Alig léptem be a fogadó ajtaján, és indultam el a lépcső irányába, Cassandra az ölembe borult, és lesodort a lábamról.

– Értem én, hogy vámpírok vagyunk, de ez azért még így is fájt – közöltem vele, miközben próbáltam valahogy felállni. – Ilyet többet ne csinálj.

– Hol voltál? Mi történt? Minden rendben? – záporoztak rám a kérdések, nem is teljesen alaptalanul. Eddig egy hónapnál többet sosem voltam távol, most viszont fél éve nem láttak. – Henry azt mondta, hogy mostanra már biztos nem élsz.

– Nincs amiért aggódjál, csak ez most így jött össze. Meg tudod te is jól, hogy azért elég nehéz eltenni engem láb alól. A környéken meg éjvadászokról nem tudok.

– Tudom, de egyedül jársz nőként, élénkvörös hajjal és minden gondolatodnak hangot adsz. Ezzel meg könnyen boszorkánynak is nézhetnek.

Ez mondjuk igaz. Többször néztek boszorkánynak, mint vámpírnak. Az emberek hajlamosak nem elhinni, hogy észrevétlenül köztük élünk.

– Hány éve is történt az, hogy játszi könnyedséggel szabadítottam ki a boszorkányságért halálra ítélteket? Szinte tizenöt? Az csak azoknak probléma, akik nem tudják megvédeni magukat.

– Tudom, de Henry azt mondta, hogy...

– Nem érdekel, hogy mit mondott! – vágtam közbe. – Te is tudod, hogy fordítva ül a lovon. Amúgy meg hol van most? Szeretnék egypár más ide importált eladásra váró mágikus lénnyel kísérletezgetni. Valamilyen passzív képességes kellene, amihez főzetes szövegem is van. És mindenképp kellene egy víziborjú, egy kappa, vagy valami hasonló gyógyítós. Ha minden jól megy, egy újabb rejtélyt megfejthetek.

– Mit? Miért? Amúgy ramidreju van jelenleg három teljes alomnyi is. Henrynek sikerült megoldania. Azok nem jók?

– Nem, olyan kell, aminek a vére az összetevő. Van egy olyan elméletem, hogy nem gyógyító főzetet nem tudunk csinálni, hanem mindenki csak valami olyannak tud megcsinálni bármilyen főzetet, mint ő maga. Ez meg részben be is igazolódott.

– Ez most így honnan jött?

– Kapcsolódik ahhoz, ahol az elmúlt hónapokban voltam. De az eddigiek alapján, ha embernek kell csinálni egyet, akkor ember is kell csinálja. Már rég nem keringenek csak úgy a véralapú főzetek a világban, de a múltban a gyógyítóak voltak a leggyakrabban használtak. Azokra van a leginkább szükség. Ha meg egy vámpír ilyet csinálna, első körben a saját vérével csinálná, mert az a legkézenfekvőbb, és egy embernek, mert más vámpírnak átlagos körülmények között nincs amiért. Én működő sötétben látós főzetet sem sikerült csináljak. Sőt, semmit sem amihez a saját vérem kellett, miközben egy embernek már ment mind. Ki kéne próbáljak még egypár dolgot, hogy teljesen biztos legyek az elméletemben. Egy emberen meg egy vámpíron is. Valamilyen randomot, mint például egy tündér láthatatlansága. Tőlük szerzi a mágikus cuccokat inkább, nem? Egy kis saját vért nem adnának majd? És azt is meg kell nézzem, hogy a gyógyítós főzet vámpír által és vámpíron mit okoz, ha a gyógyítottnak épp bőven hiányos öngyógyító képességei vannak. Gyorsabban gyógyul, mintha ugyanannyi mennyiségű vámpírvért vagy viziborjúvért inna? És arra is kíváncsi lennék, hogy ha olyan vámpíréből van a főzet, aki épp lassabban gyógyul, akkor mi a helyzet. Áh, túl sok variáció van...

– Már ki is akarsz éheztetni minket? Pont most, amikor ilyen jól megy minden? – érkezett le a lépcsőn Henry.

– Nem.

– Nekem úgy hangzott. Egyébként meg kell hagyni, meglepetésként ért a hangod. Azt hittem, hogy többet nem fogom hallani. – Inkább remélte... – Azt sem értem mondjuk, hogy egyáltalán hogy tudtad magad nélkülünk fenntartani. Bár a női munkákat mindig kerülöd, és helyette azoktól veszed el a lehetőséget, akiket az megilletne, de az sem megy már olyan könnyen.

– Azt akarod, hogy egy ideig megint ne lássátok még hírmagomat sem? A „női munka" meg az, ami a férfiak szemében leértékelődik, mert többnyire nők csinálják, mivel nekik kevesebbet lehet fizetni. – A szakácskodás is csak addig lesz női munka, amíg nem kezd el rengeteg pénz forogni benne, s akkor egykettőre minden mesterszakács férfi lesz.

– Ne hagyj itt megint! Főleg most ne! – kiáltotta Cassandra, ahogy átölelt.

– Tudod jól, hogy nem vagyok hajlandó olyannal egy légtérben tartózkodni, aki lenéz, miközben egy fikarcnyivel sem jobb, mint én. – Még tiszta szerencse, hogy nincs valami vezető státuszban itt, mint ami Christophernek összejött. A nők már így is tulajdonképp szinte képtelenek egyedül boldogulni. Hát akkor, ha még egy ilyen is hozná a törvényeket? Bár a legjobb inkább az lenne, ha elhúzna Európába. Itt nem rontaná a levegőt, és bár a magyar részeken egy ideig talán tetszene neki, hogy a férjezett nőknek „master"-e vagyis „ura" van, mint egy cselédnek vagy rabszolgának, de a többi vámpír ott legalább kicsit helyre tenné végre. Nekem már kurvára elegem van abból, hogy hármunk közül csak én foglalkozok vele. Robert pont hogy védi, Cassy meg csak úgy létezik, és mást nem csinál.

– Ezzel arra akarsz utalni, hogy ugyanolyanok vagytok, mint mi? – kérdezte Henry. – Azt még te sem gondolhatod komolyan

– Nem, amikor azt mondjuk, hogy a férfi és a nő egyenlő, azt arra értjük, hogy mind kettő ugyan úgy értékes és ugyan úgy számít, az egyik nem értékesebb vagy haszontalanabb mint a másik. Nem azt mondjuk hogy egyformák. Ezt a magad fajták mikor fogják már fel? Szerintem nem kell hozzá akkora agy.

Ott hagytam azt az faszt a francba, mert alig érkeztem meg, sikerült úgy felcsesznie, hogy legszívesebben vissza mentem volna oda, ahonnan jöttem, és inkább elvonultam a szobámba. Azt hittem, hogy Cassandra majd követ, úgy rám volt csimpaszkodva, de ez nem így történt.

ᔓဂᔕ

– Jó látni, hogy visszatértél, szépség – szólalt meg Robert, ahogy belépett a szobámba. Egy kisebb üveg volt nála.

– Valamiről kicseszettül lemaradtam ez alatt a fél év alatt, eltaláltam?

– Így is fogalmazhatunk. Tölthetek? Kávélikör, tudom, hogy szereted.

– Azt megköszönném.

A kisasztalon pakolászott egy keveset, majd a két pohárral odaült mellém, és mesélni kezdett:

– Az úgy történt, hogy én és Cassandra szétmentünk. És már végleg. Bár én nem is bánom.

– Hogyhogy?

– Emlékszel, mikor először használta a mágikus erejét?

– Igen, de az hogy jön ide?

– Nem az volt az első. Mikor abban a barlangban voltunk, és Gerberga minden áron ki akart cibálni abból a lyukból, akkor is sikított egy kicsit. Nekünk a víz tompított, de ő... Miatta halt meg...

Bár nem voltam pszichológus, azért néha próbáltam beszélni a lánnyal arról a napról. Inkább, mint hogy kizárólag csak teljesen szakképzetlen, kókler személyek hozzák szóba, akik bagatellizálják azt, amin átment, vagy egyenesen kétségbe vonják, azáltal újra traumatizálva őt. Viszont konkrétumokat sosem mesélt, így meg világossá vált, hogy miért.

– És ez még nem a vége – folytatta. – Lefeküdt pár hete Henryvel, bár nem tetszett végül neki. Azt hitte, hogy sosem jössz vissza már, és hogy nincs jobb választása. Legalábbis ezt állította. Én már azt sem tudom, hogy miért van még itt. Vagyis tudom: mert nincs, ahova mehetne, és mert Henry sem hajtotta el.

– Ez azt is megmagyarázza, hogy miért örült így nekem, mikor meglátott. De ez ugye tudod, hogy mit jelent?

– Mit? – kérdezte kíváncsi szemekkel.

– Hogy valószínűleg nem négy vámpír fog ebben a fogadóban élni a továbbiakban, hanem csak kettő.

– Ezt meg hogy érted? Csak úgy itt hagynál minket? Mindezek után? Végleg?

– Cassandrával szerintem mindenképp el fogok így már menni. Alapból is csak miatta maradtam, ő meg miattad maradt – feleltem, ahogy a poharam tartalmát is megittam.

– Ez nem mondhatod komolyan! Pont most, pont így. Pont akkor, mikor végre minden így összejött! – közben az üveg után is indult, és mindkettőnknek töltött még.

– Mégis mi jött össze? – kérdeztem gúnyosan. Sínen voltam, mint József Attila...

– Az élet! Hogy úgy élünk, ahogy akarunk! Hogy végre elfogadható körülményeket tudunk teremteni magunknak!

– Az legfeljebb csak neked jött össze. Én nem úgy élek, mint ahogy akartam. Azt nem mondom, hogy egész életemben nem, de egész emberi életemben nem veszekedtem talán annyit, mint Henryvel az elmúlt időben, pedig két éve sem élünk itt. És a hátam közepére sem kívánom. Én elsősorban nyugodt életet akarok. A körülmények csak másodlagosak. Nem szeretek folyamatos konfliktusban élni. Ráadásul így milyen példát mutatok? A világ nem fog a véleményem miatt megváltozni, csak a példámtól, én meg pont úgy benne maradok a szar helyzetben még akkor is, mikor simán tovább állhatnék, mint az, aki anyagi vagy érzelmi függésben van valakitől. És szerintem már Cassandra is hasonlóan menne inkább. Fülig beléd volt zúgva, de most, hogy ennek nyíltan vége, nincs ami ide kösse.

– Nem lehetne, hogy legalább értem maradj akkor? Talán idővel ki is tudnátok békülni. Kész lennék segíteni benne. A humort mindketten szeretitek például. Tudod jól, hogy inkább azzal van baja, hogy nagyon Gerbergára emlékezteted.

– Egyrészt családon belüli erőszakkal viccelődni kreténség, ő meg inkább csak az olyan típusúakat ontja magából, másrészt meg nem célom mindenkivel jóban lenni. Fontosabbnak érzem, hogy jelezzem, ha valamivel nem értek egyet. A mondandómnak meg a személyemtől függetlenül meg kell állnia a helyét, és figyelek is arra, hogy meg is állja, Henry viszont konkrétan az összes érvelési hibát elköveti, az élükön a személyeskedéssel, ha mélyebb szóváltásba kerülünk. Ebbe meg én már belefáradtam.

– De ha egy kicsit tisztelnéd, talán ő is vevő lenne erre.

– Én tisztelem. A „recognition respect"-et megkapja tőlem. Elismerem, hogy vámpíri méltósággal rendelkezik. Ezért is nem dugtam fel például eddig egy széklábat sem a seggébe egy rosszabb pillanatomban. „Appraisal respect"-et viszont soha az életben nem fog tőlem kapni, akármennyire is szeretne, mert az tehetségre, teljesítményre, vagy erkölcsi tulajdonságra járna.

– Nem lehetne azért mégis, hogy ezt kicsit átgondold? Hogy ne dönts ilyen gyorsan?

– Mégis miért? Miért lettem hirtelen ilyen fontos számodra?

– Cassandrával a kapcsolatunk már egy jó ideje megromlott. Az elmúlt hetekben meg újra csak te jártál a fejemben.

– Én? És mit csináltam ott?

– Többnyire feküdtél...

Ezen enyhe mosolyra hajlott a szám.

– És akarom azt tudni, hogy te mit csináltál mellettem?

– Azt nem mondhatom el, de ha nem akarod ma reggel egyedül álomra hajtani a fejedet, gyere át hozzám, és megmutatom.

Most, hogy nem volt párkapcsolatban, újra elkezdett nyíltan udvarolni nekem, de valahogy már nem is bántam annyira. Jól esett, hogy valaki foglalkozott velem, mivel meg úgyis menni akartam, szexnél több ebből nem lehetett.

Henry kiállhatatlansága úgy elvette minden figyelmemet, hogy már-már meg is feledkeztem arról, hogy egy normálisabb férfi is élt itt. Valakiről, aki kedves, türelmes, és nem akar igába hajtani mást. De épp ideje volt kicsit jobban megismerni azt, amelyik itt állt előttem. Főleg, hogy eléggé beindított, ahogy a csókjai finoman cirógatták a testemet.

Még el sem fogyott a kis innivaló, amit hozott, de már az ő ágyán feküdtem félmeztelenül.

– Nagyon csábító vagy, ugye tudod? – kérdezte vadító hangon. – Gerberga régen azt mondta, hogy a vámpír szó az idők során egyre inkább összekapcsolódott a szexualitással, az emberben megbúvó állattal, a vadromantikával, és a titokzatossággal. Ez rád halmozottan igaz. De nem is bánom, sőt.

Míg beszélt, az ujjait táncoltatta rajtam, amitől csak még jobban megkívántam. Talán még sem kellett volna olyan biztosan nemet mondjak neki az elején, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mit hagyok ki. Ezt viszont a világ minden pénzéért sem engedem volna már el.

Azt akarom, hogy ma egész nap csak velem foglalkozzon, hogy kielégítse minden vágyamat.

Még mielőtt bármit is mondhattam volna, az ajkait az enyémekhez érintette. A csókja egyszerre volt gyengéd és követelőző, mintha egyszerre akarná bizonyítani a hatalmát és az érzéseit. Ahogy hozzám simult, éreztem az illatát, ami teljesen elbódított. Az érintései egyre magabiztosabbá váltak, ahogy a gondolataim egyre kuszábbak lettek, de egy dolog tiszta volt: nem akartam máshol lenni vagy mást csinálni. A bennem tomboló vágy túlcsordult rajtam, és olyan érzésem volt, hogy teljesen a hatalmába is kerített.

Kurvára kellett nekem már egy jó szex valaki olyannal, aki tényleg vágyik is rám. Az örömlányok mindig csak azt várják, hogy végre vége legyen.

A pillanatok és a percek csak úgy suhantak, és ahogy egyre jobban belemerültem, megértettem, hogy ez a kaland mélyebb és intenzívebb lehet, mint bármi más, amit valaha átéltem. A szobát betöltötték a kéjes sóhajok, nyögések. Úgy verődött minden vissza a falakról, mint egy ősi ének.

– Tudom, hogy milyen véleménnyel vagy róla, de egy esélyt azért adhatnál neki, szerelmem – súgta Robert lágyan a fülembe. – Csak erre az egy alkalomra. Az után örökké az enyém leszel.

A szavai zavarosan visszhangoztak a fejemben, míg meg nem hallottam egy másik férfi hangját is.

– Lazíts. Nem eszlek meg. Csak egy kicsit. – vigyorgott rám Henry huncutul.

Kicsit összerezdültem, mikor rájöttem, hogy kitől származott, de csak folytatta:

– Tudom, hogy akarod. Minek ellenkezel? Hisz a tested minden porcikája csak minket akar. Minden részed értünk remeg. Azért a gyönyörért, amit adni akarunk neked. Most meg térdelj szépen le!

A testem mintha önálló életre kelt volna, és elkezdtem szinte egyből csinálni, amit mondott, de egy kis belső hang valamiért tiltakozott.

Érzem, hogy most szexre van szükségem, epekedek érte, de azért vele nem. Bár lehet, hogy ez már nem is fontos. A lényeg a kielégülés, a puncim meg jobban bizsereg, mint valaha. Ha ez nem annak a jele, hogy ez egy alkalmas időpont erre, akkor mi az?

Az érzelmeim és gondolataim kavalkádjában végül megálltam, és semerre sem mozdultam. A vágy olyan erős volt, hogy minden más érzést elnyomott, de egyre inkább úgy kezdtem érezni, hogy valami mintha nem lenne rendben.

A levegő szinte szikrázott körülöttünk, Henry pillantása pedig csaknem átégetett. Az érintése finoman végigsiklott a vállamon, és ahogy közelebb hajolt, vadul harapni kezdte az ajkaimat, majd a fülembe súgta:

– Legszívesebben félholtra kefélnélek itt helyben, de megígértem annak a bárgyúnak, hogy nem teszlek nagyon tönkre. A másik vöröshajúnak azt már nem tudom visszaadni, hogy egy ideig azt csinált velem, amit akart, de te is megteszed, és azt csinálod, amit én akarok. Megértetted? Szóval, ha már letérdelni nem tudsz, legyél jó kislány, és lovagolj szépen meg. Háttal.

Annyira beindultam rájuk, hogy szinte meg is tettem, de valahogy ez előtt is haboztam, és csak négykézláb térdeltem az ágyon.

– Nekem így is jó – felelte Henry, ahogy a nyílásom felé közelített a szerszámával, miközben Robert férfiassága a szám előtt tornyosult, és az ajkaim hozzá is értek.

Úgy vártam a kielégülésre, hogy már-már megváltásnak éreztem, ahogy Henry farka a bejáratomnál összegyűlt nedvességhez ért, de ezen a ponton tudtam, hogy mi nem jó.

Mindkét férfit egy széllökéssel átdobtam a fél szobán, aminek hatására a falhoz vágódtak.

– Melyikőtök drogozott be!? – kérdeztem indulatosan tőlük.

– Hogy micsoda? – válaszolta Robert.

– Melyikőtök tett aletheiát az italomba? Talán pont te voltál, és direkt ezért nem előttem töltötted ki az első pohárral? Ha te is ugyanennyit kapjál belőle, már a pettingkor elmentél volna legalább egyszer, mint én!

Az „aletheia" görögül leginkább azt jelentette, hogy „igazság", de ez volt egy görög igazságistennő neve – akit általában meztelenül ábrázoltak –, meg egy nagyon erős afrodiziákum nemzetközi megnevezése is. A névválasztás meg nem véletlenszerű volt. Aki a hatása alá került, olyan erős szexuális vágyat kezdett el érezni, ami kielégítéséért egy idő után szó szerint bármit megtett volna. Hogy hogyan vagy kivel, az mellékes. Igazságszérumnak is használták, mert ezen hatása miatt tökéletesen lehetett vele vallatni, és tulajdonképpen lehetetlen volt közben hazudni, mert az elszenvedő minden eszét lassan elvette a vágy. Semmi sem tudott elrejteni, aki elég nagy adagot kapott belőle.

Cseszett drága volt, mert csak Rómában élt egyvalaki, aki elő tudta állítani, de szerencsémre, nem most találkoztam vele először, így meg azért feltűnt, hogy amit ma hajnal óta éreztem, inkább arra hasonlított, mint bármi természetesre. Így visszatekintve nem vagyok túlzottan büszke arra, hogy bizonyos korszakaimban milyen életet éltem, de még jó, hogy alapértelmezetten azon a felfogáson vagyok, hogy ha „megkínállak droggal, fogadd el, mert amúgy rohadt drága". Így meg azért a hatásait ismerem. A lengyeleknél találkoztam olyannal, aki menthetetlenül rá volt függve arra a mágikus szex-drogra, mert a szerfüggőség még egy viselkedési függőséggel is kombinálódott. Én leginkább csak azért próbáltam ki, mert kíváncsi voltam, hogy milyen lehetett a Bánk Bán hevítő pora, de csak néhányszor kaptam nagyon kis adagot, és egy idő után nem is vágytam rá. Ráadásul féltem, hogy nélküle majd nem tudok elmenni, ha túlságosan megszokja a szervezetem.

Bár a Henryhez fűződő viszonyom sem keveset segített, és lehet, hogy inkább az számított. Ha semleges viszonyban legyek mindkettővel, talán még elhittem volna, hogy csak kancás vagyok, de Henry faszához maximum csak akkor értem volna jókedvvel, miközben kiherélem.

Mindegy már, hogy mi miatt, a lényeg, hogy feltűnt.

Egymásra néztek, és Robert újra megszólalt:

– Szerelmem, de mondj ilyeneket.

– Ne szerelmemezz folyton, mert nem vagyok az!

– De azért szeretsz, nem?

– Nem. Ahhoz azért több kell, mint a mesterségesen gerjesztett testi vágy. És ezek után még annyi esélyed sincs, mint volt – feleltem, ahogy az ujjaimmal próbáltam magam eljuttatni arra a bizonyos csúcsra, ami már nagyon kikívánkozott belőlem. Gondoltam arra, hogy átrohanok a szobámba, és magamra zárom az ajtót, de az ágy szélére is alig bírtam leülni, olyan érzékeny lett a testem.

Mit meg nem adnék most egy vibrátorért. Vajon mennyi hevítő port kaphattam, hogy ennyire cselekvésképtelen lettem?

– Átvertél engem! – kiáltotta oda Henrynek, ahogy elkezdtek közeledni hozzám, de az érkező orgazmusommal csak még erősebb és kiszámíthatatlanabb lett a mágikus erőm, és minden lépésüknél elvágódtak.

– Én összekevertem a kettőt, ne rám fogd! Hogy a szerelmi bájitalod nem működött, nem az én hibám!

Szerelmi bájital. Az csak akkor működik, ha az illető még nem volt szerelmes. Ha már volt, akkor tudja, hogy amit érez miatta, az nem szerelem. Pláne, ha még vágyfokozót is kapott.

Ezen gondolatok közben a megváltó kielégülés cunamiként söpört végig rajtam, és egy pillanatra beszűkült körülöttem a világ. A testem minden idegszála lángolt, és az érzés felszabadító volt. Minden egyes rezdülés, minden lélegzetvétel egyetlen végtelen pillanatba sűrűsödött. Ahogy a hullámok elcsendesedtek bennem, a gondolataim lassan visszatértek, és az értelem egyre jobban kezdett helyet követelni a káoszban.

Egy orgazmus szerintem nem lesz elég, de kezdésnek elmegy.

– Ha csak megpróbáltok követni vagy bejönni a szobámba, előbb a lábaitokat majd a fejeteket csapom le az ostorommal. És ezt halálkomolyan mondom – vetettem oda nekik, ahogy lassan a folyósó irányába császkáltam.

ᔓဂᔕ

A nap már szinte teljesen lement, én meg két örömlány társaságában feküdtem az ágyamban. Sosem örültem még annyira a szolgáltatásaiknak, mint az elmúlt néhány órában. Ha ne ilyen körülmények között kapjak ekkora adagot abból a porból, szerintem élveztem volna azt a hatását, hogy egyszerűen semmi sem volt elég, és minden elnyújtott kielégülés után már készen is álltam az újabbra, de sajnos nem ez volt a helyzet.

Tulajdonképp szinte megerőszakoltak, baszki. Ráadásul az egyik olyasvalaki volt, akivel szinte huszonöt éve baráti viszonyt ápolok. Tudom, hogy az erőszaktevők többnyire a családból vagy az ismerettségi körből kerülnek ki, de azért mégis...

Valaki kopogott az ajtón.

– Jutassam eszetekbe, hogy mit mondtam? – kérdeztem.

– Csak én vagyok az. Beengednél? – szólt Cassandra.

Intettem az egyik lánynak, hogy nyissa ki az ajtót, és be is jött. Időközben elkezdtem felöltözni.

– Csomagolj, még a következő napkelte előtt el akarok indulni veled.

– Hova megyünk? És miért? Mi történt?

– Északra. Vagy délre. Nem tudom még. És leginkább azért, mert míg te aludtál, Robert Henry hatására elkábított, aminek hatására az elején csak smároltunk és tapiztunk, az után meg szinte rendesen dugtunk is. És eléggé hajlok arra, hogy ez vért kívánjon. Csak azt nem tudom még, hogy mikor. Szerencsére a lovamat nem adtam el, hanem csak bérbe adtam egy szegényebb fiatalnak azért cserébe, hogy gondoskodjon róla. És mivel szokásom csak úgy elmenni, és nem is rendezkedtem be arra, hogy örökre itt maradjunk, jóformám minden olyan cucc megvan, amit régen használtunk. Többek között a szekér is. És első körben szerintem azoknál fogunk lakni, akiknél az elmúlt hónapokat töltöttem.

– Azok vámpírok voltak?

– Nem. Emberek. De mágiahasználók. Viszont biztonságban meghúzhatjuk ott magunkat, míg vissza nem áll minden a rendes kerékvágásba. Az azért nem holnapra lesz meg.

– Te egy csapat emberért szívódtál fel ennyi időre csak úgy!? – kiáltotta indulatosan, miközben a hasamba verte a kezét.

– Nem. Hanem válaszokért, amikre csak általuk számíthattam. De ennek a vitának nem most van az ideje. Nem szeretek veled fényes nappal utazni.

– Akkor menjél nélkülem! Amúgy sem érdekel, hogy mi van velem. Erre már rég rájöhettem volna. Fontosabbak neked a kísérleteid.

– Cassy, kérlek...

– És ne kezdj el becézgetni sem, mert most nem olyan kedvemben vagyok! Csak papolsz erről meg arról, de tenni értem mit tettél? Viszel magaddal, mint egy csomagot, és ha eszedbe jutok néha, kedveskedsz egy kicsit, és ennyi. De pont akkor nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád! Hol voltál, mikor egy világ omlott össze bennem, ahogy Robert elhagyott, hol voltál, mikor utána Henry mindennek elhordott, és hol voltál, amikor annyira összetörtem, hogy megfektetett? Tudod miért sikerült ez neki? Mert elgondolkodtam azon, hogy megnézem a napfelkeltét. Végre még egyszer és egyúttal utoljára. És úgy éreztem, hogy ha már meghalok, legalább még szexeljek egy jót befejezésül, de végül túlságosan féltem kimenni a fényre.

– Sajnálom, de próbálj a múlt helyett egy kicsit a jövőbe tekinteni – mondtam, ahogy át akartam egy kicsit ölelni, de ellökött magától.

– Sajnálod? Ennyi? Mást nem tudsz mondani? Tudod, az általad teremtett hamis biztonságérzetnél az is jobb, ha inkább egyedül van valaki. De most legalább tudom, hogy egy ilyen erős és „lenyűgöző" vámpír miért élt élete nagy részében egyedül vagy emberek között bujkálva. Mert máshogy egyszerűen nem tudsz! Jössz, felkarolsz valakit a saját lelki békédért, majd ha meguntad, elhagyod.

A szavai élesen csattantak rajtam, mintha pofon vágtak volna. A szemeiben nem csak harag volt, hanem ott bujkált a fájdalom, a csalódottság, a kétségbeesés is, amit talán soha nem láttam ilyen tisztán.

– Az én ágyamban mindig van plusz egy hely. A vékony deszka jobban is nyeli a szeget. A te tested meg különben is kívánatosabb, mint annak a hájas seggű óriásnak – szólt be Henry az ajtófélfánál állva. Robert is vele volt.

– Kifejezetten aljas egy dög vagy, ugye tudod? És mi lenne, ha sértegetés helyett inkább nem szólalnál meg? Egy japán legenda szerint, ha befogod a pofád, kevésbé leszel idegesítő.

– Ha elmész, és már végleg, úgyis mindegy.

– Az egy, hogy nem te vagy a legélesebb kés a fiókban, de lassan a kanalak is előznek... Ezen a falon az energiasugaram úgy hatol át, mint kés a vajon. És azért amit tettél, simán homokórába tölthetném a hamvaidat, hogy sose legyen nyugtod. Jelenleg meg csak annyi választ el attól, hogy megtegyem, hogy ennyi orgazmus után semmi kedvem sincs a hulláddal foglalkozni. – Elkezdtem közeledni felé. – Bár lehet, hogy most gyorsan mégis inkább lerendezem ezt.

– Hagyd! – szólt rám Cassandra.

– Amióta csak ismerem, hagytam neki, de ennek most már vége. Megérdemli.

– Pedig te még élvezted is. Láttam rajtad.

Épp egy alapos fejmosást akartam neki tartani a tea és a beleegyezés[1] kapcsolatáról, miközben épp kibeleztem volna, de Cassandra elnyújtott sikításától minden izmom megmerevedett.

– Tudod, már nem vagyok azért az a kis gyámoltalan lány, mint régen. És eszem ágában sem volt elnézni neki – mondta, ahogy kicsit ügyetlenül elvette az egyik tőrömet és elindult felé. Szerencsére pont a látóterembe került, így tisztán láthattam ahogy szíven szúrta. Pillanatokkal később Henry izmai elernyedtek, és az élettelen teste a földre esett.

– Viszont neked sem – folytatta. – Elegem van abból, hogy mindig másoktól függök, és elegem van abból, hogy mintha nem lenne saját életem. Mintha mindig csak egy báb lennék, akit ide-oda rángatnak, miközben azt várják, hogy boldog legyek. De hogyan lehetnék boldog, ha még azt sem tudom, mit akarok, mert sosem volt alkalmam rájönni!?

– Cassandra, inkább beszéljük ezt meg – próbáltam hatni rá a gondolat kivetítésemmel.

– Nincs ezen, mit megbeszélni. Tudod te, hogy milyen érzés volt, amikor folyamatosan csak azt kérdezted, hogy mit szeretnék, miközben egyszerűen képtelen voltam megválaszolni egy ilyen egyszerű kérdést? Évekig magamban kerestem a hibát, és szerintem megtaláltam. Bennetek. Egyedül fogok élni, és szépen lassan olyanokkal vetetem majd körbe magam, akiket arra érdemesnek találok. Akik tényleg a fogadott családom is lehetnének akár, ha már gyerekem nem születhet. Ez a hely meg erre tökéletes lesz. Tökéletes lesz nélkületek.

– Az erőm ebben a helyzetben is működik – figyelmeztettem, ahogy elkezdett lilásan szikrázni körülöttem a levegő, de rám sem hederített.

Néhány lépést tett meg felém, mire én félig akarva félig meg már az ijedtség miatt akaratlanul megállítottam őt ebben. Nem állt szándékomban megölni, mert bár ő ennyire végzetesnek gondolta a helyzetet, én nem. Inkább csak mozgásképtelenné akartam tenni, de az nem úgy sikerült.

Nem hiába próbáltam egy kicsit kerülni ezen erőm használatát a legelején, és nem hiába kötöttem mindennél jobban kézmozdulatokhoz. Nagyon szarul céloztam vele sokszor, ami idegesen csak rosszabbodott, és a kordában tartásával is akadtak problémáim.

Az energiasugaraim késekként vágták át a levegőt, és egyben Cassandra testét is. Mint a kémfilmekben, mikor lézeres rendszerrel védtek valamit, és azokba a piros csíkokba valaki beleesett. Csak ezek inkább lilás színűek és közel sem olyan egyenesek voltak. A hangokból ítélve meg nem csak a mögötte levő falban tettek kárt, hanem egyel az az után levőben is.

A jelenet, amit éppen okoztam, egyszerre volt felfoghatatlan és kicsit rémítő. Pár lila szikra még pattogott körülöttem, majd lassan elhalványultak. A csend, ami utánuk maradt, viszont szinte elviselhetetlen volt.

– Cassandra... – suttogtam, de a hangom megtört és bizonytalan volt. – Én úgy sajnálom...

ᔓဂᔕ

A vére már teljesen megalvadt, mire rászántam magam, hogy rendesen leüljek valahova. Addig csak a földön hevertem a maradványai mellett. Nem a mozgáskészséggel volt a baj, az erejének hatása megtört, ahogy meghalt. Inkább csak nem akartam azt hinni, hogy ezt mind én okoztam. Boldognak tűnt, és bár néha idegesítő tudott lenni, és konfliktus is volt közöttünk párszor, azért kedveltem. Igazán boldog viszont talán csak utolsó pillanataiban volt, mikor úgy érezte, hogy meglelte azt, amit egész életében keresett. Amióta csak ismertem, bátorítottam, hogy találja ezt meg, de végül pont én lettem az, aki elvágta ennek a boldogságnak a lehetőségét tőle örökre.

A tőrömet még így is sikeresen belém vágta, de nem ejtett vele veszélyes sebet, és a fizikai fájdalom legalább segített kicsit megfeledkezni a lelkiről.

– Keresnétek valakit, aki hajlandó lenne foglalkozni Cassandra holttestével? – kérdeztem a szobában levő örömlányoktól. Ők is végignézték az egészet, de annyira megrázta őket, hogy képtelenek voltak csak úgy elmenni vagy válaszolni.

– Elintézem én – jött a válasz Roberttől, aki közel olyan állapotban volt mint én.

Azért rá is haragudtam, de tudtam, hogy az értelmi szerző nem ő volt, és örültem, hogy ezt legalább levette a vállamról.

A gyomorforgató munkákat általában én végeztem, mert már emberként is néha megnéztem deadhouse.org-on az aktuális Darwin-díjasokat[2], és önmagukban sosem volt problémám a hullákkal, de ez nagyon megváltozott akkor, ha ismertem az áldozatot. Azok után meg hogy én öltem meg, valahogy nem is éreztem magam méltónak arra, hogy megadjam neki a végtiszteletet.

– És ha engem kérdezel – folytatta, ahogy rám nézett –, nem a te hibád. Mind hibásak voltunk. De ha ez vígasztal, megmentetted ez által saját magad, és még engem is. Mert Cassandra nem állt volna le, bármit mondasz neki. Amíg él, és velünk ellentétben mozogni is tud, azon lett volna, hogy megöljön, míg sikerrel nem jár.

– Megmentettem egy könnyen befolyásolható mamlaszt meg egy álomvilágban élő szerencsétlent. Az egyik mindenben benne van, amit az idóta haverja mond neki, a másik meg azt hiszi, hogy mindenkin segít, közben meg csak rombol. Kösz, ez most tényleg sokat segített – figuráztam ki.

– Cassandra sem volt egy kisangyal, tudod jól. Magán kívül másokkal sosem törődött igazán. Nem állt készen áldozatot hozni valamiért semmi miatt sem. Ellentétben például veled. Te tényleg próbálsz segíteni a körülötted levőkön, amennyire csak tudsz. Viszont nem egy isten, hanem pont ugyanolyan vámpír vagy, mint bárki más, így nem is várhatja el senki tőled, hogy minden tökéletesen menjen.

– Hogy is van az a mondás? A Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve?

– Ne tereld mindig olyan irányba a szót, ami neked ad igazat! A világ szerintem sokkal jobban járt azzal, hogy te maradtál itt. Még ha konkrétan itt ez után már semmiképp sem maradnál, és már az ellenkezőjéről sem akarlak meggyőzni.

Nem sokkal később a belső udvaron rakott máglya lángjai enyhén bevilágították a szobámat a nyitott ablakon át. Robert a másik holttestét is elvitte Cassandra maradványai mellett, de inkább erre már semmit sem szóltam. Ha Henry kigyulladt volna, le sem hugyoznám, nemhogy tulajdonképp „eltemessem" valaki olyannal, akit érdemesnek is tartok rá, de Robert nem ilyen viszonyban volt vele.

Magzatpózban feküdtem az ágyamon, miközben folytak a könnyeim, és csak saját magamat ettem, ahogy a gondolatok cikáztak a fejemben.

A karddal vágott seb begyógyul pusztán az idő múlásával, de a nyelvvel vágott seb nem. Ugyanígy Cassandra traumái sem tűntek el egycsapásra, hanem pont hogy erősödtek. Amit felém mutatott, az csak a felszín volt. Én meg csak azt láttam, amit látni akartam. Azzal meg hogy akkor tűntem el, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, felszínre jött minden: amit még emberként szenvedett el, amit Henrytől kapott, és amit én okoztam.

Én cserbenhagytam... Pont mint azokat a lányokat még az első éjszaka, mikor azt mondtam nekik, hogy megvédem őket a kerítőjük haragjától, de hirtelen felindulásból leléptem, és megfeletkeztem róluk, míg szóba nem hozták később. Vajon hányan lehetnek még, akik hasonlóan kimentek az eszemből, csak éppen nem hagytam bennük annyira mély nyomot, hogy meg akarjanak ölni? Vagy mások is meg szerettek volna ölni, csak nem mertek, mert tudták, hogy úgyis alulmaradnak? Ha Cassandra kicsit gyorsabb legyen, sikerül neki, mágikus erőm ide vagy oda, mert nem számítottam arra, hogy tényleg megteszi.

Ráadásul miattam is nem látott erre jobb megoldást. Az erőszak mindig az eszköztelenség bizonyítványa. Esetében, esetemben, esetünkben. Én alkalmazom, mert nincs jobb vagy nincs más lehetőségem, és ő is csak ugyanígy alkalmazta.

Végjegyzetek:

1 [A tea és a beleegyezés a videónál több részletezésre szerintem nem szorul]

https://youtu.be/2R8OzNgHvM4

2 [Az említett weboldal tényleg létezik, de csak erős idegzetűeknek ajánlom. Közúti baleseteken át az orosz-ukrán háborúhoz kapcsolódó videókig minden van ott. És az összes olyan, amit máshonnan letiltanának. 

A Darwin-díj olyan, gúnyos értelemben vett „kitüntetés", amelyet azon embereknek ítélhetnek meg, akik valamilyen különösen buta, ügyetlen módszerrel próbáltak egy számukra érdekes célt elérni, és ez az életükbe vagy a nemzőképességükbe került.]

ᔓ ♡ ᔕ