Ami a háborúsdit illette, a fordulópont egy szállítmányozó karavánnal kezdődött. Vagy jobban mondva valamivel, ami annak látszott. A fedett szekereken nem puskák vagy élelem pihent, hanem katonák. Nagyon sok katona. Arról nem is beszélve, hogy a saját fegyverünket fordították ellenünk: a társaik lesben álltak, és csak a pillanatra vártak, hogy mikor sétálunk be a csapdájukba.

– Újra összeszámoltam – kezdte a nap végén James az erdőben a táborunknál – huszonkét halott, tizennyolc sebesült, húsz eltűnt.

A szemeit könny áztatta, mert a halottak között ott volt a testvére is.

– Ha gondolod, ezt most egy ideig átveszem – ajánlottam fel csendesen.

– Nem, nem kell. Így is már rég többet tettél annál, amit valaha meg tudnék hálálni. Kezdve a fiammal, egészen addig, hogy tudom, hogy nem szeretsz nappal az ellenség közelébe kerülni, de értünk néha mégis bevállaltad. Nélküled még tragikusabb lenne a helyzet.

Alapvetően nem okozott nehézséget nekem, hogy százakat öljek meg, de mindjárt más volt a leányzó fekvése, ha ezek az emberek a verőfényes napsütésben távolról lőttek rám, ráadásul egyszerre. Ha olyan helyen találnak el, abba azért én is belehalok. Az éjszaka menedéket nyújtott, kényelmesebben is mozogtam, és nem is láttak. És bár mágiával tudtam legalább felhős eget csinálni, de a nap akkor pont a lehető legrosszabb pillanatban sütött ki.

– És sérültek ellátását már meg sem említem – folytatta, egy nagy sóhaj közepedte. – Soha életben nem hittem volna, hogy ennyire örülni fogok a mágiának, vagy annak, hogy valaki vámpírvért itat velem. Ha én is meghalok, nem tudom, mi lesz a gyermekeimmel...

– Azért esetedben nem a főzeten volt a hangsúly, hanem inkább a vérátömlesztésen.

– De még az az ötlet is tőled jött! Ha ne mond, hogy akinek finomabb a vére, annál kevésbé okoz problémát, ha ő adja a vért, illetve hajlamosabb a halálra, ha ő kapja, és ez alapján nem kezdünk csoportokat alakítani, jópár emberem nem lenne már az élők sorában.

Ez a korát megelőző nagy „felfedezés" is leginkább annak volt köszönhető, hogy tanultam róla még emberként, hanem kötve hinném, hogy a kettőt összekötöm valaha az életben.

Ha nagyon kellett, néha csináltak az orvosok vérátömlesztést már bőven előttem is, de nemigazán működött. Az első emberből emberbe végrehajtott vérátömlesztéskor a páciens meg is halt. És még arra is kell várni 1818-ig, mert ezek max juhvérrel szerencsétlenkednek. Ezt a „beteg vérnek" tulajdonították, de egészséges embernél is előfordul a vörösvértestkicsapódás, ha nem olyan vért kap, mint ami nekik van. A vérkicsapódás meg bár rendes teszt nélkül nehezen látható szabad szemmel, de mikroszkóppal más a helyzet. És azt legalább egy ideje azért feltalálták. Hat típust sikerült elkülönítenünk, és mindenki csak egy számot jegyzett meg, hogy melyikbe tartozik. A saját csoportjából bárki bárkitől kaphatott vért minden probléma nélkül. Ráadásul az egyes csoport a négyesnek például adhatott. Erre meg szükség is volt, mert utóbbiban jóval kevesebben voltak, de fordítva már nem működött. Ha meg valaki olyannak kellett adni, aki nem tudta, hogy melyikbe tartozik, elég volt csak csoportonként egy embernek a vérével összehasonlítani. Az a gyors teszt sokszor élet és halál között dönthetett. Azt megfejteni, hogy melyik melyik, több idő és több kísérlet kellet volna, így inkább hagytam. Ha tudtam volna, hogy nagyjából milyen a vércsoportok százalékos megoszlása a különböző népcsoportokban, már rég mondhattam volna valami konkrétabbat is, de itt megállt a tudományom. És annak a kutatásába sem mentem már bele, hogy csak az AB0 rendszert vagy az Rh rendszert is éreztük az ízén, vagy valamelyik alapvetően kevésbé közismertet és vérátömlesztés szempontjából fontosat is a többi negyvenakárhányból.

Viszont a rendszer kicsiben ennek ellenére egész jól működött.

– Ha az most segít, arra azért van egy ötletem, hogy hogyan szabadítsunk ki húsz embert onnan, mielőtt felakasztanák őket – vetettel fel az új témát. – Csak szükségünk lesz hozzá az egyik adag zsákmányunkra.

ᔓဂᔕ

– Kikhez van szerencsém? – kérdezte Billings tábornok, a helyi királypárti erők vezetője. Ő volt itt jelenleg a nagymenő, és a kis főhadiszállására azért még én sem törtem volna be csak úgy még éjszaka sem. Szöktetni főleg nem, mert annyi ember esetében az kivitelezhetetlen volt, ha azt akartam, hogy mind túléljék.

Fehér zászlóval, fegyver nélkül érkeztünk – persze csak ha engem nem számolunk élő fegyvernek. Kifejezetten fogolycsere miatt jöttünk, ha meg a helyzet úgy hozza, szívesen kijátszottam volna egy „vámpír vagyok" ütőkártyát, ha van értelme. Már én is az azt szerettem volna, hogy ennek a függetlenségi háborúnak minél hamarabb vége legyen, és békében hazamenjünk. Már szinte a tengernél jártunk, ráadásul a hajam továbbra is rövid és fekete volt. Ha nem is fosik be annyira tőlem, mint szeretném, csak véghez visszük az eredeti tervet és lelépünk, úgy sem ismerne meg utána senki sem. Bár szerintem ő már biztos van olyan rangos szinten, és tájékozott is annyira, hogy tudja, milyen fenyegetést jelenthetek számára. Mint a rabszolgakereskedő régen.

A nap alacsonyan járt az égen, mire megérkeztünk, de a felhők és a permetező eső miatt nem kellett tartanom a fényétől. Direkt úgy időzítettünk, hogy még éppen lássa ő is, amit mutatunk neki, de pont kezdjen sötétedni.

– A kontinentális hadsereg egyik századosa vagyok, legyen elég a rangom – kezdte James, majd rám mutatott –, ezt az élő legendát meg gondolom, nem kell bemutassam. De ő is inkább névtelenségbe burkolózna.

– Remek! Akkor szerintem térjünk át a fő problémára: a tisztek célbavételére ütközetek közben. A civilizált hadviselés során a tiszteket nem érhetik nem helyénvaló atrocitások. Ezt gondolom, mind tudjuk.

– Egyrészt nem ezért jöttünk, másrészt meg amíg a király katonái civileket is bántanak, addig én is parancsba adom már az elején a tisztek kilövését. Ráadásul ez nem is csak tőlem függ. A milíciánk egy nem reguláris hadsereg. Aki nem szeretne harcolni, az bármilyen negatív következmény nélkül elmehet és azt csinálhat, amit akar. Ezen ok miatt viszont van olyan szövetségesünk is, akinek én nem vagyok a felettese. Ezt inkább a Feketetűzzel kell megbeszélni. Az eredeti ötlet is tőle származik.

A tábornok nagyot nyelt ennek hallatán, pedig még azt sem tudta, hogy milyen földöntúli fenyegetés ült itt vele szemben.

Levettem az fejemet takaró ruhaneműt, majd kijelentettem:

– A fejétől büdösödik a hal.

Egyből elsápadt, ahogy elmosolyodtam, ezt meg hirtelen nem tudtam hova tenni. Talán személyesen is találkozott már vámpírral előttem? Annál jobb. Hátha annyira befosik, hogy inkább teljesen visszavonul. Ezzel túl is teljesítenénk az eredeti célt.

– K... Kérhetnék egy kis időt? – kérdezte. – Gy... Gyorsan el kell intéznem valamit.

Teljesen be van parázva. Talán épp most akar lelépni.

Pár perc múlva mégis visszajött, és valahogy a félelem sem érződött már annyira a hangján:

– Engedelmetekkel, ide hívattam még valakit. Nem kell sok idő, és megérkezik.

– Rendben. Addig térjünk rá a fogolycserére. Húsz emberemet ejtették foglyul tegnap. Őket kérem. Ellenkező esetben húsz angol tisztnek kell meghalnia. Huszonegynek, ha engem is kivégeznek. Bár akkor nem tudom ki terelné keretek közé a Feketetűz gyilkolási vágyát. Gondolom, most már nem kell elmagyarázzam, hogy miért – felelte, miközben felém mutatott. Én inkább egy passzív, elrettentő szerepben maradtam. Tipikus jó zsaru, rossz zsaru felállásban. Így a kisebb cél be is volt biztosítva. – A domb tetején, bal kéz felől, pont a fasor alatt várakoznak mind, megkötözve. Ha minden katonám elhagyta ezt az erődöt és beért az erdőbe, értük mehettek. Addig nem.

– Egy kis időt kérnék! Egy kis időt még. Legtöbb tíz percet. Míg megjön, akit hívattam.

– Biztos próbára akarod tenni a türelmemet? – kérdeztem, és a mondat végén kicsit rávicsorítottam, amitől ismét beparázott, így végül belement.

Az ablakból láttuk, ahogy az embereinket kiengedik a kapun. Mi is épp követtük volna őket, mikor égtelen zsörtölődés hallatszott a folyosóról:

– Ajánlom, hogy fontos legyen! Ha valami piti ügyért költöttél fel ilyen korán már megint, te leszel ma a főfogás! És ezt most komolyan is mondom!

A hang forrása megállt az ajtóban, a tekintete meg egyből rám szegeződött. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy mit rángat ide nekünk az alagsorból. Hallani lehetett a szívverésünk hangját, ahogy megálltunk egymással szemben a meglepetéstől megdermedve.

– Ez felettébb kínos... – törtem meg a csendet.

– Kínos? Miért? – értetlenkedett James. Látszott rajta, hogy nem fogta fel a helyzetünket, és főleg nem az én helyzetemet.

– Agyarak, hegyes fülek... Ne már, hogy pont neked kell ezt magyarázzam! Lehet, hogy nem annyira hosszúak, mint nekem, de azért látszik, hogy nem kerekek.

Az, hogy néhány ember tudja, hogy egy vámpír segít a patriótáknak, nem baj. Az, hogy esetleg nagyobb körökben is elterjed a híre, hogy egy vámpír segít a patriótáknak, még szintén nem baj. A pletyka az pletyka. Az viszont, hogy egy másik vámpír látja, hogy egy vámpír segít a patriótáknak, már nagyon is baj. Főleg, hogy még ismer is régebbről.

– Hm, neked nem kellene itt lenned – jegyezte meg.

– De neked sem – vágtam vissza.

– Igaz, ezt elismerem. Amúgy jó a hajad, bár szerintem vörösen szebb, Anita.

Remek, fel is ismert, ez csodálatos. Nem szeretek másnak rosszat kívánni, de inkább mérne a hólló határt a beleivel, mint hogy ezt tovább mondja másnak. Kibaszottul nem lenne nekem szabad az egyik félnek kedvezni. Én ilyen okból konkrétan már öltem is még az indiánoknál. Bár ő is pont ugyanebben a helyzetben van.

– Ki ez? – súgta a fülembe James.

– Hiába sugdólózol, attól még hallja és érti – válaszoltam. – Amúgy Christopher Codrington, egy vámpír előkelőség, akinek a cukornád ültetvényein lenne a helye valahol Barbadoson. Most meg tuti csak a pénzért van itt. A háborúkban mindig nagy pénzek forognak.

– Ha már itt tartunk, téged mi szél hozott erre? – kérdezte a vámpír.

– A vér. Háborúban mindig annyit iszok, amennyit akarok – feleltem lazán. – De tekintettel arra, hogy te konkrétan egy háború alatt lettél halhatatlan, ezt szerintem nem kell magyarázzam.

– Hm, ez is igaz. Egyébként jó látni. Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk, és hogy pont itt. Mond csak, kiheverted végül az elvesztését?

– Willét? Igen, de továbbra sem akarok tőled semmit se. Bocsi.

– Már én sem. Van épp elég szeretőm.

– Akkor mi lenne, ha ezt a kis találkozást meg nem történté tennénk? Te sem beszélsz senkinek, hogy itt láttál, és én sem beszélek rólad.

– Hogy aztán majd valami kifogásolható módon tegyél nekem keresztbe? Kössz, inkább nem. Ismerlek annyira, hogy tudjam, néha rosszabb vagy mint egy tündér, ha alkukról van szó. Nem használsz teljesen tisztességtelen eszközöket, azt elismerem, a szavadat betartod, de nagyon szereted a kiskapukat, és ki is használod őket, ha találsz egyet, amire más nem figyelt. Hogy is volt az a könyveimmel? Elviszed őket olvasni, mi? Véletlenül sem másolni?

– Származott belőle károd? Nem. Akkor meg?

– Nem ezen van a lényeg, hanem a szándékon. Ha hihetek néhány régi pletykának, az északi gyarmatokon pár évtizede tevékenykedett egy sok képességgel rendelkező, nagyon magas, vörös hajú és kék szemű vámpírnő, aki nem egyszer csináltál olyat, hogy azt ígérte valakinek, hogy nem öli meg, ha elmond valamit, majd mikor ez megtörtént, oda adta a fegyvert valakinek, hogy ne ő ölje meg. Ez te voltál, eltaláltam?

– Lehetséges... De vedd azt is figyelembe, hogy téged azért ismerlek régről.

– Ismersz, és? Tudod te is jól, hogy ez ezen a kontinensen nem minden esetben számít. Vagy közeli barát valaki, vagy pontenciális veszélyforrás. Téged meg vagy nagyon távol, vagy teljes ellenőrzés alatt kell tartani, mert pusztán a barátságodban már nem bízok. Csak úgy biztonságos.

– Akkor mi lesz? Nézzük itt egymást, mint borjú az újkaput, míg a világ s két nap? Ez egy patthelyzet, amit valahogy fel kell oldani. Azt meg lehet szépen vagy kevésbé szépen. És az igaz, hogy nincs nálam fizikai fegyver, de tudod jól, hogy nincs is szükségem rá, hogy ezt kócerájt akár veled együtt felgyújtsam a faszba.

– Utána meg megölnek az angolok, és mindkét fél vámpír nélkül marad.

– Vagy nem. Mindjárt koromsötét lesz. És nem hinném, hogy szeretnéd most látni, hogy mit csináltam az elmúlt három évben. Másra lehet, hogy nem mindig, de magamra azért tudok vigyázni.

– Hagyjuk ezeket a feltételezéseket. Bár néha a lázadók húzzák a rövidebbet, egyre rosszabbul állnak az angolok, ezt mindketten tudjuk. Emiatt egyre kevésbé éri meg nekem ezt a befektetés is. Most meg már tudom, hogy ennek oka részben te vagy. Mi lenne, ha felfogadnálak? Most ilyen zsoldos féle vagy, nem? Nem tudom, hogy csinálod, de rengeteg fegyvert és ellátmányt zsákmányolsz nekik, amit ugyanúgy meg tudnál tenni nekem is. Neked mindegy, hogy melyik oldalon állsz. A forradalmároknak is ugyanolyan ízük van, mint nekik. Itt meg legalább jobb körülmények uralkodnak. Azt is vedd figyelembe.

Na baszki, ebből hogy magyarázom ki magam? Azt semmiképp sem mondhatom, hogy inkább meggyőződésből és barátságból vagyok már itt, mint maga a vér miatt.

– Inkább a másik opció tetszene.

– Melyik másik opció? – kérdezte meglepetten.

– „Vagy nagyon távol, vagy teljes ellenőrzés alatt" – játszottam vissza az emléket. – Inkább a nagyon távolt választanám. Úgysem olyan már ez a háború, mint az elején. Kezd unalmas lenni. Te visszamész Barbadosra, mert rosszul döntöttél azzal kapcsolatban, hogy melyik oldalon fektetsz be. Nem az angolok fogják ezt megnyerni, lásd be. Még akkor sem, ha most oldalt váltok. Ez már veszett fejsze nyele. Én meg ezzel párhuzamosan elmegyek délre, új kihívásokat keresni. Mit szólsz?

Igazából meg hazamegyek a birtokomra s kész. De ő ezt nem tudja.

– Elfogadom.

ᔓဂᔕ

Egy szempontból volt jó az, hogy gyorsított tempóban kivontam magam a háborúból. Bár az én arcomat csak a tábornok látta, ami a hivatalos ellenséget illette, de James esetében már más volt a helyzet. És azok közül, akik jártak a házánál Ben lelövésekor, valaki fel is ismerte, míg ott voltunk, és „kicsit" visszaélt ezzel a tudással. Meg gondolom, az is közrejátszott ebben, hogy nem kicsit vertük át őket a fogolycserekor, ami után betelt a pohár.

Sosem ejtettünk foglyul angol tiszteket. Csak volt egypár zsákmányolt tiszti egyenruhánk meg sok szalmánk. Az ötletem nyomán szalmamábúkért cseréltük el azt a húsz embert. Nekünk eléggé poénos volt, nekik viszont nagyon kínos.

Lucy összesen hat gyerekkel egyszerűen nem tudott volna elmenekülni. Annyi szerencséjük volt, hogy azon az éjszakán, mikor meg akarták ölni őket, pont arra felé jártam a természetet, mert kiélveztem, hogy ebben már nem csak a saját birtokom állt a rendelkezésemre, hanem a barátaimé is, és észre vettem, hogy valami nagyon nem oké ott. Így csak a ház lett oda, mivel tulajdonképp rájuk gyújtották. Ennek okán meg a megmentésüket követően magamhoz is költöztettem őket, és jópár dolgot átszerveztünk ketten.

James földjei teljesen az enyém mellett helyezkedtek el, Jasoné meg azok mellett. Az övéké viszont még összben sem volt akkora, mint az enyém. Érződött, hogy egy alapból nem nagy birtok osztódott két fele a két testvér számára. Viszont a méretek ellenére azért mindkét helyen voltak szolgák, és minden más is, amivel kezdeni is kellett valamit. James a rabszolgák rabszolga létét illetően is annyira erőszakmentes volt, mint ahogy a háború háborús részébe sem akart belefolyni, de a testvére nem. Viszont mivel meghalt, ez változni látszott, és én tettem is azért, hogy változzon is. Még ha nem is olyan szintre, mint ami nálam folyt. Cserébe rejtegettem őket, és igazgattam mindent egyedül.

Alapvetően inkább az elrejtésükre koncentráltam, és úgy tettem, mintha felszívódtak volna azon éjszaka után. Nem hiányzott, hogy visszacsalogassam a revansot vevőket. Hasonló célból több titkos szobával is rendelkezett a házam, még ha azokra szükség a konkrét esetben nem is volt. Kettő eltolható könyvespolcok mögött rejtőzött, a harmadik meg egy rejtett pince volt. Egy rejtett pince, aminek a bejárata a padláson kapott helyet, pusztán abból az elgondolásból, hogy „ki a franc keresne egy pince – vagy bármilyen – lejáratot a padláson?" Azok inkább a földszinten szoktak lenni. Egy kevesebb mint egy négyzetméteres rejtett alagút vezetett le egy létrával, ami éppen csak akkora volt, hogy kényelmesen le lehessen férni, és ne szúrjon senkinek sem szemet, hogy ott van.[1] Nagyon hiányoltam a Minecraftot, míg terveztem, már szinte elkezdtem építőkockákból kirakni a szobák elrendezéseket, hogy lássam, mi a legmegfelelőbb, de végül szépen összejött.

ᔓဂᔕ

– Anita, el sem hiszed, hogy ki jött meg! – költött fel Lucy az álmomból.

Már 1783 szeptemberében jártunk. A festék kikopott teljesen a hajamból, de nem nőtt még annyit, hogy érezhetőnek éljem meg a változást. Alig vártam, hogy újra hosszú legyen. Egyrészt, mert akkor teljesen magam mögött hagyhattam a háborút, másrészt meg bár feketén szerettem a rövid frizurámat, vörösön valahogy nem tetszett.

Mire sikerült kikecmeregnem az ágyamból és felöltöznöm, az ablakon át láthattam is, ahogy örömtelien üdvözli a férje testvérét. És tekintettel a fényviszonyokra, kicsit lerövidítettem az utamat hozzájuk.

Normális ember nem ugrálgatna ki az emeleti ablakon, mert úgy gyorsabb. De én ember már rég nem vagyok, és a normalitással is párhuzamos szoktam lenni. Meg valahogy jól esik az, mikor nem kell rejtegetnem a mágikus képességeimet. A részemmé és a mindennapi életem alkotóivá váltak.

– Elég szarul nézel ki – fordultam a férfihoz. – Ben véréből miért nem csináltatok gyógyító főzetet? Direkt figyeltem arra, hogy az nélkülem is menjen. És amúgy hol van? Felhős annyira az idő, hogy a nappal még megfelelő öltözék nélkül se legyen akkora probléma.

– Benjamin... Ő... Azt a titkot sikerült megőriznie, hogy vámpírrá tetted, de az életét nem...

Ne... Néhány hónapot kellett volna még kibírjon a háború végéig nélkülem. És így csak pár évvel élt többet, miközben ott állt előtte a végtelen.

– Erélyesebb kellett volna legyek, mikor magammal akartam hozni, sajnálom.

– Nem a te hibád. Az enyém. A testével védett, mert tudta, hogy ő még simán túlél olyan sérülést is, amibe egy ember már belehalna, de... fejbe lőtték.

Ez a kis mondatrész nem hogy egy perc néma csendet kapott, hanem többet is. James számára nagyobb veszteség volt ez a háború mindennél, de én sem szabadultam meg tőle dalolva. Lehet, hogy a kreátor és a sarj között nem született semmilyen családi kapcsolathoz hasonló viszony sem, de egyesek mégis úgy érezték hogy egy kicsi mégis. Főleg, hogy a vámpírléttel nem csak a felmenőire hasonlított már valaki, hanem arra is, aki átváltoztatta. Még ha azok a változások az egész fajra jellemzőek voltak, és joformán én voltam az egyetlen ismert élő, aki tényleg elkezdett egy kicsit jobban is hasonlítani az új „szülőjére".

Virgil esetében valahogy nem éreztem azt, hogy én vagyok a létezésének az alapja, Bennél viszont igen. Talán azért, mert ő nélkülem nem hogy vámpírként nem élt volna, hanem egyáltalán nem, talán azért, mert vele több időt töltöttem, vagy talán azért, mert esetében nem csak egy eszköz voltam, ami segített a céljai elérésében. Vagyis eszköz voltam, mert egy nemes célért küzdött, mint ahogy mindig is akart, még ha kicsit máshogy is, mint eredetileg tervezte, de esetében az nem hatott annak, és nem volt olyan rideg a kapcsolatunk.

– Nem tudom, mennyire illik ez most ide, és már előre bocsánatot kérek, ha jobban lettem volna, ha hallgatok – törtem meg a csendet –, de még az első hetekben mondott nekem egy olyat, hogy sosem szeretett volna ágyban, párnák között meghalni, miközben sosem hitte volna, hogy ezt úgy éri el, hogy konkrétan képtelen lesz a természetes halálra. De végül ezen túl a hősi halált is megkapta. Lehet, hogy ez fáj nektek, nekem, és a kis kedvesének is fog, ahogy elér hozzá a halálhíre, de ha ez nyugtat, szerintem a saját szemében teljes életet élt. Még ha ilyen rövid ideig is tartott.

ᔓဂᔕ

Jamesszel és Lucyvel a háború után is megmaradt a jó kapcsolatunk. Néha még kicsit csaptam a szelet az előbbinek, de ő ezt később már egyáltalán nem viszonozta. Sőt, az erotikus témákat kifejezetten kerülte velem. Inkább csak humorizáltunk az ilyen „Mondanék egy időutazós viccet, de nem szeretted" típusú megszólalásaimon, meg teljesen hétköznapi témákról beszélgettünk. Bár én már ennek is örültem.

Az emberek általában vagy féltek tőlem, vagy meg akartak ölni. Köztes út nem létezett. Kivételt erre csak kevesen jelentettek. A szolgáimmal is jó viszonyban voltam mindig is, de ők ketten valahogy mások voltak. Ők tényleg igazi barátok voltak minden szemszögből.

Részben emiatt meg nem kellett sok idő, hogy rájöjjek a teljes elhidegülés okára még az előtt, hogy bejelentették volna hivatalosan is. Mindketten özvegyen maradtak, már egy ideje ismerték egymást, és valami alakulgatott közöttük. Abból a valamiből meg idővel esküvő is lett, amire még engem is meghívtak. Persze csak akkor, ha hajlandó vagyok arra a napra teljesen hétköznapi embernek tűnni.

Hétköznapinak mondjuk kicsit túl kirívó a megjelenésem, még akkor is, ha kifejezetten beolvadás kompatibilis ruhát hordok. De már eleget éltem emberek között rejtőzködve, hogy a vámpírosan mágikus létem leplezése ne essen annyira nehezemre. Bennek lehet, hogy néha egész jól ment ez, máskor meg alig, de nekem nem voltak ilyen problémáim.

Örültem a boldogságuknak, mást úgy sem tehettem. Nekik legalább megadathatott rendesen. Kicsit talán irigykedtem Lucyre, de igyekeztem ennek az érzésnek nem teret engedni. Az én időmnek is újra el kellett jönnie előbb vagy utóbb. Nem hajtott a tatár, nem lebegett a fejem fölött a halál, mint neki, így tulajdonképp rá is értem. A várakozással magával meg sosem volt bajom. Az első tervem is az volt régen, hogy csak kivárom a technológia korát. Bár annak az időpontjában legalább nagyjából biztos voltam, miközben a szerelmi életem alakulása teljesen homályban maradt.

Elvileg kínai mondás volt az, amit apám néha mondogatott, még ha ezt nem is tudta: „Építs házat, ültess fát, nevelj fel egy gyereket, írj egy könyvet, és nem éltél hiába". Mindegyiket kipipáltam valamilyen szinten, még ha nem is azért, mert mondta, hanem mert én szükségét éreztem, sőt, még rengeteg mást is tettem. De ezek ellenére mégis semminek éreztem az életemet, mert ahhoz képest, hogy mennyit éltem, ez nagyon kevés volt. Lehetett volna több is, lehetne több is, de akkor nem akartam, s bár a jövőre vonatkozóan szerettem volna ezen változtatni, nem voltam kész megtenni érte a minimumon túl semmit. A komfortzónámat nem akartam elhagyni, hiába, hogy fontosabbnak éreztem volna azt, hogy legyen legalább egy szexpartner mellettem, mint azt, hogy körbeültettem fákkal a birtokomat. A saját boldogságomat kergettem mindig is, nem törődve azzal, hogy mik az elvárások, és max csak örültem, ha a kettő még metszette is egymást, de az egyik vágyam akadályozta a másikat. Mindeközben az idő meg csak telt és telt továbbra is.

Hogy is van az a vicc?

„– Miért nyüszít a kutya?

– Mert szögbe ült és fáj neki.

– De akkor miért ne áll fel?

– Mert még nem fáj eléggé."

Ha majd tényleg elegem lesz a magányból, akkor azért lépni fogok, és kicsit aktívabban is párt keresek. Még ha ezt azt is jelentené, hogy néhány évre elutazok innen, hogy ne menjem még véletlenül hírem, és olyan dolgokat csinálok, amiket amúgy nem szeretek. De az nem most lesz. Most még jobb a kényelem és a megszokások. Bár lehet, hogy azt is túlságosan megszoktam, hogy nincs senkim.

Így maradtam egyelőre tulajdonképpen macskás néninek. Vagyis inkább ramidrejus néninek.

Mágikus háziállatból mondjuk egyre inkább akartam szerezni valami mást is. Valamit, amit tényleg házikedvencnek szoktak tartani, mert a zöld menyétjeim igazából csak kézhez szokott vadállatok voltak, és túlságosan a hasznot láttam bennük ahhoz, hogy ne csak haszonállatok legyenek lassan a szememben. Egyre inkább úgy tekintettem rájuk, mint a lovaimra, amik nem azért vannak, mert édesek és szeretem őket, hanem mert céljaim vannak velük.

De mi legyen és honnan? Wolpertingert már nem akarok, mert túl könnyen elrepül. A dipeket szerintem hanyagolom, hiába hogy azok a tipikus „vámpírkutyák". Egy lizun cuki és édes „kiscica" lenne, de szerintem nagyon hamar megelégelném azt, hogy mindent tisztára nyalogat. Egy matagot? Az is macska. Még hasznát is vehetném, mert ha szépen mellém szokik, szarka módjára lopkod össze nekem minden csillogót, ami legtöbbször arany vagy más nemesfém. Csak annak az emberek melletti tartása problémás. Túl nagy, túl erős, túl veszélyes. Mintha egy oroszlán lenne mellettem. Ami egy vámpírnak még lazán házikedvenc kategóriába esik, egy embernek már nem feltétlenül. Nem olyan ártalmatlan az összes, mint egy egyszarvú.

Végjegyzet:

1 [Alaprajzrészlet a pince és a padlás közötti egyik szint egy részéről: amilyennek kinézett és amilyen volt igazából. Pirossal jelölve a rejtett pincébe vezető lejáratot.]

ᔓ ♡ ᔕ

Pár mágikus lény mérete, meg Anita nem túl vidám arckifejezése, ami a frizurájára adott reakció. :D A ruhája nem az, mint ami a függetlenségi háborúban volt rajta, hanem inkább az, amit akkor hord, mikor teljesen mindegy, hogy miben van. (Például mikor újra találkozott Jamesszel.)

A lények sorban: dobhar-chú, mishipeshu, wolpertinger, matagot, ramidreju, dip, egyszarvú.

A sziluettek csak viszonyítási alapnak vannak, konkrét karaktereket nem jelölnek.

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ 

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

2021-ben 43 emberi vércsoportrendszert ismert a tudomány.

Az AB0 rendszert Karl Landsteiner fedezte fel 1900 és 1901 között a bécsi egyetemen, miközben azt vizsgálta, miért menti meg a vérátömlesztés egyes betegek életét, mások viszont miért halnak bele. Felfedezését később Nobel-díjjal jutalmazták.

Az RhD antigént a már említett Karl Landsteiner és Alexander S. Wiener fedezte fel 1937-ben, és rhesus majmok (Macacus rhesus) vérében mutatták ki először, innen az Rh jelölés. Jelenleg az Rh vércsoport rendszer 50 meghatározott antitestből áll, amik közül a D, C, c, E és e antigének a legfontosabbak. A hétköznapi szóhasználatban szereplő Rh-faktor, Rh-pozitív és Rh-negatív kifejezések csak a D antigénre vonatkoznak. Vérátömlesztés szempontjából az AB0 vércsoport rendszer után az Rh-faktor rendszer a legfontosabb.

Az első emberből emberbe végrehajtott vérátömlesztés a londoni St. Guy's kórházban zajlott (1818. szeptember 1.). James Blundell pánciense kb. fél liter vért kapott különböző donoroktól, amit nem élt túl.

Vérkicsapódás kinézete: 

https://youtu.be/fnwJrYCpoVg

Az első mikroszkópot Hollandiában készítették, valamikor 1590 és 1608 között.

A vércsoportok százalékos megoszlására pár példa:

Ezért zsiráf mintás az egyszevú (ami inkább kétszarvú, mert felcsavarodott antilipos szarvakkal menőbb és logikusabb). A mérete amúgy megyegyezik egy falabella póni méreteivel.