– Én tudom, hogy az egyik legfájdalmasabb dolog ezen a világon elveszíteni azt, akit szeretsz. Dolgozd fel, ahogy jónak látod, nem cseszegetlek érte – mondtam Robertnek, ahogy ébredés után arra lettem figyelmes, hogy engem néz. – És meghallgatni is szívesen meghallgatlak, ha úgy érzed, úgy könnyebb.

Bár azt már az elején letisztáztam, hogy más vérigényével nem fogok foglalkozni, de annyival megtámogattam azért őket, hogy kivettem egy kis szobát négyünknek a legközelebbi városban. Cassandra még nyugodtam aludt mellettem, Henry meg valahova elszublimált, mert sehol sem láttam.

– Te mit csináltál?

– Minden rá emlékeztetett, így tulajdonképp világgá mentem. De hogy jól tettem-e, annak a megítélése még folyamatban van.

– Engem te rá emlékeztetsz, de ennek örülök. A vörös haj, a határozott megnyilvánulások...

– Volt valamilyen egyedi ereje? Úgy értem, hogy sötétbordó haj máshogy nemigazán lehet, és nem tűnt festettnek. Persze, csak akkor válaszolj, ha úgy érzed, kész lennél róla mesélni.

– Szerintem tudnék... és igen, volt.

– Mi?

– A harapása által a megharapott olyan erős és fékezhetetlen vágyat kezdett el érezni iránta, aminek a kielégítéséért bármit megtett volna. Ezt használtuk ki az elmúlt pár évtizedben, csak a palimadár meghalt, így mást kellett keressünk.

– Csak férfiakon működött ez?

– Csak azokon láttam, hogy használta volna. Miért?

– Mert a sellők hasonló ereje szexuális irányultságon alapul, és...

– Olyan hangos hangotok van... – szólt közbe a csaj, ahogy a párnáját a fejére préselte.

– Csak azért érzed úgy, mert most ébredtél fel – feleltem. – De különben is, jó lenne szerintem, ha felkelnél. Vagy meg akarod várni, hogy a hasadra süssön a holdfény?

– Nem érdekelnek a szirénjeitek, csak pihenni akarok.

– Ne szirénezz le egy sellőt. Nem szeretik. És képesek erre annyira megharagudni, hogy hirtelen felindulásból csak úgy megöljenek.

A beszélgetést végül kint folyattuk. Jó idő volt, és már kellőképpen sötét. Társaságot nem kaptunk, mert az emberek ezekben az órákban már nemigazán mászkáltak a fogadó udvarán.

– Visszatérve a sellőkre – folytattam az eszmecserénket, ahogy birtokba vettünk egy padot, mintha nem történt volna közben egy kis helyszínváltás. – Általában azt szokták mondani, hogy a férfiakat a női sellők tudják csak megbűvölni, és fordítva, de ez nem ilyen egyszerű.

– Honnan tudod ezt ilyen biztosra?

– Tapasztalat. A sellőcsajok énekétől én is eléggé elveszítem a fejem. Esetükben az számít, hogy ki melyik nemhez vonzódik.

– A nőkhöz vonzódsz? – tette fel gyorsan a kérdést, miközben mintha csalódottság is vegyült volna a hangjába.

– Is. A legutóbbi társam pont férfi volt. És érdekesség, hogy pont akkor kezdett valami nagyon gyengén alakulóban lenni vele, mikor kicsit közelebbről megvizsgálhattuk azt a sellőéneket.

– Ha kicsit hamarabb gyere össze vele, akkor megúszhattad volna a női sellőket. Gondolom, nem lehetett kellemes az a kis összetűzés.

– Nem érted.

– Mit nem értek?

– Hogy ha valaki, aki mindkét nemhez vonzódik, nem fog csak ahhoz a nemhez vonzódni, mint ami az aktuális párja.

– Áh, jó... Ezt a kérdéskört más még nemigazán hozta nekem szóba. Nem volt, aki. Bocsánat, ha esetleg megsértettelek.

– Arra azét esetemben ennél sokkal több kell.

– Lehet akkor ezzel egy kérdésem? Mármint a témával.

– Mondjad.

– Mikor két nő csinálja, akkor ki a férfi?

– Egyik sem. Most mondtad: mindkettő nő.

– Mármint az együttlétben hogy vesznek részt? Ezt valahogy sosem értettem. Ott melyik van a férfi szerepben?

– Definiáld a férfi szerepet.

– Ne húzd az agyamat. Tudod jól, hogy miről beszélek.

– Az lehet, de attól még rosszul kérdezel. És arra, hogy egy rossz kérdésre jó választ kapj, szerencse kell. De tudod mit? Kérdezek én. Ha épp meglovaglom a partneremet, akkor én vagyok a férfi, s a pasi a csaj?

– Lehet, hogy akkor ő a passzív és te mozogsz, de mégis ő járkál benned...

– Jó, akkor mást kérdezek. Ha csak a mellbimbóit izgatom, akkor mi van? Hogy mennyire, az változó, de az a férfiaknál is erogén zóna. Vagy ha egyszerre birizgálom egy nőnek és egy férfinak, akkor abban a felállásban ki micsoda éppen? Mert ez esetemben például egypárszor megtörtént.

– Jólvan, jólvan, értem a célzást. Utóbbi eset azért érdekes lehetett. Mégis hány férfival feküdtél le, hogy ilyen lazán beszélsz erről?

– Csak a férfiakat számoljuk?

– Igen, igen... Hány vámpírral feküdtél le?

– Csak a vámpírokat számoljuk?

– Az emberi életedben történtekre nem vagyok kíváncsi.

– Jó, de attól a kérdés még fennáll.

– Az után is voltál még emberrel?!

– Igen. Azt, akiről a sellők kapcsán beszéltem például még emberként ismertem meg. De nem csak emiatt kérdeztem vissza erre.

– Hanem?

– Hát, hogy is mondjam? Csak egy jó tanács: kerüld a tündérgyümölcsöt. Főleg, hogy csak a nevében gyümölcs. Igazából a testnedveik. Bár ezzel együtt szinte minden étel s italt is lehet. Egyszer találkoztam egyel, aki a saját tejével sütötte a sütit, ami meg így mágiával volt átitatva. Sok mindent nem tudnak elérni vele, de azt igen, hogy nem tudj túl messzire eltávolodni tőlük, hanem először csak rosszul leszel, utána meg meghalsz. És hidd el, egy idő után már nem fog érdekelni, hogy mit kérnek a távozásért cserébe.

Lehet, hogy néha tényleg olyan vagyok, mint egy tündér ilyen szempontból, de azért még az én eszemen is túljárnak néha. De legalább azt a teleportálós kulcsot amiért mentem, megkaptam tőle egy kis élvezetért cserébe, és szépen el is engedett. Így meg eljutottam a samhain helyszínére minden évben rendesen.

– Óh...

– Amúgy rendes számot nem tudok. Részegen nemigazán megy a számolás. Más tudatmódosító szer alatt pláne nem. Lehet, hogy képszakadásom azért nem volt sosem, de van egypár elég ködös emlékem a témában. Ezzel így önmagában nekem problémám nem is lenne, csak tudod, hogy mi a baj ilyenkor?

– Mi?

– Hogy eléggé rossz, mikor ébredés után másnaposan még rémlik, hogy tegnap volt egy cuki csaj, aki nevetgélt ott mellettem, jó is volt vele minden, és józanabbul is megismerném, csak nem emlékszek, hogy ki is volt az.

Erre egy nagyon picit elmosolyodott. Jót tett neki egy kis beszélgetés, és hogy így nem csak ugyanazok a gondolatok ismétlődtek a fejében.

– Az én életemből az ilyenek valahogy mind kimaradtak. De azért köszi ezt a kis felhomályosítást.

– Egy kis érdekességet is kapsz. Mit szólsz? Az ősi Asszíriában úgy tartották, hogy ha egy férfi egy vele azonos rangú férfival szeretkezik, minden problémája meg fog szűnni és szerencséje lesz. Akkor a rangok még bőven prioritást élveztek a nemekkel szemben.

– Onnan származol? – kérdezte elképedve.

– Nem. És annyira idős sem vagyok azért. Mások meséléseiből tudom.

– Akkor mióta vagy vámpír?

– 1595 óta.

– Én csak 1689 óta. Alig kezdődött el második indián háború a franciák és a bennszülött szövetségeseik ellen, és én úgy lesérültem, hogy jobb választásom nem is igazán lett volna.

– Franciák ellen még én is hadakoztam egy időben, Igaz nem itt, hanem a mostani francia-német határon, egy városnál a Fekete-erdő szélén.

– Te Európából jöttél?

– Igen, ezért is vannak ilyen sztorijaim, mert az itteni helyzettel ellentétben ott azért többen vagyunk, aminek megvan az előnye... De miért ilyen nagy dolog ez is a szemedben?

– Gerberga is onnan származott, és közülünk csak ő született azon a kontinensen. Egy frank király felesége volt. Arra számított, hogy a férje halála után a fiai öröklik a birodalmát, és ő régensként szándékozott uralkodni, míg a legidősebb el nem érte volna a megfelelő kort, de abba másnak is volt beleszólása a családból. Végül a király testvére vette magához a hatalmat, és foglalta el az uralkodó nélkül maradt területeket. Veronába menekült a gyerekeivel, de végül ott sem maradhatott túl sokáig. Hogy ki tette vámpírrá, arról sokat nem mesélt, mert nem volt túl jó viszonyban vele.

– Ez ismerős. Én sem voltam túl jó viszonyban vele... Téged ő változtatott át?

– Igen. Azt mondta, hogy megtetszettem neki.

– Henryt is?

– Nem, őt én. Egy gyerekkori barátom, és ugyanott szolgált, ahol én. Gerberga mondjuk eléggé kiakadt rám miatta. Mármint nem azért, hogy csak így halhatatlanná tettem valakit, hanem mert még én is csak vérifjú voltam akkoriban, és tulajdonképpen egy kicsit elszöktem tőle, hogy ezt megcsinálhassam.

Nem is csoda, hogy ki volt akadva. Ha egy vérifjúnak sarja van, az olyan, mintha egy gyereknek lenne gyereke.

– Nekem nincs sarjam – jegyeztem meg.

– Nekem is csak elméletben volt. Nagyjából annyira jött ki jól Gerbergával, mint veled az elmúlt pár napban. Szóval nagyon hamar más utakon folytattuk tovább. Nagy nehezen bekuncsorogta magát néhány hozzánk hasonló közé, és az után csak néha-néha bukkant fel. Most meg megint eltűnt. Lehet, hogy napkeltére már újra itt lesz, de az is lehet, hogy hónapokig vagy akár évekig sem látom. Bár így, hogy nincs stabil lakhelyem, nem fog valami könnyen rám találni.

Ezért mondta, hogy inkább a másik csaj kellett volna meghaljon. Bár nem közvetlenül, de igazából Gerberga biztosította számára azt, hogy legyen hova visszatérjen kicsit összeszedni magát.

– És a kis szőke lánnyal mi van? Ő mióta van veletek? És mintha úgy láttam, hogy eléggé narancssárgás az írisze. Neki milyen ereje van?

– Egy hónapja sem. Az erején én is sokat gondolkodtam, de még ő sem tudja.

– Hogyhogy nem tudja a sajátját?

– Mert még egy hónapos sincs.

Még egy hónapos sincs. Éppen hogy csak vámpír. Így nem is olyan meglepő, hogy egy kész Csipkerózsika. Meg hogy jóformán minden zavarja.

Az első hetekben én is legszívesebben non-stop aludtam volna, és ki nem álhattam, mikor feljöttek a padlásra hozzám, mert minden kis nyikorgást vagy lépést ezerszer hangosabbnak éreztem, mint előtte. És nem csak simán a személyes tér miatt örültem, hogy nem volt szobatársam, hanem mert sokszor már a lélegzetvételük is idegesített.

Ez meg magyarázatul szolgált arra is, hogy miért ragadt be a barlangba. A vérifjúkra mindig jellemző az, hogy vagy túlbecsülik vagy alábecsülik magukat. Ezért is jobb vigyázni rájuk. Henry minden gond nélkül kiúszott, és Robertnek is végül elég szépen ment a konkrét segítségem nélkül is. Nem csak simán gyorsabbak vagy erősebbek lettünk a vámpírléttel, hanem ilyen esetekben is bőven felülmúltunk egy ember teljesítőképességét vagy tűréshatárát. Ha nem a legközelebbi levegőforrásba kapaszkodott volna mindenáron, hanem kicsit hitt volna az emberfeletti erejében, kijuthatott volna magától is. Gerberga meg biztos addig győzködte, amíg már ő sem bírta tovább.

– Hogy került hozzátok?

– Egy vadászat közben találtunk rá pár településsel odébb. A férjéért ment a kocsmába, mert megelégelte, hogy csak elissza pénzüket, de a szintén részeg haverjaival megverte és megerőszakolta ott helyben. Ők hagyták volna, hogy vérbe fagyva meghaljon, de Gerberga megsajnálta. Azt mondta, hogy magát látta benne. És úgy volt vele, hogy ha még nem is akar vámpír lenni, bosszút állni azért még tudna. Buzdította is rá, hogy ha majd elég erős lesz, tegye meg.

Akkora traumahalmozást is rég láttam, mint itt. Lehet, inkább pszichológusnak kellett volna tanuljak.

ᔓဂᔕ

– Öhm, Anita? – súgta oda nekem Cassandra, ahogy egy erdei tisztáson táboroztunk. Épp egy kisebb tűz körül ültünk.

– Mi az?

– Van egy kis probléma. Vagyis inkább egy nagyobb probléma.

– És mi az?

– Az átváltozásom idején épp véreztem, így úgy gondoltam, hogy az este azon része legalább nem kísért többet, de az óta még nem jött meg. Pedig már meg kellett volna. És én... én...

– Persze, hogy nem jött meg, hisz vámpír vagy. Nem vagy terhes sem a volt férjedtől, sem az egyik barátjától, ha ettől félsz. Egyszerűen nem tudsz az lenni. Senkitől sem.

Próbáltam neki pár gyorstalpalót összehozni a vámpírlétből, mert tudtam magamról, hogy milyen szar, mikor mindenre magától kell rájöjjön valaki, de folyamatosan kihúzta magát belőle. Mintha egész egyszerűen nem akart volna azzal foglalkozni, hogy már nem volt ember.

– Sosem? – kérdezte ijedten. Úgy tűnt, hogy ez jobban felzaklatta, mint az, amire ő gondolt.

– Pontosan – feleltem, ami hatására zokogni kezdett.

Én ennek az infónak anno két okból is örültem. Egyrészt nem kellett foglalkozzak a nem kívánt terhességgel egyáltalán, másrészt meg a menstruációval sem kellett szenvedjek. Rongyokat oda begyúrni problémás és nem valami higiénikus. Ebben a korban még kevesebbet menstruáltak a nők, és Lenának mikor tizenkét évesen megjött, az nagyon korai volt, miközben az én időmben a nyolc-kilenc év számított annak, de talán pont emiatt is nem lett olyan hamar elegük belőle, mint nekem. A vérzés meglétét meg egy alapvetően pozitív dologgal is kapcsolták össze, mivel azt jelezte, hogy még nem öregedett meg valaki.

Most meg olyan terméketlen, mint egy vénasszony.

A gyerek létének hiánya meg egy külön kérdés volt mindig is. Én egy évtizedig nem is vágytam rá, és az után is megfelelt nekem a nevelt lányom. Ő viszont nagyon nem úgy nézett ki, mint aki ezzel megelégedett volna. Kicsit úgy festett, mint akiben egy világ tört össze.

– Szerintem jó lenne, ha az ilyen témákat nem kerülnéd ki mindig. Már szinte hat hetes vagy, de még azt sem tudjuk, hogy milyen egyedi mágikus erőt birtokolsz. És lehet, hogy engem jobban érdekel, mint téged, de lassan jó lenne kideríteni – súgtam oda neki, ahogy nyugtatásképp magamhoz öleltem.

– Miért ilyen fontos ez neked?

– Mert szeretek ilyesmivel foglalkozni, rólad meg lerí, hogy valamilyennel rendelkezel. És ki tudja, akár még a segítségedre is lehet abban, hogy bosszút állj az ex férjeden és a barátain. Vagy inkább azt szeretnéd, hogy öljem meg neked én őket? Nekem úgy is jó, de ezt a témát attól még nem fogom elengedni.

– Mintha lenne pénzem nekem ilyesmire. A legtöbb amit adhatnék, az a karikagyűrűm. Azt sem tudom, hogy egyáltalán még miért hordom...

– Öltem én már kevesebbért is, hidd el. Őket meg még egy ókori egyiptomi stílusú, fonott nádból és kenderből készült gyűrűőrt is megölném.

– Olyan rég óta használnak gyűrűket a házasságkötéskor? – szimmogta.

– Igen, bár akkor kicsit másabb elgondolásból. A maiakat III. Innocenzo pápa vezette be az egyházi esküvők hivatalos menetébe a 12. században, mint a házasság és egység szimbólumát. De az egymás iránti elkötelezettséget jelképezte már az ókorban is. És azért tették a bal kéz negyedik ujjára, mivel úgy gondolták, hogy ott van egy „szerelmi ér", amely attól az ujjtól közvetlenül a szívig fut.

– Ez szép.

– Szépnek szép, épp csak semmi valóságalapja sincs. És én egy sokkal szebb magyarázatot is tudok arra, hogy miért a gyűrűsujjon vagy a házassági gyűrű.

– És mi az?

– Tedd össze úgy a kezeidet, hogy az újjbegyeid érjék egymást, de a középső ujjaid legyenek behajlítva. Azok a közéspő ujjperccel érjék a másikat.

– Jó, megvan. Most?

– Most elmondom, hogy mi mit szimbolizál. A középső ujj vagy te, azért hajlíttattam be. A hüvelyk a szülők, a mutató a testvérek, a gyűrűs a szerelmed, a kicsi meg a gyerekek. Eddig érted?

– Igen.

– Akkor szépen próbáld szétválasztani azokat az ujjaidat, amelyek az ujjbegyeknél érnek össze. Az egyik pár kivételével az összeset egyszerű. Az a pár meg a gyűrűs. Mert a szülők sem maradnak mindig velünk, a testvérektől is elsodor az utunk előbb vagy utóbb, és a gyerekek is kirepülnek, ha eljön az ideje. De a szerelmesek örökké ott maradnak egymásnak.

– Ez tényleg szebb.

– Sok ilyen érdekességet tudok még. Az egyiptomiaknak például azért olyan furcsa a rajzstílusuk, mert minden testrészt olyan szögből rajzoltak le, ahogy az a legkifejezőbb. A végtagokat és a fejet oldalról, míg a törzset és a szemeket szemből – magyaráztam, ahogy egy vékony kis hologramban mutattam neki, hogy miről beszélek.

– Te voltál Egyiptomban? – érdeklődött.

– Nem, annyira délre azért nem mentem sosem, és tekintettel arra, hogy most egy teljesen más kontinensen vagyok, nem is valószínű, hogy a közeljövőben fogok. De Cipruson voltam talán a legközelebb ahhoz a térséghez. Onnan inkább már visszafordultam, mert kezdett sok lenni az ifrít – a dzsinn –, a számuk meg kelet és dél felé haladva egyre csak nőtt. Ők meg elég sok kellemetlenséget tudnak okozni még nekünk is – folytattam, ahogy a hieroglifás képeket átváltottam a piramisokra meg egy kis térképre.

– Akkor hogy mutatod most ezt, ha nem láttad sem a hieroglifákat, sem a piramisokat?

– Láttam festményen – vettem rövidre.

Nekem nem nagy dolog az ilyen. A telefonom alapértelmezett hattérképei közt szebb tájak voltak, mint amiket ők életükben láttak vagy láthatnak.

– Nem tudom, ki volt az a művész, aki ezt így megfestette, de le a kalappal előtte.

Úgy bevágtam volna Francesco Queirol The Release from Deception hálós márványszobrát, de arra kellett még pár évtized. De ezzel eljutottam arra az elhatározásra, hogy ha sikerül végre rendesen letelepednem, és pénzem is lesz, elkezdtem gyűjteni az ilyen nagyon menő – és talán erotikusabb – alkotásokat. Ha nem is az eredetiket, másolatokat azért biztos.

– Az ókori világ hét csodája közül amúgy az a nagy piramis az utolsó megmaradt. A többiről jócskán lemaradtam én is. – Pedig ha már időutazás, igazán visszamehettem volna egy kicsit jobban. – A babilóniai függőkert azért érdekelt volna. Olyannal találkoztam, aki látta őket mind, de mi már sajnos nem fogjuk.

– Ami még van, azt nem nézted meg, de ami nincs, az kellene?

– Ezek szerint. Na de térjünk vissza az eredeti témára, mert nagyon elkalandoztunk.

– Pedig Egyiptom jobban tetszett. És ezeket az elkalandozásokat te is szereted, valld csak be.

Ez mondjuk igaz.

– Ha van egy kis szerencséd, olyan erőd van, ami segíthet eljutni oda. Például teleportálás magadtól vagy nagyon gyors repülés. Szóval amikor csak teheted, kezdj el gondolkodni vagy akár próbálgasd is, hogy mire vágyhattál a régi életedben a legjobban. Míg ez az első hat hét eltelik, szeretném, ha tudnánk.

– Miért számít ennyire az a hat hét?

– Ha nem kerülnéd mindig a témát, már rég tudnád. De leginkább azért, mert addig kiszámíthatatlanul gyógyulsz, de cseszett sokat iszol, mint ahogy arra már rájöhettél. De ahogy ez eltelik, tulajdonképp vámpír mércével mérve felnőtt vagy, és hogy nézne már ki az, hogy nem tudod, hogy mire vagy képes?

Nem húzott éles határvonalat az a hat hét, hanem inkább csak egy átlag volt, és egy átmeneti időszak végét jelölte, a teste működése szempontjából meg már teljesen ránk hasonlított, de én – tudományos megközelítés miatt – talán jobban is szerettem ezt számszerűsíteni, mint azok, akik csak hagyományból bántak a fiatalokkal gyerekként.

– Én meg eddig azt hittem, a hat hetes szentmiséhez van köze...

– Valószínűleg ahhoz is. De mi előbb voltunk.

– Neked hogy jött össze, hogy rágyere?

– Volt, amit éreztem már az elején, volt, ami akkor jött elő, mikor felcsesződtem, mást a szükség csalogatta ki belőlem, megint másra meg a barátaim mutattak. De én alapvetően hajlamos vagyok arra, hogy nagyon érzelemközpontú legyen az erőm. Ez meg azért nem kis segítség volt. Az energiás képességemet például így fedeztem fel. Szabadulni próbáltam, nem ment, ingerült lettem, és csak úgy előtört belőlem.

– Arra a villámosra gondolsz?

– Arra. Bár nem mondhatni, hogy olyan nagyon villámos. Kinézetre lehet, de a hatásait figyelve nem. – Inkább hasonlít egy lézervágóhoz. – De megint nem rólad beszélünk, pedig úgy kellene.

– Tanulni csak az igazi mesterektől lehet, nem? Akár még segíthet is, hogy tudom, hogy ez nálad hogy ment végbe.

– Lehet, de én túl atipikus vagyok ilyen szempontból. Túl könnyen elveszítem a kontrollt érzelmi hatásra, és ugyanezen okból kifolyólag néha az is megesik, hogy önkéntelenül kicsit mágiát használok. Az ilyen megnyilvánulások ráadásul csak azokat a képességeket érintik, amiket kifejezetten akaratlagosan csinálna valaki. A napkelte közeledtét mérgesem nem érzem jobban.

– Szóval akkor ha felhúzna valaki, az én mágikus erőm nem törne a felszínre?

– Nem. Vagyis de. Vagyis részben. Átlag vámpírnál – vagy egyébnél – nagyon erős érzelmi behatásnál előfordulhat. Ilyen például a halálfélelem vagy egy szeretett személy halála. De összehasonlításképp én jártam már úgy, hogy véletlenül felgyújtottam a kezemben levő kendőt pusztán attól, hogy egy részeg pasi a fenekemre csapott.

– Ez azért tényleg nagy különbség...

– Igen, de ne félj, csak egyszer kell sikeresen kicsalogatnod a benned áramló mágiát, és az után már simán menni fog. Fizikailag képes vagy rá.

– Miből mondod ilyen biztosra, hogy képes vagyok? Mi van, pont valami olyanról van szó, ami másnak lazán menne, de nekem nem?

– Tanultál valaha idegen nyelveket?

– Igen.

– Akkor mond utánam, hogy „árvíztűrő tükörfúrógép".

– A mit? Az meg mi?

– Egy könnyen megjegyezhető, pangrammára hasonlító szöveg. Tartalmazza a magyarban használt összes ékezetes karaktert és hangot. – Kicsit olyan, mint a „The quick brown fox jumps over the lazy dog". Csak abban az összes angol betű van benne, és mivel nem fonematikus helyesírású nyelv, a kiejtés teljesen más, mint a leírt szöveg.

– És ez most hogy kapcsolódik hozzám?

– Úgy, hogy a magyar ékezetek betűk jó része egy angol számára eléggé lehetetlen hangok. De kiadni ki tudjátok ti is őket. Nem megy olyan lazán, mint egy magyar anyanyelvűnek, pláne nem az elején, de képesek vagytok rá.

– Úgy könnyű, hogy még a hasonlatoddal is abba a kategóriába esel, aki fiatalkorától kente-vágta a témát.

– A román Î hang például olyan, ami a magyarban nincs. Azt én is külön tanultam. Így már jobb?

– Kicsit – felelte gúnyosan. – Abban az esetben mit csinálsz, ha nekem is egynél több erőm van, mint neked? Vagy ha olyan sok van nekem is, mint neked? Arról a szemszínem nem árulkodna.

– Igen, ez már jó kérdés. Nekem konkrétan van egy passzív, amiről száz éven át nem tudtam. De arra nagyon kevés esélyt látok, hogy olyan sok legyen.

– Miért?

– Egy időben olyan életvitelt folytattam, hogy nagyon sok egyedi képességgel rendelkező vámpír volt körülöttem. Azokat a számokat itt ti el sem tudjátok képzelni. És kicsit elkezdtem számolgatni, ha már volt rá lehetőségem. Mondjuk a mintavételt elbasztam. Az újjászületések ideje szerint is kellett volna őket csoportosítsam, mert a több erő sokszor jobb túlélési esélyeket is jelent.

– Mit számolgattál?

– Hogy mennyi az esély a több erőre. Azt tudtam a többiektől, hogy nagyjából minden harmadik vámpírnak van egyedi ereje. De itt a tudomány meg is állt.

– És mire jöttél rá?

– Nők esetében a száz megkérdezett egyedi képességgel rendelkező vámpír nagyjából harmadának volt még minimum egy ereje. De ez drasztikus csökkenésnek indult, ahogy nőtt a képességek száma. Ha gondolod, mondhatok pontos számokat is, mert a könyvembe le van írva, de azt fejből még mindig tudom, hogy csak két olyat találtam, akinek négy, és egy olyat, akinek öt is volt. Ebbe meg magamat nem számoltam bele, mert nekem nyolc van, és erősen torzítanám a végeredményt. Bár akkor csak hétről tudtam.

Szívem szerint megkérdeztem volna mindenkit a táborunkban, és kiterjesztettem volna a kutatást a többire is, de akkora mennyiségű adat feldolgozásához azért már kellett volna egy kis Excel vagy SPSS. Így meg maradt a száz nőt és a száz férfit számláló minta. Ráadásul a miénken kívül nézelődni azért kicsit féltem is. Erzsébet férje is beszervezte magát egybe – vagy lehet, hogy pont őmiatta született meg az ötlet – és nem akartam találkozni vele. A felesége sosem volt a törökök elleni konkrét hadakozásban ott mellette, de a híremet elvihette. Ha meg ilyet csináltam volna, az tuti feltűnő lett volna, és a kinézetemet tekintve sem voltam az a bármikor elvegyülő szürke kisegér. Égmeszelő, vörös hajú vámpírnőt nem lehetett minden sarkon találni. Olyan erővel pláne nem, amivel könnyedén lyukat lehet ütni egy kastély falába.

– Miért kifejezetten a nőket emelted ki? – érdeklődött.

– Mert a nőknél gyakoribb az egyedi mágia megléte és a halmozódása is. A férfiaknál a fenti számokat el kell osztani kettővel. Persze, ha jók a megfigyeléseim.

– Legalább valamit csináltok is, ha gyereket szülni már nem tudtok – jegyezte meg az egyik fának dőlve Henry. – Más hasznunk nincs is belőletek. Vagy várj, ha úgy vesszük a meddőség is haszon. Végtelenszer tudtok örömöt okozni, és mégsem kell a gyerekkel foglalkozni.

– Te meg honnan kerültél elő? És mióta hallgatózol ott olyan sunyin? – förmedtem rá.

– Már egy ideje. Gondoltam, hogy beköszönök, de elkezdtetek sugdolózni, és nem akartalak megzavarni.

– Szóval úgy... Ezzel akkor most tényleg megérdemled, hogy ezt ne hagyjam már szó nélkül – feleltem neki, ahogy elkezdtem közelíteni felé.

– Nem engedem, hogy bántsad – állt közénk Robert.

– Nem bántom. Nagyon. Csak egy icipicit töröm el az orrát – vágtam rá, ahogy nemes egyszerűséggel félrelöktem az utamból.

Annak a faszkalapnak nem ez volt az első ilyen típusú beszólása. Ráadásul ezt most úgy mondta, hogy tudta jól, hogy a kiscsajt épp mi bántja. A többit Robert miatt még elnéztem neki, de az a bizonyos pohár ezzel betelt.

Először nem vett komolyan, és csak egy nagyon kicsi kellett volna, hogy a fejét enyhén belesimítsam a fa törzsébe, de még pont időben elhajolt. Láttam, ahogy az arcán átfutott valami – talán döbbenet vagy felismerés –, és hirtelen más szemmel kezdett nézni rám. Eddig csak üres fenyegetéseknek gondolta azt, amit ilyenkor mondtam neki, de ez után tudatosult benne, hogy ezt most halálkomolyan is gondoltam.

A következő ütésemet már nem tudta elkerülni, túl gyors voltam. Kifejezetten az arcát céloztam, és tényleg inkább csak az orrára mentem. Öngyógyító képesség ide vagy oda, azt helyre tenni azért fájdalmas. Ha meg nem intézi el egyből, akkor az egész gyógyulási idő alatt fáj.

– Lehet, hogy a másik vöröshajúhoz be tudtad néha napján kuncsorogni magad, de én nem vagyok ilyen elnéző, az ilyen megnyilvánulásokat meg nem tűröm magam körül.

– Gőzöd sincs arról, hogy egyáltalán miért voltam velük, mikor ránk akadtál, és ugyanígy semmi másról sincs – felelte, ahogy feltápászkodott. – Azzal a kis fruskával is lassan úgy bánsz mintha a lányod vagy a sarjad lenne, pedig a sorsát csak saját magának köszönhette a kezdetek óta. Miért ment oda? Ha jó feleség módjára otthon várja a férjét, nem verik el. És ha ne öltözzön úgy, mint egy szajha, talán nem is erőszakolják meg.

– Ugye tudod, hogy ezzel csak rontasz a helyzeteden? Ha egy férfi nem képes uralkodni magán, miért a nőknek kell eltakarniuk magukat, mintha az ő hibájuk volna? Vagy mi a férfi, valami állat? Egy éhes farkas, amit ha nem etetsz meg, joggal széttéphet? Ha a sok testrészt megmutató öltözet nektek felhívás a szexre, akkor nálunk a gatyapőc miért nem az? Az azért figyelemfelkeltőbb.

– Azzal is csak magatokat minősítenétek. A férfinak erény, ha szórja a magját. Az a kulcs, ami sok lakatot kinyit, egy jó kulcs, de az a lakat, amit sok kulcs kinyit, egy eléggé rossz lakat.

Alig fejezte be a mondatát, én lendületből egy forgás kíséretében a sarkammal pofán is rúgtam, amitől pár métert arrébb repült. Próbált védekezni, de nagyon nem számított arra, hogy ezzel mennyire felcseszett.

– Jobb, női szexualitást megalázó hasonlatod nem akadt? Amúgy elég gyenge lábakon áll. Miért a nő a lakat? Mert a kulcslyuk egyenlő a vaginával, mivel a lyuk az lyuk? Tényleg ennyi az alapja? Akkor, ha a vonat fütyül és Heron is fütyül, akkor Heron vonat?

– Hogy mi? – kérdezte, de megint kapott tőlem pár vaskos ütést. Próbált már inkább elmenekülni, de esélye sem volt velem szemben.

Igen, ezt még nem volt ahonnan értse, de mérgemben már valahogy nem is érdekelt. Eredetileg tényleg le akartam ezt ennyivel tudni, hogy tudja, hol a helye, de tett azért, hogy ez a szándékom enyhén megváltozzon. Alapvetően szerettem inkább erőszakmentesen rendezni a konfliktusokat, de már a közoktatásban eltöltött évem alatt is megtanultam azt, hogy egyszerűen ezt mindenkivel nem lehet. Ott is voltak olyanok, akiket lehetett sarokba állítani, térdeltetni és a többi, de amíg valaki nem verte el őket olyan jó istenesen, egyszerűen nem álltak le. Ha minden kötél szakad, akkor bizony oda kell csapni az asztalra, mert ezek a primitív lények nem értenek másból.

Kevés olyan téma létezett, amivel nagyon ki lehetett hozni a sodromból, de amiket itt pár perc alatt hozzám vágott, pont azok közül voltak.

Az „önvédelmi tanácsok" címszóval előadott áldozathibáztatással emberként is fel lehetett húzni, mert ezek a „tipikusan felelőtlen" viselkedést tették felelőssé a szexuális erőszak forrásaiként. Olyankor mindig előkerül a „kihívó ruha", mint örök klasszikus, és a jótanácsok spanyolviasza is, miszerint a nők menjenek át az út másik oldalára, ha fenyegetést érzékelnek. Bár személyes kedvencem a „legjobb védekezés, ha nem vagyunk ott". Ezek egyáltalán tudják, hogy milyen ruhában vagy helyzetben történtek az erőszakolások? Nyilván nem, mert konkrétan még a sífelszerelés és a hosszú pizsama is előfordul.[1] Lehet, hogy kényelmes azt hinni, hogy az áldozatok „felelőtlenek" és mi, „felelősségteljesek" és „tudatosak" vagyunk, így természetesen véletlenül sem kerülhetnénk ilyen szituációba, de a hétköznapi élet során pontosan ugyanazokat teszi mindenki, mint azok, akik áldozatokká válnak. Az erőszak hátterében az elkövető, nem pedig az áldozat tettei állnak.

Alapvetően egyszerű oka volt annak, hogy a vámpírok között a két nem nagyjából egyenlően volt kezelve. Mert simán szétrúgtuk valaki seggét, mivel nőknél kétszer olyan gyakori az egyedi mágikus erő, a fizikai erőnlét meg így kevésbé mérvadó. Nálam mondjuk az is bőven az övé felett van. Ezzel meg a gyengébbik nem lett az erősebb.

– Ne hidd, hogy ennyivel megúsztad. Mire végzek veled, a napra is érdemesebb lesz nézni, mint rád. És melegen ajánlom, hogy többet ne kerülj a szemem elé az után.

Direkt vigyáztam arra, hogy nehogy még véletlenül pár pillanat alatt megöljem, hanem azt akartam, hogy egy kicsit szenvedjen. Hogy az után, mi következett, valahogy nem érdekelt. Az életét azért nem oltom ki, mert attól Robert lehet, hogy teljesen összetörne. A nézeteit nem osztja, de a barátja. Lehet, hogy ez után nem lesz túl rózsás a viszonya velem, de ez már valahogy nem érdekel. A kiscsajt magammal viszem, és vigyázok rá, ő meg csináljon amit akar, és máskor válogassa meg jobban, hogy kivel haverkodik össze. Én megtettem, ami tőlem telt.

Hallottam Cassandra sikolyát a hátam mögött, és épp készültem volna arra, hogy végre teljes erőből nekirontsak, de nem tudtam.

Az izmaim egész egyszerűen nem reagáltak.

Mi a fasz?!

Próbáltam megmozdulni, ökölbe szorítani a kezemet vagy bármilyen apró mozdulatot kicsikarni a testemből, de mindhiába. A légzésem egyre szaggatottabbá vált, és a pánik kezdett átjárni. Minden erőmet összeszedtem, de mintha csak bábként lógtam volna a semmiben.

Nyugi, nyugi. Jó lenne nem teljesen pánikba esni. A szívizom rendesen funkciónál, mert még élek, a rekeszizom is jól van, mert bár nehezen, de tudok lélegezni, és az izomtónus sem tűnt el, mert a lábamon állok.

Már egy perc is eltelt, én meg szétnéztem volna, de mivel erre képtelen voltam, csak azzal gazdálkodhattam, ami épp a látóterembe esett. Ahogy nekiindultam Henrynek, apró lángnyelvek kezdtek el cikázni körülöttem, amik még néha fel-felbukkantak, szóval a mágikus erőim még funkcionáltak. A földön fekvő férfi is pont ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint én, és ha tudjon beszélni, eddig már biztos beszólt volna valamit. Egyszerűen nem bírta volna kihagyni.

A kérdés már csak az, hogy mi a helyzet a másik kettővel, mert nagyon csendben vannak.

– Cassandra, Robert, van fogalmatok arról, hogy mi a fene történt? – kérdeztem a gondolat kivetítésemmel.

– Én... Én nem tudom. Egyszerűen csak leálltatok. Mind a hárman – felelte a lány egy gyenge hangon.

– Jó, az legalább azért már valami, hogy te nem fagytál így le – próbáltam enyhíteni a feszültséget, bár én magam sem éreztem igazi megkönnyebbülést.

– Mi ez az egész?

– Kérdezz kettőt, s könnyebbet. De mielőtt bármi mást is tennénk, gyere ide, és a szempilláimtól fogva húzd le szemhéjaimat, légy szíves, mert már égnek a szemeim.

Nagyon kicsit már mintha tudnék mozogni, de az még nem elégséges. Lehet, hogy nem fogok látni így egy darabig, de az azért még mindig a kisebbik rossz. Még tiszta szerencse, hogy van egy ilyen erőm. Hanem itt szobrozhatnánk mindhárman, miközben ő azt sem tudná, hogy mit kezdjen velünk.

Úgy is tett, ahogy mondtam, és a hangokból ítélve a két férfit sem hagyta csak úgy ott.

– Most, hogy ezen túl vagyunk, akár elkezdhetnénk örömködni is, de nekem személy szerint elkezdtek fájni az izmaim, és ezt a helyzetet sem találom arra alkalmasnak, így lehet, hogy inkább elnapolom.

– Örömködni? Miért?

– Mert tekintettel arra, hogy mágiát érzek a dologban, veled nem történt semmi, és nem tudjuk, hogy milyen különleges képességed lehet, szerintem te csináltad. És így még egy dologra megkérnélek: próbáld meg visszacsinálni. Jó?

Végjegyzet:

1 [Igen, elkezdtünk komolyabb témákat is érinteni. What were you wearing? A project to end victim-blaming (Mi volt rajtad? Egy projekt az áldozathibáztatás megszüntetésére).]

https://youtu.be/RdNh87cDHO4

ᔓ ♡ ᔕ