Végre vége. Vagy legalábbis az elejének. Ami meg nagyon remélem, hogy a neheze volt.

Közeledett a reggel, én meg már akkor nyugovóra szerettem volna térni, amikor Erzsébet testét elégettük, ahogy leszállt az éjszaka. Akárhogy számoltam, lassan húsz órája talpon voltam.

Nem tartottam magam istennőnek, olyan értelemben biztos nem, mint ahogy általában gondoltak mások erre a szóra. Inkább csak az erőkülönbségek miatt lehetett volna annak nevezni. Nem is hangoztattam annyira, mint az elődöm, de azért azt sem kürtölhettem ország-világ elé, hogy amúgy gőzöm sincs, hogy mi a franc történt. Még ha ezt azt is jelentette, hogy így válaszokra mástól még annyira sem számíthattam, mint eddig.

Az alakváltáson túl más képességek is jöttek, és Erzsébettel ellentétben ezek rejtegetése nekem nem ment a legjobban. Pláne nem stresszhelyzetben. Összesen öten haraptak meg, mikor nem figyeltem eléggé, pusztán azért, hogy a véremmel hátha ők is isteni hatalmat kapnak. De mivel az enyém már semmilyen hasonló hatást nem gyakorolt másra, ki kellett találjak valamit, még mielőtt valaki azon kezdett volna el gondolkodni, hogy talán megölni kell-e engem azért a hatalomért. Így ha meg már úgy is megemlítette az a nő, hogy a sarja vagyok, és mindkettőnknek alapból nagyon sok képességünk volt, gyorsan kitaláltam, hogy azok miatt jött ez így össze, és hiába is próbálkoznak. Szerencsémre ez meg elégséges válasznak bizonyult, mert amúgy másnak sem volt jobb magyarázata erre.

A körülményeket figyelembe véve új tervek körvonalazódtak a fejemben, és ennek megfelelően úgy kezdtem tenni, mintha nem csak személyes okok miatt, és nem csak azért érkeztem volna, mint még egypáran, hanem kifejezetten azért, hogy megvédjem őket ettől a hamis istennőtől. És tekintettel arra, hogy Erzsébet milyen hírnevet szerzett magának Európában száz évvel ez előtt, és hogy viselkedett, miután visszatért Egyiptomból, ezt nem volt nehéz elhitetni. Pláne, mivel mindenki azért jött ide, mert erős volt. Vagy féltek, hogy az erejét ellenük használja, vagy szerették volna, hogy az erejét értük használja. Csak ez számított. Ráadásul azzal már emberként is tisztában voltam, hogy a hit egy remek eszköz arra, hogy irányítani lehessen másokat, mert erőteljes érzelmi és pszichológiai kötődést hoz létre. Ha valaki hisz valamiben – legyen az egy vallás, egy ideológia vagy egy személy – hajlamosabb elfogadni azokat az irányelveket és parancsokat, amelyeket a hit tárgya diktál. A vámpíristennőben meg fényévekkel jobban lehetett hinni, mint egy random vámpírban, aki amúgy ha ne váltson önkéntelenül alakot, és ezt ne kövesse még egy sor másik váratlan esemény, embernek kiadva magát már mindjárt egy hajón tartott volna a lapos de megszokott élete felé.

1792-ben vagyunk, fél évszázad, és ott a magyar forradalom is. Alig több, mint száz év, és első világháború meg trianon.

Senkinek sem beszéltem arról, hogy honnan jöttem, meg arról sem, hogy a nagyobb történelmi események ugyanúgy bekövetkeztek itt is, mint az én világomban. Sőt, eddig nem is akartam semmit sem kezdeni a birtokomban levő információkkal, és nem is igazán tudtam volna, de megváltozott a helyzet. Most lehet akkora befolyásom, hogy változtassak rajtuk, s valahogy rosszul érezném magam, ha nem tenném meg néhány esetben, pedig meg van rá a lehetőség.

Az eddigi életstílusomat amúgy sem tudtam volna folytatni, míg a világ s két nap. A vámpírok és egyéb természetfeletti lények létét már nem övezte akkora misztikum, mint régen. Nem számítottam olyan nagyon idősnek, de ez még nekem is feltűnt. Eddig sem ismeretlen csoportokként léteztünk az emberek számára, de a félelmetességünkből egyre jobban veszítettünk. Eljön majd az az idő, amikor nem lesz elég csak csúnyán néznem egy emberre, hogy ne okozzon problémát nekem. Főleg, ha majd feltalálnak olyan dolgokat is, mint az UV lámpa vagy a vámpírbiztos keresztes térkő.

Meg azért székelyként jobban is szerettem volna, ha a román határ a helyén maradna. Nem konkrétan magamért, mert engem annak a negatív hatásai már semmilyen formában nem érintettek, hogy úgy voltam „idegen" és „külföldi" egy országban, hogy ott születtem. De ha az úgy bekövetkezik, mint a régi világomban, akkor sokan lesznek az én régi helyzetemben. És bár lassan kétszáz éve voltam halhatatlan ez az együttérzés még nem halt ki belőlem. Ráadásul valami hasonló már most is fennállt, csak éppen mások számára.

1848-49 voltak azok az évek, amikor a magyarok úgy követelték a jogaikat a habsburgoktól, hogy ugyanazokat az alattuk álló kisebbségeknek – románoknak, szerbeknek, horvátoknak és szlovákoknak – már nem akarták megadni, akik így a habsburgok oldalára álltak. Ez után persze sok minden történt még, ami a szabadságharc leveréséhez vezetett, de talán ez az, amin a legkönnyebben tudnék változtatni. Az a változtatás meg a világháborúkat is befolyásolná talán konkrét közbeavatkozás nélkül is. Mert azért egy modern háborúba már nem szóltam volna bele, mivel túl kockázatos.

Elfoglaltam Erzsébet lakosztályát és lefekvéshez készülődtem. Viszont üröm volt az örömben, hogy a ruhám, ahogy levettem és szépen letettem egy székre, eltűnt. Holnap mit veszek fel? Ennek a kérdésnek a megválaszolását a máséjji Anitának hagytam. Túlságosan fáradt voltam, és túlságosan hajtott a kíváncsiság, hogy mi változott rajtam egész pontosan.

Hasonlóan nézhetett ki talán Sekhmet?

A szemfehérjém meg az ajkam befeketedett, mint Erzsébetnek, és a szemem meg az orrom alakja is változott, viszont továbbra sem hasonlítottam teljes mértékben rá. A hajam kicsit olyan lett, mint egy oroszlán sörénye, amiben sok logikát sem nála, sem nálam nem találtam, mivel csak a hím oroszlánoknak van sörénye, és Sekhmetet is mindig sörény nélkül ábrázolták, ellentétben például Ammital, aki bár szintén nő volt, rajzoltak rá.

Ez simán csak a hajam, csak mivel az alapból nagyon sok hajszálam szerkezete picit talán megváltozott, jobban tartsa a súlyát, és enyhén égnek áll, mint az afro hajak. Még úgy is, hogy nem göndör.

Kicsit eszembe jutott az a filmjelenet, amit még régen láttam YouTube-on. Egy öregember mutatta egy kisgyereknek az oroszlánt az állatkertben, és magyarázta, hogy az állatok királya. „Az állatok királya éjjel vadászik, nappal alszik. Ő az oroszlán." S mikor megkérdezte a gyereket, hogy hogy hívják ezt a vadállatot, az csak annyit mondott, hogy „cica".[1] Így belegondolva ez a leírás eléggé vámpír kompatibilis volt, bár nem ez az első random megmosolyogtató magyar vámpírvonatkozás, ami itt más megvilágításba került.

Az első – a Dubnici krónikában – lejegyzett magyar szitkozódás is kicsit más annak tudatában, hogy a vérivást lehet szó szerint kellett érteni: „Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket." Modern szemmel nagyon furcsa helyesírással szerepelt ez a magyar mondat a latin nyelvű szövegben, de ez a lényegen nem változtatott.

A megismételt alakváltósdi miatt úgy néz ki, rámjött a nosztalgia. Csak kár, hogy ezek mind olyan dolgok, amelyek csak nekem csalnak mosolyt az arcomra.

Bár fáradt voltam, még egy kicsit álltam a tükör előtt. Mindig is szerettem volna alakváltó képességet, de kifejezetten ilyen oroszlánosat pont nem. Bár a hajtól nem látszott, de a füleim is sokkal állatiasabbak lettek. Nem vándoroltak fel a fejem tetejére, de régiekhez képest változtak, és enyhén mozgatni is tudtam őket. A másik mozgatós érdekességet a farkam jelentette. Álló helyzetben közel a földet érte, és minél többet szórakoztam vele, annál inkább azt csinálta, amit akartam. Ugyanolyan csupasz volt, mint a lábam, a végén meg helyet foglalt egy kisebb bolyt, aminek a színe a hajszínemmel egyezett meg.

A digitigrade[2] lábat nagyon élveztem. Nem tűntem azért deréktól lefelé teljesen egy humanoid macskának, de már azért sima vámpírnak sem. Sokan, mikor halhatatlanok lettek, nehezményezték már a karmok és az agyarak meglétét is, mert olyan furcsának és idegennek érezték miattuk a saját testüket, nekem viszont még egy ekkora változás is kifejezetten tetszett. Ennyi különbséget jelentett az, mikor valaki valami olyasmit kapott, amire valamennyire vágyott is, vagy csak úgy valamit, amit nemigazán akart.

Vajon ez az átalakulás csak egyirányú, mint ahogy a vámpírrá váláskor is az? Bár most nem érzem magamat valami másnak, mint akkor, így szerintem csak egy sima képesség. De akkor olyan, mint ahogy egy púca tudja kénye kedve szerint változtatni az alakját bizonyos keretek között? Vagy inkább, mint ahogy egy empusa fel tudja venni egy ideig az áldozata alakját, ha ivott a véréből? Vagy esetleg, ahogy egy prikulics tud váltogatni a két alakja között? Egy darabig mondjuk szerintem most nem fogok kísérletezgetni ezzel. Ha egyből vissza is alakuljak, s tényleg hazamenjek, mint eredetileg terveztem, még más lenne a helyzet, de most időm sincs, hogy nyugodt körülmények között ezzel foglalkozzak, és inkább maradok így pár hónapot, mint hogy ne tudjak átalakulni pont akkor, mikor az a legjobban kellene. Nagyobb így a tekintélyem, és azért tetszik is, hogy így nézek ki.

Míg ezen gondolkodtam, kinyílt az ajtó.

– Mintha azt mondtam, hogy ne zavarjatok estig – közöltem anélkül, hogy abba az irányba néztem volna. Nem érkezett válasz és az ajtót sem csukták be, így folytattam, miközben megfordultam. – Bár egypár méretben hozzám illő ruha jó lenne, de az is csak máséjre.

Nem azok a vámpírok álltak az ajtóban, akik ábrázatát azt elmúlt nap és éjjel non-stop bámulhattam, hanem Erzsébet házikedvence, az emberlány. Bár nem volt már olyan szépen kiöltöztetve, mint pár héttel korábban.

– Bocsánat, nem tudtam, hogy te vagy – törtem meg a csendet. – Én nem tartok igényt a szolgálataidra. Felőlem haza is mehetsz. 

Még mindig nem szólalt meg, és csak állt az ajtóban, így megkérdeztem:

– Van ahová hazamenned? – a szemembe nézett és elpirult, de még mindig nem csinált semmit sem. – Jól van, vagy menj ki, vagy gyere be, de ott ne állj. Annyira magamutogató azért nem vagyok, hogy tetszen a tudat, hogy bárki láthat meztelenül.

Egy vékony pokrócot gyorsan magamra tekertem, akár egy törülközőt, hogy ne terelje el ennyire a figyelmét a nudizásom, majd leültem az ágyra, és intettem, hogy foglaljon helyet mellettem.

– Hogy hívnak? – tettem fel a kérdést, de semmi válasz. – Ha néma vagy, add valami jelét, kérlek. Ne szenvedjünk ezzel.

– Charlotte – válaszolta röviden.

– Rendeben Charlotte, miért jöttél most ide?

– Jöttem szolgálni a királynőt a véremmel. Mint eddig.

– Engem nem kell. Majd kerítek valakit, aki kivisz a szigetről, az után meg remélem, megoldod.

– Kérlek, ne küldj el! – kiáltotta.

– Miért? Túl messze laksz?

– Annyira nem... De... Csak ne küldj el...

Ez nekem Stockholm-szindróma gyanús. Fogva tartották, de kapott néha-néha egy kis kedvességet, törődést, mert ahhoz képest eléggé gondját viselték, hogy tulajdonképp csak egy eldobható vérzsák, egy kis ínyencség volt. Ennek meg ez lett az eredménye.

– Ugye tudod, hogy én nem az vagyok, mint aki eddig itt volt?

– Igen. Ő sosem kérdezte volna meg a nevemet csak így, ha eddig nem tette. Neked meg... szebbek a szemeid. Szép kékek... Csak szeretnék maradni. Egy kicsit.

– Jól van, maradhatsz. Legalább valamit kipróbálok, ha már Erzsébet ilyen csúnyán összeharapdált.

Megmutattam, hogy hogyan kell gyógyítő főzetet csinálni, és mivel egész jól ment neki az utasítások végrehajtása, mire lefekvésre készen álltam, már a hatását is kifejtette rajta, pedig azt hittem, beletelik pár napba, míg összehoz egy működőt, olyan kis elesettnek tűnt első pillantásra. De így legalább viszonylag hamar megtudtam, hogy a vérem továbbra is sima vámpírvérként funkcionált.

– Esetleg maradhatnék egy kicsit a szobában is? Veled – suttogta bátortalanul.

Na jó, ez már Stockholm-szindrómának is egy kicsit sok. Viszont olyan édes bociszemekkel néz.

– Tudom, hogy most minden a feje tetejére állt egy kicsit, de ő kizárólagos igényt tartott rád, ami sok egyéb mellett szerintem átszállt rám is. De ha még így is kétségeid vannak a biztonságodat illetően, ha gondolod, nyíltan megmondom itt mindenkinek, hogy ha csak egy ujjal is hozzád érnek, letépem a karjukat, és feldugom a seggükbe.

Ennek hallatán kicsit összerezzent. Bár egy ember számára durvábbnak is tűnhetett ez a kijelentés, mint nekünk.

– Öhm, köszönöm? De igazán nem szükséges. Elég, ha itt lehetek.

Ehhez a beszélgetéshez most semmi kedvem sincs. Épp eléggé lefárasztott ma mindenki más. És kisebb bajom is nagyobb annál, hogy egy random emberlánnyal foglalkozzak.

– Szoktál horkolni? Vagy úgy venni a levegőt, mint egy tüdőbajos?

– Tudtommal nem.

– Akkor szerencsédre bár kicsit rövid ez az ágy nekem, de elég széles kettőnk számára.

Nem tulajdonítottam az együtt alvásnak különösebb jelentőséget. Mikor legutóbb Európában jártam, az volt az említésre méltó, ha nem aludt a fél család egy szobában, vagy egy ágyon, ha nem volt más. A nemeseknél meg a politikai érdek szólt bele ebbe.

Nem tudom, milyen volt az ő cirkadián ritmusa, hogy aludt-e mellettem vagy nem, de délután felé, mikor beborult az ég, és hidegebb lett, arra ébredtem, hogy ébren van és remeg.

Ahogy felültem, hogy keressek neki még valamit, mert be szerettem volna egy kicsit jobban takarni, egy pokróc manifesztálódott a kezemnél felette. Kicsit furcsának éreztem tapintásilag a szövetet, de nem volt annyira mű hatása, mint mikor mágiával dublikáltam valamit pont, mint az új ruhámnak az alakváltás után. Ahogy rátettem, és elengedtem, el is tűnt, mint az.

Egyfajta mágikus 3D nyomtatás, csak eltűnik, ahogy nincs fizikai kapcsolat. Menő. És szerintem fog menni ennél kicsit tudatosabban is, így meg egy problémával kevesebb. Ez a lány meg egész hasznos tud lenni, még akkor is, ha nagyon félénk, és konkrétan alig csinál valamit. Vagy talán pont azért? Mindenesetre, már csak ezért a két válaszért megérte, hogy itt van.

ᔓဂᔕ

Lehet, hogy keresztül-kasul körbe jártam Európát, míg itt éltem, csak mivel alig mozogtam magasabb körökben akkoriban, jóformán senkit sem ismertem az itt egybegyűltekből. Ez viszont talán nem is volt baj. És sem vártam teljes behódolást tőlük, és nekik sem volt konkrét problémájuk velem. Bár néhányan azért csorgatták a nyálukat Erzsébet vagyonára – ami teljes egészében átszállt rám –, vagy nehezményezték azt, hogy visszaszerezte, ha az pont tőlük történt, de velük vigyáztam is. A többséggel viszont ilyen probléma nem volt. Néhány hét után el is kezdtek hazaszállingózni azok, akiknek amúgy konkrét keresnivalójuk nem lett volna Párizs környékén, vagy úgy en bloc Franciaországban. A márki meg boldogan vendégül látott a kastélyában. Rendes barátságnak talán nem neveztem volna, de nekem is jó volt, hogy volt ahol laknom, és ő meg ez által kiemelt helyzetben érezhette magát. És én legalább nem is elégedetlenkedtem mindenen, mint Erzsébet.

Látszik, hogy amúgy nem vagyok a fényűzéshez szokva, és nem valami nagyok az igényeim.

Ahogy csak lehetett, levelet írtam Jamesnek, hogy ahogy a dolgok festenek, egy ideig még nem térek haza. Erzsébet birtokában volt egy pár mágikus kristály is, amik segítségével két személy úgy tudott beszélgetni, mintha videóchateztek volna, és az egyiket el is küldtem neki. Lehet, hogy senkit sem buzdítottam arra, hogy beleszóljon az emberek forradalmába, amit a többség jó ötletnek is tartott, de nem mehettem el, míg be nem fejeződött. Franciaországban összesen több mint kétezer vámpír élhetett, akik védelmet reméltek tőlem arra az esetre, ha szükségük lenne rá, ha már én voltam a királynőjük, aki elmondása alapján ráadásul nem csak a kiváltságos nemeseknek akar kedvezni. Az meg nem volt úgy kivitelezhető, ha az Atlanti-óceán másik felén éltem, mert közel kellett legyek az eseményekhez, hogy érdemben tenni is tudjak valamit, ha kell.

ᔓဂᔕ

Xocoyotzinnak hívták azt az indiánt, aki a tippet adta volt nekem, és talán ő volt az egyetlen igazi támogatóm is. Még ha egyikünk sem bízott a másikban teljesen. Tenōchtitlanban született, és az elmondásai alapján élőben is látta Quetzalcóatlt. Ő viszont nem segített sem rajta, sem senki máson, mikor jöttek a spanyolok, akiket egyesek szintén isteneknek hittek közülük.

– Nem tanították meg neked, hogy nem szép dolog hallgatózni? – kérdeztem tőle, miután befejeztem a privátnak szánt beszélgetésemet Jamesszel és Obasival.

– Tanítottak, csak nem tanultam meg. És nem pont azért kellek neked, mert minden kis részletre felfigyelek, meg hogy szóljak, ha valamit rosszul csinálnál?

– Zsarolni akarsz azzal, amit az előbb láttál?

– Nem. Csak kiismerni. Minden okod meglenne arra, hogy magasabb rendűnek érezd magad nálunk, de mégsem teszed. Most legalább tudom, hogy ez nem megjátszás, mert az emberekkel is ilyen vagy. Ami bár furcsa, de az én szempontomból jobb, mint a másik véglet.

– Akkor ha a továbbiakban is itt akarsz maradni, és mivel elmondásaid alapján nincs ahova visszamenned, itt akarsz, inkább azzal foglalkozz, hogy hogyan érjem el azt, hogy a Jakobinus klub pár tagja egyáltalán szóba álljon velem. Ne pedig engem elemezgess.

– Óh, pedig még el sem mondtam neked, hogy miket tudok rólad. De talán most eljött az ideje. Egyszer találkoztam olyan irokézekkel, akik bár teljesen tisztában voltak azzal, hogy mivé váltam, ez nem jelentett nekik problémát. Bár a „kannibalizmust" semmilyen formában sem támogatták, amit elvileg te is nehezményeztél.

– Miből gondolod, hogy én voltam az? Az árnyalatot nem nézve az európai vámpíroknál önmagában a vörös haj és a kék szem kombó nem nagy ritkaság. A magasságommal már tényleg az, de te is láttad, hogy mekkora volt Erzsébet is például.

– A nevedre is emlékeztek még az akkoriak leszármazottjai, nem csak a kinézetedre, meg a képességek is megegyeznek. Mikor kérdeztem tőled, hogy milyenekkel rendelkezel, egy részükkel már tisztában voltam. Egy álomcsapdát csináltál magadnak itt is, a jobb karodon meg van három párhuzamos heg, amik nagyobbik része már nincs meg. Egy egyenes vonallal tűntek el az alkaroddal együtt.

– Neked ez a mindenre figyelés amúgy mágikus képesség? Meg mit akarsz ezzel elérni?

– Részben. Mindenre tökéletesen emlékszek, így meg könnyebb az apró részletekből kirakni a nagy képet. És különösebben semmit, csak hogy tudd, hogy mi motivált. Miattad az ottani emberek megvédtek az éjvadászoktól. Lehet, hogy el kellet menekülnöm, és a sors úgy hozta, hogy egzotikus szeretőként még ide is eljutottam, de ha te ne élj ott két évig, valószínűleg halott lennék. Ezért is intettelek óvá, még ha konkrétan nem is ismertelek. Viszont szerintem megismernélek. Már csak azért is, mert bár a vámpírok között az etnikum nem számít, ami itt inkább a cigányok helyzetén látszik a legjobban, de én még szokatlan vagyok. Számodra viszont nem, ami meg jól esik. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány amerikai őslakos vámpírról tudok. És ők mind jól megvannak a kreátoruk mellett. Az enyém viszont megölt volna engem, mert csak egy eszköz voltam. Ahogy téged is a sajátod. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy csak miatta akarod-e támogatni a forradalmat, hogy még ebben is ellene menj, vagy belső indíttatásból. Vagy minek kell neked a jakobinusoknál ismerettség?

– Hogy akarom-e? Igen. Hogy fogom-e? Nem hinném. Viszont Erzsébet egy év alatt eléggé lerontotta a franciaországi vámpírok helyzetét. Lehet, hogy egy érsek falazott neki, de az emberek között így is nyílt titok az, hogy a vámpírok segítenek a nemességnek. Ez meg így nem lesz jó.

– Hm, érdekes. Egyébként ismerek egy forradalmárt, aki hajlandó félretenni az előítéleteit velünk kapcsolatban. De én oda többet nem megyek, mert árulónak tart az egész bagázs. Azt ígértem nekik, hogy segítek eltenni láb alól a vámpíristennőt, ami az eredményt nézve be is következett, csak lett a régi helyett egy új. Akinek ráadásul a szolgálataiba is álltam.

– Az is érdekes, hogy ilyen embert ismersz... És ha engem kérdezel, ez nem árulás. Az ígéreted betartottad. És ami az után jött még csak szándákos sem volt.

– Lehet, de akkor sem. És szerintem meg is érted elsőre, nem kell erősködjek. A követelőzés nem a te asztalod, és elfogadod azt, ha valami nem pontosan úgy történik, mint ahogy elképzelted. A háza helyét viszont még elmondhatom.

– Már az is valami. És a megfigyelő képességeidnek szerintem lassan egy kicsit máshogy is hasznát venném. Erzsébetnek pontosan milyen egyei erői voltak? Az elmúlt hónapban felfedeztem párat, csak lövésem sincs, hogy még mik lehetnek.

– Úgy érzed magad, mint egy vérifjú? – elmosolyodott.

– Kicsit. Az például biztos, hogy újra olyan színeket látok, amiket nem kellene, mert a kertben néhány virágban mintát figyeltem meg, miközben régen nem olyanok voltak. – Valószínűleg már az UV fény visszaverődését és elnyelődését is látom részben. – Egyedül meg nehéz kideríteni, hogy pontosan mire lehetek még képes.

– Ha már úgy is részben azért tartasz magad mellett, hogy tükröt tartsak: azokra a képességeidre szükséged is lesz. Eléggé szarul megy neked eddig ez az istennős dolog is. Ahhoz képest mindenképpen, amekkora potenciál lenne benned. Sokkal lágyabb vagy, mint ő volt. Jó és rossz értelemben is.

ᔓဂᔕ

Charlotte végül továbbra sem ment el, nekem meg nem volt szívem erőszakkal elküldeni. Még a lakosztályomból sem... Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki félt a sötétben a szörnyektől, de mégsem akart elmenekülni előlük. És talán olyan helyzeteket keresett, ahol a félelem biztonságos. Mint ahogy a horror filmek és játékok is erre építettek. Mondjuk egy kicsit elkezdett zavarni is.

Xocoyotzin „barátja" bár nem volt szó szoros értelemben igazi forradalmár, de ha akartam valamit kezdeni az emberekkel, mindenképp nála kellett kopogtassak először. Kísérlet nélkül akartam velük beszélni első körben, de kicsit a stressztől vagy már azt sem tudom, hogy mitől, három órával korábban felébredtem, mint terveztem, és nem tudtam vissza aludni. Nem miatta voltam ideges, hanem ezért az egész miatt. Egyre többen kértek halálos ítéletet a királyra, és tegnap még a perét is elkezdték. Ez meg egy olyan téma volt, ami elég kényesen érintett elég sok vámpírt is, akik az emberi nemességhez hasonló státuszban voltak. És az a baj, hogy az ők problémájuk részben az én problémám is lett, ha fenn akartam azt tartani, hogy királynő, istennő, vagy a franc tudja már, hogy mi vagyok.

Most az lesz a jó, ha azt csinálok, amit én akarok, vagy ha azt, amivel biztosabb támogatást kapok? Nem mondom, hogy ki kellene végezni a királyt és a feleségét, mert a fellázadt köznéppel ellentétben én tudom, hogy a legtöbb sztori róluk vagy hazugság vagy félreértés. És a forradalom felé is húzok, amivel viszont biztos kivívom jópár nemesebb vámpír ellenszenvét, és ők nagyobb problémát tudnak okozni, mint a nomádok. Vagy a legjobb, ha teljesen kimaradok belőle, mint eddig? De azt mindenképp el kellene érjem valahogy, hogy az emberek legalább minket békén hagyjanak.

A lány csendesen szundított mellettem, ahogy én elvoltam a gondolataimmal.

Úgy szeretnék egyet végre nyugodtam masztizni, de nem vagyok egyedül, így most is rejtve kell megoldjam. Tisztára, mint mikor egyetemistaként bentlakásos voltam, és kellet figyeljek a két szobatársamra, hogy ne tűnjön fel nekik.

A rövid pizsimet szépen eltűntettem, így csak egy pokróc volt rajtam. Ezt már egész jól kitapasztaltam, és akaratlagosan is el tudtam tűntetni valamit, nem kellett feltétlenül megszakítsam a fizikai kapcsolatot. Nem csak ruha, hanem ékszerek is mentek, meg egyszerűbb eszközök is. A kardomat például elég jól le tudtam utánozni, s nem csak kardnak nézett ki, de a funkcióját is betöltötte. Elég tömör volt, és vágott.

Oldalra fordultam, háttal neki, és elkezdtem a mellbimbóimat izgatni. A másik kezem meg levándorolt a puncimhoz. Lassan elviselhetetlenül kezdett már bizseregni. Hogy azért-e, mert egy ideje nem volt már orgazmusom, és kívántam, vagy más oka volt, nem tudtam eldönteni.

Már épp beleéltem magam a csúcsosodó gyönyörbe, mikor valaki rám tette a kezét.

Baszki. Felébredt, és nem vettem észre. Valószínűleg látta és hallotta, ahogy elmentem. A levegőt meg még mindig nagyon szaporán veszem.

Felém volt fordulva, és teljesen el volt pirulva. Jobban, mint eddig valaha, amikor rám nézett. Lehet, hogy csak hozzám akart bújni félálomban, és egy ilyen helyzetben találta magát. Vagy esetleg azt hitte, hogy nem vagyok jól.

– Sokszor csinálod ezt, míg alszok? – hangzott a kérdése, ahogy elvette a kezét, amire meg kell hagyni, nem számítottam. Nem ilyen reakciót vártam volna ebben a helyzetben, főleg tőle nem.

– Van, amikor naponta többször is, van mikor két hétig nincs semmi. Mikor hogy.

– És mindig csak így egyedül? – vágta rá egyből.

– Eddig olyan kis félénk voltál, most hogy lettél ilyen érdeklődő hirtelen? – Erre kicsit mintha elszégyellte volna magát. – De amúgy az elmúlt jópár évtizedben igen. Nincs senki olyan, akivel lehetne. A párkapcsolatosdi nem akar már összejönni nekem, és a körülményeket figyelembe véve szerintem nem is mostanság fog. Örömlányhoz meg semmi kedvem menni.

– Örömlányhoz?

– Igen. A vámpíroknál ez nem olyan ritka dolog, mint nálatok, és nem is titkoljuk. – Ha annyi pénzem lenne, mint ahányszor ezt el kellett magyarázzam...

– Vámpírok... Gátlástalanok... Bár nem vagytok olyan szörnyűek, mind mondják. Sőt...

– Ne hagyd, hogy megtévesszen az én kedvességem. Akik már emberként is szörnyetegek voltak, felsőbbrendűnek gondolták magukat, habozás nélkül gyilkoltak, vagy alig várták, hogy végre megszabaduljanak a társadalmi normák béklyóitól, azok kifejezetten élvezik az új életüket. És így elég sokan is vannak. Akik csak kényszerítve érzik magukat az egészre, mert az új helyzetük miatt a cselekedeteik és a vágyaik nincsenek összhangban a korábbi véleményükkel, érzelmeikkel és értékeikkel, azok nem húzzák általában sokáig.

– Neked mindig minden összhangban volt? Csak mert nem olyannak tűnsz, mint aki az első csoportban lenne. Egy szörnyeteg például nem kérdezi meg a vacsorájától, hogy van-e hova hazamennie...

– Én már emberként sem úgy tekintettem a mágiára és a vámpírokra, mint ami általában a megszokott. Vagy például már emberként sem hittem egyik istenben sem, vagy a szexet illetően is azon az állásponton voltam, hogy nem kellene mindenféle mondvacsinált korlátozással teletűzdelve akkora tabu téma legyen. – Ebben mondjuk nem kis szerepet játszik az, hogy nem ebből a világból származok. Inkább éreztem magam mindig is egy szuperhősnek vagy inkább egy antihősnek, mint egy szörnyetegnek.

– És mi van a szomjúságérzettel? Vért azért neked is kell innod. Még ha az enyémet nem is akarod.

– Nem gyilkolok sem élvezetből sem kényszerből.

– Nem úgy volt, hogy gondolkodás nélkül ölted meg az elődödet? Pedig ő még vámpír is volt. Vagyis... én úgy hallottam...

– De. De őt más okból. És rajta kívül is öltem már embert, vámpírt meg egyéb értelmes lényt is, de szintén más okból. A te életedet sajnálnám elvenni, és ezért is vagyok azon az állásponton, hogy inkább hazaküldenélek, mint hogy tovább ajándékozzalak. De ez a hozzáállásom nagyon hamar megváltozik akkor, ha az a bizonyos „áldozat" valami olyat tett, ami miatt ellenszenvet érzek iránta. Nem akarok másnak ok nélkül szenvedést okozni, és összehoztam magamnak egy olyan életet, hogy ezt nem is teszem. Ezt meg már szinte kétszáz éve tartom.

– Kétszáz éve... Én meg alig néhány hete lettem tizennyolc. Nem is csoda, hogy nem értem...

– A kor ilyen szempontból nem számít. Viszont jó hallani a hangodat végre. Olyan kellemes. Azt például miért nem említetted, hogy nemrég volt a születésnapod? Már egy ideje itt vagy, és még ilyen alap információkat sem tudok rólad. – Mondjuk nem is érdekelt annyira... – Nem akarsz egy kicsit te is mesélni az életedről?

– Hát, nem igazán van sok mesélni valóm – kezdte kissé bizonytalanul. – Párizsban születtem, és ott is nőttem fel. Tudok kotta alapján zongorázni meg hallás alapján kottát írni. És nagyjából ennyi. Más említésre méltót nem tudok felmutatni.

– Inkább arról mesélj, hogy mit szeretsz csinálni. Zongorázni például szeretsz?

– Igen.

– Nem szeretnél néha játszani akkor nekem? Legalább lenne valami oka az itt létednek.

– Biztos ezt akarod? A komolyzene inkább a férfiak világa. Lehet, hogy a nevelésemnek fontos része volt a zenetanulás, de azt is megtanították, hogy ezt csak otthon illik művelnem családom szórakoztatására. Nem pedig idegenek előtt.

– A vámpíroknál nincsenek ilyen értelmetlen kőbe vésett nemi szerepek.

– Az lehet, de túl kényelmetlen sokszor a zongorázás ahhoz, hogy hosszabb ideig is tudjak játszani...

– A billentyűk mérete a férfiak kezére van szabva, akik több hangot át tudnak érni, minden erőfeszítés nélkül, így ez nem is csoda. – Ennek a mintájára jönnek majd azok a VR headsetek, amelyek leesnek a nők fejéről. – Ha ezt megoldom, akkor sem? Vagy ha csak nekem játszanál?

– Úgy hajlandó lennék – mondta halkan, ahogy egy pillanatra lesütötte a szemét.

– Amúgy miért nem akarsz hazamenni? Nem vár a szerelmed vagy a férjed? – kérdeztem. – Vagy pont hogy csak veréssel vár?

– Áh, olyanom még nincs nekem. És valószínűleg nem is lesz már... Pár évvel ezelőtt beleszerettem valakibe, de ő csak kihasznált. Mindent megígért, de idővel elvett egy másik lányt. Eleinte úgy tűnt, mintha tényleg törődött volna velem, mintha fontos lettem volna neki, mintha a jövőt velem képzelte volna el, de bajba kevert, és ott is hagyott.

– Az óta semmi?

– Semmi. Eddig...

– Eddig?

– Eléggé... bujaságra kísértő vagy...

Ez kezd egyre jobban egy A szépség és a szörnyeteg sztori lenni. Főleg, hogy emlékeim szerint talán a 2014-es filmes feldolgozásban a szörnyeteg teljesen oroszlánszerű volt, nem olyan hibrid, mint a Disney mesében. Óh. És nem csak. A gyerekkori kedvenc meséskönyvemben is teljesen oroszlán volt. Sőt, a Legszebb meséim dizájnját még jobban is szerettem. Ez eddig hogy nem jutott eszembe?

– Nem is azért akartál ennyire itt maradni, mert itt nagyobb biztonságban érezted magad, hanem konkrétan velem szeretnél lenni, eltaláltam?

– Lehet. Nem tudom. De talán igazad van. Élizabeth esetében is éreztem valami hasonlót, de tőle közben féltem is. Tőled viszont nem.

Kuncogtam egyet.

– Valami rosszat mondtam? Ne haragudj, úgy sajnálom. Mindig ez van, amikor megszólalok. Tudom, hogy rossz gondolatok járnak néha a fejemben.

– Nem a témára érkezett a reakcióm, hanem arra, hogy a neveket mi nem szoktuk fordítani. Ha nehezen kiejthető a beszélő számára, akkor sem. Folytasd nyugodtan.

– Olyan zavaros ez... – felelte bátortalanul.

– Mármint, hogy mindketten nők vagyunk, vagy hogy felállva a köldökömig sem érsz, és nagyobb a mellem, mint a fejed? – Kisszékre kellene álljon, hogy kinyaljon... – A jelenlegi ábrázatomról nem is beszélve.

– A külsőségek egy dolog, de te sosem úgy néztél rám, mint akitől félni kellene, hanem inkább úgy, mint aki aggódik értem, és mint akinek tényleg fontos, hogy hogy vagyok.

Ez a megjegyzés a szívemig hatolt. Három hónapja látott életében először, jóformán alig beszélgettünk eddig, mert sokszor még megszólalni is félt, és most mégis ilyeneket mondott. Ráadásul ezek alapján talán kicsit be is jöttem neki.

– Rád nem is lehetne szerintem máshogy nézni, olyan bűbájos vagy – kedveskedtem.

– Ezt más nem így gondolta. A bátyámnak és az apámnak fontosabb volt a saját életük, mint az enyém. Ők voltak a forradalmi képviselők, és mégis engem ajándékoztak a vámpírok a királynőjüknek, hogy oltsam a szomját.

– Az életben maradási ösztön mindennél erősebb, ezt ne feledd.

– Lehet, de akkor is. Feláldoztak, csak hogy magukat mentsék. Még anyám sem állt ki mellettem. Inkább nem szeretnék erről beszélni... Viszont te velük ellentétben tényleg gondoskodó vagy. Még ha vámpír is.

Azért ez egy kicsit szomorú...

– Tudod, hogy mire mondják azt, hogy „kiskifli nagykifli" vagy „kiskanál nagykanál"? A franciák mondjuk azt hiszem, csak utóbbit használják. Az ölelésnek elég sok jótékony hatása van. Ami szerintem most rád férne.

Szépen háttal fordult nekem, én meg átkaroltam. Nekem is jól esett valami mást is ölelgetni, nem csak a kispárnát. Már minimum fél órája így feküdtünk, mikor észre vettem, hogy kicsit mocorog.

– Te most komolyan a mellbimbódat simogatod? – kérdeztem.

– Én... Nem... vagyis nem úgy... Kérlek, bocsáss meg!

– Nem kell mindig mindenért bocsánatot kérned. Nem haragszok érte, és édes vagy. Nem akarod esetleg, hogy én csináljam? Én magamat már elintéztem, és most bőven rá is érek.

– De én csak egy ember vagyok, te meg egy vámpír. És nem is akármilyen. Nem süllyedhetsz le hozzám.

– Lesüllyedni? Mi nem lesüllyedünk, hanem magunk közé emelünk valakit, akit érdemesnek tartunk rá – suttogtam, ahogy a mellén pihenő kezére tettem a sajátomat. – Szóval? Ha nem akarod, nyugodtan szólj, s békén hagylak, de ne a külső elvárások miatt mondj nemet.

– Nem vagyok abban most biztos, hogy vámpír szeretnék-e lenni...

– Rendben, azon még nyugodtan gondolkodhatsz is, de az ajánlat ettől még áll. De akár csak közelebb is bújhatsz hozzám, vagy bármi. Nekem is jól esik az, hogy nem félsz tőlem, hanem pont hogy izgatónak találsz.

Erre felült, hogy levesse a hálóingjét, miközben talán valami felcsillant a szemében:

– Csinálj velem, amit jónak látsz.

– Helyezd akkor magad kényelembe – mondtam, ahogy lassan simogattam a karját, majd felfelé haladva a vállait és a nyakát is megérintettem. Nekem is hiányzott már az, hogy ezt csinálhassam valakivel. Főleg, ha azt a valakit ennyire lenyűgöztem.

– Így pont tökéletes. Egy istennő nem is tudna mást – mondta, ami után nekem hátat vetve leült az ölembe, és a fejét a melleim közé engedte.

Már rég megszoktam, hogy mindenkihez képest magas voltam, de ez most más volt. A világ legmagasabb emberét, akiről tudomásom volt – még a régi életemből – Robert Wadlownak nevezték. Ő a kétszázhetven centit is meghaladta, de javarészt láb volt. Ráadásul olyan vékony és gyenge, hogy csak mankóval tudott járni, és huszonévesen meg is halt. Erzsébetnek vagy nekem ilyen gondjaink nem voltak. Tényleg bírta a mi testünk egy óriás méreteit és tömegét a testarányok változása nélkül is.

Erről meg kicsit a Resident Evil Village is eszembe jutott. Az miatt sokan rájöttek, hogy bejön nekik a giantess pornó egy domináns nővel. Lady Dimitrescu akkor nagyon felkapott lett a pornó oldalakon, és ezeregy szexi fehérneműs meg pucér mod is készült a játékhoz.

– Sekhmet nem szexistennő volt, de ha gondolod, én lehetek az a te kedvedért. Kapsz tőlem egy kis ajándékot. Ha nem érzed jól magad közben, csak szólj, és abbahagyom. Nem lesz semmi negatív következménye rád nézve. És maradunk csak a zongorázásnál. De akkor is szólj, ha tetszik. Jó?

– Jó! Eddig tetszik – felelte egy kicsit lelkesebben, aminek hatására a kezeim a melleire vándoroltak. A domborulataival kezdtem el játszadozni, amit érezhetően élvezett, mert a mellbimbói teljesen kikeményedtek. Megfogta a combomat, ellazította az izmait, és teljesen átadta magát nekem.

– Hmm – hümmögött alig hallhatóan.

– Én vagyok a cica, és mégis te kezdesz el dorombolni – suttogtam, amitől elmosolyodott.

Az ujjaim egyre bátrabban kalandoztak, fel-le siklottak a mellkasán, majd vissza a bimbóihoz. Az érzés, hogy ennyire megbízik bennem, és teljesen átadja magát az érintéseimnek, felfokozta az én vágyaimat is. Egyik kezemmel továbbra is a melleivel játszadoztam, miközben a másik kezem lassan lefelé indult, felfedezve a hasát majd a csípőjét. Simogattam, ingereltem, míg el nem értem a punciját. Éreztem, hogy egyre jobban nedvesedik a vágy egyértelmű jeleként. Le sem tagadhatná, hogy beindítom. Vagy ha én nem is, akkor a helyzet.

A középső ujjamon behúztam a karmom, és beledugtam lassan a puncijába. Megint hümmögött egyet, ahogy mozgattam ki-be az ujjamat. Éreztem, ahogy megfeszült a testében az izgalom.

– Ha ez ennyire tetszik, mennyire tetszene majd az, amit ez után csinálnék? – kérdeztem.

– Mit akarsz csinálni?

– Maradjunk annyiban, hogy szerencsédre a nyelvem nem érdes, mint egy macskának, szóval...

Még egy ideig kényeztettem így, majd kimásztam mögüle, és hanyatt fektettem. Letérdeltem az ágy széléhez, és egy kicsit magam felé húztam, mint ahogy egy ragadozó elkapja a prédáját. Enyhén felsikított, de láthatóan élvezte ezt a kis játékot. Az arcán pír jelent meg, és a szemei izgatottan csillogtak.

Az ágyba süllyed, miközben a lábait finoman széttártam, és egyelőre csak a combja belső felét csókolgattam és simogattam. Nagyon puha volt a bőre, olyan finom selymes. Úgy megharaptam volna, de azzal biztos kizökkentettem volna.

Összeszedtem magamat, és a nyelvemet bevetésre küldtem. Bár a hossza nem változott a testméretemhez képest, azért méretileg hosszabb lett, ahogy én is nagyobb lettem. Ezt meg kihasználtam. Amikor végre megközelítettem a punciját, egyre csak jobban megnyílt a kereső nyelvem előtt. Az íze ugyanolyan mámorító, mint az irántam tanúsított bizalma.

– Legyél jó kislány, és élvezz el szépen – mondtam a mágikus erőm segítségével. – Tetszik, hogy a vámpíristennő ezt csinálja veled? Hogy én ezt csinálom veled? Hogy itt térdelek előtted, miközben a karjaim közt remegsz?

– Még... – suttogta, ahogy nyöszörgött. – Még...

Sokáig végül nem játszadozhattam vele. Egy ponton, mikor ritmust váltottam, hirtelen nagyon felgyorsult a légzése. A szíve őrülten kalapált a mellkasában, ahogy megfeszültek az izmai. Ez az, most jó. Még egy kicsi kell. Olyan kicsi kellett, hogy felkészülni sem volt időm. Remegő lábakkal, kis nyögések közepedte, figyelmeztetés nélkül ment el. A belső falai görcsbe rándultak az ujjam körül, miközben a duzzadt csiklóját nyalogattam és szopogattam az orgazmus közben.

Mellé feküdtem, átkaroltam és magamhoz húztam. Ő is átölelt, ahogy tudott. Éreztem a testének melegét, ahogy a bőre közvetlenül érintkezett az enyémmel, és egy gyengéd csókot nyomtam a homlokára.

Nagyon aranyos és imádnivaló volt, ahogy engem fürkészett a kíváncsi szemeivel. Éreztem, ahogy a tekintete mélyen belém hatol. Rég nem nézett rám senki sem így, és sohasem hittem volna, hogy csak úgy az ölembe hullhat egy ekkora ajándék. Azt mondtam neki, hogy kap tőlem egy ajándékot, de igazából én kaptam tőle egyet. Ő magában egy ajándék volt számomra.

Végre valakinek szüksége van rám, kellek neki, vágyik rám, és talán egy kicsit szeret is, miközben ezek az érzések kölcsönösek. Ha másért nem is, ezért megérte királynősködnöm és itt maradnom.

Végjegyzetek:

1 [A Keménykalap és krumpliorr című ifjúsági film.]

https://youtu.be/zEQ23pMPntU

2 [Az ábra mellet megemlítendő, hogy létezik semi-digitigrade is. pl: elefántok, vízilófélék, kapibara. Ez az illusztráció nem saját.]

ᔓ ♡ ᔕ 

Egy kis rajz. :)

Will egy random modern alsónadrágban, mert a teljes testes rajza már kész, és tökéletes viszonyítási alapnak, mivel a magassága hozza az áltagot, de mivel ruhája neki még nincs, ne pucérkodjon. Erzsébet a szép ruhájában. Anita a fekete ruhájában, fátyol nélkül. Charlotte a szép ruhájában. (Ő is nagyjából átlagos, ha a magasságot nézzük.)

Will. Charlotte egy olyan hálóingben, ami a fentebbi ruhákkal ellentétben az adott korba már egyáltalán nem passzol (de a vámpíroknál, akiktől kapta, simán előfordulhat). Anita az oroszlános alakjában, rövid pizsiben.

ᔓ ♡ ᔕ 

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

A fejléc háttere két karikatúra: Utolsó Lajos fríg sapkában, illetve a nép és a kiváltságosok.

Ammit vagy Ammut mitikus alvilági lény az ókori egyiptomi vallásban. Nőnemű démon, aki az egyiptomiak által legveszélyesebbnek tartott állatok egyvelege: krokodilfejű, nyaka és sörénye az oroszláné, hátsó része vízilóé. Egy feltételezés szerint az, hogy vízi és szárazföldi állatok alkotják, azt is jelenti, hogy sehová nincs menekvés előle. Szinte kizárólag temetkezési papiruszokon maradt fenn ábrázolása. Ezeken a mérleg mellett ábrázolják, melyen hitük szerint az elhunyt szívét megmérték. A mérleg másik serpenyőjében Maatnak, az igazság istennőjének tolla volt; ha egyensúlyban volt a kettő, az elhunyt átjutott a túlvilágra, de ha a szívet lehúzta az elkövetett bűnök súlya, Ammit felfalta a szívét.

Eredeti írással az első lejegyzett magyar szitkozódás: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh"

A Stockholm-szindróma azt a pszichológiai reakciót jelenti, amikor a túszok vagy áldozatok érzelmi kötődést alakítanak ki fogvatartóikkal. Ezt a kötődést a hűség, a szimpátia, sőt a fogvatartók védelmének érzése jellemzi, annak ellenére, hogy a fogvatartók szerepet játszottak a fogságban vagy a bántalmazásban.

Tenōchtitlan az Azték Birodalom fővárosa volt. A Mexikói-medencébe benyomuló aztékok, illetve mesikák 1325 táján alapították a Texcoco-tó egyik szigetén, a mai Mexikóváros helyén.

A Jakobinus klub volt a francia forradalom leghíresebb klubja. A klub angol minta nyomán honosodott meg Franciaországban a politikai csoportosulások elnevezésére. Jakobinus klubban készítették elő a forradalmat és valamennyi nagy horderejű eseményt.

1792 december 11-én kezdődött meg a király pere.

Egy férfiakra tervezett világban élünk. A két példán túl az új, modern telefonok kényelmetlenül nagyok a női kezeknek, a hangfelismerő szoftverek mélyebb férfihangra lettek kalibrálva, nem lehet kapni női kézre szabott védőkesztyűt, vagy kisebb méretű kézbe illő szerszámokat. Stb. Az itthoni két metszőolló közül én például egyiket sem tudom rendesen használni fél kézzel. Túl nagyok, és nem tudom úgy fogni őket, mint kellene. Vagy kaszálógéppel sem tudnék kényelmesen kaszálni, mert olyan magas ott, ahol kell fogjam, hogy természetellenes helyzetben kell tartsam hozzá a karomat, ami így jobban is fárad.

Marie Duval, Alain Jost: Legszebb ​meséim. 2006-os könyv. Anita nem ennyire cica, de azért cica.

Annak a cuki összebújos póznak a franciák úgy mondják, hogy „petite cuillère, grande cuillère". Ami a kanalas verzió.

Robert Pershing Wadlow (1918 – 1940) a Guinness Rekordok Könyve szerint a valaha élt legmagasabb ember. Magasságát utoljára 1940. június 27-én mérték, ekkor 2,72 méter magas volt. Növekedését, mely egészen élete végéig tartott, az agyalapi mirigyének megnagyobbodása, orvosi nevén hypertrophia ereményezte. A halála oka szepszis (vérmérgezés).

A házimacskánál csak annyi érződik, mikor nyalogat, hogy érdes a nyelve, vagy hogy a ruhában akadozik, s nem halad simán. De például a tigris nyelve elég kemény és durva ahhoz, hogy a bőrt is letépje. A papillák (a kis kinövések) a macskafélék nyelvén arra szolgálnak, hogy a zsákmányról a tollat, a bundát és a húst könnyebben leválasszák. De azokkal is tisztálkodnak, mert így kefés hatást is biztosít.