Már teljesen besötétedett, mikor megérkeztem oda, ahol elvileg egy félvér férfi lakott, akinek a felesége boszorkány volt. Ráadásul valaki más is tartózkodott itt még rajtuk kívül. Egy másik félvér, csak ő nem rasszok között volt az, hanem fajok között. Annyira a település szélén helyezkedett el a ház, hogy lehet, nem is tartozott már igazából hozzá, de ez nekem csak jól jött.

Bekopogtattam.

Nem érkezett válasz.

Újra kopogtam.

Ekkor egy nő kinyitotta az ajtót. Az arcára ráfagyott a félelem, ahogy meglátott.

– Azért ennyire ijesztő nem vagyok – mondtam, s beléptem. Szerencsémre elég magas volt a helyiség.

Volt bent pár gyerek, és két férfi is, akik közül az idősebb pasas szinte egyből nekem is rontott. A túlméretezett kardját belém akarta állítani, de ő húzta a rövidebbet, mivel simán kitéptem a kezéből, s kicsit én vágtam meg őt vele.

Azért vele elbánni már egy egyszerű vámpírnak sem jelentene kihívást.

– Ez a kard inkább az én méreteimhez passzolna, nem gondolod? – mondtam, miközben lenyaltam róla a vért, és eldobtam. Kicsit eszembe jutottak róla az isztambuli Topkapı palota múzeumban levő cseszett nagy magyar kardok a régi világomban. Meg a Haja-no-Ontachi nevű japán démonűző nagykard. – Azt a bölcsőben fekvő, síró kisgyereket meg valaki nyugtassa meg, mert megijedt attól a zajtól, amit csaptál.

– Erősödik a tüdeje – vágta rá az anyja, ahogy egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

– Nem fog erősödni, és nem is tudna, mert a tüdő nem izom. Viszont megtanulja hogy senkire sem számíthat. Most meg vedd fel, s nyugtasd meg.

Ilyen válaszra tuti nem számított, de felvette, és oda adta az egyik idősebb gyerekének, hogy vigyázzon rá, és bújjanak el.

– Határeset, de már haladás. Viszont nem az idősebb testvér dolga és felelőssége vigyázni a kicsire, hanem a szülőké. Bármelyiké és mindkettőé.

– Miért jöttél? – kérdezte a mulatt ingerülten.

– Egy meghívást hozok számodra. Egy vacsorára, a márki kastélyába. Hogy mikor, azt mond meg te.

– Csak ezért eljöttél ide egyedül személyesen?

– Igen, szeretek sétálni. Meg hatásos, nem? Ráadásul vannak olyan dolgok, amiket jobb szeretek sajátkezűleg elintézni, és ha ide küldök pár random vámpírt, max egymásnak estek. – Hitetlenkedve néztek, így folytattam. – Tudod mit? Ha neked úgy jobb, és nagyobb biztonságban érzed magad, gyertek mind és délben. Meg hozzátok magatokkal a fegyvereiteket, meg azokat a betanított őrmadarakat, amik ahogy elnézem, mindjárt nekem támadnak.

– Radunak hívnak, az apám meg Karóbahúzó Vlad volt. Így is áll az ajánlatod? – kérdezte az idősebb férfi.

Egy dhampír, akinek az apja egy időben a vámpírok királya volt, most itt áll a vámpírok új királynője előtt. Ez érdekes lesz. Vagyis az lenne, ha nem öregedett volna így meg.

– Ezt eddig is tudtam, és így is. Dátum?

– December tizenhárom, dél – felelte a nő.

Biztos a Luca-naphoz volt köze a dátumválasztásnak, ha már boszorkány volt, de ebbe nem akartam mélyebb dolgokat belelátni, mivel a legtöbb hozzá kapcsolódó hiedelem tényleg csak hiedelem volt. A jóslások például sem akkor, sem semmikor nem működtek. Egy ideig én is hittem az ilyenekben, mert az például logikusnak tűnt, hogy a sóval megszórt hagymakalendáriumból kiolvasható, hogy melyik hónap lesz csapadékosabb, ha már a szenteltvízben is volt só, a tündérek meg olyan szinten allergiások voltak rá, hogy többnyire életveszélyes állapotba kerültek az anafilaxiás sokk miatt, de több évnyi megfigyelés alapján sem működött. Pedig ha a mágia létezett, ez feltételezte volna annak a létét is.

Ez a világ tipikusan olyan, hogy attól még, hogy van Mikulás, húsvéti nyúl nem biztos.

ᔓဂᔕ

– Miért hívtál ide minket? – kérdezte délben Irina az asztalnál ülve, miközben gyanakodva méregetett. Mellette a férje egyik kezét közben folyamatosan egy fegyveren tartotta. Mindkettejük székének háttámláján két-két gagana pihent, amik a karmaikkal még a fát is felsértették. És Radu sem szavazott túl sok bizalmat az irányomba.

Szerencsére tényleg eljöttek, és egy kis ráadásnak az érseket is ide hívattam.

– Beszélgetni – válaszoltam.

– Úgy értem igazából. Vagy azt gondolod, elhisszük, hogy a vámpírkirálynő csak úgy meghív magához ebédre? Olyan rég ettél emberi ételt, hogy még az evőeszközt sem úgy fogod, ahogy kéne.

– Néha azért szoktam enni az ízekért, mint sokan mások is közülünk, és emberként is így fogtam a villát. De például tudok enni pálcikával, mint a japánok, és azt jól is fogom.

– Más kenyeret is alig tud venni, ti meg itt dőzsöltök...

– Szóval bármit mondok, nem jöhetek ki belőle jól, értem. De közel harmincezer ember él ebben az országban – amivel Európa legnépesebbje –, és valamivel több, mint kétezer vámpír. Utóbbiak között meg ötven nemes sincs. Erzsébet miatt a határon túlról is idegyűltek jópáran, de még akkor is voltak vagy kétszázan. Nem vagyunk telhetetlenek, és mivel nem tudjuk rendesen megemészteni a szilárd táplálékot, nem tömjük magunkat vele, mert kellemetlenségeket tud okozni, mikor távozna a szervezetből. Fizikai képtelenség, hogy ilyen kevés vámpír ínyenckedése okozza tízezrek éhezését. És amúgy csak beszélgetni hívtalak ide, semmi másért. Az meg már így előre is bocsájtom, hogy nem olyan terveket dédelgetek, mint Erzsébet.

– Pedig más téren eléggé átvetted a helyét. Mi van, ha direkt azért hívtál délben, mert úgyis elsötétíted az eget, ha úgy hozza kedved? Ne hidd, hogy nem készültünk fel erre.

– Egy napfogyatkozás általában pár percig tart. Az meg nem volt több öt percnél, ami még bőven a természetes határértékeken belül van. Kötve hinném, hogy azt ő csinálta. És belezavarni a Hold mozgásába előreláthatatlan következményeket hozhat magával, szóval, ha tudnék sem csinálnék olyat.

– És ezt most higgyük is el neked?

– Ha meg akarnálak ölni, arra jóval egyszerűbb és hatékonyabb módom lenne. Meg mi okom lenne iderángatni titeket, hogy hazudjak egyet nektek?

– És ha nem akarsz egyből megölni, hanem lassan véreztetnél ki? Vagy elbűvölnél? Vagy valami még rosszabbat tervezel? Tudod, hol lakunk, láttad mind a három gyerekünket. A vámpírkirálynő a háború és a vér istennőjének erejével a forradalom közepén. Ez eddig nem változott. Ugyanaz a nóta, csak más zenekar húzza.

– Nem hibáztatlak, hogy bizalmatlan vagy, de Sekhmetnek az egyiptomi mitológiában kettős természete van, ha már itt tartunk: egyrészt harcias, pusztító, másrészt gyógyító, védelmező istennő. Engem meg amúgy inkább éjkirálynőként emlegetnek, mintsem vámpírkirálynőként. Így könnyebb megkülönböztetni az elődömtől.

– Ez így sovány vigasz – felelte.

– Ha nem tűnt volna fel, az a kétszáz vámpír, aki régebb kifejezetten a forradalmi eszméket hírdetőkből lakmározott a környék sötét sikátoraiban, hazament, mert én nem láttam értelmét itt tartani őket. Azt nem mondom, hogy teljesen felhagytak ezzel a tevékenységükkel, mert azért isznak, mint régen, de nem úgy, mint eddig.

– Támogatod a forradalom céljait? A szabadságot és az egyenlőséget? – kezdte Marius, ahogy a nőre meg a dhampírra nézett.

– Szabadságról beszéltek, de kié a szabadság? Mert nem az embereké. Csak bomlasszátok azt a rendet, amit előttetek mások évszázadokon át építettek – szólt közbe az érsek. – Nemsokára mindenkit száműznek vagy guillotine alá küldenek, aki nem ért egyet a forradalommal. Az a nyaktiló már egy jelképpé vált lefejező gépezet lett. Azt beszélik, hogy a harangokból ágyúgolyókat fognak önteni. Ki tudja milyen szörnyűségeket hozhat még ez a forradalom.

– Szabadság – szóltam közbe. – Az szabadság volt, hogy engem gyerekként köteleztek, hogy templomba menjek? Vagy hogy nagyanyám érzelmileg zsarolt, mert nem akartam bérmálkozó lenni? Vagy ott van a kereszténység elterjedése már alapból. Míg meg nem jelent Európában, az itt élő népeknek megvolt a saját hitük, de egy idő után nem gyakorolhatták szabadon. Bár az átszoktatást meg kell mondjam, elég kreatívan megoldották. A főbb keresztény ünnepek valamilyen pogány ünnep idejére esnek, élükön a karácsonnyal. Még a húsvét angol neve is Ostara kelta tavaszistennő nevéből származik.

– Az emberek mindig egymást marják és mindig más istenek kegyeit keresik. Ebben te is tudod jól, hogy nincs semmi meglepő – mondta Xocoyotzin.

– Szörnyűségek – folytattam. – Ott vannak a boszorkányégetések, amelyek áldozatai közül a legtöbb vagy abszolút nem volt boszorkány, vagy ártó szándékú nem volt. Arról nem is beszélve, hogy eléggé szubjektíven áll az egyház ezekhez. A Szent Bertalan-éji mészárlás mond valamit? Még én sem éltem akkor, de gondolom kellett halljál róla. Pláne, hogy Franciaország területén is történt.

Elváltozott az arckifejezése, így gondolom, megértette, hogy hova megy ki ez a játék, de úgy éreztem jobb, ha a többiek kedvéért el is mondom:

– 1572-ben a jó cselekedeteket fontosságát hangsúlyozó francia katolikusok megtámadták az Isten szeretetét kiemelő francia protestánsokat. A protestáns áldozatok száma a becslések szerint kevesebb mint huszonnégy óra alatt elérte az 5-10 ezer főt. Mikor a pápa meghallotta a Franciaországból érkező híreket, úgy megörült, hogy ünnepi misét mondott az esemény tiszteletére, és megbízta Giorgio Vasarit, hogy a Vatikán Sala Regia termét a mészárlást ábrázoló freskókkal díszítse. Több keresztényt öltek meg más keresztények abban a huszonnégy órában, mint amennyit a rómaiak háromszáz évnyi keresztényüldözéssel a birodalom fennállása során összesen. Nem akarom csak a kereszténységet ekézni, az iszlám sem jobb, vagy a többi sem, de gondolom, átment a lényeg.

– A rend fenntartása. A forradalom és a lázongók leverése az én célom, velük ellentétben. Erzsébetnek ennyi elég volt közös célnak! És kellek neked, hogy itt maradhass te is, meg a többi vérszívó is! – kelt ki magából az érsek.

– Lázongók. Még az amerikai függetlenségi háborúban találkoztam egy pappal. Ő fegyvert ragadott, és a szabadságharcosok mellé állt. Azt mondta, hogy „A jó pásztor megvédi a nyáját, és ha kell, elűzi a farkast". A lázongókra is inkább hősökként tekintett. Akkor ez most hogy is van?

– Az az ő álláspontja volt. Nem az enyém. Én tartom a régi értékeket, amikért hajlandó vagyok áldozatot is hozni.

– Akkor gondolom a Biblia szerint élsz. Így van?

– Természetesen.

– Szóval akkor semmilyen formában nem eszel nyulat, disznót, és minden olyan vízi állatot, aminek nincs uszonya és pikkelye, mint például a kagyló vagy a rák 3Móz 11:6–11 szerint, de a vándorsáskát és pár egyéb sáskát igen 3Móz 11:22 szerint? Meg sem fogod a döglött disznó bőrét, ahogy az 3Móz 11:8 egyértelműen kimondja? És persze simán eladnád a lányod rabszolgának, ha lenne, ahogy azt Exodus 21:7 jóváhagyja? Ennyi elég, vagy kérdezzek még?

– De...

– Pont olyan hagyományos értékekért küzdesz, amikből két évezrede, de még akár csak pár évszázada is forradalom lett volna. A mostani újító értékek meg ugyanilyen elavultak lesznek az idő múlásával. Jézus is újító volt a maga korában. Olyan eszméket hirdetett, amiket előtte senki: egyenlőséget, ítélkezés nélküli szeretetet és elfogadást. Olyan eszméket, amiket most ők is. Te meg ebben is hiszel, nem?

– Az én Istenem igazságos. És ha a nagyobb jóért szövetkeznem kell veled, hajlandó vagyok meghozni ezt az áldozatot. Még ha a lelkem ez után a Pokolban is fog égni.

– Már hogy lenne igazságos? Ki tudja mennyi elsőszülőtt egyiptomit ölt meg csak azért, hogy azt mondhassa „hehe, nekem hatalmam van, seggfejek!". Ennél azért még Erzsébet is jobb volt. Ráadásul nem arra épít a kereszténység, hogy bár a Sátán megbünteti a rosszat, Isten megbocsájtja, ha az illetőnek volt hite? Mert így szerintem kérdéses, hogy melyikük az igazi negatív figura.

– Ebből már elég legyen! Nektek az kell, hogy a forradalmat leverjék. Nekem is. Ne csavard tovább a szavakat.

– Érdekes válasz. De ez esetben veled több beszélni valóm nincs is. Így is túl sok figyelmet kaptál. Amúgy, ha ma Jézus eljönne, és ugyanazt csinálná, mint kétezer éve, akkor ugyanaz történne, mint akkor. A hatalmukat féltő egyházi és állami vezetők kicsinálnák. Én meg szerintem egész jól kijöttem volna vele, csak lemaradtam róla úgy ezerötszáz évvel. Te viszont rossz úton indultál el azzal kapcsolatban, hogy merre felé húzok. Habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr.[1]

Nem szerettem versekről tanulni az iskolában, sőt, az egész magyar irodalmat utáltam, de azért vannak benne jó részek. Néha. Mondjuk azért ezt is inkább csak megzenésítve szeretem.

– Hogy mi? – hitetlenkedett Marius.

– Jól hallottad. Világ életemben a fejlődés felé húztam. És bár támogatni nem fogom, de nem vagyok a forradalmatok ellen. Az egyetlen örök a változás, ami nem csak elkerülhetetlen, hanem szükséges is ahhoz, hogy előre lépjünk. Lehet, hogy az esztelen változás sem jó, de ha mindenki mindig megelégedne azzal, ami van, és senki nem akarna semmin sem változtatni, még a kereket sem találják fel soha.

Olyan jövőt szeretnék, ahol nem gyilkolja mindig valaki a másikat, ahol a döntéshozás nem csak kevesek kiváltsága, hanem mindenki számára elérhető lehetőség, és ahol a tárgyalóképes lények egyenlő félként működnek együtt. Olyan világot akarok, ahol a félelem és a bizalmatlanság helyét a kölcsönös tisztelet és megértés veszi át. És nem csak fajon belül, hanem fajok között is.

– Nem csak „ha lenne lánya", hanem volt is, csak nem élt pár óránál többet, mert túl fiatal voltam, és túl korán jött a világra. Ha meg úgy is a szíveden viseled a gyerekek sorsát, mutatnék valamit – szólt közbe a boszorka, miközben kivett a táskájából egy nagyon réginek tűnő tányért.

– Azzal mit akarsz? – kérdeztem, miközben láttam, hogy vizet tölt bele.

– Megmutatom pár emlékemet – felelte, ahogy belecsöpögtetett egy kis vért, és elém tolta. A válaszom és az állásfoglalásom bátorrá tette. – Itt például hét éves voltam.

Sok durva dolgot láttam már életemben, de gyerekmolesztálást az áldozat szemszögéből még nem. És szerintem nem is akartam volna. A víztükrön megjelenő kép lassan elhalványodott, viszont egyből egy másik is jött a helyébe, ami ugyanazt mutatta. Az érsek akkor még nem volt érsek.

– Nyolc éven át csinálta ezt velem, és még ki tudja, hogy meddig másokkal.

– Nélkülem nem is élnél! Vagy jobb szeretted volna, ha téged is felakasztanak boszorkányságért, mint a családodat?

– Inkább, mint azt!

Eredetileg azzal akartam zsarolni az érseket, ami az alapvetően itteni vámpírok további háborítatlan maradását illette, hogy nem lenne jó, ha a pápa fülébe jutna, hogy velünk szövetkezet, az emberöléseinket meg eltussoltatta, de ez ebből a szempontból jobb volt.

Szétnéztem a teremben. Xocoyotzin szerint a dhampír elméletileg teljesen független volt. A vele kapcsolatos hírekkel kicsit le voltam maradva, ami azt illette, de ezt hamar bepótoltam. Pont annyira volt már vámpírvadász, mint bármi más. Már élete elején sem kedvezett az embereknek minden körülmények között, és az idő múlásával egyre csak megenyhült. Mikor meg is ölt valakit közülünk, inkább azért tette, mert már hozzánk képest is veszélyes volt a mentális állapota miatt. Nem érdekelte, hogy a forradalomnak milyen vége lesz, és önmagában egy vámpírkirálynővel sem lett volna baja, csak ugye Erzsébetnek volt egy nem valami jó híre.

– És veled mi a helyzet, Radu? Miért vagy még itt? – kérdeztem. – Erzsébet már meghalt. A segítséged nélkül is.

– Tényleg csak miatta jöttem, de még nem sikerült eldöntenem, hogy miattad maradjak-e. Eredetileg nem csak a vagyona és a hatalma kellett neked? Az egyik leggazdagabb erdélyi főúri családba született, és a férje halála után, mikor a kezében egyesült két családi vagyon is, gazdagabb volt, mint az akkori magyar király, és ez sokat az óta nem változott. Közel száz évet volt Európán kívül, miközben az itteniek halottnak is hitték már, és felosztották maguk között, amit itt hagyott, de röpke egy év alatt szinte mindent visszaszerzett magának. Ráadásul tudom, hogy mit csinálnak az amerikai vámpírok egymással néha-néha.

– A pénz egy bizonyos szint felett már nem hoz magával több boldogságot, így azt sosem halmoztam értelmetlenül.

– Szóval akkor csak a hatalom kellett? Az új képességeidet tudtommal használod és élvezed. Mintha kifejezetten értük öltél volna.

– Szintén nem, mert nem számítottam arra, hogy ez lesz belőle. És ki nem élvezné azt, hogy új erőket kapott? Én meg az emlékeimet meg tudom mutatni segédeszköz nélkül is, remélem, hogy azok elég bizonyítékként szolgálnak. Bár veled önmagadban igazából dolgom sincs. Inkább csak Mariusszal lenne, mert a Jakobinus klub néhány rendes tagjával kellene beszéljek. Azt meg csak az tudja elintézni, aki valamilyen szinten már tényleg benne van a forradalomban, és nem olyan előítéletes, mint te.

Elkezdtem egy montázst. Néha voltak benne konkrét párbeszédek – amiket nekik azért lefordítottam franciára –, néha csak képek. Valami ilyesmi lehet az is, mikor lepergett valaki előtt élete filmje.

Még az emberi életemmel kezdtem. Azzal, hogy már az iskolában mennyi igazságtalansággal találkoztam. Mindenkit kollektíven bűntettek, függetlenül attól, hogy hibás volt-e vagy sem. Megmutattam, ahogy befogott füllel ültem a helyemen óra előtt, valamit épp olvastam, de a tanítónő engem is ugyanúgy odatett térdelni, mint azokat, akik szaladgáltak. Ez sosem változott, csak a büntetés lett más: liciben már random feleltetés vagy felmérő. Kicsit talán örültem, hogy ezek a régi emlékeim ennyire megfakultak. Még véletlenül sem láthattak semmi furcsát bennük. Minél többször idéztem fel valamit, annál több részlet maradt meg, de ezeket nem mutogattam másnak.

Váltottam is az egyik első vámpíremlékre. A csűrre, Annára, az éjszakára, a vámpírokra. Arra, ahogy ittam a vért, ami után a vacsi épségben elsétált, és az életemet, ahogy békében megvoltam ott. Majd az oszmán terjeszkedés visszaszorítását, miközben az emberek jobban gyilkolták egymást, mint mi őket valaha, és folytattam a többivel szépen sorban.

– Nem vagyok tökéletes, és alapvetően tényleg csak a saját érdekeimet nézem, nem is titkolom, de én nem születtem nemesnek, és még emlékszek is arra, hogy milyen, mikor annyi széna gyűlik a cipőmben, hogy egy borjút felnevelünk rajta. Ráadásul éltem már vámpírok közt, és éltem emberek közt is. Lehet úgy élni, hogy nem gyilkolják mindig valakik egymást. Vannak terveim, amik mindenkinek jók. Vagy ha még ez után sem hiszel nekem, felőlem te itt is maradhatsz, míg megbizonyosodsz róla.

– A nagyravágyó terveidhez képest, kicsit túl lazán veszed ezt, nem gondolod? Nem tanították meg, hogy ne melengess kígyót a kebledben?

– De, de míg immunis vagyok arra a kígyóméregre, addig nem lehet baj. Tisztában vagyok azzal a gyenge fenyegetéssel, amit te jelenthetsz. Bár szerintem nem lesz bajod velem, és nekem sem lesz veled. És remélem, összehozom azt is, hogy az embereknek se legyen bajuk a vámpírokkal, és fordítva.

– Kicsit mulatságos, hogy ezt úgy mondod, hogy embervér szagot érzed a szád irányából.

– Valahogy nekem is életben kell maradni. Viszont láttad jól, évtizedeket éltem úgy, hogy nem öltem meg senkit sem, mert nem kell feltétlenül halálra szívni a véradót. Egy vámpírnak elég három ember egy évre, hogy megfelelő mennyiséggel lássák el, miközben ők sem halnak bele. És a lakosságot nézve nem három ember jut egy vámpírra itt, hanem minimum tízezer. Amikor kiépül egy stabil rendszer, a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Ráadásul ez így hosszútávon sokkal gazdaságosabb is. Ebbe viszont mindkét félnek bele kell mennie.

– Ha kiépül. De akkor ezért tartottad meg Erzsébet házikedvencét, és ezért él még az a lány? – kérdezte gúnyosan. – Vagy már inkább csak ágymelegítőnek tartod, mint valami agárt? Mert a számolásod alapján nemigazán ihattál eddig a véréből.

Jelenleg potenciális párnak tartom, de kívülről nézve ez is igaz. És lehet, jobb, hogy amíg biztosan nem szánja rá magát a vámpírlétre, inkább házikedvencnek hiszik. Őt nem fogom tudni úgy titkolni, mint Willt.

– Annak a lánynak neve is van: Charlotte. És alapvetően csak szórakoztat. Ha meg nem szeretné, őt én még alkalomadtán sem harapnám meg, nemhogy rendszeresen. Bár arra mondjuk figyelek, hogy sok májat és egyéb olyan ételt egyen, ami segít a vérpótlásban.

– Az éjkirálynőnek fontos, hogy mit szeretne egy egyszerű emberlány. Bájos – jegyezte meg az indián. Lehet, hogy pont amiatt kellett nekem, mert nem félt hangot adni a gondolatainak, de ez itt most egy kicsit soknak éreztem.

ᔓဂᔕ

Az egy, hogy a vámpírok semmit sem sietnek el, és még az idő múlását is másképp érzékeljük, ahogy idősödünk, így sokszor nagyon sok idő kell elteljen valamihez, de a fő tervem jelenleg az emberekkel van. És még velük is ilyen lassan halad a dolog... Szeptember közepe óta itt meresztem a seggem, december közepén kezdtem el a vámpírnemesség után végre az emberekkel is foglalkozni, hogy majd válthassak a nomádokra, és már január vége van, miközben nem állok sehogy sem. És ráadásnak még a királyt is lefejezték nemrég.

Mondjuk ahhoz képest, hogy milyen sűrűek voltak az éjszakáim az első napokban és hetekben, a jó értelemben is belassult az életem. Tudtam időt szakítani magamra, Charlotte-ra, meg mindenre. Az alakuló kapcsolatunkat mások előtt titkoltam – bár Xocoyotzin erre is hamar rájött –, viszont ezt nem bánta. Különben sem jött volna ki velem a hideg éjszakába, hogy fagyoskodjon, és inkább élvezte a hálószobám melegét. Még akkor is, ha nekem azért néha kellett egy kis séta vagy az, hogy a hóban ülve nézzem a csillagokat.

Radu végül tűrhetőbben viselkedett, mint gondoltam. Inkább csak figyelt, de egy bizonyos ponton még azt is kijelentette, hogy lehet, jó lenne felhagyjon azzal, hogy mindenbe csak beleszól. Kiöregedett már ebből. Bár a korából kifolyólag úgy száz év még valószínűleg állt előtte, azért már bőven vénembernek nézett ki. Vénembernek agyarakkal és sápadt bőrrel.

Dhampírok mindig is ritkán születtek, és ha meg is látták a napvilágot, a felnőtt kort is ritkán élték meg, nemhogy ezt a matuzsálemit. Két világba csöppentek már a fogantatásuktól kezdve, de egyik sem fogadta be őket, így a kettő közt ragadtak, és nemkívánatosak voltak mindenhol. Sokukat már az anyjuk is elhagyta csecsemőként.

Alapvetően kicsit jobb volt a szaglása, a hallása meg mindene, mint egy embernek, még ha egy vámpírral nem is vetekedhetett, de ez az öregséggel szépen lassan romlani is kezdett. Teljesen jól elvolt azzal is, ha csak emberi táplálékot fogyasztott, de a betegségek már nem kímélték, mint minket, a sérülései gyorsabb gyógyuláshoz meg szüksége volt emberi vérre. És bár igyekezett élete során elkerülni, hogy annak ivására vetemedjen, de egyre inkább rászorult, ami nem tetszett neki. Részben ezért is hagyott egy ideje fel azzal, hogy módszeresen vadásszon ránk, ha nagyon elkezdtük mészárolni az embereket. 

Bő száz éven át már-már rettegett tőle a magunkfajta, most meg csak szánalommal – és néha kielégüléssel – nézzük, ahogy lassan elhervad. Nem is csoda, hogy a márkinak semmi ellenvetése sincs arra, hogy bármikor betehesse ide a lábát. Szerintem még kifejezetten örülne is neki, ha nála múlna ki. Mert mást már nemigazán tudna csinálni. Ha halhatatlan lenne, mint mi, egyszerre lenne mindent felülmúló veszély, meg mindenkin túlmutató potenciális szövetséges, de a pályafutásának már leáldozott.

– Kérdezhetek tőled valamit? – jött oda hozzám a dhampír.

– Igen. Mit?

– Mi vitt rá, hogy elhagyd Európát?

– Ez kicsit kényes kérdés. Legyen elég az, hogy menekültem.

– Akkor kérdezzem úgy, hogy egy világoskék szemű normann volt az oka?

Nem válaszoltam semmit, hanem csak néztem, viszont már ebből is rájöhetett, hogy igen.

– Szerencsédre Izlandon van már egy ideje, a kontinensre meg nem szándékozik rátenni a lábát – folytatta. – Vért csak hajók legénységéből szerez.

– Miért osztottad meg ezt így velem?

– Mert ha ne cseszd fel annyira a tudod mivel, és ne foglaljon le engem annyi időre, akkor talán már rég megöltem volna Erzsébetet. Én egyszer már szinte találkoztam vele, de mire északról visszatértem, ő már elhagyta Európát. És más érdekesség is van ezzel kapcsolatban.

– Mi?

– Bár a boszorkánnyal sokat nem foglalkozol, a felmenőivel már találkoztál, ha minden igaz. Őket is üldözőbe vette az a vámpír, ahogy téged nem tudott megölni. Az akkori tüzes madaraik mind elpusztultak, de szereztek másokat, és egészen a Kárpátokig menekültek miatta. Bár onnan is gyorsan tovább álltak, és szétszóródtak, ahogy a vérgrófnő kifejezetten a mágiával rendelkezőkre kezdett vadászni. Néhányukat ismertem.

– Ezzel most mi a szándékod?

– Semmi, csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz, ha a múltad szembejön veled. Több mindenben hasonlítasz Erzsébetre, mind hinnéd, de többek között ebben nem. Ennek meg örülök.

– Mégis mi lenne az a „több minden"?

– Jobb, ha nem tudod. A saját és legfőképpen mindenki más érdekében. És ezt szerintem már a sírba viszem. Hogy te ölsz-e meg, míg ki akarod szedni belőlem, vagy az öregség visz el, nem számít. Egyébként sem tudom eldönteni, hogy melyik lenne rosszabb.

Az egyetlen személy, akitől talán kapnék egy kis magyarázatot, szeret titkolózni. Fasza. Főleg, hogy ilyen nyíltan a tudtomra is adta, hogy esélyem sincs kínzással kiszedni belőle. Ezzel meg még be is biztosította magának az ellátást öregségére, mert ez után nem fogom hagyni, hogy csak úgy lelépjen, és az előtt meghaljon, hogy ezt elmondja.

Kurvára remélem, hogy ez a bedobott félmondat nem csak egy hazugság része, amivel kényelmes életet akar szerezni magának, míg meg nem hal.

Végjegyzet:

1 [Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger. Részlet]

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

Az isztambuli Topkapı palota múzeumban megtalálható 14. századi magyar kardok.

A Haja-no-Ontachi az Edo-korszakban készült (1603 és 1868 között), és jelenleg a narai Isonokami szentélyben található meg.

A helyes légzés során rekeszizom végzi a munka nagy részét: a bordaközi izomzattal együtt összehúzódik, majd kilapul és lefelé húzza a tüdőt, ami kitágul és megtelik levegővel. Maga a tüdő ebben nem vesz részt, és nem is tudna.

A sírni hagyás rombolja a baba szülőbe és világba vetett bizalmát, stresszessé teszi és későbbi viselkedésére is kihat. A sírni hagyott babák, ha egy idő után abba is hagyják a sírást maguktól, továbbra is stresszesek maradnak. Szervezetükben órákig magas marad a kortizol nevű stresszhormon szintje, mert nem kaptak megnyugtatást, választ. És megtanulják, hogy hiába kérnek segítséget, magukra vannak hagyva. Ez pedig sajnos életre szóló „lecke" a számukra. Ehhez képest a mai napig elég sok anyától lehet olvasni csoportokban, hogy az ő babájuk milyen ügyesen alszik egyedül már X hetesen/hónaposan, mert belefektették az elején azt az energiát abba, hogy sírni hagyták a babát, aki megtanult magától elaludni. Kérdés, hogy az a baba mennyire aludt jól, miközben szervezetének stresszhormonszintje a plafont verdeste.

A mulatt rasszot érintő, olyan emberre vonatkozó kifejezés, akinek az egyik őse vagy szülője fehér (kaukázusi), a másik fekete volt.

Az anafilaxiás sokk a szervezetnek allergének által kiváltott súlyos, generalizált, életveszélyes állapothoz vezető, immunológiai túlérzékenységi reakciója. Csak az érzékenyítő allergénnel történő első találkozás utáni allergénhatáskor jelentkezhet.

A hagymakalendárium a népi időjóslás eszköze volt, segítségével előre „megjósolják" az esős és száraz hónapokat. Egy jókora fej vöröshagymát négyfelé vágtak és szétszedték. Kiválasztottak tizenkét ép lemezt, mindegyikbe egy csipetnyi sót szórtak, és megjegyezték, hogy melyik darab melyik hónapot jelóli. Amelyik száraz maradt, abban a hónapban elméletileg kevés eső lett. 

Szent Bertalan éjszakája a 16. századi francia vallásháborúk egyik legismertebb eseménye. 1572. augusztus 23-áról augusztus 24-ére virradó éjszakán a békülési célzattal Párizsba gyűlt hugenották (francia reformátusok) nagy részét a király beleegyezésével lemészárolták. A képen a mészárlás, ahogyan Giorgio Vasari freskóján látható. 

Az átlagos felnőtt szervezete 2,5-5 gramm vasat tartalmaz, ennek legnagyobb részét a vér oxigénszállító molekulájához, a hemoglobinhoz kötve. Magas mennyiségben tartalmazzák a következő ételek: hüvelyesek (leginkább a szójabab), vörös húsok (leginkább a máj), tojás és spenót. Viszont a vas hatékonyabban épül be a szervezetbe, ha elegendő mennyiségű C-vitamin is van mellette.

A B12-vitamin a sejtekben lévő örökítőanyag, a nukleinsav képződéséhez nélkülözhetetlen. Hiánya esetén a vörösvértestek érési folyamata is zavart szenved, és un. megaloblastos típusú, vészes vérszegénység (anémia), valamint az idegrendszert érintő elváltozások alakulhatnak ki. Magas mennyiségben tartalmazzák a következő ételek: máj, lazac, tej, tojás.

A folsavnak (B-9 vitamin) is fontos szerepe van a vérképzésben, a vérszegénység megelőzésében. Többek között azért felel, hogy elegendő mennyiségű vörösvértest legyen a vérben. Magas mennyiségben tartalmazzák a következő életek: spenót, gyümölcsök, hüvelyesek, tojás.

1793 január 21-én fejezték le a királyt a Place de la Révolution téren.