Egyik délben megébredtem, s fegyverropogást hallottam a távolban. Az amerikai függetlenségi háború már javában zajlott. A csatatér épp valahol a közelben lehetett. Eddig úgy álltam hozzá ehhez, mint ahogy a vámpírok szoktak: olyan „baszok én rá, csak le ne tapossák a kukoricámat" mentalitással. Az amerikai nemzet polgárai a jogaikért harcoltak, amelyeket egy zsarnok veszélyeztet hatezer kilóméter távolságból, a brittek meg igyekeztek mindent megtenni, hogy maradjon minden a régiben. Bár több mint kilencven éve éltem itt, de még így sem soroltam magam az amerikai nemzethez, és brittnek sem születtem, hogy bármit érezzek a király iránt. De ha még az is lettem volna, úgy is hidegen hagyott volna az emberek politikája. Bár a vámpírok nemhogy az emberek országaiban éltek földrajzilag, hanem a konkrét közelükben, hogy az emberek egymással mit csináltak, nemigazán befolyásolt minket. Még azok a vámpírok sem voltak hűségesek az angol koronához, akik eredetileg onnan jöttek az Újvilágba.

Ez nem az én háborúm.

ᔓဂᔕ

Pár patriótának sikerült elvonszolnia magát az udvaromig. Segítséget kértek, és én megadtam nekik. Azt csak nem hagyhattam, hogy épp nálam múljanak ki, főleg mivel azért kicsit az oldalukon álltam, hiába, hogy nem mutattam és mutathattam ki. S nem csak azért, mert tudtam, hogy ők fognak nyerni, és jobb lenne a győztes oldal felé húzni.

Épp a tornácon voltam, és néhány sérülten segítettem, mikor lovasok érkeztek.

– Házat és istállót felgyújtani! Aki az ellenséget rejtegeti, elveszíti otthonát – adta parancsba egy férfi.

– Nem gyújtasz te itt fel semmit sem! Nem, nem, azt többet nem fogom hagyni, hogy újra semmisé tegyék azt, amit az évek alatt felépítettem – mondtam, miközben az egyik mellettem állót arra utasítottam, hogy hozza a kardomat, és bosszúsan elindultam az irányába. Újra lett egy kis könyvgyűjteményem, amelyen bár használtam az Radenkától származó tűzálló és vízálló mágiát, pár egyéb holmimmal egyetemben, de magán a házon nem tudtam. Szerencsére már az udvarom árnyékos részén álltak mind.

– Most komolyan kardot hozatsz? Úgy hiszed, hogy karddal van esélyed a puskáink ellen? – nézett becsmérlően.

– Ha ennyire akarod, megölhetlek puszta kézzel is. Meg kell hagyni, jobb szerettem azokat az időket, mikor az ellenség is inkább csak közelharci fegyverekkel támadt, de hogy neked van-e puskád vagy nincs, az nem oszt, nem szoroz. Egyedül a lovat sajnálom alattad.

A válaszra időt már nem kapott, egy erőteljes széllökéssel úgy felborítottam a hátasával együtt. Utána meg kicsit megszellőztettem a fejét, miközben a többinek is hasonló sorsot szántam. Nem kellett nekem hozzá lőfegyver. Ez már nem a függetlenségi háború egy újabb csatája volt, hanem egy egyszerű mészárlás. Ez történik, ha valaki fenyeget egy vámpírt. Kiváltképp, ha engemet.

Már szinte végeztem, mire meghozták a kardomat, de nem volt baj, a karmaim és a mágikus erőm bőven elégnek bizonyult. A puskák sokat fejlődtek az óta, hogy először láttam működőt ebben a világban, de még mindig nagyon fapadosak voltak. Az egyetlen problémát inkább az jelentette, hogy egyre jobban elterjedtek. És tekintettel arra, hogy ez lassan tényleg az USA lesz, ahol az én világomban és koromban a Kinder tojás be volt tiltva a gyerekek védelmében, de a lőfegyver nem, ez majd csak rosszabb lesz.

– A holttestekkel mi legyen? – kérdezte az egyik szolgám.

– Minden használhatót gyűjtsetek össze tőlük, majd hordjátok őket arra a homokos részre. Most bemegyek, átöltözök, utána meg elégetem mindet. Nem akarom kiégetni a füvet itt, olyan szépen elkezdett nőni.

– És a patriótákkal?

– Ugyanazt, mint eddig, de jobb lenne, ha nem lennének ennyire szem előtt. Vagy az talán még jobb lenne, ha a megmaradt lovakon bemennének a legközelebbi városba. Nem szeretném, hogy megint itt találják őket, főleg, ha nem vagyok itt. Mire visszajövök, hozzatok valahogy lovaglásra alkalmas állapotba egy olyan forradalmárt, aki meg tudja mutatni, hogy merre lehet a többi vörös kabátos. A főzethez mindjárt adok vért.

Az volt a tervem, hogy ahogy elkezd sötétedni, sunyin lemészárolom az összes királypártit, aki fegyvert ragadott, s kelet irányából erre tartott. Tudtam, hogy ez instant halált jelent nekik, de „aki tátott szájjal szalad a faszerdőbe, ne csodálkozzon, ha megbasszák." Háborúba indultak, tudták, hogy akár meg is halhatnak.

Vannak még ott, ahonnan ezek jöttek, és én nem fogom a birtokom közelébe engedni őket.

Felvettem az egyik nappali ruhámat. Direkt volt egy szinte teljesen fekete – a legtöbbet használt bézs színűek mellett –, amit az olyan helyzetekre tartottam fenn, ha inkognitóban akartam tevékenykedni.

Kerítettek nekem egy tizedest, akivel délkelet felé vettem az irányt az államhatár mellett.

Alapvetően ellenzem a háborút, de pont annyira élvezem is, ha már benne vagyok. Az ilyen fenyegetéseket, mint ez meg jobb csírájában elfojtani.

Az éjszaka eredményesen is zárult: nagyjából kétszáz halott, zéró sebesült és zéró túlélő. Ha már a nevem „kegyelmet" jelentett, általában megkíméltem azokat, akiken látszott, hogy még akkor sem szálltak volna újra szembe velem, ha kényszerítik őket, de nem hiányzott, hogy elterjedjen a hírem.

Miután eleget ittam, a használható és drága eszközöket – puskákat és hasonlókat – két rögtönzött travoisra tettük, hogy vissza vigyük a birtokomra. Még az indiánoktól tanultam, hogy hogyan kell könnyen és gyorsan olyat szerkezetet csinálni, ami tökéletes a szárazföldön történő teherhúzásra, és ez jól is jött. Ezt követően mindent szénné égettem, mintha semmi sem történt volna. Két század egyszerűen csak nyom nélkül eltűnt.

Jól esett újra ennyi emberi vért inni, mert szinte harminc évig csak a szolgáimtól kaptam egy keveset néha-néha. Nem olyan életet éltem, hogy minden áron kelljenek az előnyök, amiket nyújtott, és valahogy kedvem sem volt nagyobb mennyiséget szerezni. Az egy, hogy a vérivás miatt konkrétan kicsit lusta lettem a szilárd étellel bajlódni, ami az előkészítést meg a rágást illette, hiába, hogy falatozni az ízekért azért szerettem, de a nagy kényelmességben ez a lustaság talán egy másik szintre is emelkedett. Egészen addig, míg valószínűleg pont ennek az önkéntes „önmegtartóztatásnak" a hatására erősebben kezdtem kívánni azt az emberektől származó vörös nedűt, mint előtte. Az érzés, ahogy az életük esszenciája a testembe áramlott, mintha új erőt adott volna nekem, és jobban kedvet kaptam ehhez a háborúsdihoz, mint gondoltam volna.

Én a magam részéről lezártnak tekintettem ezt, mert a közvetlen fenyegetés elmúlt, mivel a csapatok, akik erre jöttek volna, már nem tudtak. Viszont a kis térképként funkcionáló emberem kicsit megbátrodott, miután látta, hogy nem vagyok mindig akkora szörnyeteg, mint aminek néha kinézek.

– Még lenne egy hely, amiről tudok – kezdte.

– Az már nem az én bajom – vetettem oda neki.

– De...

– Semmi de. Nem vagy olyan helyzetben, hogy te dirigálj itt nekem. Akár titeket is megölhetnélek, ha úgy akarnám. Nem szeretnék belefolyni a ti kis szabadságharcotokba.

– Mindketten tudjuk, hogy nem ölnél meg. Láttam, hogy bánsz a rabszolgáiddal.

– Ők nem rabszolgák.

– Látod, erről beszélek. A te erőddel ez csak egy kis semmiség, miközben a jó ügyet szolgálnád. Az neked is érdeked, hogy ne sújtsanak minket lehetetlen adókkal.

– Én soha életemben nem fizettem adót a britt koronának. Egyszer jött egy adószedő, de hamar a tudtára adtam, hogy hova nem mehet, ha életben akar maradni. Gondolom, nem kell részletezzem, hogy miért. – Bár akkor azért jócskán rá is játszottam a veszélyességemre... – A vámpírokat nem zargassák ilyen hülyeségekkel. Ez csak a ti problémátok, nem az enyém. A lehetőségek szerint nem keresem a bajt, ha nem muszáj. Azt meg gondolom mondanom sem kell, hogy ha bárkinek csak meséltek arról, hogy mit műveltem velük, megbánjátok.

– Akkor, ha mást nem is, engem legalább elkísérnél egy felderítő útra? Nem várok el semmilyen aktív részvételt, csak egy kis támogatást, ha úgy adódna. Kifejezetten letagadom, hogy te voltál velem, ha valaki megkérdezi. Ha meg amúgy is férfi ruhában jönnél, ki gondolna arra, hogy igazából egy úrihölgy vagy?

Szerintem túl könnyedén engedek a noszogatásnak, mert végül ebbe már belementem...

ᔓဂᔕ

Nem arra jártunk, mint előző este, és egy árva lélekkel sem találkoztunk. Sötétben indultunk el, de már nappal lett, mire kezdtünk visszaérni a birtokomhoz. Valamelyik szomszédom földjén lehettünk, közel a házához, mikor kiabálásra lettünk figyelmesek.

– Ez meg mi volt? – kérdezte.

– Ahogy én hallom, valami olyasmi folyhat ott, ami nálam is elkezdődött – feleltem.

– És most akkor mit teszünk?

– Én semmit. Nem az én bajom. Nem is ezért jöttem veled. Ráadásul túl sokat szívtam már amiatt, hogy mindenkinek folyton csak segítek.

A mondatomat éppen csak hogy befejeztem, mikor fegyverdörrenést hallottunk.

Ő egyből vágtatni kezdett a hang irányába, én csak galoppoztam utána.

Mire odaértem, már nem voltak ellenséges katonák a közelben. Csak egy haldokló fiú, s körülötte az őt sirató családja. A vérző hátából ítélve, ő kapta azt a lövést, amit hallottunk az imént.

– Benjamin, ne! Kérlek, ne! Ne halj meg! – rimánkodott gondolom az apja, ahogy a fiát fogta. Tizenhat-tizenhét éves ha volt. Fiatal kor a halálhoz.

– Abból a sebből ítélve még maximum tizenöt perc, és el fog vérezni. Persze csak akkor, ha nincs valami súlyosabb belsőszervi sérülése – tájékoztattam őket. – Inkább búcsúzzatok, amíg van időtök. Pár percet jósolok neki.

Egy kislány mellette egyből ráborult és sírni kezdett. Biztos a testvére volt. A többiek teljesen lefagytak.

– Kérlek, Uram, ne vedd el őt is! Nem tudnám átvészelni még ezt a veszteséget is.

Veszteségek... Ismerős... Túlságosan is...

Vettem egy mély levegőt, és miközben leszálltam a lóról, odafordultam az apához, majd megkérdeztem:

– Minden áron azt szeretnéd, hogy a srác életben maradjon? Még ha a hiteddel ellentétes is?

– Semmit sem szeretnék annál jobban!

– Akkor állj félre.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte a tizedes.

– Magamhoz hasonlóvá teszem. Persze csak ha már nem késő.

– Vámpírrá akarsz változtatni egy ártatlan fiút?

– Az az ártatlan fiú mindjárt meghal. Ha annyira nagyon halott akar lenni, néhány nap múlva megnézheti felőlem a napfelkeltét, vagy kést is szúrhat a szívébe, de arról szerintem majd döntsön ő maga.

Szerencsére pont egy fa árnyékában voltak, így minden probléma nélkül le tudtam venni a csuklyámat. Nem láttam, hogy pontosan mennyi vért veszíthetett eddigre, de a biztonság kedvéért azét leszívtam egy kicsit még, mielőtt adtam volna az enyémből. Hátha kell kapjon valami kifejezetten vámpírok nyálában élő baktériumot is, vagy mit tudom én.

Ugyanúgy reagált, mint Virgil. Mintha álmából riadt volna fel, és ebben a sokkos állapotban úgy ráharapott a karomra, hogy azt hittem, letépi.

– Az életveszélye azt hiszem, elmúlt. Még egy ideig nem kezd el érzékeny lenni a napfényre, de jó lenne, ha minél hamarabb bevinnénk a házba. Egy szobát kérnék neki és nekem, lehetőleg olyat, aminek zárható az ajtaja.

– Neki és neked? Nem úgy volt, hogy minél hamarabb haza akarsz menni, és nem érdekel más baja? – faggatózott a tizedes.

– Igen, így volt. De nem hagyhatom őt csak úgy itt. Főleg, amíg teljesen át nem változik. Egy jó darabig most nem fogja érdekelni, hogy kinek a vérét issza. Egyszer már változtattam át valakit, őt úgy kellett levakarjam az önkéntes véradókról. Apropó vér, aki lelőtte, merre ment? – fordultam a háziak felé. – Gondolom, azt senki sem ellenezné, ha megkeresném, és első körben őt ölném meg, hogy legyen neki tápláléka az elkövetkező napra.

– Egyenesen az úton dél-kelet irányába, de én is veled megyek. Foglyul ejtették az öcsémet. Katona, és nyilvánosan fel akarják akasztani – válaszolta az apa.

– Áh, szóval többen is vannak, annál jobb.

Hamar utolértük őket, bár az, aki lelőtte a srácot, már nem volt köztük. James inkább a testvére – Jason – kiszabadítására összpontosított, én meg arra, hogy rajtuk kívül lehetőleg mindenki halott legyen, de úgy, hogy közben fel lehessen használni majd a holttesteket,

Három hulla, de csak a nyakuk törött ki. Ennyi szerintem elég lesz. Csak el ne csesszem a vér tartósítós mágiát, mert hanem nem tudja majd kiszívni a srác belőlük.

ᔓဂᔕ

Jól tettem, hogy Benjamint bezárattam egy szobába abban a nagyjából egy órában, míg nem voltam ott. Felébredt, tombolni kezdett, majd visszaesett az ágyba. Nem kapott egyből vért, ahogy szüksége lett volna rá, de ez a kis csúszás még bőven belefért. Az ajkai nem kezdtek pirosodni, mint nekem. Virgil ilyen rövid időn belül meg még fel sem ébredt.

Nem hagytam, hogy a többiek nézzék, hogy mit csinált azzal a friss tetemmel, mikor felébresztettem, de miután – egyelőre – jóllakott, beavattam őket nagyjából mindenbe, amit tudniuk kellett.

– Mit csináltál vele?! – támadt nekem már az elején az apja. Egyrészt örült, hogy él a fia, másrészt viszont ott volt az a „kis" infó, hogy ezt a továbbiakban nem emberként teszi majd.

– Lehetőséget adtam neki egy hosszabb életre. Ha nem teszem, ígyis-úgyis meghal, szóval inkább köszönd meg. Holnap ilyenkor már tudatánál lesz, és pár nap múlva már érdemben lehet vele beszélni is. Addig mindenképp itt maradok. Hogy az után mi történik, az már csak tőletek függ.

A testvére fogta magát, és kirohant a házból egy szó nélkül.

– Hova mész? – kérdezte James.

– Vissza a frontra. Így is túl sokat voltam távol. Itt, mint látom, úgysem tehetek semmit. És nem is akarok azzal foglalkozni, hogy milyen bestiát engedtél a házadba, vagy hogy ő mit csinált...

– Benjamint lelőtték, miközben téged próbált menteni, és te csak úgy itt hagynád!? – kiáltotta vissza a másik. – Ráadásul ezek után még mindig a forradalmat támogatod?

– Te is támogatod ezt a forradalmat, ha nem ismered el, úgy is. Maradok, de csak arra a pár napra, azzal a feltétellel, hogy velem tartasz. A gyerekeket elvisszük a feleségemhez, és ő majd vigyáz rájuk. Bent meg... őt nem tudom...

Nem lettem volna James helyében. Összesen négy gyereket hozott össze, de a többiek még kicsik voltak, az ő felesége meg már két évvel ezelőtt meghalt a legkisebb születésekor. És valahogy egyre nagyobb szimpátiát kezdtem el érezni az irányába...

– Nekem lenne egy ötletem – szóltam közbe. – A srácnak még egy jó ideig elég nagy lesz a vérigénye. De amilyen háborús idők vannak most, ez nem probléma. Mi lenne, ha megvárnánk, amíg használható állapotba kerül, és négyen indulnánk el? Persze hamar szétválnánk, de vállalom, hogy egy ideig vigyázok rá, és majd megkereslek titeket. Legalább egy kicsit én is kiélem magamat, ha már ezt elkezdtem.

– Mi ez a hirtelen pálfordulás ismét?

– Semmi érdekes, csak eszembe jutott pár szép emlék, ahogy a török katonákat öltem közel kétszáz éve. Meg utána a franciákat is... Alapvetőn nyugodt természetű vagyok, de az idő előrehaladtával szerintem egyre jobban szomjazok a vérre. Viszont ez a megoldás mindenkinek megfelelne szerintem. Meg nem utolsó sorban a jószomszédi viszony megalapozásának is jó lenne.

– Jószomszédi viszony? – ismételte James.

– Igen, itt lakok nem messze. A testvéreddel már nem, de veled konkrétan közös határom is van. Ha egy kicsit erősebben megnyomod, már az én ültetvényemre pisilsz át. – Lehet, nem lett volna itt hely az ilyesféle humornak, de ezt nem tudtam kihagyni.

Ben átváltozását is vezettem, amennyire sikerült. Hogy mire lesz majd jó ez az információ, vagy hogy jó lesz-e valamire, nem tudtam, de jól eset írogatni, és így legalább nyomon tudtam követni, hogy minden az elvártak szerint haladt-e. A változások nála nagyjából két órával hamarabb végbementek, de ez szórásnak szerintem nem volt sok, főleg, hogy csak két alany állt a rendelkezésemre. Ez nagyon nem reprezentatív minta, ha az összes vámpírról van szó. Nem kellően nagy ahhoz, hogy a populáció változatosságát modellezze. És amíg nem találok valakit, akit hozzám hasonlóan annyira érdekelnek az ilyen „hülyeségek", hogy azt megfigyelje és még vezesse is, miközben a gyakorlati haszna szinte zéró, addig nem is fog ez a minta bővülni. Annyira elvetemült azért nem vagyok, hogy csak ezért tegyek vámpírrá többeket.

ᔓဂᔕ

A srác családja eléggé nehezen fogadta be ezt a sok új információt, de megnyugodtak, mire Ben átváltozása szépen, rendben befejeződött. Abszolút nem erre a reakcióra számítottam volna hívő emberektől ilyen helyzetben, azok alapján, amilyen hozzáállásokkal találkoztam eddig, ami a témát illette. Érződött, hogy ők tulajdonképpen csak visszakapták Bent, miután azt hitték, hogy végleg elveszítik. Jóformán pont olyan is maradt, mint addig volt, csak a kinézete változott meg minimálisan, és ezen túl már esélyük sem volt fizikailag lefogni, ha vissza akarták tartani attól, hogy valamilyen nemesnek gondolt célt megvalósítson. Az a cél meg a függetlenségi háború céljai voltak.

Mikor nem süt kint a nap, másfél hónap múlva szinte ugyanúgy élhetne, mint előtte, ha segítek neki. Én már egész jó vagyok ebben. Amúgy sem az az erőszakos típus.

Neki nem volt semmilyen képessége, de eszes gyerek volt és elhivatott. A nagybátyja mellé akart menni, de az apja nem engedte, mondván, hogy még túl fiatal. Most viszont a szabadságért harcolhatott ő is, igaz, nem pontosan úgy, ahogy akart eredetileg.

Négy-öt hétben egyeztünk meg, ennyi idő után kellett őket megkeressem. Ebben az időszakban először is visszamentem a saját birtokomra, azzal a közölni valóval, hogy egy ideig most máshol leszek. Intéztem nappali ruhát Bennek, majd elkezdtem gyorstalpalóját a vámpírlétből, és persze katonákat is mészároltam, ha az utunkba estek.

Nem érkeztünk üres kézzel a patriótákhoz, két egész szekérnyi puskát és lőszert zsákmányoltunk. Lett volna több is, csak nem volt ahova gyűjteni. Bár lehet, mégis jobb lett volna valahogy megoldanom ezt, mert ahogy behajtottunk a táborukba, úgy láttam, nagy szükségük van rá.

Sérültek, sérültek voltak mindenhol. S nem akármilyen sérültek, hanem súlyosan sérültek. Ráadásul a fertőzések és a betegségek sem kímélték őket.

Ahogy megérkeztünk, láttam, hogy egy katonaorvos egy nem túl élesnek tűnő fűrésszel akart amputálni egy elfeketedett lábat. Nem voltak a helyzet magaslatán.

Leszöktem a szekérről, és helyet kértem magamnak.

– Tömjétek be a száját, hogy ne harapja ki a fogait, én majd tovább megoldom. Ahogy kinéz az a fűrész, lehet, többet ártanál vele, mint amennyit használna.

– Miért? Nem rozsdás, vagy bármi hasonló.

– Az lehet, de elintézem én máshogy. – Egy energiacsapással.

Meg nem is a rozsda okozza a tetanuszt, hanem a sebeken át a behatoló kórokozók.

Már kezdett lemenni a nap, de a sugarai még elértek ide, így az arcomat nem fedtem fel. Bár más okom is volt arra, hogy ezt tegyem.

Én ott maradtam egy darabig, mert el kellett még a segítő kéz, Ben meg elindult megkeresni a nagybátyját és az apját, de mivel nem tért vissza, idővel én is utána indultam.

– Pofás kis sátor ez – mondtam, miközben szétnéztem, de a tekintetem a három barátomról hamar átvándorolt a tábornokra. – Itt szoktatok tervezni?

– Ő meg ki a fene, a Feketetűz? – kérdezte meglepetten. Itt meg nagyon számított, hogy angolul hangzott el ez a mondat. A „he" névmást használta rám.

Mikor Jasont kiszabadítottuk, az egyik fogva tartója valahogy lelépett, és úgy mesélt az esetről, hogy egy teljesen feketébe öltözött, nagyon magas fickó segített a patriótáknak, aki ellen esélyük sem volt. Pedig akkor az energiás erőmet vagy a tüzemet nem is használtam. A többi hasonló rajtaütést is hozzá kötötték elsősorban, mondjuk ez nem meglepő. Közös pont volt mindben, hogy konkrét katonákról vagy seregről messze nem tudtak a környéken, de valaki ritkította a csapataikat, és a munkája végeztével mindent elégettet maga után.

Ennek hála meg egy kicsit élő legenda lettem, de a lényeg nem ez volt. Nem hogy arra nem gondolt senki sem, hogy vámpír vagyok, de még arra sem, hogy nő. Ami nagyon is a hasznomra válhatott.

– Igen. És jobb szeretném, ha ez a szóbeszéd nem változna semmit sem – feleltem, ahogy kicsit elhúztam a ruhámat a mellkasomról, hogy látszódjon, hogy a blúz alatt van ott két dudor is, ha eddig nem lett volna egyértelmű a helyzet a hangomból. A vörös hajamat inkább nem villogtattam.

A meglepettsége csak fokozódott, de mintha örült is volna annak, hogy végre sikerült találkozni azzal, aki az elmúlt hetekben az embereinek kedvezett.

– Amúgy mégis mit csináltatok eddig, hogy ilyen szarul álltok? – érdeklődtem, hogy más irányba tereljem a témát. – Mintha kiáltatok volna eléjük szemtől szembe, s csak a szerencsésebbek élték volna túl. Ezt meg ki találta ki?

– Több évszázados, kidolgozott megoldások alapján harcolunk.

– Igen, csak azokat nem ilyen lőfegyverekhez találták ki.

– Ha így értesz hozzá, miért nem szervezel miliciát? Vagy ennyire nem akarod, hogy más tudja azt?

– Arról nem beszélünk, mint ahogy azt az előbb mondtam, de alapvetően nem az az okom. Akar a franc emberekkel bajlódni, és én jobb szeretek egyedül vagy inkább csak egy társsal dolgozni.

– Nem úgy volt, hogy ez után már hazamész? – szólt közbe James.

– Úgy volt... De az óta is sok minden megváltozott. Ismét... Ha te toborzol embereket, hajlandó lennék egy kicsit vigyázni rátok néha-néha.

– Néha-néha? Miért, máskor mit csinálnál?

– Amit eddig. Bár Benjaminnal sokszor csak a baj van, de azt el kell ismerjem, hogy nagyobb biztonságban érzem magam mellette, mint egyedül. Még úgy is, hogy leginkább csak a lovakra vigyáz, míg én csinálom a munka véresebb részét.

Az, hogy van valaki, aki tud vért hozni nekem a gyógyuláshoz, vagy segít, ha esetleg megvakulok, megnyugtat. Vettem már részt háborúban félig független félként más vámpírokkal az oldalamon. Tudom, hogy milyen fontos a segítőtárs megléte. Pláne, ha túlerővel nézünk szembe.

– Miért mészárolod ilyen lazán az ellenséget a javunkra? – kérdezte a tábornok.

– Ne legyél túl kíváncsi. Legyen elég annyi, hogy van egy mágiahasználó szövetségesetek. Csak akkor vagyok hajlandó támogatni a ti kis függetlenségi háborútokat, amennyiben a kilétemet végig rejtély övezi. Nem akarok a nyakamba egy boszorkányégetést.

Ha senki sem tudja meg, hogy én segítettem, akkor szinte csak egy kis éjszakai szórakozás ez nekem. Azt meg a körülményeket figyelembe véve nem tudják meg. Lehet, hogy ebből már épp elég bajom volt a múltban, de most óvatosabb leszek.

Sokat tanakodott ezen a tábornok, de végül szabad kezet adott nekem.

Miután kicsit mélyebben megbeszéltem ezt velük, James és Jason elment a két közeli kisvárosba – vagy inkább faluba – embereket toborozni, én meg rászántam magamat egy hajvágásra és egy hajfestésre, miután elküldtem egy üzenetet a birtokomra. Nem bíztam semmit sem a véletlenre, a hosszú haj ráadásul egyre jobban elkezdett zavarni ebben a helyzetben.

Lehet, hogy Will haját én vágtam anno, de a sajátom a világért sem akar olyanra sikerülni. Nem tudom szépen levágni rövidre. De ez a fekete festék legalább valószínűleg már nem részben ecetben erjesztett piócákból készült, mint amit akkor használtam, mikor erre a kontinensre jöttem.

ᔓဂᔕ

– Neked egyébként most szó szerint örökre ilyen lesz a hajad? – kérdezte Ben a tábortűznél egyik este. – Vagy hogy nem nőtt még vissza, ahogy a többi sérülésed is begyógyult?

– Pszt, halkabban – csitítottam, miközben azt lestem, hogy a tőlünk pár méterre ülők mennyire figyeltek fel erre.

A Feketetűz legendáját fenn tudtam a külvilág számára tartani úgy, ahogy volt, de azt nem tudtam elkerülni, hogy a csapatunkban levők rájöjjenek, hogy nő vagyok. Egy nagyon erős boszorkánynak hittek, aki csak a királypárti erők nyomulása miatt szánta magát rá a varázslásra. Azt viszont mindenképp el akartam kerülni, hogy azt megtudják, hogy nem vagyok ember. Főleg, mert volt egy pap is köztünk. Három hívét akasztották fel, mert nem akartak a korona előtt fejet hajtani, és James hatására eldöntötte, hogy nem csak imádkozni fog a többiekért. Már akkor látta, hogy van valamilyen mágikus erőm, mikor azt a három szerencsétlent levágtam a templom előtti fáról – vagyis mikor leugrottam utána –, míg a templomban a két testvér embereket gyűjtött, de ennyi. Szemet hunyt felette, talán épp amiatt a gesztus miatt, pedig a boszorkányság vétkét folyamatosan elkövettem az után is.

De ha egy embernek még el is nézi ezt, mert a szükség nagy úr, egy vámpírnak már biztos nem.

– Mit mondtam én neked az ilyen elszólásokról, mikor más is meghallhatja? – kérdezem, ahogy arrébb ráncigáltam.

– Bocsánat...

– Többet ilyen ne forduljon elő! – folytattam, ahogy tisztes távolba értünk. – A haj amúgy simán úgy nő, és úgy sérül, mint az embereknek. Le lehet vágni, meg lehet perzselni, és a többi. Ha a fejbőrt éri valami sérülés, akkor regenerálódik vissza napok vagy percek alatt. Ugyanez van a karommal. Ha csak a külső szaruréteg sérül, az normális tempóban nő vissza, de ha az a belső, rózsaszín, élő része – ami akkor cseszettül tud fájni –, az vámpírsebességgel gyógyul.

– Ezt jó tudni. Tudnál még mesélni ilyeneket?

– Persze. Itt például megemlíteném azt, hogy amit „normális tempónak" szoktunk mondani, az jóval lassabb, mint egy embernek. Bár a testünk képes a változásra egy bizonyos fokig, de például ha most meg szeretnél izmosodni, az sokkal tovább tartana, és sokkal nehezebb is lenne, mint egy embernek.

Neki is érdeke, hogy az ilyenekkel tisztában legyen, és ne meglepetésként szembesüljön vele egy rosszabb pillanatban, és nekem is. Csak tudná, hogy mi a jó időpont és helyszín a kérdezésre.

ᔓဂᔕ

Az elkövetkező évben nyugodtan ráértünk ilyesmikkel foglalkozni. Csak ketten voltunk az idő jó részében. Bár Jamesék új, elbújást és rajtaütést használó taktikáiban néha segítettünk, próbáltam minden interakciót kerülni a mieinkkel. Nem hiányzott az, hogy valaki rájöjjön, hogy bajunk van a napfénnyel.

A tippjeim alapján más oldalról közelítették meg ez a háborút. Csali célpontokat vetettek be, kilőtték a tiszteket már az egész elején, és a többi.

Az apja katonái rendszerint elbújtak a bozótosban, a fűben vagy bárhol, megvárták, míg a szállítmányokkal érkezők vagy a kisebb egységek a közelükbe sétálnak, majd a meglepetés erejével, lehetőleg fedezékben maradva, támadtak. A nyílt hadviselésnek lassan leáldozott, s mi voltunk azok, akik előbb váltottak. A lojalisták rikító piros egyenruháján konkrétan sokszor még egy nagy X is volt, ami mutatta, hova kell lőni.

Közben néha visszalátogattam a birtokomra, hogy megnézzem minden rendben megy-e nélkülem, és segítettem abban, amit a szolgák egyedül nem tudtak megoldani, de Jason felesége – Lucy – is a segítségemre volt. Lehet, hogy jó ötletnek tűnt anno, hogy minden fehéret elküldjek, mert az ők munkájukat tulajdonképp a feketék is meg tudták csinálni, de mindjárt más volt a helyzet, mikor más emberekkel kellet interakciókba lépni. A visszatérő fő kérdés mindig az volt, hogy „hol a gazdád?", mert egyszerűen nem hitték el, hogy miket bízok rájuk.

ᔓဂᔕ

– Mivel nem tudom eldönteni, hogy tényleg igaz, vagy csak beképzelem magamnak, megkérdezem: akarsz tőlem valamit, James?

– Nem tudom...

– Jó, akkor mégsem vagyok annyira szexre éhezett, hogy minden jelt felhívásnak vegyek. Ez azért megnyugtat – ültem oda mellé. – De egész pontosan akkor milyen céljaid voltak a kis kedveskedéseiddel az elmúlt hónapokban?

– Azt sem... Van valami, ami megfog benned, de egyben olyanok is, amik... nem...

– És mi az, ami nem? Bocsi, ha ez egy kicsit túl nyers, de minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé próbálunk gondolatot olvasni konkrét képesség nélkül, miközben rá is lehetne kérdezni a másiknál.

– Úgy beszélgetsz erről, mint az időjárásról...

– Ha zavar, szólj csak nyugodtan, nem haragszok. Én igazság szerint már nem is érzem, hogy mikor lépem át azt a határt, ami már sok lenne egy embernek.

– Inkább csak furcsa. És olyan idegen – felelte, ahogy közeledett a számhoz, mintha meg akarna csókolni, de végül mégsem tette meg. – Igazság szerint első sorban az zavar, hogy öregnek érzem magam hozzád képest.

– Hány éves is vagy? Negyvenhárom, nem? Én meg száznyolcvanhat. Vagy kétszázkilenc. Attól függ, hogy számoljuk.

– Mégis kétszer annyinak nézek ki, mint te.

– Azért ahhoz képest elég jól tartod magad. Ez számomra meg nem probléma. Nőknél még van egy olyan preferenciám, hogy inkább fiatalabbaknak nézzenek ki nálam, ha lehetséges, de férfiaknál egyáltalán nincs. – Közben az ölébe ültem, és a szemébe néztem. A teste kicsit megfeszült, ahogy a combjaim körbevették, de nem mozdult el, csak mély levegőt vett.

– Lehet, de ez nem változtat azon, amit nem is tudom, hogy fogalmazzak meg. Kétszer is újra akartam nősülni, de sosem találtam meg a megfelelő személyt, mert számomra fontos szempont az, hogy a gyerekeim egyben egy szerető anyát is kapjanak...

– Nekem egy időben volt egy tulajdonképpeni nevelt lányom még Németországban, és a szolgáim gyerekei is szeretnek.

– Tudom, Benjamin mesélte, de ez csak nehezíti a helyzetet. Minden oldalról tökéletes lennél, ha nem lennél... ha nem lennél...

– Vámpír – fejeztem be helyette.

– Igen. Ne vedd rossz néven, nem vagy rosszabb, mint pár ember, de ez valahogy az én világnézetemhez nem passzol.

– Hát igen... Én már emberként is szerettem vallásosokkal vitázni vagy veszekedni a hit témájában, veled meg csak azért nem jött ez még össze, mert nem akarod a saját korlátaidat másra erőltetni.

– Te sem akarod, hogy minden áron a te nézeteidet vallják mások. Ami sok egyéb mellett meg is lepett, de a pozitív értelemben. Látom a fiamon is, hogy attól még hogy valaki vámpír, a személyisége nem torzul el, és nem lesz szörnyeteg, de inkább neki való lennél. Én azzal a gondolattal sem tudnék együtt élni, hogy a páromat nemsokára egyedül hagyom ebben a létben, mert tudom, hogy milyen fájdalmas. Pedig én még nem is kell örökké ezzel éljek. Halhatatlan meg már csak azért sem akarok lenni, mert az azt jelentené, hogy előbb vagy utóbb egy kivételével minden gyermekemet el kell majd temessem.

– Nagyon drága vagy, hogy azon aggódsz, amin nekem kellene, de ne tedd. A természetes halál egy olyan dolog, aminek gondolatával már azért meg tudnék birkózni – a vállára tettem a kezemet. – Ben meg pont hogy túl fiatal hozzám. Kinézetre lehet, hogy nem, de agyban még eléggé. Ráadásul túl sok mindenben más, és valahogy vele nincs meg az a fajta harmónia, amit általában keresek. És ő egyáltalán nem nyitott erre velem.

Valaki a családján kívül is várta haza. És bár az én kérésemre nem árult el neki semmit sem erről a vámpírosdiról, de még mindig szerette azt a lányt, akivel levelezgetett. Én sosem bíztam volna egy ilyen infót egy random csajocskára a későbbiekben sem, de abba belementem, hogy miután szétválnak útjaink a háború végével, és visszatér minden a régi kerékvágásba, felfedje magát előtte. Persze csak ha kihagy belőle.

Ha jól fogadja a hírt – ami lehetséges, tekintettel arra, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást – minden happy. Ha nem, akkor meg nekem nem lesz belőle bajom, még ha neki talán igen is. Ha számára ez megéri a kockázatot, én nem tiltom tőle. Mindenki saját maga alakítja az életét.

– De ti azért mégiscsak együtt tudnátok maradni örökre. Engem meg nemsokára temethetsz – kontrázott rám. – Az én életem csak egy pillanat a tiédhez képest.

– Lehet, hogy az emberek születéskor várható élettartama alacsony, de az többnyire a gyerekhalandóság miatt van. Te azon meg már túl vagy. Ha sikerült megélned a negyvenet, a hatvanat is már valószínűleg meg fogod. Még húsz év minimum áll előtted, ha nem harminc vagy még több, így ne tegyél úgy, mintha egy vén kecske lennél, akinek már közel a vég.

– Harminc év... De az is lehet, hogy már három múlva sem fog rendesen felállni. Miközben tudom, hogy neked elsődlegesen az kell. El akarsz hagyni még az előtt, hogy meghalok, hogy ilyen félvállról veszed ezt?

Jogos... És valóban az van a fejemben, hogy mire tényleg öreg lesz, max csak barátok legyünk. Ugyanaz a szépségideálom, mint emberként, és gerontofil sem vagyok, hogy vonzzanak az vénségek. De ő nem egyik napról a másikra hervad majd el, és ha csak tíz évet is vagyunk együtt, már az is sokat jelentene neki is és nekem is. Nem kell mindig végtelen szerelemben gondolkodni. Ezt én már elengedtem. Ha csak egy számomra parányi ideig is, de tényleg tudnánk élvezni egymás társaságát, az már siker. Már azzal is megelégszek.

– A részletekbe inkább máskor merüljünk bele. Ne rontsd el a hangulatot, és próbálj kicsit a mának is élni ahelyett, hogy folyton csak a jövő miatt aggódsz – cirógattam. – Nekem érzelmi támogatás is kell, az meg egyre inkább, nem csak szex. Bár ami azt illeti, jelenleg eléggé jól funkcionál a szerszámod, ahogy érzem...

– Azt nem tagadom – mosolyodott el. Közben a kezével a hátamon is végig simított. – De ha nemet mondok, mit csinálsz?

– Lefekszek aludni. Igazság szerint kicseszett fáradt vagyok. Megint teljesen elcsesződött a cirkadián ritmusom. De egy gyors menetben még benne vagyok, ha gondolod.

– Egy gyors menetért környékeztél meg egy özvegy családapát a fronton? Akiről még tudod is, hogy esküvő előtt semmit sem csinálna?

– Nem, nem, te környékeztél meg engem előbb, én csak folytattam azt, amit elkezdtél. És azért most, mert épp hangulatom van ahhoz, ha boldog véggel zárulna – közben a kezeim közé fogtam az arcát, és egy csókot nyomtam a homlokára. – Bár egy kicsit új szintre is emeltem a te közeledésedet.

A ruhán keresztül is tökéletesen éreztem a már szinte teljesen kemény farkát, és egy kis csípőmozgással el is kezdtem dörgölőzni hozzá. Csak a lélegzetünk hallatszott, ahogy egyre szenvedélyesebben simultunk egymáshoz. A mozdulatai óvatosak voltak, mintha próbált volna uralkodni magán, de éreztem, hogy ez a kontroll lassan szertefoszlik. A kezei a derekamra csúsztak, és közelebb húzott magához, míg át nem ölelt teljesen.

– Nem tudom, hogy mit érzek pontosan, vagy hogy mit is akarok – mondta halkan, szinte remegve – de szerintem ennél többet nem.

– Rendben – sóhajtottam. – Nem te vagy ebben az első.

– Azt viszont remélem, hogy az utolsó. Magadhoz hűen élsz, még ha ezzel nem egy szabálynak is mész neki. De talán épp ez miatt sem illesz be teljesen valahova vagy valaki mellé. Pedig megérdemelnéd.

Még egy ideig továbbra is ölelt, és éreztem rajta, hogy vívódik, de végül inkább leszálltam róla, és elvonultam.

Marad akkor a maszti...

Már egy ideje elgondolkodtam azon, hogy talán jobb lenne megint elmennem néha bordélyba, de valahogy semmi kedvem sem volt. Nem szeretem, mikor készülni kell a szexre, inkább a spontanaitás híve vagyok. Ezzel meg nem volt összeegyeztethető az, hogy kilómétereket kell utazzak, mivel a birtokom eléggé az isten háta mögött terült el.

Átfutott az agyamon, hogy szerezzek egy örömlányt, aki csak az enyém lenne, és velem is élne, viszont aki tudja, hogy csak azért van mellettem, hogy kielégítsen, az olyan is. Még a végén megszeretem, miközben ő csak színlel, mivel az neki előnyösebb. A megjátszott érzelmeket meg nem állhatom. Már néha attól is elment a kedvem, mikor láttam néhányon, hogy igazából már alig várják, hogy elérjek a csúcsra, hogy szabaduljanak tőlem.

A szolgáim közül is gondoltam párakra még az elején, de minden próbálkozásom ellenére az alá-fölé rendeltségi viszony – vagy annak látszata – megakadályozta őket abban, hogy egyáltalán lehetőség legyek. Azok a szolgák, akiket vettem, nem tudtak úgy tekinteni rám, mert mégis csak egy nagybirtokos voltam. Akik meg nálam születtek szintén nem, csak más okok miatt, ráadásul esetükben ez kölcsönös is volt. Számomra valahogy furcsa lett volna potenciális párként vagy legalább szexpartnerként tekinteni valaki olyanra, akinek láttam a születését, és nyomon követtem az egész életét az után. Még akkor is, ha már húsz éves is simán elmúlt az illető.

Az egyéb ismerkedési lehetőségeim meg tulajdonképp nem is léteztek. Azzal, hogy magamhoz hűen éltem, és nem ámítottam magamat semmivel, hogy egy preferált csoportba tartozzak, az emberek közé valahogy jobban passzoltam, mint a sajátjaim közé, akármilyen nehéz elismernem. Talán épp emiatt volt az is, hogy bár vámpíroknál nagységrendekkel többet próbálkoztam, mint embereknél, mégis utóbbiak esetében nagyobb annak az aránya, amikor abból lett is valami mélyebb.

Ha úgy mentem volna oda valakihez, mint egy vámpír, aki társat keres magának, a valószínű nemleges válasz még csak a kisebb baj lett volna. Hamar a nyakamba kaphattam volna egypár papot is egy kis szenteltvízzel. Az meg eléggé negatívan érintett volna, ha tovább kelljen álljak párszáz kilométerrel. Így el is engedtem. Ez inkább csak a nomádoknak volt opció, de én már letelepedtem.

Megfordult a fejemben az is, hogy simán embernek adom ki magamat, és csak akkor fedem fel, hogy mi is vagyok, ha alakulgat is már valami, annak reményében, hogy ha a másik nem is szeretne vámpír lenni, de azért velem marad, de ezt is hamar elvetettem. Hazudni nem szerettem. Pláne nem ilyen helyzetben.

Tudom, hogy a halhatatlanság nem feltétlenül előny, ha mással is akar valaki a végtelen idején osztozni, de miért kell ez ilyen bonyolult legyen? Vagy tulajdonképpen nem is a halhatatlanság a baj, hanem minden más... Miét kell a vámpíroknak és az embereknek ilyen bonyolultá tenni ezt?

ᔓ ♡ ᔕ

ᔓ ♡ ᔕ

Néhány, a fejezetben elhangzott információ bővebb kifejtése:

Az amerikai függetlenségi háború a brit fennhatóság alá tartozó tizenhárom észak-amerikai gyarmat háborúja volt Nagy-Britannia ellen. A gyarmatok népességét megosztotta a konfliktus, és míg a patrióták a gyarmatok függetlenedését támogatták, addig a lojalisták továbbra is hűek maradtak az angol királyhoz. A gyarmatok kezdetben nem is függetlenedni kívántak, hanem a számukra kedvezőtlen rendeletek, adók visszavonását követelték. A háború kitörésének számos oka volt, a folyamat már a hétéves háborút lezáró 1763-as párizsi békeszerződés idején megkezdődött, 1775-ben fegyveres szakaszába lépett. A regényben 1780 után kerül a középpontba.

Egy 1938-as törvény szerint minden olyan édesség, ami ehetetlen részeket is tartalmaz (kivéve, ha az valamilyen fontos funkcióval rendelkezik, mint például a jégkrém pálcikája), illegálisnak minősül az USA teljes területén.

A travois egy A alakú keretes szerkezet, amelyet a terhek szárazföldön való vontatására használtak, leginkább az észak-amerikai síksági indiánok. 

A könnyebben szétrágható ételeket (zöldségek, gyümölcsök) elég 5-10-szer megrágni, addig egy falat húst csak 25-30 rágás után tudunk megfelelő méretűre őrölni fogainkkal.

Egyes becslélek szerint a vérmérgezéses esetek 10 százalékában halálosak, így igenis kell foglalkozni a tetanusz gyanúval, viszont magának a rozsdának nem sok köze van a problémához. A Clostridium tetani baktérium okozza, amely szennyeződésekben, porban és székletben található meg szinte mindenhol a környezetünkben. Szúrt és vágott sebeken, akár még rovarcsípéseken át is könnyen bejuthat a szervezetbe. Ha a kertben rozsdás szögbe lépünk, ott nem a rozsda okozza a bajt, hanem a környezetben előforduló kórokozó, amely kihasználja a szög által nyitott kaput. A tetanusz világszerte előfordult intézeten kívüli szüléseknél is, amit mára sikerült visszaszorítani. Ez volt az úgynevezett köldöktetanusz, amelynél a csecsemők köldökzsinórcsonkjukon keresztül fertőződhettek meg.

Csali célok használata még a most zajló orosz-ukrán háborúban is folyik. Ott a fából, vászonból és gumiból eszkábált tankokra meg repülőkre, katonáknak kinéző próbababákra, stb. kell gondolni. Egyrészt az ellenség pazarolja rájuk az erőforrásokat meg az időt, másrészt meg ha a feltűnő csali célpontok helyébe igazi katonákat tesznek idővel, arra később figyel fel a másik fél, mert „igen, tudjuk, hogy ott van valami, de az csali". 

https://youtu.be/07OkVy5B8no

A katonák a világon mindenhol élénk színű egyenruhákba öltöztek, egészen a XIX. század közepéig, amikor a modern, huzagolt csövű kézi lőfegyverek széles körben elterjedtek. A mesterlövészek a megszokott alakzatokon kívül, önállóbban dolgoztak, munkájukhoz pedig elengedhetetlenné vált az álcázás képessége, ezért kevésbé feltűnő ruhákat viseltek. Később a „láthatatlanság" hasznát felismerve a „vadász" jelzővel illetett különböző osztrák egységek egyenruhája is világosszürke lett, a brit 95. lövészezred katonái pedig fakózöldet kezdtek el viselni. A keki szín a XIX. század közepétől kezdve terjedt, melynek segítségével a katonák szintén nehezebben voltak láthatók nagy távolságból. Ebben az időszakban a Brit-Indiai hadsereg által viselt fehér uniformisokat curry-vel, valamint teával kezdték el színezni. Mindennek ellenére egészen a XX. század elejéig az élénkebb színű egyenruhákon volt a hangsúly.

A „64th (2nd Staffordshire) Regiment of Foot" egyenruhája. Ezt a gyalogsági egységet 1756-ban állították fel. A brit hadseregben számos hadjáratban szolgált az 1881-es reformokig, amikor is beolvadt a North Staffordshire (Prince of Wales's) ezredbe.