk kétszer gyakoribb, mint a férfiaknál. A férjét szerette, a halála után meg a férfiak közeledését nem utasította vissza teljesen, de a nőkét már igen. Én arra még konkrétan emlékszek is, hogy „a vérgrófnőnek csak akkor kell egy nő, ha ember". Akkor még itt éltem.

– Ez esetben még azért is meg kellett volna egyszer csókoljam, amikor ízlelgetett. Tudja meg, hogy milyen, mikor valaki úgy kap csókot és olyantól, ahogy és akitől nem akar. Hogy az a „vámpír csókja" vagy egy rendes csók, pusztán részletkérdés. Bár ennek ellenére egy kicsit még mindig furcsa, hogy én folyamatosan csókolgatlak téged...

– Ha ez egy kicsit segít, a máltai lovagrendben a tisztasági fogadalom megszegése, beleértve az azonos neműekkel végzett tevékenységet is, már a múltban is előfordult. Az emberek esetében az elmélet és a gyakorlat sokszor nem passzol. Neked sem kell rosszul érezned magad ezért. Ha meg elkötelezed magad a vámpírlét mellett, ez már egyáltalán nem lesz probléma. Lehet, hogy ti vizet prédikáltok és bort isztok, de mi vért prédikálunk és vért is iszunk.

– Én még mindig nem érzem készen magam arra...

– Nem baj. Ha valamit erőltetni kell, azt nem kell erőltetni. Még rá érsz. Általában nem szokták jó szemmel nézni a vámpírok, ha valaki sok ideig tart maga mellett egy embert párnak, de én a pár hónap helyett bármennyi időt kiügyeskedhetek neked, ha annak az indiánnak nem jár el a szája velünk kapcsolatban. Hivatalosan a házikedvencem vagy. Nyilvánosan nem mutatkozhatok veled úgy, hogy a párom legyél, míg ember vagy, de a mostani állapotokat konkrétan addig tudom húzni, míg akarom. És még azért nem is mondtam el minden árnyoldalt.

– Még van azon túl is, hogy ha erőszakkal vagy meggondolatlanul tesznek vámpírra valakit, annak nem szokott jó vége lenni? És azon, hogy aki túl sok terhet hordozott magában ahhoz, hogy a boldogság illúziója meggyógyíthassa, annak az állapotán a vámpírlét csak rosszabbít? – nézett rám meglepetten.

– Igen. A fontosabb és gyakrabban ismételt tudnivalókat már tudod. Hogy például szűz lányt átváltoztatni kicseszés vele szemben, mert a szűzhártyája minden behatolás után átszakadna, majd visszagyógyulna, még ha ez téged nem is érint. Vagy hogy bár később azért még megbánhatja, de még mindig biztosabb, ha az érintett is belement. Az „Akkor tud a vámpír szívből nevetni" zenét is lefordítottam neked, ami az én tulajdonképpeni első felvilágosítóm volt a témában. Viszont van, amit nem szoktuk mindenki orrára kötni, mert ritka.

– És mi az?

– A folyamatos képességekre a felhasználó nem kell figyeljen, nem tudja kikapcsolni, és mindig van valamilyen hatása. Az aktiválandók hatását viszont a felhasználó indítja be. A helyzet meg az, hogy tulajdonképp bármelyik lehet bármelyik, és míg például az öngyógyítás jó, ha folyamatos, ez nem áll fenn az összesnél. A mágiának elméletileg nem kellene zavarnia a használót, de néha megesik, hogy ez nem teljesül. Midas királyról hallottál már?

– Még nem.

– Mikor vámpír lett, az ereje a kapzsiságához kapcsolódott. Mindaz, amit testével megérintett, nyomban arannyá változott. Ezt meg nem tudta kikapcsolni. Vagy más példa: én ismertem olyat, akinek a hangja bénító hatású volt, de csak akkor, ha arra is akarta használni. Most gondolj bele, mi lett volna, ha mindenki egy időre megmerevedik körülötte, ha csak elkezd beszélni.

– Olyan erőket azért nem szeretnék...

– Én sem. Főleg, hogy egyes esetekben ez őrjítő is tud lenni.

– Nem vagy túl jó abban, hogy meggyőzz valakit a vámpírságról.

– Két sarjam volt eddig, és egyikkel sem volt igazán közeli kapcsolatom. Téged viszont sajnálnálak, ha egy ilyen „áldás" hullana az öledbe, miközben úgy döntöttél, hogy nem tudsz róla. Áldás és átok között csupán annyi a különbség, hogy tetszik-e nekünk vagy sem. Az meg hogy kinek mi tetszik, ki mit szeret, egyénenként változó. Én például szeretek vámpír lenni, és ha dönthetnék, emellett döntenék. Ha ne történjen meg csak úgy, valószínűleg idővel még tettem volna is érte. Az emberi lét korlátai nem fognak vissza, és képes vagyok olyan dolgokra, amikről korábban csak álmodhattam. Az az „áldás" viszont mindenkinek átok lenne, és esetleg csak az változik, hogy mennyire. Elvétett esetekben fordul elő, ezért is nem foglalkozunk vele, de előfordulhat.

Ha minden igaz, már emberként meglévő pszichés betegségekkel függtek össze leginkább, mint például a skizofrénia, a mániás depresszió vagy a pánikbetegség. Csak ezekről pontos információkkal nem rendelkeztem. De már csak azért is elmondtam neki, mert ki tudja, hogy mi miatt lehetett érintett. Nekem például huszonéves koromra sikerült tudatosan kontrollálnom a dadogásomat, és lehet, hogy különböző okok miatt vámpírként már teljesen el is hagytam, de emberként ha stresszes vagy részeg voltam, mindig előjött. Ez mennyire befolyásolhatta azt, hogy bár a napszakváltozás közeledtét nem éreztem non-stop, hanem csak előtte valamennyivel, de ez néha még így is zavart, és konkrétan rendre fel is ébredtem rá? Még akkor is, mikor tudtam jól, hogy biztonságos helyen hajtottam álomra a fejemet, és aludni szeretnék. Vagy a fóbiák mennyire számíthattak? Ő a sötétben irreálisan félt. És hiába mutattam meg, hogyan csináljon sötétben látós főzetet a véremmel, még úgy is szorongott, ha egyedül volt.

– Nem tűntetnéd el a ruhádat egy kicsit? – kérdezte.

– Mi az, az egyik nedvesebb álmodat valósággá akarod változtatni?

– Mondtam már, hogy ne nézegesd az álmaimat! És ne is folyásold be őket!

– Befolyásolni nem szoktam. És nézegetni sem. Olyan szokszor...

– Inkább csináld... – utasított durcásan.

Éreztem, ahogy a lélegzete elakadt egy pillanatra, majd finoman rátette a kezét a csupasz mellemre.

– Amúgy csak beképzelem magamnak, vagy a menstruáció előtti héten tényleg jobban kívánod az ilyesmit?

– Azt inkább ne juttasd eszembe... Szerintem meghalok, mire visszaérsz...

Három dologra tippeltem az esetében. Az első, hogy csak simán görcsöl, de jobban, mint az átlag. A másik kettő meg a PCOS és az endometriózis volt. Amikkel meg az a probléma, hogy nem hogy gyógyítani vagy kezelni nem volt lehetőség, de még csak diagnosztizálni sem. Így maradt az, hogy figyel a teste igényeire, és nem erőlteti azt, ami nem esik jól. És bár fizikailag nem segítettem rajta, de az empátiámat megköszönte a téma kapcsán. Nemigazán merte ezt a problémáját másnak szóba hozni, mert mindig csak olyan véleményekkel találkozott, hogy „el kell fogadni", „nem kell kényesnek lenni", „egy nőnek bírnia kell, mert ez a természetes". Jah, természetes, végülis nem csak egy kis vér jön, hanem lelökődik a méhnyálkahártya, az viszont nem természetes, hogy míg ez tart, sokszor ülni is alig tud szegény, úgy fáj neki.

– Mikor majd vámpír leszel, az a fájdalom is meg fog szűnni. Örökre. Erről biztosíthatlak.

– Az jó... De ezt inkább hagyjuk, mert egy kicsit jobbá akarom tenni neked a mai napot. Amolyan búcsúajándékként, ha már nem akarsz magaddal vinni – mondta, ahogy finoman masszírozta a mellemet.

– Nagy csoda kellene ahhoz, hogy magammal rángassalak téged oda. A márkival jó viszonyt ápolok, vigyáz majd rád. Ha sikerült volna egy olyan vámpírral is ilyen jó viszonyt ápoljak, akinek volt egy csepp teleportálós ereje, inkább ingáznék, és nem maradnék ott egy időre, de csak összehergelődtem vele, miután Raduval és azzal a két emberrel ebédeltem. Lehet, hogy csak addig tudott portált nyitni, ameddig ellátott, de már az is nagy segítség lett volna.

Rám sem hederített, hanem benyomta az arcát a melleim közé. Az élet kemény. A cicik puhák. Hozzám dörgölőzött, közben az egyik mellbimbómmal játszadozott. Éreztem, ahogy a meleg lehelete cirógatja a bőrömet, ahogy finoman simogat a kezével. Az apró érintései édesek és gyengédek voltak, egyfajta törődéssel és szeretettel teliek. Olyan édes pillanat volt ez, hogy teljesen ellazultam, és élveztem a közelségét.

– Jól csinálod – suttogtam. Közben én is simogattam a hátát és a fenekét. – És nagyon elbűvölő vagy.

Kicsit eszembe jutott Viola. Ő mindig bátorított, hogy nyissam meg magam az új élmények felé, hogy próbáljak ki dolgokat, és úgy éreztem, hogy én is ugyanezt a támogatást szeretném nyújtani valakinek. Charlotte meg teljes mértékben megérdemelte, hogy foglalkozzak vele. Nagyon drága és ennivaló volt minden értelemben.

Örülök annak, hogy nem lépett csak úgy le, ahogy azt megtehette volna. Szeretném... akarom, hogy velem legyen. Örökre.

– Ha majd a puncimra is kíváncsi leszel, azt már így előre bocsájtanám, hogy jobban szeretem, ha a kisajkaimat kényeztetik a hüvely környékén, mint a csiklómat – jegyeztem meg.

Egy pillanatra felnézett, de nem szólt semmit, majd folytatta a melleim birizgálását. Az apró érintéseire válaszul hümmögtem. Hihetetlenül jó érzés volt.

– Mindjárt elkezdesz te is dorombolni... – mondta.

– Prrr – játszottam rá a szerepre, bár a dorombolás sosem ment valami élethűen.

– Vámpírként egyébként hogy néztél ki? – kíváncsiskodott.

– Most is vámpír vagyok.

– Nem úgy értem, hanem a nagymacskás dolog előtt.

– Az előtt hat láb és nyolc hüvelyk magas voltam. Most kilenc láb hét hüvelyk vagyok. – SI-ben utóbbi már nem jönki olyan kerek számnak, mert 292 centi. – És bár a helyzet az, hogy saját magunk arcát ismerjük a legkevésbé, valahogy így néztem ki – válaszoltam, ahogy meg is mutattam neki.

– Szívesen látnám ezt az arcodat rendesen is.

– Majd fogod. Lehet, hogy én szeretem, hogy így nézek ki, viszont tudom, hogy te nem ezért szeretsz engem, hanem ez ellenére. Amiben nem is látok problémát. Ráadásul szép és jó, hogy pár vámpír szerint eléggé fenséges ez az alak, hasznos számomra, és a többi, de hétköznapi életre egy kicsit már nekem is sok. Ülés vagy fekvés közben néha kényelmetlen a farkam, és megszoktam például azt, hogy úgy járok az emberek között, hogy azt hiszik, ember vagyok, ami meg kezd hiányozni. Ha a párizsi utam sikerrel zárul, szerintem elkezdek kicsit aktívabban is foglalkozni ezzel. Így is túl sokat halasztgattam.

– Az átváltozás milyen érzés volt?

– Kurva szar. De remélem csak amiatt, mert nem tudatosan csináltam, hanem a boldogságtól, a félelemtől, vagy már azt sem tudom, hogy pontosan mitől, mert esetemben akkor szinte bármitől lehetett.

Ebben a témában az egy kicsit érdekes kérdés, hogy vajon milyen boldog lehetett Erzsébet, ahogy látta a céljait lassan beteljesedni? Velem ellentétben ő nem volt hajlamos csak úgy elveszíteni a mágia felett az uralmat, és látszott rajta, hogy nem tudta, hogy ilyenre is képes. Bár a legnagyobb kérdés mondjuk inkább az egész mikéntje.

Vámpírrá váláskor a test minden sejtje egyszerre és egyformán mutálódott. Tipikus szuperhősös felállásban, ami viszont alapból több helyen problémákba ütközött. A DNS folyamatosan károsodik, mert amilyen hosszú és cseszett vékony, az lenne a csoda, ha soha nem esne semmi baja. A javítóenzim kijavítja, viszont hibázhat, és ugyanígy hibázhat a másolóenzim is a sejtosztódás közben. Ez vagy nem befolyásolja a sejtet, vagy megöli, vagy megváltoztatja a tulajdonságait. A mutáció viszont sejtszintű és alapvetően véletlenszerű jelenség. Annak az esélye, hogy a test összes sejtje egyszerre mutálódjon, ráadásul ugyanúgy, ugyanazon a DNS szakaszon, gyakorlatilag nulla. A paksi atomerőmű nyalogatásától max rákos lesz valaki, ha osztódó sejtet érint egy durvább mutáció, nem pedig valami Hulk. Arra esetleg csak születni lehetne, ha pont a szülők ivarsejtjei az érintettek.

Ezt még el is fogadtam volna, hogy ebben a világban máshogy van, mert ott a mágia. Az alakváltás nem ment a semmiből, és általában veleszületett volt az összes forma, de konkrétan tudtam olyan mágikus lényt is, ami részben fel tudta venni az áldozata alakját, miután belakmározott belőle, szóval a DNS szekvencia beépítésében nem voltunk akkora nagy durranások vámpírokként. Valahogy működött.

Viszont tényleg nehezebb lettem, mint voltam, és a plusz tömeg már tényleg a semmiből termett. A karmok méretezéséhez tudtam volna talán leginkább hasonlítani ezt az egészet, de valahogy mégsem olyan volt. Bár lehet, hogy akkor is ugyanez történt velem, mikor vámpírrá váltam, mert a kétszáz centihez nem maradtam ötvenhat kiló. Az elején nem állt a rendelkezésemre mérleg, amikor meg igen, már annyi vért ittam, hogy ezt nem gondoltam említésre méltónak. Most viszont más volt a helyzet, és felfedeztem ezzel egy tulajdonképpeni anomáliát a mágiában. Azt megszoktam és elfogadtam, hogy tárgydublikálásnál a „semmiből" jött valami. Én konkrétan egy másik világból jöttem, szóval a más dimenzióból szerzett anyag elvileg nem lett volna olyan nagyon elrugaszkodott elképzelés. Vagy a másik magyarázatnak ott volt az E = mc^2 képlet, ami szerint a tömeg és az energia arányosak egymással. A mágia meg valamiféle energia amit a lények vagy termelnek, vagy csak összegyűjtenek a környezetből. Vagy mindkettő vegyesen. De élő szervezettel ilyen nem lett volna szabad megtörténjen. A tárgydublikálás neve sem hiába volt tárgydublikálás.

Mikor azt hinném, hogy végre értem a mágiát, kisül, hogy nem. Viszont Xocoyotzin akár még segíthet is az egész kibogozásában. Szereti megfigyelni az egyedi mágikus erőket, és az emlékei megbízhatóak annyira, hogy felhasználjam őket. Még ha pont annyira tartja ezt a kvázi lehetetlenséget érdekesnek, mint azt, hogy én vagyok eddig az első vámpír, akit látott sellőszerűen lélegezni a víz alatt.

Már egy ideje kitapasztaltam azt, hogy valamennyivel a saját képességeim is erősebbek lettek. A hatótávok például szemmel láthatóan nőttek, a kivetített gondolataimra meg alig kellett figyeljek. Aminek oka valószínűleg azon túl, hogy egy „kis" plusz tömeget kiszoptam a kisujjamból, a több vér volt. Mágikus növények egyszerűen nem léteztek – sem sötétben maguktól világító kis virágok, sem gyorsan mozgó, húsevő indák –, és mikor a karomat elveszítettem, mérhetően gyengébb lettem, pedig nyílt sérülésem nem volt. Vagy valószínűleg azért is voltam már régebb is valamennyivel erősebb másoknál, mert a két méteres magassághoz nagyobb tömeg és több vér járt, mint például százhetven centihez. Mintha nagyobb a mágikus keret, amiből gazdálkodhatok. Ez meg lassan olyan, mint fantasy RPG videójáték a mana pontokkal.

Nagyjából akkora lettem, mint egy óriás, de az egyedi képességeim milyensége miatt már akkor erősebb voltam, mint ők, mikor vámpír lettem. Ez meg most egy új szintre lépett. A vámpírokat tartották az éjjeli világ lényei közül a legerősebbeknek, mert a legváltozatosabb mágikus képességek a mi sorainkból kerültek ki, és az emberekhez képest még viszonylag gyakoriak is voltak, én viszont egyszemélyben hoztam azt, ami inkább csak faji szinten lett volna értelmezendő.

Charlotte olyan cukin ölelgetett, míg elvoltam a gondolataimmal, hogy elolvadt tőle a szívem. Élveztem a simogató kezeit magamon, ahogy lassan elbóbiskoltam. Talán az ajkai is hozzám értek egy bizonyos ponton, de félálomban lett egy olyan érzésem, mintha zuhantam volna, és egy kis elalvási myoclonus is jött vele, így rúgtam egyet.

– Bocsi – suttogtam neki, ahogy a tekintetét kerestem, hogy lám mennyire zavarhattam meg, és ekkor vettem észre, hogy mintha nagyobb lett. Vagyis inkább én lettem kisebb.

Visszaváltoztam. Baszki, baszki, baszki.

Szegényt egy kis széllel még az ágyról is szinte lelöktem ijedtemben, de nem bánta, hanem visszabújt hozzám, megölelt és a fülembe súgta:

– Gyönyörű vagy.

– Csak most? Eddig mi voltam akkor? – piszkáltam, miközben próbáltam leplezni a pánikomat, ami a hangomból áradt. – De te úgyis mindig gyönyörűbb leszel.

– Valami baj van? – kérdezte aggódóan. – Elrontottam valamit?

– Nyugi, nem a te hibád. Csak úgy változtam vissza, hogy nem akartam. Ráadásul pont a lehető legrosszabb időpontban.

– Akkor csak változz újra át.

– Könnyű azt mondani! Eddig egyik alkalommal sem akaratlagosan csináltam ezt, és ezek után már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megy úgy. Vagy ha mégis, akkor hogy fog menni egy napon belül? Mert engem most az idő is sürget.

– Félsz, hogy a saját erődet nem tudod uralni? De hát istennő vagy. Vagyis vámpír, de attól még istennő. És mitől félhet egy istennő?

– Ember, vámpír vagy istennő, teljesen mindegy. Én attól még én maradok – sóhajtottam.

– Szerintem csak beképzeled, hogy ez ilyen nehéz. Semmi sem akadályoz. Egy kis intenzív gyakorlás, és menni fog hamar. Nem kell egy hét, mint pár másiknál, mert most pontosan tudod is, hogy mit akarsz, mert csak azt kell megismételned, amit egyszer már megcsináltál – biztatott, miközben szelíden megérintette az arcomat. – Ha gondolod, segítek is. Már amiben tudok... Például szopogassam egy kicsit még a bimbódat, mint akkor, mikor visszaváltoztál? Most jobban befér a számba.

Ahhoz képest, hogy néha még milyen szégyenlős tudott lenni, már egyáltalán nem úgy viselkedett velem, mint az előtt, hogy masztizáson kapott. Régen nem győzött bocsánatot kérni, ha véletlenül hozzám ért, és egyből elpirult, ha észrevette, hogy ránézek.

Csak egy kis megerősítés és bíztatás kellett neki, hogy nem kell titkolnia a vágyait, mint ahogy lehet, hogy nekem is csak egy kis megerősítés és bíztatás kell, hogy higgyek magamban végre rendesen.

– Lehet, ez nem lenne újdonság... – kezdtem, miközben elgondolkodtam.

Már emberként is jellemző volt rám, hogy alábecsülöm magam. Ez a vámpírléttel kicsit javult, de teljesen sosem tűnt el. Mikor a természetfeletti erőimet is próbálgattam, akkor sem a kíváncsiság vagy a felfedezés hajtott első sorban, hanem féltem, hogy ha nem gyakorlok be mindent rendesen, nem tanulom meg, hogy minek pontosan milyen hatása van, akkor ha kell, majd nem történik semmi. A lehetőségek szerint soha nem használtam mágiát intuitívan.

De igaza van. Nem kell túlgondolni. Most nem felfedezem az erőt, hanem csak megismételek valamit. Ez meg már a könnyebbik fázis.

Elengedtem magam, hátra dőltem, becsuktam a szemem, és úgy csináltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha csak levegőt vettem volna.

A lézeres-villámos energia különböző megnyilvánulásait és a tűz idézését többnyire valamilyen kézi gesztushoz kötöttem, és ezt folytattam például az újonnan jött mágneses mezők létrehozása esetén is. Idővel ment ezek nélkül is, de a gyakorláskor így egyszerűbb volt, és talán valamennyivel kevésbé is állt fenn annak a valószínűsége, hogy kontrollt veszítek.

Az alakváltást egy mély lélegzetvételhez kötöm.

Mivel már nem voltam félig alvó állapotban, éreztem a testemben összegyűlt forróságot – bár ez esetben nem volt olyan fájdalmas –, és azt is, ahogy a lepedőn szépen lassan végigcsúszott a testem.

A tükörhöz siettem leellenőrizni a végeredményt. Pont olyan lett, mint akartam. Szembenéztem a tükörképemmel, és újra megismételtem ezt, csak most a másik irányba, és egész jól sikerült is. Tényleg feleslegesen stresszeltem ezen ennyit.

Elég szépen oldjuk egymás gátlásait.

Jó ideig ezzel játszadoztam. Enyhe köztes formákat is sikerült összehoznom, ami a magasságot, a hajamat, az agyaraimat, illetve a szemem fehér részét meg az ajkaim színét illette. A tömegem is ugrálgatott, és minél lassabban változtam át, annál kevésbé fájt.

– Szerintem egyáltalán nem hasonlítasz rá – mondta Charlotte. – A magasság az semmiség.

– Mármint Erzsébetre?

Nem szólt semmit, de bólogatott.

– Szerintem meg egy kicsit igen. Ahhoz képest, hogy hogy festettem régen, mindenképp. Emberként nem teljesen így néztem ki, és még olyan magas sem voltam, mint amekkora te vagy. Megmutatnám azt is, csak az a helyzet, hogy a régi arcomat már szinte teljesen elfelejtettem, és így nagyon homályos lenne a kép. Nem tudom, mi történt velem, de mintha egy kicsit jobban hatott volna a testemre az övé, amikor halhatatlanná tett, mint ami az elvárható lett volna. És bár körülötte összpontosult az összes ilyen anomália, amiről tudok, de ezzel sokra nem megyek, mert meghalt.

– Az lehet, viszont én örülök, hogy így alakult ez, hanem nem ismernélek. Ebben az alakodban meg jobban tetszel nekem, mint a cicásban. És ez pont jó, nem kell más.

– Ennek én is örülök. Viszont, ezt ne verd nagy dobra. Nem szeretném, ha kitudódna, hogy amúgy sok velem kapcsolatos dolog mikéntjéről lövésem sincs. Vagy hogy a téma kapcsán szóba kerülnének az emberi életem olyan részei, amit inkább nem osztanék meg másokkal. A vámpírok nem szeretik általában, ha valaki a halandó létéről beszél, de mindenre vannak kivételek.

– Jó. Bár még mindig nem értem ezeket a vámpírproblémákat. Számomra valahogy olyan mesebeli tiltott gyümölcsnek tűntök, akik érinthetetlenek és sérthetetlenek. Arra meg sosem gondoltál, hogy te vagy a különleges, nem pedig Erzsébet?

– De. – Már csak azért is, mert én tudom magamról, hogy konkrétan egy másik világból származok, ő meg itt született, ami okot adna erre. – De akkor is inkább mindketten. Nélküle nekem sem lenne „isteni" hatalmam. Illetve Sekhmet lehetett még esetleg ilyen különleges, de róla semmilyen információm nincs, és kötve hinném, hogy valaha lesz. Egy halotti maszkot magával hozott Erzsébet Egyiptomból, de mást nem. És senki sem tudja, hogy mit csinált ott.

– Nem szeretnél ennek utána járni?

– Szeretnék, csak az a baj, hogy nem látom értelmét a próbálkozásnak. A fejemben megfogalmazódott kérdéseimre nemigazán szoktam választ kapni, vagy ha mégis, az azért van, mert én jöttem rá valamire, amit kísérletileg bizonyítottam. És ez egyre jobban fáraszt. Amúgy, ha engem kérdezel, szerintem Sekhmet vámpír volt. De ezt sem tudom sem megcáfolni, sem bizonyítani. Vagy azt sem, hogy azért nevezték istennek, mert vámpír volt, vagy alapból isten volt, és később valaki vámpírrá tette.

– Miből gondolod ezeket?

– Egy mítoszban Re elküldi, hogy elpusztítsa az ellene szervezkedő embereket. A vérszomját viszont nem csillapítja a harc, és majdnem az egész emberiséget kiírtja. Re, hogy megállítsa, vörösre festett sört önt a földre, amit Sekhmet vérnek hisz és megiszik, majd úgy lerészegedik, hogy megnyugszik. Ez alapján simán lehet vámpír.

– Ennyire alapozod?

– Nem csak. A halotti maszk kicsit nagy nekem, de a nagyságrendeket nézve passzol hozzám. Szóval maga az alakváltás biztos Sekhmettől jött alapvetően. Ami viszont fontosabb, az a többi mágikus képesség, és ezek száma. Na meg persze az „öröklődésük" három generáción át.

– Ezt hogy érted?

– Vannak olyan képességeim, amik nem voltak, és ha hihetek Radunak és Xocoyotzinnak, Erzsébetnek is lettek olyanok, amikkel régen még nem büszkélkedett. Még nem rendszereztem ezeket, és valahogy semmi kedvem sincs hozzá, annyi van, az viszont biztos, hogy nem kaptam meg tőle az összeset. És ha ez esetében is így volt, akkor Sekhmetnek kurva sok egyedi mágikus képessége lehetett. Ami bár nálunk is ritka, viszont semmi másnál nem fordul még elő. Vagyis egész pontosan Európa és fél Észak-Amerika ismerete után szerintem kijelenthetem, hogy egyedül az embereknél és a vámpíroknál fordult az elő, hogy a mágikus képességeik nem jellemzőek a teljes fajra vagy alfajra, és nem ugyanazok szinte mindenkinek. A legtöbb ember életéből teljesen kimaradnak, és bár nekünk vannak olyanok, amelyekkel mindenki rendelkezik, de egyes esetekben vannak mások is. Ezek meg néha halmozódnak is, miközben a változatosságuk lenyűgöző. És az azért már bőven sok ahhoz, hogy embernél egyszerű leszármazás miatt ennyi halmozódjon. Szóval marad az, hogy vámpír volt.

– Feltételezést építesz a feltételezésre. Miközben még azt sem tudod, hogy az egyszerű vámpírok esetében honnan jönnek.

– Lehet, de jobbat nem tudok. Viszont, ha már ilyen jól visszaváltozgatok, megnéznék valamit puszta kíváncsiságból. Szerinted milyen lennék én a vérgrófnő frizurájával? Vagy az ékszereivel és a ruhájával? Ha már ennyit emlegettük.

Nem maradt valami sok használati holmija rám. A 3D nyomtatós erejét, amit megörököltem tőle, alakváltás nélkül is használta, de ezt nem is bántam. Kivétel nélkül az összes szoknyája abroncsos és szükségtelenül giccses volt, amikben láttam, míg élt. A covidos másfél méter távolság betartása simán megoldható lett volna velük, olyan szélesek voltak. A cipőkkel is hasonló volt a helyzet, de azokat még annyira sem sajnáltam, mint a ruhakölteményeit. Úgysem tetszene egyik sem, ha meg talán mégis, akkor sem hordanám valószínűleg őket. Kényelmetlen cipő még akkor sem kell, ha jól néz ki. A nyolcadikos ballagasomból két dologra emlékeztem csak. Az első, hogy ha ne vigyek legyezőt, egyik osztálytársam elájult volna mellettem. A második meg, hogy míg a többiek mentek a virágokért és a puszikért, nekem csak az járt a fejemben, hogy a cserecipőt kapjam már meg, ne a virágot.

Ekkor vettem észre valami furcsát. A széllökésem kicsit felforgatta a szobát. Az asztalról levert pár cuccot, felborított egy széket, és kicsit elhúzta a sötétítőt. Egy kis fénycsík jött be az ablakon át. Egy kis fénycsík, amin minimum egyszer átmentem meztelenül elővigyázatlanságból, mikor a tükör felé indultam örömömben.

Egy kis fénycsík, ami mégsem égetett meg.

Nem, ez biztos nem lehet. A vámpírok és a napfény két egymással nem kompatibilis dolog. Egy vámpír sem tud a napon járni, ahogy teljesen elsápadt a bőre. Vagyis tud, egyszer. Mint ahogy mindenki vissza tudja tartani a lélegzetét egészen élete végéig, vagy hogy minden gombából lehet enni egy alkalommal.

De mi van, ha...?

A kezemet lassan a fénycsík felé nyújtottam, hasonlóan, mint mikor először próbáltam ki, hogy milyen hatást gyakorolt rám. Akkor az nem volt valami jó élmény, most viszont nem történt semmi.

– Charlotte, elhúznád egy kicsit jobban a sötétítőt?

– Persze.

Látszott rajta, hogy örül a boldogságomnak, de nem érezte át annak a súlyát, amit az imént látott.

Lassacskán elkezdtem kilépni a fénybe, de nem történt semmi érdekes. Ott álltam a délelőtti napfényben, éreztem a bőrömön a Nap melegét, láttam a fényét és nem égetett.

El sem hiszem.

Örömömben megöleltem és felkaptam Charlotte-ot. Ott forogtam vele a napsütésben, miközben megharaptam a pillanat hevében. Sosem esett még ilyen jól vért inni. Charlotte kicsit összerándult a harapásomra, de az után már nem zavarta annyira, mint ahogy az elvárható lett volna, bár én is nagyon vigyáztam arra, hogy ne legyek durva. Legszívesebben addig szívtam volna, amíg a vér-mámortól már világomat nem tudom, de kellet figyeljek az ő egészségére is. Nem volt a harapásaim ellen, de azért igyekeztem nem azt csinálni vele, mint Erzsébet, és csak akkor ittam a véréből, mikor úgy éreztem, hogy nagyon kell.

Éppen csak megkóstoltam, és kivittem az erkélyre az ölemben, miközben ő is engem ölelt. Én még mindig meztelen voltam, de nem zavart, és érezni akartam magamon a napfényt. Úgy sem volt, aki meglásson, és különben is: ki gondolt volna arra, hogy a vámpírok királynője a napon sütkérezik és élvezi?

Leültem, a hátamat nekitámasztottam az ajtónak, átváltoztam az istennő alakomba, Charlotte-ot betekertem egy általam létrehozott pokrócba, hogy ne fázzon, és az ölembe ültettem.

Őrület belegondolni, hogy mekkora utat tettem meg idáig, és hogy mekkora út áll még előttem, de így már teljesen mások az esélyeim.

Egy vámpír a napon.

Már csak a tény, hogy ez lehetséges, megváltoztathat mindent. Így tényleg egy igazi vámpíristennő lehetek.

Lehet, hogy én nem utasítottam el a változást, de ezzel a legtöbb ember nem volt így, a vámpírok meg főleg nem. Minél idősebb volt valaki, annál fontosabbak voltak neki a szokások, és nem akart változtatni valamin, amíg az kényelmes volt a számára.

Az emberekkel és a vámpírokkal lesz a legtöbb problémám, azt már most látom. Vagyis inkább azzal, hogy egymással problémájuk van. Egymáshoz közel élnek, és egyik sem igazán szeretne engedni a másik javára. És bár arra még ez után sem tudok csak úgy ráhatással lenni, hogy az emberek önként adományozzanak nekünk vért, ahelyett, hogy legszívesebben megölnének vagy megöletnének, a másik oldalon már nagyobb ezzel a befolyásom. Ha csak úgy odaállnék néhány vámpír elé, hogy mostantól a lehetőségek szerint ne öljenek meg senkit sem, a képembe röhögnének, és a királynősködésem nem lenne valószínűleg hosszú életű. Sokan megszokták, hogy az élet és a halál urai, és a hatalmukat gyakran az emberek felett gyakorolják. Ez nem egy egyszerű szokás, hanem egy életforma. Mindenképp lassan kell adagoljam ezt meg a többit is, mert ha gyorsan rájuk erőltetném az én elképzeléseimet, az ellenállást és lázadást váltana ki. Csak addig lesz nehéz, míg kialakul az új rendszer. És ha ezt egy napjáró vámpír kezdeményezi, már mindjárt más a leányzó fekvése.

Nem éreztem magam kényelmesen a fényben, mert már nagyon rég belém ivódott az a tudat, hogy veszélyes, halálos ellenség. A pszochológiai hatások nem tűntek el egycsapásra, de a fizikaiak igen. A félelem és az ösztönös rettegés még mindig bennem lappangott, de a bőröm nem égett, és a testembe sem csapott bele a fájdalom.

ᔓ ♡ ᔕ 

Ezzel elérkeztünk a II. rész végére. Remélem tetszett eddig Anita története. :)

Az I. rész végéhez hasonlóan a következő héten szintén csak a belső borítót fogom feltölteni. Viszont elkezdtem az eddig elkészült rajzokat feltenni a DeviantArt felületére. Ha érdekelnek jobb minőségben vagy NSFW verzióban, nézz rájuk bátran.

https://www.deviantart.com/halhatatlanhalando/gallery/96021543/wattpad

ᔓ ♡ ᔕ 

ᔓ ♡ ᔕ 

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A Gabrielle d'Estrées et une de ses (Gabrielle d'Estrées és egyik lánytestvérének portréja) ismeretlen festő alkotása, a párizsi Louvre gyűjteményének része. Nem vághatom be ide, mert a Wattpad letilt, de a lényeg, hogy két nő látható rajta egy kádban ülve, meztelenül, és az egyikük finoman megcsípi a másik nő mellbimbóját.

Hasonló a helyzet Charles Spencelayh The dear lot festményével is, de ezzel itt egy cenzúrázott meme:

A máltai lovagrend (teljes nevén: Szuverén Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szent János Katonai és Ispotályos Rend) uralma alatt a szodómiát gyakori gyakorlatnak tekintették Máltán, és általában az olaszokkal és a muszlimokkal hozták összefüggésbe. Gyakori volt, hogy a más férfiak iránt vonzódó férfiak, köztük a lovagok, akiknek elvileg cölibátusban kellett élniük, fiatalos külsejű férfiaktól, feminin férfiaktól és néha fiatal fiúktól kértek szexuális szívességeket.

Midas mondabeli, illetve történelmi alak: a hagyomány szerint mitikus fríg király, míg egy azonos nevű történelmi személy i. e. 738 és 696 között élt valóságos frígiai király volt.

A férfiak és a fiúk körében több a dadogó, mint a lányok és a nők közt. Az előbbiek száma legalább négyszerese az utóbbiakhoz képest. Vannak, akik ezt azzal magyarázzák, hogy a nők bátrabban kimondják azt, amit gondolnak, míg a férfiak gyakorta elfojtják valódi érzéseiket. A dadogás a beszédfejlődés kezdetén normális jelenség. A kisgyerek gondolkodása gyorsabb annál, amennyire beszélni tud, és emiatt jelentkezik a dadogás. Ez többnyire, ahogy egyre ügyesebben beszél a kicsi, magától megszűnik. Gond akkor van, ha a gyermek szorongani kezd attól, hogy ő dadog. Ez azért is kialakulhat, mert a szülő folyton rászól, kijavítja, sürgeti. Ilyenkor a dadogás rögzülhet. Ebben az esetben logopédus segítségét kell igénybe venni. Statisztikák szerint a gyermekek 5%-a dadog, és közülük kb. 20% válik dadogó felnőtté. A dadogás elhagyásában sokat számít az is, hogy a dadogó ember ne feszült környezetben éljen, ne csúfolják, és megtalálja a lazításnak, az önmegvalósításnak azt a módját, ami számára önbizalmat ad.

A niktofóbia a sötéttől vagy az éjszakától való szélsőséges vagy irracionális félelem. A niktofóbiában szenvedő emberek tüneteit a sötétben tartózkodás vagy a sötéttel történő képzelgés válthatja ki. Ezek fizikai és érzelmi tünetek, amik a pánikrohamhoz hasonlóak: légzési nehézségek, mellkasi szorítás, remegés vagy reszketés, valamint a helyzetből való menekülés intenzív nyomása és a félelemmel szembeni tehetetlenség érzése.

A méhnyálkahártya a méh nyálkahártya rétege, amelyben a megtermékenyített petesejt rögzül. Az alaprétege őssejteket tartalmaz, amelyek regenerálják a funkcionális réteget. A funkcionális réteg a megtermékenyített petesejtre várva megvastagszik. Ha nem alakul ki terhesség, csökken a hormonszint, és emiatt lelökődik. A folyamat során a nyálkahártya a hüvelyen keresztül, vérzés kíséretében havonta távozik az embernél és még néhány más emlősnél. A legtöbb emlősnél visszaszívódik.

Endometriózisról akkor beszélünk, amikor a méh nyálkahártyája a méhen kívül máshol is megtalálható a szervezetben. Amikor méhnyálkahártya (endometriális) szövet kerül a méhen kívülre, akkor az is havonta megvastagodik, de mivel ez a kóros helyen lévő nyálkahártya nem tud a szervezetből távozni, felszaporodik a zárt testüregekben, és a környező szöveteket ingerli. Ciszták kialakulásához vezethet, amik a későbbiekben hegszövetet és összenövéseket eredményezhetnek, azaz a kismedencében található szervek falai összehegesedhetnek. Ez a folyamat fájdalmas, a tünetek erőssége különösen a menstruáció ideje alatt fokozódik, a hegek és összenövések pedig meddőséghez vezethetnek. A betegség okozta panaszok a menopauzát követően rendszerint megszűnnek vagy jelentősen enyhülnek. A két fő terápiás lehetőség a gyógyszeres kezelés és a sebészeti beavatkozás, azonban mivel utóbbi laparoszkóposan is végezhető, és a laparoszkópia a diagnosztikában is a fő vizsgálóeljárás, a sebészi kezelés (pl. összenövések feloldása, endometriotikus szövetek eltávolítása) azzal egy időben elvégezhető.

A policisztás ovárium szindróma (PCOS) egy komplex kórkép, mely nem csupán nőgyógyászati problémákat okoz (menstruációs zavarok, ciszták a petefészekben, meddőség, stb.) hanem az egész hormonháztartást befolyásolja. Jelenlegi kutatások szerint a meddőség egyik leggyakoribb oka. Napjainkban még gyógyíthatatlan, így a kezelés a tünetek enyhítéséből és a további állapotromlás megelőzéséből áll.

Az egyik izomban vagy izomcsoportban fellépő hirtelen izomrángást myoclonusnak nevezik. Legyen szó csuklásról, remegésről vagy elalvás előtti rándulásról. Az epilepsziás rendellenesség részeként is előfordul. A myoclonus mozgásokat nem lehet ellenőrizni vagy megállítani, mivel váratlanok és véletlenszerűek.